Andok Tamás I Budapest anziksz

Andok Tamás I Budapest anziksz

Behúznak. Belülre. Nagyon mélyre. Közben valami zene szól. Szárnyak suhogása hallatszik. Esernyőm szegletéből látom a magányt. És mi van, ha meghal? Az ablak tárva-nyitva. Már álmodni sem kell. Budapest. Andok Tamás különleges fotói. Interjú.

Hogyan készülnek a fotóid? Napszak? Hangulat?

Sok személyes anyagomban periódusok, hosszan tartó időszakok, hangulatok, élmények jelennek meg. Az összefüggéseket gyakran csak utólag értem meg, miután már kész egy kép, mert maga a fotózás folyamata elég ösztönös. Egy ideje rájöttem, hogy akkor készítem a legjobb fotóimat, amikor a lehető legkevesebbet próbálok gondolkodni, ezért csak engedem, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Később sokszor újra meg újra előszedem őket, elmélyülök bennük, esetleg hagyom tovább ülepedni, és végül letisztázódik. Néha azonnal, és gyorsan kész egy fotó, máskor heteket, hónapokat, de néha éveket is ülök rajtuk. Utóbbi elég hosszú folyamat tud lenni, de nagyon élvezetes.

Neked mit jelent, mit ad a „Duna két partja”?

Szeretem Budapestet, különleges város, nagyon erős kisugárzása van, bár olykor eléggé unom is (vagy egyenesen gyűlölöm, és rosszul vagyok tőle). De a költözések, az új helyek, élmények és emberek időről-időre új impulzusokat adnak. Tavaly kíváncsiságból egy rakás New York-i alkotó munkájával foglalkoztam, hogyan látják a városukat, mit szeretnek benne. Jó látni az őszinte rajongást, ahogy Will Eisner vagy Eric Drooker és mások megrajzolják, vagy például Paul Auster, Colum McCann, Chaim Potok megírják a városi sztorijaikat, és az a sok New Yorkról szóló remek film. Mind egyedi, de mind mögött díszletként, tablóként ott a város. Remélem, hogy az én fotóim is valami ilyesmi emléket állítanak Budapestnek.

Vannak kedvenc karaktereid, akiket valahogy mindig észreveszel az utcán?

Karakterek nincsenek, de szeretem azt a pillanatot streetfotózás közben, amikor a fotóalany kizökken. Nem olyan drasztikus módon, mint például Bruce Gilden fotóin, az én képeim azért sokkal távolabbról szemlélik az embereket, ez inkább egy zavartalanabb módon. A Stray Ghost and Other Stories című anyagomban a „kóbor szellemek” kifejezés is erre utal. Az ingázás, kóborlás közben, ahogy felpillant, találkozik a tekintetünk, lehet látni a változást, ahogy hirtelen már nem érzi magát láthatatlannak. Mindenki máshogy reagál. Valaki megint felnéz, valaki gátlástalanul bámul, valakit az egész teljesen hidegen hagy, más pedig újra és újra apró pillantásokat küld vissza. Ez egy nagyon érdekes kapcsolódás. Aztán hirtelen szerte is foszlik, és mindenki megy tovább a dolgára. Valószínűleg 10 perc múlva már nem emlékszik rá, hogy egy fotó megörökítette. Ilyen ember viszont bárki lehet.

Pécsett nőttél fel. Pár éve költöztél fel Budapestre. A sok sétádnak köszönhetően már szinte jobban ismered a várost, mint egy tősgyökeres fővárosi. Melyik a legjobb útvonalad?

Nem nagyon szoktam elmondani, melyik fotóm hol készült, milyen útvonalon, mert tetszik a gondolat, hogy a képeimen Budapest egy „fantáziaváros”. De nemrég volt egy Out of Sight nevű projektem, aminek a keretében meséltem bővebben néhány fotóról. Ezt hamarosan kibővítem majd, és remélhetőleg lesz belőle egy ilyen „budapesti sztorik” jellegű kiadvány, fotókkal és történetekkel. Egyébként most, hogy már nem a Hősök teréhez közel lakom, nagyon hiányzik, hogy hajnalban vagy késő este kisétáljak, vagy kitekerjek az Andrássyra, onnan le a Városligetbe, aztán órákig bóklásszak és fotózzak. Az sokáig kedvenc útvonal volt.

Legújabb sorozatod kapcsán az irodalomból inspirálódtál. A Stray Ghost tulajdonképpen egy fotókban elbeszélt novellás kötet.

Sokszor megkaptam kritikaként, hogy még a nagyobb anyagaim sem igazán egységesek, inkább egymás után tett képek sorozatai, de nem állnak össze egésszé. Rájöttem, hogy tetszik a gondolat, hogy a saját látásmódom, a kisebb-nagyobb koncepciók és tervek összefogják őket, ám önmagukban is képesek egészek lenni. Minden fotó egy különálló történet-egység. Megvan a különálló világa, egyedi tér és idő van benne, van címe, szereplői, van mögötte egy történet, és így tovább. A Stray Ghost and Other Stories az első ilyen képes novella-gyűjteményem, és most ősszel jön majd a következő.

Sokszor zenére fotózol, akár hip-hoppra is. Számodra milyen Budapest zenéje?

Ezt én is szeretném tudni. Rengeteg zenét hallgatok, a hip-hop jó streetfotózáshoz, de a bebopra, vagy a lendületesebb indie rockra is jól lehet sodródni. De letáborozni egy adott helyen, megfigyelni és közben ambient vagy modern-classical zenéket hallgatni is nagy élmény. A legtöbb fotóm kötődik valamilyen előadóhoz, zeneszámhoz, és régóta szeretnék valakivel együtt dolgozni, közösen megzenésíteni a fotóimat, vagy csinálni egy közös audiovizuális soundtracket. Sajnos egyelőre még nem találtam meg a megfelelő embert.

Ha éppen nem fotózol, mivel foglalkozol?

Nemrég csináltam egy képeslap kollekciót a fotóimból, ennek az elkészítése és kiadása nagyon lefoglalt, de boldog vagyok a végeredménnyel. Azt hiszem még a kiállítás sem hozott annyira lázba, mint ezek a szépséges kis lapok, és a gondolat, hogy kézről-kézre járva, városokat, országokat utazhatnak át, idegen helyeken kikötve, apró üzenetekkel ellátva. Emellett szeretnék még az év végéig elkészíteni egy zine-kiadványt, befejezni egy fotósorozatot, előkészíteni a képeslapok díszdobozos kiadását és a következő kollekciót, elkölteni még az eddiginél is több pénzt könyvekre, és tovább érlelgetni a gondolatot, hogy örökbe kéne fogadni egy kutyát.

Nézzétek meg Tamás többi munkáját is a Behance-oldalán és az Instagramon.