Titkos udvarok

Titkos udvarok

Besurranni, belesni valahová. Bizsergető. Kezdetben gyerekes csíny, később szenvedély – már más szemmel látod. Kinyílik a kapu, egy belső horizont. Az üres terek történetekkel telnek meg. Az a harmonikás fakamera pedig csak egyszer kattan. A többi a mi titkunk. Sebestyén László fotográfussal a különleges udvarokat megörökítő sorozatáról, gyerekkori emlékekről és Budapestről beszélgettünk.

Decemberben jelent meg a Titkos udvarok című köteted. Honnan és mikor indult ez a projekt? Mi volt az a pont, amikor tudtad, ez több lesz, mint egy pár fotóból álló sorozat?

– Minden akkor kezdődött, amikor megláttam az első olyan udvart a Damjanich utcában, ami beszippantott a különleges hangulatával és a geometriájával. Ott dőlt el, keresek még ilyen helyeket, hiszen – gondoltam – biztos nem csak ez az egy ilyen van a városban. Három éve kezdtem el fotózni a Titkos udvarok sorozatot. Amikor már megvolt pár kép, megmutattam Buza Péternek, a Budapest folyóirat főszerkesztőjének, akinek nagyon tetszett a koncepció. Először ebben a lapban jelentek meg a felvételek.

Damjanich utca 32.

Mi volt az első belső udvar, amit lefotóztál?

– Damjanich utca 32. Korábban már fotóztam ezt az udvart egyéb más módokon, de ebben a projektben találkozott, állt össze igazán az elképzelés, a forma és a technika.

Nem könnyű bejutni egy-egy ilyen helyre. Türelem-játék. Leleményesség. Neked hogyan sikerült? Hogyan fogadtak a házakban?

– Besurrantam. Amikor éppen kinyílt egy kapu, beszaladtam megnézni, milyen belül. Ez egy régi játék, gondolom sokan csinálják. Mindig is szerettem. Aztán később ebből egyfajta gyűjtőmunka lett. A végére már a ház homlokzatából tudtam következtetni, milyen lesz a belső udvara. Azt gondolhatnánk például, hogy az Andrássy úti grandiózus paloták hatalmas udvarokkal rendelkeznek. Hát pont nem. Egy kezemen meg tudom számolni, hány nagy udvaros épület van arrafelé. Nagyon érdekes volt az is, hogy amikor megjelentem a nagy fakamerával egy-egy helyszínen, mindig kedvesen és barátsággal fogadtak, pedig sosem szóltam és egyeztettem le senkivel sem előre, hogy megyek fotózni. Jókat beszélgettem a lakókkal, a gondnokokkal.

Bajcsy-Zsilinszky út 22.

Hát igen, nem zsebre dugható digitális gép vagy mobiltelefon, hanem egy mindenki által azonnal látható nagy, régi korokat idéző fakamera – különleges technikával készültek a sorozat felvételei.

– Igen, egy 8x10inches Argentum fényképezőgépet használtam, amit egy Nyíregyházán élő barátom, Soltész István épített. Ez egy régi mintára készült nagyméretű fakamera, olyan harmonikás… Nincs rajta zoom és fénymérő, elem sem kell bele, szóval egy teljesen manuális eszköz. Egy 25×20 cm-es film kerül bele, amelyből ugyanekkora méretű negatívok születnek. A Titkos udvarok sorozat készítése során ezeket a negatívokat aztán visszaszkenneltem és így jöttek létre a végleges képek. Szeretem ezt a technikát, mert lelassít, meggondoltabbá tesz, és ez a mai multitask világban szerintem nagyon fontos dolog.

Mi volt, illetve volt-e valami közös számodra ezekben az általad megörökített udvarokban? A kompozíciókban törekedtél esetleg valamiféle egységesítésre?

– Ami közös volt az udvarokban, hogy egy erős geometriai hálót rajzoltak ki, a vízszintes és függőleges vonalak, a térélmény a kétdimenziós leképezésnél (amikor lefényképezem és kilapul a film síkján) is megmaradt. Ezen túl leginkább a hangulatuk tetszett, a dupla udvarok, az ismétlődő ritmusok. Kicsit függővé váltam – ezeket a térszöveteket kezdtem el keresgélni.

Miért pont ezek a házak, elzárt udvarok kerültek bele a kötetbe? Hogyan válogattál?

– Csak azok kerültek bele, amelyek megadták ezt a fent említett élményt. Érdekes tapasztalat volt, hogy a fotóriporteri hétköznapokhoz képest, amikor sokat exponálunk egy interjún vagy egy eseményen, itt egyszer kattant a gép, egy kép készült, és az rendben is volt. Ezt persze megelőzte egy precíz nézőpont kiválasztás, fénymérés, számolgatás, bámészkodás. Minden kötetben szereplő házat előre kinéztem magamnak.

Jósika utca 25.

Hidvégi Violetta gondos kutatással, utánajárással mindegyik udvarhoz fontos és klassz szöveget írt. Milyen volt a közös munka? Együtt alakítottátok ki a végső sorrendet?

– Violetta nélkül nem lett volna a projektből semmi. Nélküle csak egy halom fotó lett volna, amit az ötödik vagy hatodik képnél elununk (még magam is). Általa nyíltak ki az épületek, meséltek a múltjukról és kicsit a jelenükről is. Személyes sorsok rajzolódtak ki. Vicces és szomorú történetekkel teltek meg az üres udvarok. Írásai által életre keltek a házak, pedig én kínosan ügyeltem arra, hogy egy ember se legyen rajtuk.
Amikor elküldtem neki az elkészült képeket, ő elment az összes helyszínre, hogy egy kicsit bele tudjon helyezkedni abba nézőpontba, abba a világba, amitől szerintem igazán izgalmas ez az anyag.

A projekt során lett kedvenced? Van esetleg valamelyik udvarhoz kapcsolódó, elmesélhető kedves történeted?

– Mindet szeretem. Ezeken a környékeken élek, éltem én is. A Pannónia utcai udvar egy hatalmas átjáró ház négy kapuval. Gyerekkoromban a nyári szünetek alatt itt lehetett lerázni azokat, akik üldöztek minket, így elég sok verekedést spóroltunk meg. Az Újlipótvárosban nőttem fel, sokat laktam a hetedik kerületben, ami szomszédos a hatodikkal és az meg az ötödikkel. Szóval, igazából valahogy így lesz az ember igazán pesti. Laksz valahol, de az egész városban élsz.

Számodra, a te életedben milyen helye van a titoknak?

– Ez egy nehéz kérdés. A titok addig érdekes és izgalmas, amíg nincs összefüggésben velünk. Persze mindannyiunknak vannak titkai és vannak emberek, akiket ezekhez a titkokhoz közelebb engedünk vagy inkább távol tartunk. És ez így van jól. A titkos udvarok viszont egy közös és nyílt titok. Mindenkié, mert mi hoztuk létre és élünk benne – az épület szerkezete, geometriája, falainak struktúrája és persze a benne zajló élet a múltban és a hétköznapokban. A képkeret szélein túl zajló történeteket pedig mindenki a maga szája íze szerint szövögetheti, találhat ki belőlük jó kis meséket, akár titkosakat is…

Baross utca 8.

A Titkos udvarokkal párhuzamosan megjelent a Csak képek sorozat legújabb három kötete: a nemrég elhunyt csodás Balla Demeter, Kálló Péter és a te albumod. Milyen ez a hármas? Milyen kapcsolat fűz össze benneteket?

– A Csak képek sorozat egy régi könyvsorozat újraindítása, amelyre a Városháza Kiadótól kaptam lehetőséget. A régi köteteket egykori tanárom, Gera Mihály szerkesztette. Próbálom folytatni, olyan minőségben szerkeszteni, mint annak idején ő tette. Az alapkoncepció, hogy két fiatal és egy nagy klasszikus mutatkozik be Budapest fókuszú képekkel. Ez a hármas, a mi hármasunk egy jó csapat volt. Balla Demeter tanárom és mentorom volt, az ő albuma részemről tisztelgés előtte. Soha nem látott csodás képeket szedtünk össze tőle az ötvenes évektől egészen a kétezres évekig. Péter jó barátom, az ő képeiben az örök kísérletezés, a fotográfia tartalmi határai közti csapongás az, ami érdekelt. Gondolkodó fotográfusnak tartom. Végül az én kötetem, kollekcióm egy camera obscurával készült városi panorámakép sorozat, ahol terek és városrészletek jelennek meg furcsán összecsúszva, mint ahogy az idő csúszik össze és szét minden nap. Talán, ami a legfontosabb kohézió Demeter, Péter és köztem, hogy a munkánk, illetve az alkotás során mindenkinek a gondolat az első és abból születik a fénykép, nem pedig fordítva.

Jelenleg min dolgozol? Formálódik valami újabb projekt? Tervek?

– Igen, tervek mindig vannak, aztán az vagy megvalósul vagy nem. Azért a lustaság egy elég erős ellenmotor. Elkezdtem egy új sorozatot. A fókusza, mint mindig, az idő. Valahogy megfogni vagy legalább megérinteni, tapintani az elmúltat és a még el nem jöttet.

Sebestyén László további munkáit ITT tudjátok megnézni.