Kávéházi egyperces I.

Kávéházi egyperces I.

A pesti kávéház a kezdetektől a 2. világháborúig valójában nem is vendéglátóhely, hanem valamiféle sajátos felnőtt-napközi volt. Tágas tereiben fényt és meleget kínált a szűk, sötét, hideg és zsúfolt bérházak, hónapos szobák lakóinak, társaságot a magányosnak, szórakozást az unatkozónak, de legfőképpen információt minden arra éhezőnek. Hiszen ott voltak az újságok, a lexikon, a címtár és a menetrend – meg a szóbeli hírek: melyik konkurens bőrös ment tönkre, akinek a raktára most egyben, fillérekért felvásárolható, melyik pékmester halt meg hirtelen, fiatal özvegyére hagyva azt a jól bejáratott firmát, de a messze földről jött, árvíz vagy aszály hírét hozó utazó előrevetíthette a gabona-nagykereskedelem árváltozásait is.

Az a kép, amely olvasmányaink és iskolai tanulmányaink nyomán kialakult a kávéházról, féloldalas és megtévesztő: elsősorban nem írók-költők tanyája, hanem a városi polgárság találkozó- és munkahelye volt, és ahol békén hagyták, ott kisebb-nagyobb változások nyomán is mind a mai napig az maradt.

De akkor hogyan vált mégis egyik-másik híres és népszerű bohémtanyává?

Ebben a világban – még se rádió, se tévé – az újság nemcsak az első számú hírforrás, hanem az irodalomnak, sőt bizonyos fokig a képzőművészetnek is terepe. Ott jelennek meg a versek, tárcanovellák, folytatásos regények, kritikák, a képes lapokban grafikák, fotók, reprodukciók.

A művész pedig a korabeli celeb. Vele egy kávéházba járni, barátkozni vagy akár csak köszönőviszonyban lenni: rang. Lesni a szomszéd asztaltól, hogy szántja a papirost: bennfentesség. Ha egy kávésnak sikerül becsábítani és törzsvendéggé szelidíteni a hírességeket, a forgalom fellendül. Ha ők maguk nem feltétlenül fizetőképesek is, bámulóik eltartják a kávéházat és a kávést, aki cserébe örömest eltartja a bohém népséget.

Budapest leghíresebb, legfényesebb kávéháza, a New York igazán jó szakember, Steuer Sándor keze alatt nyílik meg 1894-ben – de nem megy. Sehogyan sem találja igazi törzsvendégeit. Terebélyes erzsébetvárosi asszonyságok zsinatolnak, este katonazene recseg és csörömpöl, nem és nem megy a bolt.

1900-ban új bérlők jönnek: a Hirsch – utóbb Harsányi – fivérek. Egyikük fiatalabb korában házitanítóként dolgozott vidéki zsidó úri családoknál. Kánikula van, olvadozik a szurok a Nagykörút macskakövei között, ácsorog Hirsch Adolf az üres kávéház ajtajában. Hát, uramfia, ki jön ott fehér nyári kalapban? Kedves hajdani neveltje, a bajai terménykereskedő, Herzl úr kisfia! Nagy az öröm, ölelgetik egymást, ki-ki beszámol élete alakulásáról, amióta nem találkoztak.

– Drága gyerekem, hát ha úgyis mindennap erre jársz, ígérd meg, hogy mostantól mindig bejössz hozzám egy kávéra!

– Úgy lesz, Dolfi bácsi.

És a hálás nebuló tényleg mindennap bemegy. Viszi magával a barátait is: a legrangosabb, legmodernebb irodalmi lap, A Hét munkatársait, újságírókat, költőket, szerkesztőket, színházi embereket. A kávéház pedig a pesti világ közepe lesz, nem mellesleg üzletnek is aranybánya. Talán épp Harsányi szájából hangzott el később a sokat idézett bölcsesség:

– Kérem szépen, ahová ezek járnak, oda járnak a szép nők. És ahová a szép nők, oda járnak a gazdag férfiak…

Belegondolni is rossz, mi lett volna, ha aznap nem gyalog, hanem konflison indul munkahelyére, a Vígszínházba az a bajai kisfiú: Heltai Jenő.


Saly Noémi irodalom és Budapest-történész Hype-sorozata. Írásaival havonta egyszer kicsit visszarepülhetünk az időben, és leülhetünk egy-egy művészi asztaltársasághoz valamelyik pesti vagy budai kávéházban. Grafikák: Bárdos László