Az elmúlt tizenegy évben készített, több mint száz szitanyomott plakátját foglalta kiadványba Nagy László, amit idén a Magyar Formatervezési Díj vizuális kommunikáció kategóriájában állítottak ki. A könyvről és a gig posters mozgalomról beszélgettünk a művésszel. Interjú!
Nagy László, a MOME elődintézményében végzett tervezőgrafika szakon, és már korán az illusztrációk és kulturális grafikák irányába indult el. Jelenleg a MOME tervezőgrafika szakán oktat, alkalmazott grafikai megbízásokat vállal, autonóm alkotói munkássága pedig a szitanyomott plakátok köré szerveződik.
Alkotói karriered és jelen kiadvány (Szitanyomott plakátok 2010-2021) központjában is az itthon kevessé ismert gig poszterek állnak. Mi a műfaj rövid története?
A gig posters mozgalom az USA-ban indult a 90-es évek végén, amikor az internet felrázta a hagyományos zeneipar működését. A zenéket már le lehetett tölteni, ezért egyre kevesebben vásároltak CD-t és bakelitet. Ez a nagy kiadók mellett a független, kis kiadókat is megviselte. Ekkor kezdtek fesztiválokat szervezni, a jegyek mellett pedig pólókat és plakátokat árulni. A gig poszterek erdetileg szitanyomással, egy sokszorosító grafikai eljárással készülnek, valahol a tervezőgrafika és a képzőművészet határterületén mozognak. Ez a műfaj nem az utcára készül, gyűjtők és rajongók vásárolják a számozott alkotásokat: vagy a zenekar, vagy a grafika, vagy maga az esemény miatt. A gig plakátok aztán bekerülnek a műkereskedelembe, a 2010-es évektől pedig már a múzeumokba is. A kanonizáció által közben folyamatosan nő a reputációjuk és az értékük.
Hogyan definálnád a gig poszterek grafikai esztétikáját?
Stilárisan nagyon különbözőek. A szűk büdzsé miatt, van, hogy a zenekar egyik tagja készíti őket, ami egyfajta naiv outsider esztétikát kölcsönöz az egésznek. Közben a mozgalomban profi művészek is részt vesznek, így nagyon változó a minőség. Három-négy csoportot lehet elkülöníteni: az egyik az ötvenes és hatvanas évekhez visszanyúló vintage irányzat, ehhez kapcsolódom én a leginkább. A Hot Road a lángnyelvet fújó, amerikai autós, Elvis időszakból táplálkozik. A hiperreálban nagyon magas technikai tudással, akár fotórealisztikus szinten megrajzolt dolgokat szitáznak, emllett pedig van még egy amolyan trash vonulat is. Külön izgalmas, hogy vizualitásban ezek a plakátok nem feltétlenül kapcsolódnak a zenéhez, a szubjektív befogadásból indulnak ki. Például avantgárd, zajszerű zenéhez lehet, hogy éppen egy kedves, befogadható designt készítenek, és az ellentéteket hangsúlyozzák.
Te hogyan kerültél kapcsolatba ezzel az irányzattal?
2008-ban találkoztam a mozgalommal az interneten, Clay Hayes honlapján. Kulturális plakátokkal már korábban is foglalkoztam, de a szitanyomást ennek kapcsán kezdtem megtanulni, és egyre jobban elmerültem benne. Felépítettem egy műhelyt, 2010-től már voltak megrendeléseim is, a könyv pedig erről a bő tíz évről szól, ami alatt több mint száz plakát született. Minden hónapban készítettem egyet, amit most is tartok, mint egy tornagyakorlatot. Kijutottam az USA-ba, találkoztam ezekkel a cégekkel és emberekkel, és egy élő helyzetté vált az egész. Az évek alatt kiállítást is tudtam szervezni belőlük, és egy doktori értekezést is írtam, ami a gig posztereken túl a szitanyomtatás kultúr- és technikatörténetéről. Ez lett a művészi hitvallásom, ami aztán stilárisan összeért a tervezőgrafikai munkáimmal, és az oktatói tevékenységemmel is. Nekem a MOME tervezőgrafika szakán van a főállásom, ahol éppen most van tervben egy illusztráció specializáció, később pedig illusztráció szak indítása, amiben érdekelt vagyok, és ahova mindezt be lehet csatornázni.
Hogyan választod a koncerteket, amiket illusztrálsz?
A poszterek általában a zenei ízlésem lenyomatai évekre lebontva. Ez egy viszonylag szűk szegmens, általában indie zenekarok, de van metál, jazz és posztrock is köztük. A munkáim mindig valós eseményekhez kapcsolódnak, általában olyan koncertekről, amiken ott voltam. A megrendelés viszont nem mindig valós, van amikor csak a saját örömömre készítem őket. A vizuális része teljesen intuitív. Vannak olyan plakátjaim, amik súlyos zenékhez készültek, de kifejezetten gyerekszobába szokták őket vásárolni lakberendezési céllal. Nagyon sokat utazom, közben sokat fotózom és aktívan figyelek. Izgatnak a terek, az épített környezet, a tárgykultúra, a régi art deco autók, de van hogy a koncerthelyszín nevéből indulok ki.
Kiemelsz pár személyes háttértörténetet a plakátokhoz?
Voltam például egy indusztriális német zenekar koncertjén, aminek a környezetében lévő gyárak és a koncert címe (Geisterstadt, Azellemváros) inspirált, így a a világ több pontján található ikonikus brutalista épületekből állítottam össze egy kollázst.
Aztán az USA-ban, amikor a Pitchfork Fesztivál közelében jártam, szintén egy ottani gyárat építettem az Alt J plakátjába. Utána kiderült, hogy abban az évben hárman vagy négyen is belerajzoltuk ugyanezt, a helyiek által egyébként gyűlölt épületet a gig posztereinkbe.
Az Om nevű zenekar egy nagyon lassú, kicsit középkori hangulatú, úgynevezett doom stílust játszik, spirituális szöveggel. Láttam korábban egy tűzzománcot a Vatikáni Múzeumban. Nagyon viccesnek és profánnak találtam, ezért itt e köré szerveztem a plakát vizualitását.
Hogyan változtak a plakátok az elmúlt tizenegy évben? Látsz valamilyen fejlődési ívet?
Technikailag egyre magabiztosabb lettem a szitanyomtatásban, nagyobb méreteket és bonyolultabb technikai dolgokat merek már bevállalni. Az utóbbi években pedig a zenei plakátok mellett filmplakátokkal is elkezdtem foglalkozni. Ez egy létező tendencia: akik korábban koncertplakátokkal foglalkoztak, most elkezdték a kultuszfilmeket újradefiniálni. A könyv végén ebből is található pár példa.
A legváratlanabb eredmények és hibák jelentik az inspirációt, avagy cseh üveg DECHEM módra
Kalapács alá kerülnek Karl Lagerfeld legmenőbb tárgyai
