A hallatlanul tarka, soknyelvű és soknemzetiségű régi Pest-Budán és Budapesten mindenki megtalálhatta a maga kávéházát. A török kiűzése után a tizenhat népcsoport zsoldosaiból, bevándorlókból, menekültekből formálódó új polgárság első két kávésa Budán örmény volt, Pesten meg háromból az egyik horvát vagy bunyevác, a másik olasz, a harmadik német.
A Fehér Hajó utca sarkán már a 18. században működött a Kafana Szrbszka, amely csak az első világháború kitörésekor szűnt meg, miután felharsant az utcákon a „Megállj, megállj, kutya Szerbia”. A budai oldalon még ezt is túlélte a tabáni Arany Szarvas, az 1600-as évek végén betelepült nagy rác kolónia szellemi elitjének fellegvára. Ebben a kávéházban született meg a modern szerb ábécé és irodalmi nyelv, itt szerkesztették az első szerb újságot. A tabáni pópa két fia, Vitkovics Mihály szerb-magyar költő, Kazinczyék jóbarátja és fivére, Jovan Vitković magyar-szerb író itt iszogatja a remek budai vörösbort, itt látják vendégül Vuk Karadžićot, de nyilván felkeresi asztalukat a horvát költő, Petar Katančić és a szlovák Ján Chalupka meg a román irodalom és történetírás két nagysága, Petru Maior és Samuel Micu-Klein, akik a szemben lakó „magyar Horácot”, Virág Benedek atyát is látogatják.
A 19. századból van adatunk nemcsak német irodalmárok, de a városban időző franciák kávéházi törzsasztalairól is. Görög és macedón kereskedők tanyája a Váci utcai Korona, amelyet 1815-től neveztek így, de már jóval korábban is létezett, ugyanazzal a közönséggel. A Pesten tanuló román diákok a mai Fővám tér sarkára, Dotzi bácsi kávéházába jártak, s okoztak olykor hangos csetepatét.
Az 1917-es orosz forradalom vérengzései után Budapesten menedéket kereső arisztokraták kedvéért kap új nevet a Podmaniczky utca egyik kávéháza: az Ermitázs cégtábla emlékezteti őket elvesztett otthonukra.
Magam is meglepődtem, amikor az Esti Kurir 1929-es naptárában rábukkantam egy színes kis riportra „a legsötétebb Ferencváros” mélyén működő muszlim kávéházról: ennek törzsközönségét az itt élő bosnyák vándorárusok és török édességkészítők adták.
A Budapesti Lengyel Egylet székhelye a századfordulói címtárak szerint a Duna Corso kávéház – ez elegáns és drága hely volt, tehát a tagok magasabb társadalmi rangú személyek lehettek. A Pesti Bolgár Kör – kertészek és zöldségkereskedők – a Csarnok kávéházat adja meg székhelyeként, a hosszú asztalnál a korelnök, Petár bácsi prezideál, akinek a szavára még a nagyszájú soroksári sváb kofaasszonyok is elcsendesednek. Itt hajnalban pezseg a leginkább az élet: ilyenkor döntenek a csarnok aznapi árairól…
Kifejezetten zsidó kávéház csak egy volt a városban. A mai Kiskörút és a Király utca sarkán, a hajdani zsidópiac tőszomszédságában az 1700-as évek elejétől a Király utca névadója, az Ángliai királyhoz címzett fogadó állt: istállókkal, kocsiszínnel, sőt raktárakkal várta az országos vásárokra tóduló kereskedősereget. A költő Orczy Lőrinc fia, József a 18. század utolsó harmadában megvette az épületet, és egyesítette a szomszédos családi kastéllyal, így lett az egészből Orczy-ház. 1829-ben kétemeletesre bővítették. A pesti legendárium szerint óránként egy aranyforintot fialt a bárói családnak, amely már réges-rég nem lakta a labirintusszerű átjárók szabdalta, több udvaros monstrumot. Lebontásáig, 1936-ig ez volt a pesti zsidónegyed szíve. A számtalan lakás mellett volt benne imaterem, iskola, fürdő; borbély, bába, patika; házasságközvetítő, mészárszék, könyvesbolt, és legalább 1795 óta, de talán még régebben itt működött a város egyetlen glatt-kóser – minden rituális előírásnak maradéktalanul megfelelő – kávéháza. Külön érdekesség, hogy mivel ebben az időben zsidók még nem kaphattak kávésjogot, hosszú évtizedeken át keresztény kávés vezette. A derék Dörschug Jánost olyan megbecsülés övezte, hogy halála után emléktáblát állítottak neki a zsinagógában.
Az Orczy hagyományosan elsősorban a bőrösök törzshelye volt (míg például az ékszerészek a Szeged városához címzett fogadó kávéházába jártak). Az 1930-as évek törzsvendégei nosztalgiával emlékeztek azokra az időkre, amikor napi 30-40 falusi szekér hajtott be az udvarra, de a kávéházi asztalnál meg lehetett venni például Kis-Ázsia összes birkabőrét is, hogy azután továbbadják a bécsi kereskedőknek.
Az Orczyban működött a zsidó házitanítók, a melámedek „börzéje” is: a fiatal Vámbéry Ármin is gyakran üldögélt itt tanítói állást remélve, miközben még a mellékhelyiségből is egy-egy „felvételiző” kántor éneke harsogott – őket is innen szerződtették a hitközségek.
Saly Noémi irodalom és Budapest-történész Hype-sorozata. Írásaival havonta egyszer kicsit visszarepülhetünk az időben, és leülhetünk egy-egy művészi asztaltársasághoz valamelyik pesti vagy budai kávéházban. Grafikák: Bárdos László