fbpx
Nyomj Entert

Miért nem létezhet tökéletes világ? – Utópisztikus városok nyomában

Egy olyan hely, melyet valamilyen eszmerendszer alapján alapítottak – talán így lehetne a legegyszerűbben definiálni az utópisztikus városokat, azonban ezek a települések nemcsak a társadalmi jelentőségük miatt érdekesek, hanem egészen különleges elképzeléseket testesítenek meg. Legyen egy posztapokaliptikus hely vagy egy spirituálisan elkülönült kommuna, azt az érzést keltheti, mintha egy másik univerzumba csöppentünk volna.


Az építészet és az utópia kapcsolata már az ókori Hellászban és a középkorban is izgatta az elmélkedőket, viszont a reneszánszban ért be igazán az ideális város gondolata: földrajzilag abszolút fiktív és társadalmilag eszményi képet testesít meg, amiben kommunisztikus egyenlőség uralkodik. Az egyik leghíresebb fogalmi meghatározást a 15. században Thomas More alkotta meg az Utópia című szépirodalmi és szociálpolitikai szatírájában, mely szerint az utópisztikus polisz tipikusan egy képzeletbeli közösséget vagy társadalmat leíró, szervezett város, amely nagyon kecsegtető, vagy csaknem tökéletes tulajdonságokkal rendelkezik.

Ugyan Arisztotelésztől kezdve a klasszicizmusig elterjedt az utópikus város elmélete, a gyakorlatban csak jelentősen kevés terv valósult meg. A 19. század végén és a 20. század elején a nagy városrendezési projekteknek köszönhetően kaptak új erőre az ideális városelképzelések, melyek futurisztikus hangulatú, közigazgatási és társadalmi szempontból hangsúlyos tervekből álltak. Építészeti perspektívából fontos megemlíteni a modernista térhódítást – javarészt brutalista vagy funkcionalista, díszítő elemeket mellőző épületek voltak jellemzőek.

Tökéletes építészeti konstrukciók vagy bukott utópiák?

Ha már várostervezés és funkcionalizmus, akkor muszáj megemlíteni Le Corbusier svájci építész nevét. Építészeti sikereit halmozva, majd a történelmi események hatására fokozatosan több időt szentelt várostervezési felvetéseinek, míg 1922-ben be is mutatta a Ville Contemporaine városkoncepcióját, a hárommilliós lakosú város modelljét. Alapvetően úgy vélte, hogy az új modernista építészet szervezeti megoldást ad a munkásosztály életminőségének javítására. A terv központi eleme a hatvanemeletes kereszt alakú felhőkarcolók csoportja volt, melyek magas irodatornyokként emelkedtek az alacsonyabb lakótömbök felé, mindezt pedig zöld parkos terület vette körül Le Corbusier szerint ez olyan városi organizmust eredményezhet, amire azelőtt még nem volt példa. A terv végül nem örvendezett nagy sikernek, viszont a felvetések tovább folytatódtak.

Fotó: Foundation Le Corbusier / © FLC/ADAGP

Az 1930-as években Le Corbusier újrafogalmazta az urbanizmussal kapcsolatos elképzeléseit: megtervezte a Ville Radieuse-t, amit a jövő lineáris és rendezett metropoliszának szánt. Az ideális város elrendezését absztrakt módon az emberi test elrendezése és funkciói ihlették, így alapjaiban olyan lett, mint egy élő szervezet, szervezett részekből állt, amelyek egészként működtek együtt. A tervezés megtartotta a sokemeletes lakótömböket, a szabad területeket, a földalatti urbanizmust és a bőséges zöldfelületet, amit a korábbi munkáiban javasolt, illetve elkülönítette volna az ipari és a lakónegyedet – ezzel is biztosítva a lakosok nyugalmát. A projekt a tökéletesen kidolgozott koncepció ellenére sem valósulhatott meg, de kétségtelenül hatással volt későbbi saját, illetve mások terveire is.

Fotók: 99 Percent Invisible

Kelet-európai viszonylatban is büszkélkedhetünk hasonló ötletekkel: a bolgár Shumen városközpontja fölé a város minden végéből jól látható hatalmas betontorony emelkedik. A hivatalosan Central City Square névre keresztelt, hatalmas várostervezési projektet egy forradalmi kisérletnek szánták, amiben visszaköszön Le Corbuiser Ville Radieuse-jének számos eleme a föld alatti infrastruktúráktól kezdve egészen a vertikálisfalu-jelenségen át az emberi szervezet szimbólumáig. Politikai okoból nem fejeződött be a kivitelezés, így akik bemerészkednek erre a területre, nem az utópiát találják, hanem az elhagyott terek és kanyargó betonfolyosók burjánzó háborúját.

Fotó: Ex Utopia

Ahogy az előző példák is igazolták, előfordulnak olyan utópisztikus városok, amik sosem valósultak meg, viszont olykor a fordítottjuk is igaz: a megépült, mégis üres szellemvárosok futurisztikus hangulata egy másik világot idéz meg. A francia származású, de varsói székhelyű Raphael Olivier Egy bukott Utópia sorozatában, egy elhagyott kínai város, ” Új Ordos” épületeit ismerhetjük meg, ami tökéletesen bemutatja az építészet és a lakosság – vagy inkább utóbbi hiányának – diszharmóniáját. A kétezres évek elején megépült Ordos külső területén egy város, aminek célja a régió kulturális központjának kialakítása volt a legmodernebb építészeti elemekkel. A dollármilliós beruházások eredményeképpen az ingatlanárak teljesen elszálltak, így nem volt igény a kitelepülésre. A kelet-kínai Dubaiként emlegett metropolisz és a tökéletesen megtervezett házak így önmagukban rostokollnak azóta is. A fényképész elmondása szerint az egész hely olyan, mint egy posztapokaliptikus űrállomás egy sci-fiből.

Fotók: Warsaw Photographer / Raphael Olivier: Ordos – A Failed Utopia

Fotók: Warsaw Photographer / Raphael Olivier: Ordos – A Failed Utopia

Fotó: Warsaw Photographer / Raphael Olivier: Ordos – A Failed Utopia

Concrete Utopia

Visszatérve a kelet-európai és balkáni régióhoz: a Modern Művészeti Múzeum 2018-ban feldolgozta a kapitalista Nyugat és a szocialista Kelet között elhelyezkedő Jugoszlávia urbanizációs fejlődését, építészeti kiválóságait és mindennapjait, párhuzamba vonva a társadalmi konstrukcióval a második világháborút követő évtizedekben. Főszerepet kapnak az felhőkarcolók és a brutalista jövőszerű létesítmények, melyek egy másik dimenzióba repítenek.

Forrás: MoMA Youtube csatornája

Utópisztikus városok

Harmónia, béke, spiritualitás – ezek a legfontosabb fogalmak az indiai Aurovilleben, amit a hatvanas években alapított Mira Alfassa, spirituális guru az indiai Tamil Nadu közepén. A város a világ egyik legismertebb spirituális központja, ami egyben olyan város, ahol több mint ötven éve azon dolgoznak, hogy megalkossák az élet, a létezés új modelljét. Az erkölcsi és társadalmi dogmákkal szakítva ez az utópisztikus város kezdetben egy olyan kis csoportból állt, mely tagjai belső lényükre akartak összpontosítani, és figyelmen kívül hagyták a külvilág diktátumait. Napjainkra már egy többezer fős várossá nőtte ki magát, aminek középpontja egy innovatívan és környezettudatosan felépített spirituális centrum.

Fotó: Frédéric Soltan

A legtöbb disztópikus hangulatú filmet mesterségesen kreált helyszíneken forgatják, érthető okokból, hiszen a céljuk az, hogy a nézőt egy teljesen más univerzumba kalauzolják. Ezalól viszont részben kivételt képez az Éhezők viadala, aminek néhány jelenete egy Párizs környéki lakótelepen játszódik. A francia főváros mellett található Grands Ensembles, egy posztmodern-neoklasszikus lakótelep, ami azt az érzést kelti, mintha egy másik idősíkba érkeztünk volna. A külváros az ötvenes és a nyolcvanas években épült a város lakhatási válságának kezelésére, így főleg külföldi és vidéki bevándorlók éltek itt abban az időben. Manapság javarészt nyugdíjasok lakják, akik szimbiózisban élnek az őket körülvevő korosodó objektumokkal. A nosztalgikus utópia érzete egy francia fotós, Laurent Kronental sorozatában elevenedik meg, amiben keserédes bájjal közvetíti az idő múlását.

Fotók: Laurent KronentalSouvenir d’un Futur

Fotó: Laurent KronentalSouvenir d’un Futur

Fotók: Laurent Kronental Souvenir d’un Futur

Fotó: Laurent KronentalSouvenir d’un Futur

A meditációtól a permakultúrán át a természeti kapcsolatokig a skót Findhorn jelenti az inspirációt, ami a tanulás és a készségfejlesztés széles skáláját kínálja. A spirituális ökofalu közel 400 tagot számláló közössége leginkább a növényekkel és a természettel kapcsolatos munkájáról ismert. Nincs szigorú doktrína vagy eszme, ami befolyásolja a lakosságot, a céljuk kis és közepes projektek és workshopok megvalósítása, melyek a fenntartható mezőgazdaság, és a természeti erőforrások hatékony kiaknázását népszerűsítik.

Fotó: Findhorn Foundation

Az arizoniai sivagatban mesterségesen létrehozott Arcosanti ugyan a 70-es években Paolo Soleri építész képzeletéből született, de még mindig befejezetlen, így várja az elvonulni vágyó érdeklődőket. Soleri ideális városa fenntarhatóan integrálódik a természetbe, célja a takarékos életvitel és minimális ökológiai lábnyom elérése. Az Arcosanti a fenntarható városi életkörülményeket teremti meg az embereknek, olyan alternatívákkal, amelyek minden közösség számára egészségesek lesznek, környezetszennyezés nélkül – tökéletes példa erre a napenergiával fűtött ház. Az utópikus város lakossága változó, a melegebb évszakokban gyakoriak a külsős látogatók, ebben az időszakban művészcsoportok és különböző előadások is megfordulnak a sivatagban.

Fotók: Vogue

Laurent Kronental | Web | Instagram
Warsaw Photograper / Raphael Olivier | Web | Instagram

Forrás: Dezeen, Ex Utopia, Museum of Modern Arts, Lens Culture, Vogue, 99 Percent Invisible

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük