Már több mint 30 éve annak, hogy a Szovjetunió felbomlott, maga után hagyva Közép-Kelet-Európában egy tátongó gazdasági-politikai űrt. Ebben a cikksorozatban arra keressük a választ, hogy a térség országai miként reagáltak az újonnan kialakult helyzetre, mennyire sikeresen tudtak alkalmazkodni a kapitalizmushoz és a demokráciához, és mi az, amit esetlegesen eltanulhatnak egymástól. A sorozatot a legészakibb balti állammal indítjuk: Észtországgal. I. rész
A Szovjetunió legfejlettebb területe volt a Baltikum, az életszínvonal itt volt a legmagasabb, egyes becslések szerint az észt jövedelem pedig 20 százalékkal is meghaladhatta a szovjet átlagot. A szovjetektől nem stílusidegen módon óriási iparosodás jellemezte a térséget, ami abból a szempontból sem volt egészséges, hogy a balti országok hagyományosan mezőgazdaság-orientáltak voltak.
Az észtek már a 80-as években reformokat kezdeményeztek, majd amikor 1991-ben elnyerték függetlenségüket, egyértelművé vált, hogy a gazdasági és társadalmi rendszerváltás elkerülhetetlen. Egyszerre több fronton kellett enyhíteni a rendszerváltással járó nehézségeket, egyik részről az alapvetően alacsony szintű szolgáltatások mellett az ipar és a mezőgazdaság is drasztikus mélyrepülésbe kezdett, ezen felül akkora mértékű orosz lakossági betelepítés történt a szovjet idők alatt, amely egészen a mai napig társadalmi problémákat szít, valamint 1992-re az infláció elérte az 1000 százalékot. Észtország hamar észrevette, hogy saját valutára van szüksége, hiszen a szovjetektől örökölt rubel elvesztette értékálló jellegét, a lakosság erre reagálva próbált megszabadulni tőle, így még nagyobb inflációt szítva, nem is beszélve a gazdaság liberalizálásáról és a hatósági árak emeléséről.
1992 júniusában be is vezették a koronát, melyet a német márkához, majd később az euróhoz kötöttek. Ez azonban szükséges, de nem elégséges feltétele volt a hatalmas infláció mérséklésének. Az észtek tiltották, hogy a jegybank a költségvetési hiány finanszírozása érdekében hitelt nyújtson, majd ezt a pénzszűkítési politikát követte Litvánia is, ez pedig az országoknak magas nominális kamatokat jelentett. A rögzített árfolyam, a következetes monetáris politika létrehozott egy olyan közeget, ami vonzó volt a külföldi befektetőknek, ezzel elősegítve a gazdasági fejlődést és a nemzetközi integrációt.
Észtország a rendszerváltás idején felismerte, hogy önállósága szempontjából fontos, hogy a kivándorolt értelmiségi rétegét visszahívja, így otthon kamatoztatva a külföldön szerzett tapasztalatukat, de fontos megjegyezni, hogy a sikeres monetáris megújulás levezetését nagy mértékben segítették a kulturálisan és földrajzilag is közel álló skandináv szakemberek, illetve a nyugati szervezetek.
Mint ahogy a térségben több esetben, a kereskedelem liberalizálásában is Észtország volt az úttörő. Míg a függetlenedés előtti utolsó években a Szovjetunió felé irányult az ország exportjának csaknem 95 százaléka, 1992-re átvette a helyét az EU, legfőképpen Finnország, a szovjet utódállamok pedig ekkorra csak az ország exportjának egyharmadát tették ki. Az oroszoktól való kereskedelmi távolságtartást Észtország nagymértékű kőolajkészlete is segítette.
1995-re szinte alig maradt az állam kezén kis-és középvállalat, a nagyvállalatokat ’98-ban privatizálták. 2000-ben pedig sorra kerültek a közművek, például az erőművek és a vasúttársaságok is. Két módszert alkalmazott az észt kormány: a kuponos és a készpénzes privatizációt. A kuponokat a munkások az általuk dolgozott évek után kapták, melyek ingatlanjaik megvásárlását szolgálták. Talán az egyik legnagyobb privatizációs ösztönző a csődtörvény volt, ami azt jelentette, hogy ha nem privatizálnak gyorsan a felvásárlók, akkor felszámolják a céget. Ez a külföldi befektetők nagyobb beáramlását eredményezte.
Fontos kiemelni, hogy több térségbeli országhoz hasonlóan, Észtországban sem volt zökkenőmentes az átállás. A központosított nagyvállalatok összeomlásával a munkavállalók nagy számban vesztették el állásaikat, és az új világrendbe való belecsöppenéssel járó kiszámíthatatlanság súlyos lelki terhet rótt az észtekre. A várható élettartam 1988-tól folyamatosan csökkenni kezdett a megnövekedett stressz, bűnözés, öngyilkosság következtében, ami 1994-ben volt a mélyponton 66 évvel, és körülbelül 2000-re érte el újra az 1988-as szintet.
Miután megtörtént a politikai-gazdasági átállás, végbe ment a privatizáció, Észtország következő célja a kontinenshez való felzárkózás lett. Ezt segítették a külföldi befektetőknek nyújtott kedvező feltételek. Biztosították az országban keletkezett nyereség teljes egészének külföldre utalását, és a vállalatoknak csak az osztalékok után kellett társasági adót fizetniük. Ez idézte elő, hogy mára a balti országok közül Észtország élvezheti a legmagasabb külföldről beáramló tőkét. Nem elhanyagolható, hogy a skandináv országok oroszlánrészt vállalnak a befektetésekből, ez természetesen köszönhető a már fentebb említett földrajzi és kulturális közelségnek is.
Ma, ha kimondjuk, hogy Észtország, akkor mindenki egyre gondol: digitalizáció. 2000-ben már alkotmányba foglalta az észt parlament, hogy az internet alapvető emberi jog. Az ország 88 százalékának van internethozzáférése, szemben az EU-s 79 százalékkal. Az ország az elektronikus közszolgáltatásokban is kiemelkedő. Emellett Észtország kitüntetett figyelmet fordít kutatás-fejlesztésre. Először 2002-ben tűztek ki a célokat a tudásbázisuk korszerűsítésére és a vállalkozók versenyképességének növelésére. A 2007-2008-as világválság után prioritást élvezett a K+F és az innovációs politika, ezt elsősorban az infrastruktúra és a felsőoktatás fejlesztésén keresztül szorgalmazták.
Ahhoz, hogy az innováció élbolyában maradhassanak, Észtország kiemelkedően magas oktatási rendszert hozott létre. A finnanszírozás több százalékponttal megelőzi az EU-országok átlagos oktatási kiadását, emiatt is évről évre elsők között végez többek között a PISA-teszteken.
Amiben talán a leginnovatívabbnak számítanak, az az e-kormányzás. Ezáltal olyan keretet biztosítanak az állampolgároknak, amely drasztikusan megkönnyíti életük több aspektusát. Észtországban szinte kivétel nélkül az összes közszolgáltatás elérhető elektronikusan, ami nem csak várakozási időt spórol meg, hanem kevesebb költség is az államnak, hiszen nem kell hatalmas fizikális bürokratikus rendszereket fenntartaniuk. Innen természetes lépés, hogy bármelyik szavazásra jogosult állampolgár akár elektronikus úton is voksolhat 2005 óta.
Észtország több tanulsággal bír. Rámutat arra, hogy radikális idők radikális válaszokat követelnek, és nincs idő tétlenkedni, minél előbb, és minél gyorsabban nyeli le az orvosságot a társadalom, annál hamarabb tud felgyógyulni. Ha a rendszerváltás után nem tettek volna határozott monetáris lépéseket, akkor a helyreállás is elhúzódhatott volna. Azt is megtanítja, hogy egy országnak nem kell saját kútfőből megoldani minden helyzetet, néha engedni kell, hogy tapasztaltabb országok kipróbált szakemberei segítsenek túllendülni problémákon. Az tény, hogy Észtország még a függetlenedés előtt is fejlettebb régiónak számított a Szovjetunión belül, azonban azt senki nem veheti el tőle, hogy felismerte: az ország kicsi, a természeti erőforrások limitáltak, kevés ember lakja, így a két dolog van, amit ki tud használni, a tudás és a külföldi befektetések.
Végül pedig példát mutat abban, hogy az innováció nem mindig onnan érkezik, ahol a legtöbben vannak, vagy ahol a legtöbb pénz van. Az életünket fenekestől fordította fel az elmúlt néhány évtized technológiai fejlődése, nem feltételezhetjük, hogy az innováció nem mozgatórugója a gazdaságnak, ezért minden árnyoldalával együtt el kell ismerni, hogy a gazdaság és a kormányzás jövője a digitalizációban van.
A következő részben Lettország történetét járjuk körbe.