BP Underground I zenei korlenyomat mindenkinek

Golyóstollal visszapörgetett kazetták, deszkás fiúk, Totalcar, „Süsi”, Kultiplex, Trafó, bólogatós és/vagy fenékrázós zenék, na meg a hozzá kapcsolódó közeg – punk, hardcore, vagy hip-hop a 90-es évektől a 2000-es évek elejéig. Szubkultúrák iránti tisztelgés, hiteles figurák visszaemlékezései alapján, eredeti archív felvételekkel. A BP Underground dokumentumfilm sorozat rendezőpárosával, Koltay Annával és Turán Eszterrel beszélgettünk.

2017-ben indult útjára a BP Underground a magyar punk szcéna bemutatásával. Hogyan jött az ötlet, a késztetés, hogy akkor ebbe belevágjatok?

Eszter: A dokumentumfilm sorozatunk célja, hogy a számunkra meghatározó budapesti, zenei szubkultúrák előtt tisztelegjünk. Fontos, hogy nem az épp tárgyalt szubkultúra egész országra kiterjedő történetét meséljük el, hanem Budapestre fókuszálunk, persze amúgy nyilván van átfedés, kitekintés.

A sorozat ötlete úgy jött, hogy egy időben erősen elkezdett foglalkoztatni, ki vagyok és milyen meghatározó dolgok formálták a személyiségem tinédzserként. Az meg egyértelmű volt, hogy a zenei szubkultúrákhoz való kötődést mindig nagyon komolyan vettem.

Annával jó időben, jó helyen találkoztunk. Amikor elkezdtünk a terveinkről beszélgetni, nagyon belelkesültünk, hiszen kiderült, hasonló ügy érdekel bennünket. A szavakat aztán elég hamar tettek követték. Csodás pillanat volt, valami megszületett, ami túlzás nélkül állíthatom, mindkettőnk életét megváltoztatta! Mivel a hardcore-punk szcéna az, ahol megismertük egymást, adta magát, hogy ezt válasszuk első témának, arról nem is beszélve, hogy szinte ez a legideálisabb közeg arra, hogy bemutassuk, mi az, ami miatt valami igazán underground és szubkultúra.

Anna: Három és fél éve, egy szerencsés pillanatban találkoztunk össze Eszterrel, akivel elkezdtünk ötletelni egy, a hazai underground zenei szcénákat dokumentumsorozat formájában bemutató filmterven. Szó szót, tett tettet követett. Igazi alulról szerveződő, „tegyük össze amink van” módon, 2017 nyarára kihoztunk az első gyerekünket, a BP Underground első, punk-hardcore epizódját. Ahogy Eszter is elmondta, azért ezzel kezdtük, mert ebből a zenei közegből ismerjük egymást, számos ismerősünk, barátunk ilyen stílusú zenekarokban játszik.

Számotokra miért fontos ’90-es és a 2000-es évek közötti hazai ifjúsági, zenei underground világ feltérképezése, bemutatása?

Anna: A gimis években oltódtam be a rock, punk és metal világgal, sokat jártunk a Süss fel napba, a Kultiplexbe, az A38-ra vagy a gödöllői Trafóba koncertekre. Néztük a Görzenálban a deszkás fiúkat, másoltuk az Offspring kazit, mindez nálam éppen a ’90-es évek legvégén, a 2000-res évek elején történt, és a színtér iránti szerelem a mai napig tart. Amikor 2010-ben egy évet Londonban éltem, akkor futottam bele egyrészt a Shane Meadows-féle This is England filmsorozatba, másrészt Don Letts szubkulturális dokumentumfilmes munkáiba. Azóta ott motoszkált a fejemben, hogy egyszer nekem is össze lehetne kapcsolni ily módon a zene iránti rajongásomat a szakmámmal, amely egyébként a televíziós szerkesztés, újságírás. Elég sok interjút készítek napi szinten, miért ne lehetne azokkal is, akiknek a zenéjén felnőttem? A BP Underground a szubkultúrák iránti tisztelgésünk és személyes szeretetünkön túl, szeretne minél teljesebb képet adni a közegről, hiteles figurák visszaemlékezései alapján, eredeti archív felvételek megtámogatásával, egyfajta korlenyomatot adva. A nézői visszajelzésekből pedig szerencsére az derül ki, ez sikerült is.

Eszter: Az underground világ eleve nagyon izgalmas téma. Azt, hogy nem csak a fősodor létezik, már gyerekkoromban megmutatták a szüleim. Nálunk nem Neoton, vagy R-Go szólt, hanem például az A.E. Bizottság, Beatrice, vagy Blondie. Fantasztikus és lenyűgöző bemutatni ezeket az alulról szerveződő csoportokat, ahol mindig hasonló a cél, lázadni valami ellen, megtalálni a saját hangot és azt hallatni. Azt hiszem, életem legmeghatározóbb időszaka a kamaszkorom volt. Az első film szereplői közül többel együtt éltem át ezeket az éveket, próbáltunk eligazodni a tizenévesek amúgy is ingoványos világában, megspékelve azzal, hogy mi már demokráciában nőttünk fel, ahol mi is és a szüleink is tele voltunk reménnyel, de persze ugyanakkor ott volt bennünk a rengeteg kamasz szorongás és düh is.

A mai napig nagyon fontosnak tartom – és ezt ebből a közegből hozom –, hogy nyugodtan kérdőjelezzünk meg mindent, ne legyünk birkák és ne feltétlenül a főcsapással haladjunk, járjuk csak nyugodtan a magunk útját. Ezek általános gondolatok, de bárkinek érdekes, illetve értékes lehet függetlenül attól, hogy mikor volt tinédzser, vagy huszonéves. Arról nem is beszélve, hogy akit valaha érdekeltek ezek a szubkultúrák, azoknak nyilván nagyon izgalmas, hogy mi hogy volt. Ha benne volt azért, ha meg nem, akkor meg azért.

Egy évvel az első rész elkészítése után már ki is jöttetek az újabb epizóddal, amely a magyar rap és hip-hop történetét dolgozza fel. Miért pont ez lett a következő téma? Hogyan találtátok meg, választottátok ki hozzá az interjúalanyokat, a kultikus helyeket?

Eszter: Külföldi egyetemi tanulmányaimnak köszönhetően megismerkedhettem a New York-i hip-hop közeggel. Amúgy is volt átjárás a rock, netán punkrock és a hip-hop között, gondoljunk csak a méltán ismert Judgement Night válogatás albumra, vagy a Beastie Boys-ra, akikkel nem véletlenül foglalkozunk külön a BP Underground második filmjében. Tehát nekem a hip-hop váltotta fel azt, ahova addig tartoztam és különben is húszéves koromra kevésbé voltam már depresszív és kifejezetten bejött, hogy itt nem csak bólogatnak, lökdösődnek, meg ugrálnak, hanem lehet rázni a fenekem is (mosolyog). Mikor hazajöttem, ilyen típusú helyeket, hip-hop zenét kedvelő emberek társaságát kerestem, sőt vadul lejártam hip-hop táncórákra is. Amúgy sok közös vonás van a két szubkultúra között, például az undeground hip-hop-ra is jellemző a társadalomkritikusság, vagy számomra az egyik legfontosabb üzenet, a kisebbségek elfogadása és az előítéletesség elutasítása. Felvetettem Annának, hogy legyen ez a második rész és egyetértett.

Minden eddigi filmünket komoly kutatómunka előzte meg. Nyilván mindkettőnknek van egy alaplistája arra vonatkozólag, mi szerepeljen az adott részben – nekem ez egyrészt az ismerőseimből és olyan helyekből, zenekarokból állt össze az első két epizód esetében, ahová, illetve akikhez kötődtem. Mindemellett sok segítséget is kaptunk, így folyamatosan bővült, hogy kinek és minek kell még mindenképp benne lennie, hogy még hitelesebb legyen a mozi. Annával sok hasonlóság van köztünk, de nyilván van érdeklődés, vagy szemléletbeli különbség is, ami azért nagyon jó, mert így sokkal tágabb képet tudunk mutatni, mintha mindenben 100%-ban ugyanolyanok lennénk. A fő, lényegi dolgokban viszont egyetértünk és zseniálisan kiegészítjük egymást az alkotómunkában.

Anna: Ez igaz, sokszor más szempontokat hozunk be a filmbe vagy más preferenciákat, más kedvenc zenekarokat, de éppen a két szemszög szimbiózisától tud a film még több lenni! Nagyon jól tudjuk egymást meggyőzni vagy éppen lebeszélni valamiről, mert a minőségről azonosan gondolkodunk.

Az előbbi kérdés alapján arra lehet következtetni, hogy nagyjából egy évre van szükségetek egy-egy rész elkészítéséhez. Ez helyénvaló? Vagy ez témakörönként eltérő lehet? Hogyan készültek az eddigi filmjeitek? Kik segítik a munkátokat?

Eszter: Minden attól függ, mennyire érünk rá, hiszen ez egy szerelem-projekt mindkettőnk számára, közben pedig nagyon sok minden mással is foglalkozunk. Volt olyan is, hogy egy időre le kellett állnunk, mert elfogyott a pénzünk. Az első részt támogatás nélkül készítettük, és hát mindkét film esetében rengeteg szívességet kértünk azért, hogy létrejöhessenek.

Anna: Ez így van, nem győzzük megköszönni mindenkinek, aki segített minket egy bátorító szóval, a házi archívumuk előbányászásával, vagy a filmes eszközök rendelkezésünkre bocsájtásával és még sok más dologban a grafikán át a merchandise-on keresztül a közösségi média promókig. Sok munkatársunk is a szívügyeként kezeli a projektet, amibe jó energiát fektetni, jó benne lenni. Hálás vagyok a szereplőinknek, akik bizalmat szavaztak nekünk, és mára jó részük a barátunkká is vált.  Ezzel a Hip Hop filmmel, úgy érzem, szintet léptünk, hosszabb és szerteágazóbb lett, mint az első, ráadásul az idei nyári premier óta beállt mögénk egy forgalmazó, és – lekopogom –  azóta szinte minden vetítésünk telt házzal ment, legyen az Budapesten vagy vidéken. Egy év, igen, az egy jó tempó… van idő átgondolni, anyagot gyűjteni, koncertekre eljárni, ahol inspirálódunk, beszélgetünk a szubkultúra releváns figuráival mit, hogyan lenne érdemes felvenni, van idő forgatni, és utómunkázni is.

A filmjeitekhez sokat merítettetek a saját élményeitekből is. Ha csak egy punk vagy hip-hop történetet lehetne kiemelni az emlékeitekből, mi lenne az?

Eszter: Tizennégy éves korom óta járok koncertekre, az egymilliárd történetből talán a hip-hop filmben részletesen elmesélt budapesti Beastie Boys koncertet emelném ki, ez volt az egyik legkatartikusabb élmény az életemben, az egyik első „nagy”, külföldi fellépő, akit láthattam – az ott és akkor annyira aktuális és elementáris volt. Továbbá a két filmünk premierjét mondanám még, mert mindkét közeg ikonikus szereplői ott voltak, és felejthetetlen élmény volt velük együtt örülni.

Anna: A koncertélmény nálam is örök inspirációs forrás, ebből én „nem tudok kinőni”. Ha punk, és csak egyet lehet, számomra óriási dolog volt, amikor láthattam Johnny Rottent fellépni a Szigeten 2008-ban. Mai szemmel nézve a koncert nem volt akkora szám, de az az ember akkora ikon volt számomra már egész kicsi korom óta, hogy csak ámultam és bámultam…  A hip-hop-pal a film kapcsán ismerkedtem meg közelebbről, a Kriminal Beats bulik mindig feltöltenek, de nagy élmény volt tavaly a Parkban a Fővárosi Rapcirkusz, várom az ideit is.

Február 6-án a Katona József Színházban átvehettétek a Highlights of Hungary közönségdíját, amelyhez ezúton is gratulálunk. Milyen érzés volt bekerülni az 55 kiemelt projekt közé, illetve megkapni a díjat?

Anna: Amikor megtudtuk, hogy bekerültünk, a bőrünkből kibújva hívtuk fel egymást telefonon Eszterrel. Már a kezdetektől figyelem a Highlights of Hungary közösségét, nagyon inspiráló és erőt adó történeteket mutat be, és a legjobb, hogy összekapcsolja nemcsak a közönséget a jelöltekkel, hanem a jelöltek maguk is összekapaszkodnak, és akár közös jövőbeli együttműködések is születhetnek. Például Ti is jelölve voltatok, mint HYPEANDHYPER portál, erre tessék, velünk interjúztok! (mosolyog) Ültünk a színházban, aztán amikor a műsorvezetők kimondták a filmünk címét, onnantól egy hosszan tartó eufória következett. Ez egy közönségdíj, és nincs jobb dolog annál, mint amikor azok, akiknek a filmet készítettük, ily módon visszacsatolnak, hogy „rendben van, jól csináljátok, ne hagyjátok abba!”

Eszter: Megtisztelő és felemelő egyben, hisz alapvetően producer vagyok, bár rendezést tanultam, ez a két film a rendezői debütálásom. Nagyon boldog vagyok, hogy díjaztak minket és amire különösen büszke vagyok, hogy egy másik lánnyal készíthettem el ezekről a maszkulin szubkultúrákról ezeket a filmeket. És az, hogy a BP Undergroundnak támogatottsága van, hogy szeretik, külön szívmelengető!

Március 1-jén a Bem moziban újra lehet látni a BP Undeground Hip Hop filmet. Milyen további vetítések várhatók? Újabb tervek?

Eszter: Készülünk a harmadik és a negyedik részre, és igen, a Bem moziban 2-3 hetente látható a filmünk, továbbá vidéken is lesz több vetítés. Csekkoljatok minket a Facebookon és az Instagram-oldalunkon is!

Anna: Mondanunk sem kell, már az anyaggyűjtés és előinterjúzás szintjén rajta vagyunk a folytatáson. Van egy ’90-es évek rockzenéjét bemutató-, illetve egy elektronikus zenei filmtervünk is. Márciusban Egerbe visszük az első két epizódot, ahol egy-egy koncerttel lesz egybekötve a vetítés.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.