Mitől válik egy bútor örökséggé, miközben más darabok néhány év alatt hulladékként végzik? Kollár Mariannal, a Fabrika alapítójával és a Múltunk a jövőnk? című kiállítás kurátorával beszélgettünk a javíthatóság kultúrájáról, a vintage valódi értékéről és arról, miért érdemes a fenntartható jövőt a múlt tárgyaiban is keresni.

A „Múltunk a jövőnk?” cím már önmagában is állításnak hangzik. Te mit gondolsz: a jelenlegi fenntarthatósági és fogyasztási válságaink közepette valóban érdemes visszanéznünk a múlt tárgykultúrájára megoldásokért?
A múlt tárgykultúrája tükörként szolgál napjainkban és ezt érdemes vizsgálnunk a fogyasztási válság közepette. A történelem során a tárgyakat úgy tervezték, hogy azok javíthatóak legyenek és lehetőleg helyi alapanyagokból készüljenek. A hagyományos tárgyak nagyrészt természetes anyagokból, pl. fa, kő, agyag, bőr készültek, ezzel is csökkentve az ökológiai lábnyomot. Ha tönkre is ment valami, az elemi alkatrészek cserélhetőek voltak, illetve újrahasznosították a tárgyakat. Ez értékes leckéket ad a modern cirkuláris gazdaság számára. A múlt mesterei a funkciót és a használhatóságot helyezték előtérbe, amely elősegítette a mértékletes és tudatos fogyasztást.
A bútorok tekintetében a múlt tárgykultúrája gyakorlatilag választ ad a mai tucatbútorok termelésére. A mai modern bútorok jelentős része préselt lemezből készül, műanyag ragasztókból építkezik, melyek nem javíthatóak, rövid élettartalommal bírnak, ezáltal jelentős hulladék keletkezik. Ezzel szemben a hagyományos bútorkészítés a fenntarthatóság mintapéldája, hiszen ezek a bútorok még fából készültek, javíthatóak voltak.

A kiállítás egyik központi kérdése az örökség volt. Szerinted miért őrzünk meg bizonyos tárgyakat generációkon keresztül, miközben másokat gondolkodás nélkül lecserélünk? Mitől válik valami örökséggé?
A Hybridart Space-ben rendezett 2026-os Recycled Design csoportos kiállítás központi témája az értékmentés -és újrahasznosítás volt. Sajnos a mai modern társadalom elszakadt a tárgyak valós értékétől, melynek legfőbb oka a „vedd meg és dobd el” fogyasztói magatartás. A modern bútorokat és használati cikkeket tudatosan rövidebb élettartamra tervezik, könnyebb és gyorsabb azokat kicserélni egy újra, mintsem megjavítani.
A kiállítás fókuszában idén az újrahasznosítás és a fenntarthatóbb lakberendezés állt, ahol kurátorként szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy adjunk a tárgyaknak egy második esélyt! Ezt a szemléletmódot fejezték ki a kiállított tárgyak, amelyek további évtizedeket szolgálhatnak bennünket, mint például a földben 40 évig pihenő PVC csőből alkotott lámpák, kidőlt fákból asztalok, fenntartható gyapjúszőnyegek és múlt századbeli modernizált bútorok.
Bizonyos tárgyakat évtizedekig őrzünk, sokszor ezek családon belül, generációkon át öröklődnek, történeteket hordoznak, ezért ragaszkodunk hozzájuk. A Fabrikában nap mint nap, érkezik olyan megkeresés, hogy a nagymama féltve őrzött fotelját szeretnék személyre szabottan restauráltatni, amely a szakszerű felújításnak köszönhetően még évtizedekig szolgálhat tovább. Örökségként tekinthetünk azokra a darabokra is, amelyek a kor lenyomatát, ipartörténetét képviselik, pl. Bauhaus csővázas székek.
Ugyanakkor vannak olyan tárgyak is, melyektől szinte gondolkodás nélkül „szabadulni” szeretnének, ez legfőképpen a bútorok tekintetében sokszor az életmódbeli változások miatt, (az otthonok átlagos mérete kisebb) így a nehezen mozgatható, robusztus antik darabok egyszerűen már nem férnek be a minimalista terekbe.
A gyorsan változó lakberendezési trendek is befolyásolják, „fast furniture” arra kondicionálja a vásárlókat, hogy az éppen aktuális divatot kövesse, a régi egy hulladékká válik a szemükben. A másik probléma, amit a Fabrikában is tapasztalunk, hogy a fogyasztók nem tudnak hova fordulni felújításért, vagy éppen nem látnak az adott tárgyban fantáziát, hogy mit lehetne kezdeni vele, ezért inkább könnyebb nekik megválni tőle. Nem egyszer fordult elő, hogy megajándékoztak bennünket régi, nem kívánt bútorral, majd a restaurálás és a tárgy újragondolása után meglátták a fotóját a honlapunkon és nem hitték el, hogy ez valóban abból lett, de volt olyan is, aki visszavásárolta a „nemkívánatosnak” hitt saját bútorját.

A Fabrikában nap mint nap olyan bútorokkal találkozol, amelyek sokszor több emberöltőt túléltek. Mit árul el ez a tárgyakhoz való korábbi viszonyunkról, és mit a mai hozzáállásunkról?
A múlt századbeli bútorok gyakran érdekes történeteket hordoznak, sokszor találunk pl. rejtett üzeneteket egy fiókban, régi fotókat, személyes tárgyakat vagy polcokat gondosan felcímkézve, hogy melyiken mit tároltak. Ezeken a bútorokon látszódik, hogy megbecsült darabok voltak, vigyáztak rájuk, látható a nyoma, hogy hol próbálták javítgatni azokat, lefesteni, hogy elfedjék a különböző karcolásokat, sokszor étkezőasztaloknál szinte megjelenik előttünk a kép, ahogy az őrlőt az asztalhoz rögzítik, és diót darálnak rajta, melyet a kis bemélyedések is bizonyítanak. Egyértelműen látszódik a tárgyakhoz való kötődés és a tárgyak szeretete és hogy éveken keresztül használták azokat. Sajnos ezek a bútorok legtöbbször nem a használat közben mentek tönkre, hanem a nem megfelelő tárolás miatt, amikor már útban voltak, ezért pl. vizes pincékben tárolták azokat az utódok, vagy az utcán végezték.

A modern design gyakran az újdonságot ünnepli, miközben a vintage kultúra éppen a meglévő értékek újraértelmezéséről szól. Szerinted a kettő valóban ellentéte egymásnak?
Én úgy gondolom, hogy inkább egymás kiegészítői. A modern design az új formákat és az új anyaghasználatot hangsúlyozza, a mid-century pedig a tárgyak időtállóságát. A kortárs fenntartható lakberendezésben ez most olvad össze, kéz a kézben jár. Nemrég a Fabrikában pontosan ezért volt egy pop-up rendezvény, hogy ezt a két világot mutassuk be egy térben, a Studio Object bútoraival karöltve. A mai modern bútorok szinte kivétel nélkül visszanyúlnak az 1920-as csővázas bútorokhoz és a mid-century modern formákhoz. A kettő tehát nem kizárja, hanem feltételezi és kiegészíti egymást, a múlt értékei nélkül a modern design gyökértelenné válik, a modern szemlélet nélkül pedig a vintage csupán múzeumi nosztalgia maradna.

Egy régi bútor felújítása ma már gyakran esztétikai vagy identitásbeli döntés is. Mit keresnek valójában az emberek egy századközepi fotelben vagy egy antik komódban: karaktert, történetet vagy valami mást?
A tárgyak mögött rejlő identitást, az időtállóságot és legtöbbször a történetet is keresik az emberek. Lámpák tekintetében szeretik a különböző magyar tervezői darabokat, melyek ma már ikonikus design tárgyak, lásd Borz Kováts lámpa, Borsfay, Házi Tibor. Ezek az akkori korszakot kifejező ikonikus darabok. Az anyaghasználat tekintetében például a teakfa az egyik legjobban időtálló fa, és a restaurálás során visszakapja régi varázsát. A Fabrikában kizárólag természetes anyagokat használunk, kézzel csiszolunk és a felületkezelésnél is lenolajat, méhviaszt használunk. Egy századközepi fotel vagy komód egyszerre nyújt egyedi karaktert a modern, egyenbútorokkal berendezett terekben, és képvisel környezettudatos, fenntartható szemléletet, mindezek mellett „lelke van”.

Sok antik vagy retró tárgy esetében az idő nem csökkenti, hanem növeli az értéket. Miért gondolod, hogy bizonyos tárgyak képesek méltósággal öregedni, míg mások szinte a vásárlás pillanatában elhasználódnak kulturálisan?
Az idő múlása miatt természetes folyamat, hogy a régi tárgyakból kevesebb lesz, időközben megsemmisülnek vagy megsérülnek. Ami fennmarad, az egyre ritkább lesz, nehezebben lehet hozzájutni majd, ez növeli azoknak a tárgyaknak az értékét, amelyek anyaghasználata miatt, vagy a kor kulturális korszakának kifejezése miatt keresetté válnak. A ritkaság önmagában nem elég, design, kulturális jelentőséggel is kell, hogy bírjon a tárgy. Az egyik kedvenc jelenetem, mikor a „Szomszédok” c. filmsorozatban lecserélnek egy Borsfay Tamás által tervezett króm lamellás állólámpát, mondván, hogy „Nemcsak ronda, de nehéz is…” Ha tudták volna, hogy ez a lámpa ma már műtárgynak számít, és évről évre nő az értéke, akkor biztosan megtartották volna.
Másik szempont, hogy bizonyos anyagok nagyon szépen tudnak öregedni, patinájuk lesz. A bőr nemesedik az idő múlásával, a fa tárgyak érnek, a réz és bronz tárgyak karaktert fejlesztenek. Más anyagok inkább degradálódnak, a ragasztók elengednek, a műanyag sok esetben elszíneződik. Habár itt is van ellenpélda, ha a lámpagyűjtők kedvencére, az ikonikus olasz Harvey Guzzini space age lámpákra gondolunk, melyeket egytől egyik színes műanyag burák jellemeztek. Ezeket fel lehet szépen polírozni, hogy újra visszakapják eredeti fényüket, de a repedésekkel, törésekkel nem lehet mit kezdeni sajnos. Ezeket a tárgyakat mégis időtálló formákra tervezték, nem egy rövid divathullámra.
Más tárgyakat eleve rövid életciklusra terveznek, gondoljunk csak egy tízéves okostelefonra, ami már semmivel sem kompatibilis, egyre lassúbb, és végül kénytelenek vagyunk lecserélni.

Kurátorként és kereskedőként egyszerre foglalkozol tárgyak múltjával és jövőjével. Mit gondolsz, a ma tömegesen gyártott bútorai közül lesznek olyanok, amelyekre ötven vagy száz év múlva ugyanilyen kulturális értékként tekintünk majd?
Igen, szerintem biztosan lesznek, az olyan formavilággal rendelkező darabok, amelyek jól felismerhetőek, korszakot kifejező tárgyak. Fontos szempont, hogy minőségi, jól javítható anyagból készüljenek, és itt nem feltétlenül luxustermékekre gondolok. Ma már vintage IKEA modellek is jelentős összegekért kelnek el, nem azért, mert ritkák voltak, hanem mert jól kifejezik az adott korszak életstílusát. El tudom képzelni, hogy száz év múlva egyes, ma teljesen hétköznapinak tűnő bútorok ugyanúgy a 21. század elejének kulturális ikonjaivá válnak, ahogyan ma egy 1960-as évekbeli skandináv fotelre tekintünk.

Studio Fabrika: 1064 Budapest, Rózsa u. 64. | web | Instagram

What makes one piece of furniture become a family heirloom while another ends up as waste after only a few years? We spoke with Mariann Kollár, founder of Fabrika and curator of the exhibition Is Our Past Our Future?, about the culture of repair, the true value of vintage, and why the objects of the past may hold the key to a more sustainable future.

The title Is Our Past Our Future? already sounds like a statement in itself. What do you think: amid today's sustainability and consumption crises, is it really worth looking back at the material culture of the past for solutions?
The material culture of the past serves as a mirror today, and it is worth examining in the midst of the current consumption crisis. Throughout history, objects were designed to be repairable and, whenever possible, made from locally sourced materials. Traditional objects were largely made from natural materials such as wood, stone, clay and leather, thereby reducing their ecological footprint. If something broke, its individual components could be replaced, or the object itself would be repurposed. These practices offer valuable lessons for the modern circular economy. The craftsmen of the past placed function and usability first, encouraging moderate and conscious consumption.
When it comes to furniture, the material culture of the past offers a practical answer to today's mass-produced furnishings. A significant proportion of contemporary furniture is made from particleboard and synthetic adhesives, making it difficult or impossible to repair. These products have a short lifespan and generate substantial amounts of waste. Traditional furniture making, by contrast, is a model of sustainability, as these pieces were made of solid wood and were designed to be repaired.

One of the exhibition's central themes was heritage. Why do you think we preserve certain objects across generations while replacing others without a second thought? What turns an object into heritage?
The central theme of the 2026 Recycled Design group exhibition at Hybridart Space was the preservation of value and recycling. Unfortunately, modern society has become disconnected from the true value of objects, largely due to the "buy it and throw it away" mentality. Modern furniture and everyday products are deliberately designed with shorter lifespans; replacing them is easier and faster than repairing them.
This year's exhibition focused on recycling and more sustainable interior design. As curator, I wanted to draw attention to the importance of giving objects a second chance. This mindset was reflected in the exhibited works, which can continue serving us for decades to come—from lamps made from PVC pipes that had rested underground for forty years, to tables crafted from fallen trees, sustainable wool rugs and modernised furniture from the last century.
Certain objects are kept for decades, often passed down within families from one generation to the next. They carry stories, which is why we become attached to them. At Fabrika, we receive requests every day from people who want to have their grandmother's treasured armchair restored and customised so that, thanks to professional restoration, it can continue to serve for decades. We can also consider as heritage those objects that represent the spirit of their era and industrial history, such as Bauhaus tubular steel chairs.
At the same time, there are objects that people want to get rid of almost without thinking. This is especially true of furniture, often because of lifestyle changes—homes have become smaller on average, and large, heavy antique pieces simply no longer fit into minimalist interiors.
Rapidly changing interior design trends also play a role. "Fast furniture" conditions consumers to follow the latest fashions, making older pieces seem like nothing more than waste. Another issue we often encounter at Fabrika is that people simply do not know where to turn for restoration, or they fail to see the potential in an object and what it could become. As a result, it feels easier to part with it. More than once, people have given us unwanted old furniture, only to later see photographs of the restored and reimagined pieces on our website and refuse to believe they were looking at the same object. We have even had clients buy back furniture they had previously considered unwanted.

At Fabrika, you work with furniture every day that has often survived several human lifetimes. What does that reveal about people's relationship with objects in the past, and what does it say about our attitude today?
Furniture from the last century often carries fascinating stories. We frequently find hidden messages inside drawers, old photographs, personal belongings or shelves carefully labelled to indicate what was stored on each one. These pieces clearly show that they were cherished and well cared for. You can see where people attempted repairs or repainted them to conceal scratches. Dining tables, in particular, often evoke vivid images of the past—you can almost picture someone fastening a hand grinder to the tabletop to grind walnuts, with the small indentations still bearing witness to that everyday ritual. The emotional attachment to these objects and the affection people had for them are unmistakable, as is the fact that they were used for many years. Sadly, these pieces rarely deteriorated through everyday use. More often, they were damaged because they were stored improperly once they were no longer wanted—for example in damp basements—or simply left out on the street.

Modern design often celebrates novelty, while vintage culture is all about reinterpreting existing values. Do you think the two are truly opposites?

I believe they complement each other rather than oppose one another. Modern design emphasises new forms and new uses of materials, while mid-century design highlights durability and longevity. In contemporary sustainable interior design, these two approaches are now merging and going hand in hand. Recently, we organised a pop-up event at Fabrika precisely for this reason—to present these two worlds together in one space, alongside the furniture of Studio Object. Today's contemporary furniture almost without exception draws inspiration from the tubular steel furniture of the 1920s and from mid-century modern forms. The two therefore do not exclude each other; they depend on and complement one another. Without the values of the past, modern design would become rootless, while without a contemporary perspective, vintage would remain nothing more than museum nostalgia.

Today, restoring an old piece of furniture is often an aesthetic or even an identity-driven decision. What are people really looking for in a mid-century armchair or an antique chest of drawers: character, a story, or something else?

People are looking for the identity behind these objects, their timelessness and, most often, the stories they carry. When it comes to lighting, they are particularly fond of works by Hungarian designers that have since become iconic design objects, such as the lamps by Borz Kováts, Borsfay and Tibor Házi. These are iconic pieces that express the spirit of their era. In terms of materials, teak is one of the most durable woods, and during restoration it regains its original beauty. At Fabrika, we work exclusively with natural materials. We sand everything by hand and use linseed oil and beeswax for surface treatment. A mid-century armchair or chest of drawers not only adds unique character to interiors furnished with uniform, mass-produced pieces, but also represents an environmentally conscious and sustainable mindset. Above all, these objects have a soul.

In the case of many antique or retro objects, time does not diminish their value—it increases it. Why do you think certain objects are able to age with dignity, while others become culturally obsolete almost the moment they are purchased?

As time passes, it is only natural that fewer old objects remain. Over the years, many are destroyed or damaged. Those that survive become increasingly rare and more difficult to acquire, which increases the value of pieces that are sought after because of their materials or because they embody the cultural spirit of a particular era. Rarity alone, however, is not enough—an object must also possess design quality and cultural significance.

One of my favourite scenes is from the Hungarian television series Szomszédok, where the characters replace a chrome slatted floor lamp designed by Tamás Borsfay, saying, "Not only is it ugly, it's heavy too..." Had they known that today this lamp would be considered a collectible design object whose value increases year after year, they certainly would have kept it.

Another important aspect is that certain materials age beautifully and develop a patina. Leather becomes richer with time, wooden objects mature, while copper and bronze develop character. Other materials tend to deteriorate instead: adhesives fail, and plastics often become discoloured. There are exceptions, however. One example is the iconic Italian Harvey Guzzini Space Age lamps, favourites among lamp collectors, which were characterised by their colourful plastic shades. These can be carefully polished to restore their original shine, although unfortunately there is little that can be done about cracks or breaks. Nevertheless, these objects were designed with timeless forms rather than for a passing trend.

Other products, by contrast, are intentionally designed with short life cycles. Just think of a ten-year-old smartphone that is no longer compatible with anything, becomes increasingly slow and eventually has to be replaced.

As both a curator and a dealer, you work with the past and the future of objects at the same time. Do you think that among today's mass-produced furniture there will be pieces that, in fifty or a hundred years, will be regarded as cultural icons in the same way?

Yes, I definitely believe there will be. Pieces with a distinctive visual language that clearly express the character of their era have every chance of becoming future icons. It is also important that they are made from high-quality, repairable materials, and I do not necessarily mean luxury products. Even vintage IKEA models are now selling for significant sums—not because they were particularly rare, but because they perfectly capture the lifestyle of their time. I can easily imagine that, a hundred years from now, certain pieces of furniture that seem entirely ordinary today will become cultural icons of the early twenty-first century, just as we now look at a Scandinavian armchair from the 1960s.

Studio Fabrika: 1064 Budapest, Rózsa street 64. | web | Instagram

Running Latte Club began with a simple idea: go for a run together, then grab a coffee. Since then, thousands of people have become part of the community, but according to founders Viki Környei and Attila Nyári, the essence has never changed. The most important moments often don't happen during the run—they happen afterwards.

Viki: That would definitely be me. I've been running since I was about 17, mainly thanks to my mum. For me, running has never been just about sport—it has always been a mental anchor. It has contributed enormously to my personal development and has remained part of my life ever since. There were periods when I stopped for months, but I always came back to it. I've run a half marathon, but that was always a personal goal. I never did it to prove anything to anyone else. I always knew I'd run a marathon one day.
 The other defining thread in my life has been community building. While I was at university, a friend and I founded a non-profit organisation for children with special educational needs, where we organised programmes and built communities. That was when I really began to understand the power of belonging. We read extensively about it, researching what makes a community truly work, and I think that's where I learned the basics of bringing people together over the long term.
 The idea for Running Latte Club came completely unexpectedly. During a trip to Amsterdam, I came across a running club. I didn't even join them—I simply saw them. What fascinated me was that it wasn't organised by a sports brand or a traditional running association. It was something completely different. It was a community. I had a very strong feeling that this could work in Budapest too. You know that feeling when you simply can't let go of an idea? That's exactly what it was like. I knew there was something in it.
 The first person I told was Attila.

Attila, did you immediately see the potential?
Attila: I'd put it differently—I first saw Viki's enthusiasm. (Laughs.) Then, little by little, I got pulled into it as well. I'm a graphic designer, and back then I was working eight to ten hours a day as a designer. Viki came to me with a very clear vision from the start. She knew the kind of atmosphere she wanted to create, what she wanted the Instagram page to look like, and the visual world she had in mind. She came up with the name Running Latte Club, and I started building the visual identity around it. I designed the first logo, and that's also when our mascot was born, which was a big part of the brand in the early days. Then came the first run. Literally two people showed up. And a dog. We still have the photo.
 Back then we organised one run every weekend. The concept was very simple: instead of running laps around a track, we'd run somewhere—to a café. We'd have a coffee together, chat for a while, and then everyone would head off with the rest of their day. Today that probably sounds completely natural, but at the time nobody in Hungary was doing it that way.

When did you first realise this could become something much bigger?
Attila: Fairly early on. By the third month, around a hundred people were showing up for a run. After that very first event, it felt completely unbelievable. That was also when brands started reaching out to us. Oatly was the first. We didn't contact them—they found us. They had seen what we were doing and said they'd love to join us. That was a huge confirmation for us because it meant someone from the outside recognised that there was potential in what we were building.
 At the same time, we were constantly learning. At first, all we needed was an Instagram event. Then suddenly we needed a registration system, a WhatsApp group, a website, an online shop. Every few weeks a new challenge came along—something we'd never had to deal with before.
Viki: I think one of the reasons it worked is that we never really felt like we'd "made it". There was always another step ahead of us. As the community grew, we had to grow with it. We learned everything on the go: how technical running apparel is manufactured, how to find suppliers, how to build an online shop, how to organise larger events. Neither of us had done any of those things before. But somehow we always felt we'd figure it out.

What do people actually come for? The running—or something else?
Viki: I think everyone comes for a different reason. Some people want to start running but struggle to motivate themselves on their own. Others begin because of health reasons. Some simply want to spend time with other people after work. It's even more noticeable among internationals. So many people move to Budapest without knowing anyone. For them, a community like this isn't just about running—it's an opportunity to build a social circle. We've heard so many stories over the past year. People who came to their first run on their own and now say their closest friends are people they met through Running Latte Club. There have even been couples who met here. But there are also people who simply stay after the run for an hour or two, chatting over coffee. I think that says everything about what this is really about.

Why do you think there's such a strong demand for communities like this today?
Viki: I think Covid changed a lot. We got used to working from home, meeting online and communicating through screens. At the same time, many people lost the routine of meeting new people and forming connections in real life. I felt it myself. When I started socialising again, I realised that social interaction is almost like a muscle. If you don't use it for a long time, you become a little out of practice. I think that's one of the reasons we're seeing so many different kinds of communities today—not just running clubs, but book clubs, cooking clubs, creative workshops. People are looking for places where they can connect with others again. Of course, these days everyone talks about "building a community". But I don't think you can simply announce that you're building one. You have to earn it.
Attila: A community doesn't come into existence just because you choose a route and run five kilometres together. We're there at every single run. We run with everyone else, we wait for the last runner to finish, and afterwards we stay for hours talking to people. I think that's what people feel. They're not coming for an event. They're coming because of the people.
Viki: I always say that running is just the excuse. What really matters is that someone goes home after a run wanting to come back—not because next Tuesday we're running another six kilometres, but because they're looking forward to seeing the people they met. That's when a real community begins.

Your visual identity feels very intentional—from your running routes to your social media presence. How important are aesthetics and storytelling to you?
Viki: I work in a branding team, so to me it's only natural that if we're creating something, we build it from the very beginning in a way that could stand its ground internationally. People often tell us they assumed Running Latte Club was some kind of international franchise or licensed concept. That always makes us smile, because in reality it was started by two people from Budapest. At the same time, we take it as a compliment—it means we've managed to create a level of quality that goes beyond the local scene. The visual identity wasn't something we added later. It was part of the concept from day one. We spent a lot of time thinking about what kind of feeling we wanted to create and how that should come across visually.
Attila: We still do almost everything ourselves. I design the graphics, edit the videos and work on the visual side of the brand. Neither of us had ever designed technical running apparel before, for example, but that's what's exciting about building something like this—you constantly get to try things you've never done before. Even today, we edit almost all of our reels ourselves. We've developed a visual consistency over time, but the content is still created by us. One thing we realised quite early on was that people weren't interested in graphic elements—they wanted to see themselves. Since then, we've used almost exclusively photos taken during our runs: real people, real moments.

As the community has grown, weren't you afraid of losing the close-knit atmosphere that attracted people in the first place?
Viki: We absolutely were. In fact, when the community started growing more rapidly, we asked our members what they felt we absolutely had to preserve. Almost everyone gave the same answer: the friendliness and openness. That has been our compass ever since. In the beginning, I personally introduced myself to every new participant. I'd give them a high five and chat with them for a few minutes. That's no longer physically possible every time, but we're trying to pass on the same mindset to the rest of the team.
 I believe the culture of a community is always shaped by the people leading it. If you're open and genuinely interested in others, sooner or later you'll attract people who are similar.
 I'm really proud that such an inclusive atmosphere developed almost naturally. If someone joins us for the first time, someone will usually walk over and start talking to them within minutes. If someone falls during a run, several people immediately stop to help. You can't write those things into a rulebook. That's the community itself.

It seems, though, that you're dreaming much bigger than that.
Viki: Yes. Running Latte Club isn't the end goal—it's the starting point. For quite some time now, we've no longer been thinking of it as just a running club. In our minds, it's becoming an entire ecosystem.

Beyond community building and running, is your goal to turn Running Latte Club into a lifestyle brand? If so, what would you like to add to the running club?
Viki: Absolutely. From the very beginning, we had a vision that Running Latte Club could become more than just two group runs a week. Today, we're thinking in terms of an ecosystem where the running club remains at the heart of everything, but is complemented by other areas. One of our biggest dreams is to organise our own running race. We'd like to create an event that sets a new standard in Budapest—not only for local runners, but one that also attracts participants from abroad. I genuinely believe that a well-organised running event has enormous tourism potential. A marathon isn't just a sporting event; it's also city marketing. In many major cities around the world, tens of thousands of people travel specifically to take part in a race. Why couldn't Budapest become one of those destinations one day?
 We're also thinking about recovery and wellness services, community spaces, and, in the longer term, perhaps even places where sport, recovery and social interaction naturally come together. It's not just running that interests us—it's active lifestyles and community sports in a broader sense.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Running Latte Club (@runninglatteclub) által megosztott bejegyzés

With a community of this size, more and more brands want to be associated with you. How do you preserve your organic approach while welcoming sponsors?
Viki: Probably by saying no very often. From the beginning, we decided we didn't want to become an advertising platform. We don't want every run to be about which company's logo is in the background.
 For me, the key question is always whether a brand can genuinely add value to the community. I approach it in much the same way I do in my professional work with brands. It's not enough for a company to be well known or successful—it also has to share our values. In the long run, that also shapes how people perceive us. There have been opportunities that many people would probably have accepted immediately, but we turned them down. Not because they weren't good business opportunities, but simply because they didn't fit the world of Running Latte Club.
Attila: I think one very important difference is that we're not selling runs.
This isn't about having a different sponsor fund the event every week. We're much more interested in building long-term relationships with partners who think about community the same way we do. For example, when we started working with Samsung, the goal wasn't simply to put a few phones on a table. We were thinking about how to turn the partnership into an experience. That's how the idea of the bike-mounted sound system and the DJ at our runs came about. Today, it's become almost part of the club's identity. To me, that's much more exciting than simply showcasing a product.

On recently became one of your partners. Does that feel like a milestone?
Attila: Yes, absolutely. We were in discussions with them for months before the partnership came together. It's particularly important to us because it's not a one-off campaign—it's a long-term collaboration. Viki is the only On brand ambassador in Hungary, and Running Latte Club is the only organisation they sponsor here.
Viki: I've always been drawn to brands that don't simply follow the market—they help shape it. I think On is one of those brands. Oatly is another; they've done something very similar in the plant-based drinks category. What's interesting isn't just the products themselves, but the mindset behind them. And I think it works both ways. A brand says a lot about itself through the people and communities it chooses to support. That's exactly the kind of community we want to build—one that brands like these genuinely want to be part of.

Running Latte Club: web | Instagram

A Running Latte Club története egy egyszerű ötlettel kezdődött: fussanak együtt, aztán üljenek be egy kávéra. Azóta több ezren fordultak meg a közösségben, de Környei Viki és Nyári Attila szerint a lényeg nem változott: a legfontosabb dolgok sokszor nem futás közben, hanem utána történnek.

Honnan indult a Running Latte Club története? Ki volt közületek a „futóbolond”?
Viki: A futóbolond én vagyok. Körülbelül 17 éves korom óta futok, elsősorban anyukám hatására. A futás nekem sosem csak a sportról szólt, hanem mentális kapaszkodó is volt. Rengeteget adott a személyiségfejlődésemhez, és azóta is az életem része. Voltak időszakok, amikor hónapokra kimaradt, de mindig visszatértem hozzá. Futottam félmaratont is, de ez mindig személyes cél volt, nem azért csináltam, hogy másoknak bizonyítsak. Tudtam, hogy egyszer majd a maraton is eljön.
 A másik fontos szál az életemben a közösségépítés volt. Az egyetemen egy barátnőmmel létrehoztunk egy alapítványt sajátos nevelési igényű gyerekek számára, ahol közösségeket szerveztünk és programokat hoztunk létre. Akkor kezdtem igazán megérteni, milyen ereje van annak, ha az emberek tartozhatnak valahová. Rengeteget olvastunk erről, kutattuk, hogyan működik egy jól működő közösség, és azt hiszem, ott tanultam meg az alapjait annak, hogyan lehet embereket hosszú távon összetartani.
 A Running Latte Club ötlete pedig teljesen váratlanul jött. Egy amszterdami utazáson láttam egy futóklubot. Nem is futottam velük, egyszerűen csak megláttam őket. Az fogott meg, hogy ez nem egy sportszergyártó vagy egy hagyományos futóegyesület szervezése volt, hanem valami egészen más. Egy közösség. Volt egy nagyon erős megérzésem, hogy ezt Budapesten is meg lehetne csinálni. Az az érzés, amikor egyszerűen nem tudsz szabadulni egy ötlettől. Tudtam, hogy ebből valami lehet.
 Az első ember, akinek elmondtam, Attila volt.

Attila, te rögtön láttad benne a lehetőséget?
Attila: Inkább úgy mondanám, hogy először Viki lelkesedését láttam. (Nevet.) Aztán szépen lassan én is belekerültem. Én grafikus vagyok, akkoriban napi nyolc-tíz órát dolgoztam designerként. Viki már az elején pontos elképzeléssel érkezett: tudta, milyen hangulatot szeretne, milyen Instagram-oldalt képzel el, milyen vizuális világot akar. A Running Latte Club nevet ő találta ki, én pedig elkezdtem felépíteni hozzá az arculatot. Megterveztem az első logót, megszületett a kabalafigura is, ami akkor még nagyon fontos része volt a márkának. Aztán jött az első futás. Literálisan ketten voltak rajta. Meg egy kutya. Még megvan róla a fotó. Akkor még heti egy alkalmat szerveztünk hétvégén. Az alapötlet nagyon egyszerű volt: ne körözzünk egy atlétikapályán, hanem fussunk el valahová. Egy kávézóhoz. Igyunk meg együtt egy kávét, beszélgessünk, aztán mindenki mehet a dolgára. Ma ez teljesen természetesnek hangzik, de akkor Magyarországon még senki nem csinálta így.

Mikor jött az a pont, amikor azt éreztétek: ebből tényleg valami nagyobb lesz?
Attila: Elég hamar. A harmadik hónap környékén már száz ember jött el egy futásra, ami minket is meglepett. Akkor keresett meg minket az Oatly is. Nem mi kopogtattunk náluk, hanem ők találtak ránk, és felajánlották, hogy hozzanak termékeket a futás utáni közös reggelihez. Ez volt az első olyan pillanat, amikor kívülről is visszaigazolást kaptunk arra, hogy amit csinálunk, arra mások is felfigyeltek. Érdekes egyébként, hogy ez azóta is így működik. Mi soha nem kerestünk meg márkákat együttműködési szándékkal. Mindig ők kerestek meg minket.
 Közben olyan dolgokat is menet közben tanultunk meg, amikről korábban semmit sem tudtunk. Például hogyan készül egy technikai futópóló, hogyan működik egy nyomda, honnan szerezzünk alapanyagokat, hogyan épül fel egy webshop vagy egy logisztikai rendszer. Ezeket senki nem tanította meg nekünk. Egyszerűen beleálltunk, és megtanultuk. Ma már több mint 6700-an regisztráltak a klubba, és a résztvevők közel fele külföldi. Ez óriási visszajelzés számunkra.

Sokan mondják, hogy a futóklubok lettek az új közösségi terek. Ti mit láttok: valójában mit keresnek az emberek nálatok?
Viki: Mindenki mást. Ez az egyik legizgalmasabb része az egésznek. Hetente kétszer futok együtt húsz-, harmincéves emberekkel, és rengeteget beszélgetünk. Olyan, mintha folyamatosan egy élő társadalomkutatásban vennék részt. Van, aki azért érkezik, mert szeretne rendszeresen sportolni, de egyedül sosem tudta rávenni magát. Más egészségügyi okokból kezd futni. Olyan is van, aki korábban dohányzott, életmódot szeretne váltani, és ehhez keres kapaszkodót. A külföldieknél nagyon gyakori, hogy egyszerűen kapcsolatokat keresnek. Budapestre költöztek, nem ismernek senkit, és szeretnének valahová tartozni. Nagyon sok barátság született nálunk, néha egészen elképesztő gyorsasággal. Olyan emberek ülnek be együtt futás után kávézni, akik három hete még nem is ismerték egymást, ma pedig úgy beszélgetnek, mintha évek óta barátok lennének. Van, aki a mentális egészsége miatt jön. Többen meséltek arról, hogy szorongással vagy magánnyal küzdöttek, és a közösség segített nekik. Persze olyan is akad, aki viccesen bevallja, hogy hátha itt talál párt. Mások szakmai kapcsolatokat keresnek. Volt olyan startupalapító, aki azt mondta, kiszállt a cégéből, és most egyszerűen emberek között szeretne lenni. Ugyanarra a futásra érkeznek, de mindenki egészen más okból.

Miért van ekkora igény ezekre a közösségekre?
Viki: Szerintem közösségi deficitben élünk. Nemcsak Magyarországon, hanem világszerte. A Covid alatt hozzászoktunk ahhoz, hogy otthonról dolgozunk, online találkozunk, telefonon beszélünk. A személyes kapcsolódás háttérbe szorult, és szerintem ez egy olyan készség, amit újra kellett tanulnunk. Én ezt saját magamon is éreztem. Miután újra emberek közé kerültem, rájöttem, hogy a szocializáció is olyan, mint egy izom: ha nem használod, berozsdásodik.
 Ezért látunk most ennyi közösséget minden területen. Nemcsak futóklubokat, hanem főzőklubokat, könyvklubokat, kreatív workshopokat. Az emberek egyszerűen szeretnének újra kapcsolódni egymáshoz. Persze ma már divatos lett azt mondani, hogy "közösséget építünk". De szerintem ezt sokszor túl könnyen használjuk. Egy valódi közösség felépítése rengeteg munkát jelent. Nem elég meghirdetni egy eseményt.
Attila: A közösséget nem az útvonal építi fel, hanem az, hogy ott vagy velük. Mi minden futáson ott vagyunk. Elindítjuk, együtt futunk, megvárjuk az utolsó embert is, utána még ott maradunk beszélgetni. Ha kell, szervezünk közös balatoni hétvégét, karácsonyi bulit vagy egyszerűen csak beülünk valahová egy sörre. A futás valójában csak az apropó, az emberek egymás miatt jönnek vissza.

A vizuális világotok nagyon tudatosnak tűnik – a futóútvonalaktól kezdve a közösségi médiás megjelenésig. Mennyire fontos számotokra az esztétika és a történetmesélés?
Viki: Egy brandépítő csapatnál dolgozom, így számomra természetes, hogy ha valamit létrehozunk, akkor azt már az elejétől úgy építjük fel, hogy akár nemzetközi szinten is megállja a helyét. Sokszor mondják nekünk, hogy azt hitték, a Running Latte Club valamilyen külföldi franchise vagy licenc. Ez mindig mosolyt csal az arcunkra, mert valójában két budapesti ember kezdte el az egészet, de közben örülünk is neki, mert azt jelenti, hogy sikerült olyan minőséget teremtenünk, ami túlmutat a hazai léptéken. Nekünk fontos volt, hogy ne úgy nézzünk ki, mint egy hobbiprojekt. Inkább azt szerettük volna, hogy ha valaki először találkozik velünk, azt gondolja: ezt akár Párizsban, Koppenhágában vagy Londonban is simán el tudná képzelni. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden elsőre tökéletes volt. Ha ma visszanézem az első grafikákat vagy posztokat, rengeteg dolgot másképp csinálnék. De szerintem ez természetes. Egy márka soha nincs kész, folyamatosan fejlődik.
Attila: Dizájnerként ezt különösen érzem. Egy grafikusnak szinte semmi sincs igazán befejezve. Amit két éve készítettél, ma már biztosan máshogy csinálnád. A Running Latte Club első arculata is sokat változott. Az elején volt egy kabalafiguránk, amit nagyon szerettünk, mert karaktert adott a márkának. Ma már jóval letisztultabb vizuális világot használunk. Ugyanez igaz a közösségi médiára is. Folyamatosan figyeljük, hogyan reagálnak az emberek, melyik tartalom működik, mi mesél valóban a közösségről. Egy idő után rájöttünk például, hogy nem grafikai elemeket akarnak látni, hanem saját magukat. Azóta szinte kizárólag olyan képeket használunk, amelyeket a futásokon készítünk. Valódi emberek, valódi pillanatok.

Ahogy egyre nagyobb lett a közösség, nem féltetek attól, hogy elveszik az a családias hangulat, ami miatt az emberek megszerették a klubot?
Viki: De, ez volt talán a legnagyobb félelmünk. Amikor elkezdtünk gyorsabban növekedni, meg is kérdeztük a tagokat, hogy szerintük mit kellene mindenáron megőriznünk. Szinte mindenki ugyanazt mondta: a közvetlenséget. Ez azóta is egyfajta iránytű számunkra. Az elején például minden új résztvevőnek személyesen bemutatkoztam, pacsit adtam, beszélgettem vele pár percet. Ma ezt már fizikailag nem tudom minden alkalommal megtenni, de próbáljuk ugyanazt a szemléletet továbbadni a csapatnak.
 Szerintem egy közösség kultúráját mindig azok alakítják, akik vezetik. Ha te nyitott vagy, kíváncsi vagy másokra, akkor előbb-utóbb olyan embereket fogsz bevonzani, akik hasonlóan működnek. Nagyon büszke vagyok arra, hogy nálunk szinte magától alakult ki ez a befogadó légkör. Ha valaki először jön, perceken belül lesz valaki, aki odamegy hozzá beszélgetni. Ha valaki elesik futás közben, többen egyszerre segítenek neki. Ezeket nem lehet szabályzatba írni, ez már maga a közösség.
Attila: És szerintem ezért sem akarunk mindenáron országos hálózatot építeni. Rengetegen kérdezik, mikor indul Running Latte Club Debrecenben, Pécsen vagy Szegeden. Persze jól hangzik, de mi pontosan tudjuk, hogy nem az útvonalat kell lemásolni. A hangulatot kellene, azt pedig nem lehet egyszerűen franchise-ba csomagolni. Nem szeretnénk úgy növekedni, hogy közben elveszítjük azt, amiért az emberek eredetileg megszerettek minket.

Mégis úgy tűnik, hogy ennél nagyobbat álmodtok.
Viki: Igen. A Running Latte Club önmagában nem a végcél, hanem a kiindulópont. A fejünkben már régóta nem egy futóklub, hanem egy teljes ökoszisztéma körvonalazódik.

Célotok-e a közösségépítésen és a futáson túl egy lifestyle branddé válni? Ha igen, mivel egészítenétek ki a futóklubot?
Viki: Abszolút. Már az elején volt egy víziónk arról, hogy a Running Latte Club több lehet, mint heti két közös futás. Ma már egy olyan ökoszisztémában gondolkodunk, amelynek a futóklub továbbra is a szíve marad, de mellette más területek is megjelennek. Az egyik nagy álmunk például egy saját futóverseny. Olyan eseményt szeretnénk létrehozni, amely új színvonalat képvisel Budapesten, és nemcsak a hazai futókat szólítja meg, hanem külföldről is vonzza az embereket.  Hiszek abban, hogy egy jól szervezett futóeseménynek óriási turisztikai ereje van. Egy maraton nemcsak sportesemény, hanem városmarketing is. A világ számos nagyvárosában emberek tízezrei utaznak egy-egy verseny miatt – miért ne lehetne egyszer Budapest is ilyen célpont? Emellett gondolkodunk recovery- és wellness-szolgáltatásokban, közösségi terekben, hosszabb távon akár olyan helyekben is, ahol a sport, a regeneráció és a találkozások természetesen kapcsolódnak össze. Nem kizárólag a futás érdekel bennünket, hanem általában az aktív életmód és a közösségi sport.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Running Latte Club (@runninglatteclub) által megosztott bejegyzés

Egy ekkora közösség mellett egyre több márka szeretne megjelenni körülöttetek. Hogyan lehet megőrizni az organikus működést úgy, hogy közben szponzorok is érkeznek?
Viki: Talán azzal, hogy nagyon sokszor mondunk nemet. Már az elején eldöntöttük, hogy nem szeretnénk hirdetőfelületté válni. Nem akarjuk, hogy minden futás arról szóljon, melyik cég logója szerepel a háttérben. Számomra mindig az a kérdés, hogy egy márka valóban hozzá tud-e adni a közösséghez. Ugyanabból a szemléletből indulok ki, ahogy a munkám során is márkákkal foglalkozom: nem elég, hogy valaki ismert vagy nagy. Fontos, hogy értékrendben is passzoljon hozzánk. Ez hosszú távon minket is pozicionál. Volt már olyan megkeresés, amire sokan valószínűleg azonnal igent mondtak volna, mi mégis visszautasítottuk. Nem azért, mert ne lett volna jó üzlet, hanem mert egyszerűen nem illett volna a Running Latte Club világába.
Attila: Mi nem futásokat adunk el, szerintem ez nagyon fontos különbség. Nem arról szól a történet, hogy minden héten más szponzor finanszírozza az eseményt. Sokkal inkább hosszú távú kapcsolatokat keresünk olyan partnerekkel, akik ugyanúgy gondolkodnak a közösségről, mint mi. Amikor például a Samsunggal elkezdtünk együtt dolgozni, nem az volt a cél, hogy kitegyünk néhány telefont az asztalra. Inkább azon gondolkodtunk, hogyan lehet ebből élmény. Így született meg a futásokon a biciklire szerelt hangrendszer és DJ ötlete, ami ma már szinte hozzátartozik a klub hangulatához. Ez sokkal izgalmasabb, mint egyszerűen megmutatni egy terméket.

Nemrég az On is a partnereitek közé került. Ez mérföldkő?
Attila: Igen, abszolút. Hónapokig beszélgettünk velük, mire megszületett az együttműködés. Számunkra azért különösen fontos, mert nem egyszeri kampányról van szó, hanem hosszú távú partnerségről. Viki az egyetlen brand ambassador Magyarországon, és a Running Latte Club az egyetlen szervezet, amit szponzorálnak itthon.
Viki: Mindig vonzottak azok a márkák, amelyek nem egyszerűen követik a piacot, hanem formálják is. Az On szerintem ilyen. Ahogy az Oatly is ilyen volt a növényi italok világában. Nemcsak a termékeik érdekesek, hanem az a gondolkodásmód is, amit képviselnek. És szerintem ez oda-vissza működik. Egy márka is sokat elmond magáról azzal, hogy kik mellett teszi le a voksát. Mi pedig szeretnénk olyan közösséget építeni, amelyhez ezek a márkák is szívesen kapcsolódnak.

Running Latte Club: web | Instagram

A legtöbben a Bridgerton John Stirlingjeként ismerik Oli Higginsont, a zene azonban jóval a Netflix-siker előtt is meghatározó része volt az életének. Modern Oli művésznéven Budapesten lépett fel, ahol egy sokkal személyesebb alkotói oldalát mutatta meg – azt, amelyben már nem mások történeteit meséli el, hanem a sajátját. Dalszerzésről, művészi sebezhetőségről és arról beszélgettünk vele, hogy a zene miért tud olyan közvetlen lenni, amilyen a színészet sosem.

Sok színész számára egy világsikerű sorozat önmagában is elegendő lenne ahhoz, hogy teljesen kitöltse a mindennapjait. Oli Higginsonnak azonban a színészet sosem jelentette az egyetlen alkotói kifejezési formát. A tévés karrierje mellett a zene végig állandó része maradt az életének – valami, amihez újra és újra visszatért, legyen szó a színművészeti képzéséről, az otthonáról vagy akár egy buliról, ahol meglátott egy zongorát a sarokban.

Ez a régóta tartó szenvedély nemrég a Modern Oli projektben öltött testet, amely lehetőséget ad számára, hogy művészi identitásának egy másik oldalát is felfedezze. Míg a Bridgerton egy gondosan felépített régens kori világba helyezi, zenéjét azok az indie és alternatív hangzások formálják, amelyeken felnőtt – a Radioheadtől és a The Cure-tól egészen a The 1975-ig. Budapesti, a Wonder Budapest speakeasy hangulatú Coco Barjában adott intim koncertje előtt beszélgettünk vele az alkotói kockázatvállalásról, a művészi szabadságról és arról, miért érzi úgy, hogy a dalszerzés a legközvetlenebb módja annak, hogy kapcsolatot teremtsen önmagával és a közönségével.

A legtöbben a Bridgerton révén ismernek, de ma elsősorban zenészként vagy Budapesten. Hogyan született meg a Modern Oli? Egy új fejezet volt ez az életedben, vagy valami, ami felé már évek óta tartottál?
Mindig én voltam az a srác, aki mágnesként vonzódott a zongorához. Akár a színművészeti egyetemen voltam, akár egy buliban, ha volt a szobában egy zongora, előbb-utóbb biztosan ott találtam magam előtte. Az évek során a dalszerzés az életem hatalmas részévé vált. A barátaim ismerték a dalaimat, és folyton azt mondogatták: „Ezeket rendesen ki kellene adnod.” De számomra akkoriban a színészet volt az elsődleges. El akartam végezni a képzést, megszerezni az első színházi, televíziós és filmes munkáimat.

Aztán az elmúlt egy-két évben egyre erősebben éreztem, hogy végre szeretném megosztani ezeket a dalokat a közönséggel, és valóra váltani azt a gyerekkori álmomat, hogy emberek előtt énekelhessem őket. Az időzítés is tökéletes volt, mert a Bridgerton negyedik évadának forgatása nyolc hónapig tartott, és gyakran akadnak hosszabb szünetek a forgatási napok között. Előfordulhat, hogy két-három napig folyamatosan dolgozol, aztán egy hétig nincs jeleneted, majd újra jön néhány forgatási nap. Gondolkodtam, mit kezdjek ezzel az idővel? És akkor jött az ötlet, hogy most kell felvennem a dalaimat, foglalkoznom a zenével, és felépítenem a Modern Oli világát.

Így a Modern Oli tulajdonképpen a Bridgertonnal párhuzamosan született meg. Vicces módon a kettő teljesen ellentéte egymásnak: az egyik egy romantikus, régens kori kosztümös dráma, a másik pedig egy kortárs, kissé nyersebb karakter, ami tulajdonképpen önmagam egy kiterjesztése.

Hogyan írnád le a Modern Oli hangzását annak, aki még sosem hallotta a zenédet?
Ez az örök kérdés, amivel minden zenész küzd. Számomra azokból a zenekarokból és előadókból táplálkozik, amelyeket tinédzserként hallgattam: Radiohead, The Cure, Pulp, Nick Cave, R.E.M., My Chemical Romance, The Killers, de akár a korai Coldplay vagy a Travis is.

A kilencvenes évek és a kétezres évek elejének gyereke vagyok, és akár akarom, akár nem, a zeném természetes módon ehhez a korszakhoz húz. Sokan mondják, hogy a dalaim a kamaszkorukra emlékeztetik őket, arra az időszakra, amikor először hallottak igazán zenét, amikor ezek a dalok szóltak a rádióban. Van bennük egyfajta nosztalgia.

Nagyon zongoraközpontú a hangzás is, mert nem vagyok különösebben jó gitáros. Néha a korlátok hasznosak, mert egy bizonyos irányba terelnek. Ezért sok benne a zongora, a szintipopos hatás, és olyan előadók is nagy inspirációt jelentenek számomra, mint a The 1975 és Matty Healy.

Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnom: nosztalgikus indie pop.

Korábban azt mondtad, hogy inkább művésznek tartod magad, mint kizárólag színésznek vagy zenésznek. Mit tud számodra kifejezni a zene, amit a színészet nem?
A zene sokkal közvetlenebb. Lehet, hogy holnap eljátszok egy olyan dalt, amit mindössze két napja írtam. Az pontosan azt tükrözi, ahol most tartok az életemben. A színészet nem így működik. Egy színdarabot heteken át próbáltok, egy film vagy sorozat forgatása hónapokig tart, aztán mire a közönség látja, akár egy-két év is eltelhet. A zenében van egy olyan közvetlenség és átláthatóság, hogy ma megírsz valamit, és szinte azonnal megoszthatod másokkal.

Mindkét műfajt őszintén szeretem. De a Modern Oli talán a legközelebb áll ahhoz, hogy valaki valóban megértse, ki vagyok én. A színészi munkám más karakterek és történetek felfedezéséről szól, amelyeknek részese lehetek. A Modern Oli viszont az én történetem.

Színészként többnyire mások történeteit meséled el. Dalszerzőként viszont a sajátodat. Ez felszabadító vagy inkább ijesztő érzés?
Végső soron felszabadító, és éppen ezért akarom csinálni. Ijesztő? Abszolút. De amikor azokra a művészekre gondolok, akik inspirálnak, biztos vagyok benne, hogy ők lennének az elsők, akik azt mondanák: fogalmuk sem volt, mit csinálnak, féltek tőle, és kockázatot vállaltak. Szerintem a valóban fontos művészi vállalkozásokhoz ez hozzátartozik.

Ami néha nehéz, hogy az emberek természetesen tudni akarják, kiről szólnak a dalaim, vagy milyen konkrét élmények ihlették őket. De igyekszem nem mindent megmagyarázni. Egy dal nem terápiás ülés, és nem is naplóbejegyzés. Amint megosztod másokkal, valami egészen mássá válik. Sokkal jobban érdekel, hogy a hallgatók hogyan kapcsolják a saját életükhöz a dalaimat, mint az, hogy én részletesen elmagyarázzam a saját történeteimet.

Ez a cél: olyan zenét alkotni, amely segít az embereknek önmagukra reflektálni. Számomra ettől válik igazán felszabadítóvá.

Beszéljünk egy kicsit az alkotói folyamatról. Amikor dalt írsz, mi születik meg először: a dallam, a szöveg vagy egy érzelem?
Őszintén szólva nincs kialakult módszerem. Talán inkább művészi káosznak nevezném. A telefonom tele van hangjegyzetekkel. Mindenhol rögzítek ötleteket: az ágyban, vonaton, metrón, biciklin, éttermekben. A legjobb dalaim általában akkor születnek, amikor váratlanul megérkezik az ihlet, nem pedig akkor, amikor leülök azzal a szándékkal, hogy most dalt fogok írni.

Néha egy műalkotás, egy felirat, egy graffiti, egy fél füllel elkapott beszélgetés indít el valamit, máskor egyszerűen csak felbukkan egy dallam a fejemben. Elkezdem dúdolni, és rögtön azon gondolkodom: ezt valaki már megírta? Ha nem, azonnal felveszem a telefonomra, mert különben eltűnik. A nehezebb része később jön, amikor ebből az apró szikrából egy teljes dalt kell felépíteni. Úgy gondolom, minél inkább kívülről érkezik az inspiráció, annál jobb. Ha túlgondolod a dolgokat, az ritkán tesz jót a munkának. A leghitelesebb ötletek akkor születnek, amikor egyszerűen nyitott vagy arra, amit a világ kínál.

Előfordul nálad is olyasmi, mint az íróknál az üres lap szindróma?
Szerencsére nem igazán. Részben azért, mert senki sem kényszerít arra, hogy írjak. Jelenleg nincs lemezszerződésem, senki nem rendel tőlem dalokat, és nincsenek határidőim. Soha nem ültem még le egy üres dokumentum elé azzal, hogy „ma mindenképpen írnom kell valamit”. Nálam ennek pont az ellenkezője történik. Eszembe jut egy ötlet, amit sürgősen le kell jegyeznem, mielőtt elfelejtem.

Lekopogom, de inkább azt érzem, hogy túl sok ötletem van, nem túl kevés. Szerintem ez az egyik legjobb dolog abban, hogy független előadó vagyok. Nincsenek határidőim.

Sokan a Bridgerton révén ismertek meg, de úgy tűnik, a Modern Oli egy módja annak, hogy megmutasd a közönségnek, ki vagy valójában a szerepeiden túl. Mit remélsz, mit ismernek meg belőled az emberek a zenéden keresztül?
Őszintén szólva számomra az alkotás nem csupán az önkifejezésről szól. Gyerekként és tinédzserként rengetegszer éltem át azt az érzést, hogy egy dal, egy zenész "megért" engem. Felvettem a fejhallgatót késő este, meghallgattam egy számot, és úgy éreztem, valaki pontosan megfogalmazta azt, amit én magam nem tudtam szavakba önteni. Ettől kevésbé éreztem magam egyedül. Sokszor átéltem ezt a kedvenc előadóim zenéit hallgatva. Ma pedig az lelkesít a legjobban, hogy én is lehetek valaki számára ugyanez.

Bármilyen korú emberről legyen is szó, életének bármely szakaszában, ha felteszi a fejhallgatót, meghallgatja valamelyik dalomat, és azt gondolja: „Ő ért engem.” Ennél többet nem is kívánhatnék.

Ez az érzés ad értelmet annak, amit csinálok. Ezért készítek zenét.

Most audiences know Oli Higginson as Footman John from Bridgerton, but music has been part of his life long before Netflix fame arrived. Performing in Budapest under his musical alter ego Modern Oli, he is stepping into a more personal creative space—one where he can tell his own stories rather than inhabit someone else’s. We spoke with him about songwriting, artistic vulnerability, and why music offers a kind of immediacy that acting never can.

For most actors, success in a globally popular series would be enough to keep them occupied. For Oli Higginson, however, acting has never been the only creative outlet. Alongside his growing screen career, music has quietly remained a constant presence—something he has returned to throughout his life, whether at drama school, at home, or whenever he happened to find a piano in the corner of a room. That long-standing passion recently evolved into Modern Oli, a project that allows him to explore a different side of his artistic identity. While Bridgerton places him inside a carefully crafted Regency-era world, his music draws from the indie and alternative sounds he grew up with, channeling influences ranging from Radiohead and The Cure to The 1975. Ahead of his intimate performance in Wonder Budapest’s speakeasy-style Coco Bar, we sat down with Oli to talk about creative risk, artistic freedom, and why songwriting feels like the most direct way to connect with both himself and his audience.

Most people know you from Bridgerton, but today you’re in Budapest primarily as a musician. How did Modern Oli come about? Was it a new chapter for you, or something you’d been building toward for years?
I’ve always been the guy who gravitates towards a piano. Whether I was at drama school or at a party, if there was a piano in the room, I’d eventually find myself sitting in front of it. Over the years, songwriting became a huge part of my life. My friends knew about the songs and kept telling me, “You should release these properly.” But acting was my priority. I wanted to train, get my first theatre job, my first TV job, my first film job.

Then, over the last couple of years, I started feeling this itch to finally share the music and live out that childhood dream of singing my songs to people. The timing worked out because filming Bridgerton Season 4 took eight months, and as an actor you often have gaps between shooting days. I suddenly found myself with time and thought: this is the moment. So Modern Oli was born alongside Bridgerton. In a funny way, they’re complete opposites—one is a romantic period drama, the other is this contemporary, slightly gnarlier extension of myself.

For someone who’s never heard your music before, how would you describe the Modern Oli sound?
That’s the eternal question every musician struggles to answer. For me, it comes from the bands I grew up listening to as a teenager: Radiohead, The Cure, Pulp, Nick Cave, R.E.M., My Chemical Romance, The Killers, even early Coldplay and Travis.

I was a ’90s and early-2000s kid, and whether I like it or not, my music naturally gravitates towards that era. A lot of people tell me the songs remind them of their teenage years, of hearing music on the radio for the first time. There’s definitely a sense of nostalgia in it. It’s also very piano-driven because I’m not a particularly good guitarist. Sometimes limitations are useful—they push you in a certain direction. So there’s a lot of piano, synth-pop influences, and artists like The 1975 have been hugely important to me.

If I had to sum it up: nostalgic indie pop.

You’ve said before that you see yourself as an artist rather than strictly an actor or a musician. What does music allow you to express that acting doesn’t?
Music feels much more immediate. There’s a song I might play tomorrow that I only wrote two days ago. It speaks exactly to where I am right now. Acting doesn’t really work like that. You can spend months rehearsing something or filming a project, and then audiences won’t see it until a year or two later. Music allows for a kind of transparency and immediacy. You can write something today and share it almost immediately.

I genuinely love both disciplines, but Modern Oli is probably the closest thing you can get to understanding who I am. My acting work is about exploring somebody else’s story or character. Modern Oli is my story.

As an actor, you’re often telling someone else’s story. As a songwriter, you’re telling your own. Does that feel liberating or intimidating?
Ultimately, it feels liberating—and that’s exactly why I want to do it. Is it intimidating? Absolutely. But when I think about the artists who inspire me, I imagine they’d be the first people to admit that they were scared and didn’t always know what they were doing. Risk is often part of meaningful artistic work.

What can be challenging is that people naturally want to know who songs are about or what specific experiences inspired them. But I try not to explain everything. A song isn’t a therapy session or a diary entry. It becomes something else once it’s shared. I’m much more interested in how listeners relate the music to their own experiences than in explaining the details of mine.

That’s the goal: creating something that allows people to reflect on themselves. That’s what makes it feel liberating.

Let me ask you about your process. When you’re writing a song, what usually comes first: the melody, the lyrics, or an emotion?
I don’t really have a fixed process. It’s probably closer to artistic chaos. My phone is full of voice notes. I record ideas everywhere—in bed, on trains, on bikes, in restaurants. The best songs usually arrive when inspiration hits unexpectedly rather than when I sit down and decide I’m going to write. Sometimes it’s a piece of art, a sign, a conversation I overhear, or just a melody that suddenly appears in my head. I’ll immediately record it because otherwise it might disappear.

The hard part comes later, when you have to turn that small spark into a complete song.

I think the more inspiration comes from outside yourself, the better. If you overthink things, the work tends to suffer. The most authentic ideas often arrive when you’re simply paying attention to the world around you.

Do you ever experience the equivalent of writer’s block—a blank page syndrome?
Thankfully, not really. Part of that is because nobody is forcing me to write. I’m not signed to a label, I’m not being commissioned to produce songs, and I don’t have deadlines. I’ve never sat down in front of a blank screen and thought, “I need to write something today.” It’s usually the opposite. I have an idea that I urgently need to get down before I forget it. Touch wood, I actually feel like I have too much material rather than too little. That’s one of the joys of being an independent artist.

A lot of people discovered you through Bridgerton, but Modern Oli seems to be a way of showing audiences who you are beyond any character. What do you hope people learn about the real Oli through your music?
To be honest, what excites me most isn’t simply expressing myself. Growing up, there were so many moments when music made me feel understood. I’d put on headphones late at night and hear an artist articulate something I couldn’t express myself. It made me feel less alone. What gets me up in the morning is the possibility that I could be that person for someone else. If somebody, at any age and at any point in their life, listens to one of my songs and thinks, “He gets me”, that’s the greatest thing I could hope for.

That feeling gives me purpose. It’s the reason I make music.

Mitől érződik ma egy otthon kifejezetten közép-európainak? Valahol az örökölt bútorok, az egyre kisebb városi lakások és az a növekvő nyomás között, hogy egyetlen szobának öt funkciót is be kell töltenie, új otthonfogalom formálódik a régióban. Leyten Fannyval, az IKEA Magyarország, Csehország és Szlovákia belsőépítészeti vezetőjével beszélgettünk arról, hogyan változik az otthon jelentése — és miért nem elég ma már önmagában a praktikum.

Az Adolf Loos egyik legjelentősebb lakóépületének számító prágai Villa Winternitz modernista tereiben bemutatott új IKEA PS kollekció azt vizsgálta, hogyan alkalmazkodik a kortárs életmód az egyre korlátozottabb terekhez. Maga a helyszín is szimbolikusnak hatott: egy progresszív lakhatási és funkcionalitási elvek mentén tervezett ház adott otthont egy olyan kollekciónak, amely a mai rugalmas, kompakt otthonok valóságára reflektál. Az esemény során Fanny Leytennel, az IKEA Magyarország, Csehország és Szlovákia belsőépítészeti vezetőjével beszélgettünk a közép-kelet-európai enteriőrök változó identitásáról és a régió sokrétegű otthonképéről. Az örökölt bútoroktól és a helyi kézműves hagyományoktól kezdve a multifunkcionális terekig és a hétköznapi tárgyak érzelmi szerepéig számos témát érintettünk, miközben arról beszélgettünk, hogyan alkalmazkodnak a régió otthonai az új életformákhoz anélkül, hogy elveszítenék személyiségüket.

Hogyan írnád le ma a közép-kelet-európai otthonok karakterét? Létezik közös vizuális nyelv Magyarország, Csehország és Szlovákia között?
Igen, szerintem egyértelműen vannak közös jellemzők a régióban. Az egyik legerősebb ezek közül a nagyon praktikus hozzáállás az otthonhoz — a legtöbb döntést valódi igények alakítják, nem pusztán esztétikai szempontok. Ugyanakkor van egy erős érzelmi réteg is: sok otthonban találunk örökölt bútorokat, személyes történettel rendelkező tárgyakat. Ami igazán érdekes, hogy ezek mennyire természetesen élnek együtt az újabb darabokkal, létrehozva egy különleges régi–új keveréket. Ez valami nagyon sajátos dolog errefelé, amit érdemes megőrizni.

Egy másik fontos tényező a méret. A nagyobb városokban – Budapest jó példa erre – az emberek jellemzően kisebb lakásokban élnek. Emiatt az okos tárolási megoldások kiemelten fontossá válnak. Ha kevés a hely, a funkcionalitás elengedhetetlenné válik. Ugyanakkor Magyarország valamelyest kiemelkedik a régión belül. A praktikum és az esztétika közötti egyensúly itt inkább a design felé billen – nagyobb hangsúly kerül a vizuális minőségre és a szép környezet megteremtésére. De mindhárom országban kulcskérdés marad a megfizethetőség. És ez nem csak az árról szól, hanem az értékről: tartósságról, minőségről és hosszú távú használhatóságról.

Vannak olyan közép-európai vizuális vagy anyaghasználati hagyományok, amelyeket szívesen látnál erősebben megjelenni az IKEA kínálatában?
Amikor ideköltöztem, az egyik első dolog, amit észrevettem, az a természetes anyagok iránti mély tisztelet volt — a fa, a textíliák és különösen az üveg iránt. Az üvegkészítés kézműves hagyománya például valóban egyedi ebben a régióban. Erős kapcsolat van a helyi örökséggel és a tradicionális technikákkal, és jó látni, hogy ezek ma is értéket képviselnek.

Ennek már most is látjuk nyomait az IKEA kínálatában, de szerintem van lehetőség arra, hogy még tovább menjünk — hogy még több ilyen anyagérzékenységet és kézműves szemléletet integráljunk a termékekbe. Ez valami nagyon autentikus dolgot tükröz a régióról.

Érzékelsz generációs változást abban, ahogyan az emberek az otthon fogalmára gondolnak?
Mindenképpen. Az egyik legnagyobb változás az urbanizációhoz kapcsolódik. A fiatalabb generációk nagyobb eséllyel élnek városokban, gyakran kisebb lakásokban. Ez részben a növekvő mobilitás következménye – több lehetőség nyílik tanulásra, munkára és költözésre. Ez a változás közvetlenül hat arra is, hogyan használjuk az otthonainkat. Régebben a nagyobb lakások lehetővé tették az egyértelműen elkülönített tereket – például egy külön vendégszobát. Ma a tereknek multifunkcionálisnak kell lenniük. Ugyanaz a szoba lehet nappali, dolgozószoba, edzőtér és közösségi tér egyszerre.

Van egy tágabb életmódbeli változás is: az emberek nagyobb hangsúlyt helyeznek a társas életre, a jóllétre és a rugalmasságra. Ennek következtében az otthonnak sokkal többféle tevékenységet kell kiszolgálnia kisebb alapterületen. Egyszerűen sokkal többet várunk el tőle, mint korábban.

Hogyan egyensúlyoz az IKEA a demokratikus design és az egyediség iránti növekvő igény között?
Számunkra a demokratikus design azt jelenti, hogy olyan termékeket hozunk létre, amelyek sok ember számára elérhetők. Ez öt pillérre épül: forma, funkció, minőség, fenntarthatóság és alacsony ár. Ha ezek együtt működnek, akkor egy olyan termék születik, amely széles közönség számára releváns.

Ugyanakkor ezt nem látjuk az egyediség korlátozásának. Épp ellenkezőleg: úgy tervezünk, hogy az emberek maguk alakíthassák a végeredményt. Sok termékünk – különösen a nyersebb vagy kezeletlenebb anyagokból készültek – lehetőséget ad a személyre szabásra.

Ezért találjuk olyan érdekesnek az „IKEA hack” kultúrát is. Őszintén büszkék vagyunk arra, amikor az emberek fogják a termékeinket és újraértelmezik őket. Bár ezeket az átalakításokat hivatalosan nem mindig tudjuk bemutatni, inspiráló látni, mennyire kreatívak az emberek. A cél végső soron nem az, hogy minden otthon ugyanúgy nézzen ki.

Mennyire nyitottak a régió vásárlói a körforgásos megoldásokra, például a second-hand, bérlési vagy javítási szolgáltatásokra?
A vásárlók valójában nyitottabbak, mint azt néha gondolnánk. Egyre nagyobb az érdeklődés a körforgásos megoldások iránt, és mi is teszünk már lépéseket ebbe az irányba – bár az ismertség még lehetne nagyobb. A second-hand és javítási szolgáltatások egyre népszerűbbek, és az emberek is egyre több lehetőséget keresnek ezen a területen.

A bérlés talán a következő lépcsőfok. Ez a modell még fejlődőben van a régióban, de más területeken már látunk hasonló példákat – például a bicikli- vagy rollermegosztásnál. Egyes országokban, főleg a fiatalabb generációk körében, a bútorbérlés egyre gyakoribb. Azok, akik gyakran költöznek, lehet, hogy egy-két évre kibérelnek alapdarabokat, miközben a személyesebb tárgyakba inkább befektetnek. Szerintem ez a szemlélet itt is fokozatosan meg fog jelenni.

Belsőépítészeti vezetőként milyen a saját otthonod – inkább kísérleti tér vagy nyugodt menedék?
A kettő kombinációja. Nem feltétlenül nevezném kísérletinek, de szeretek változtatni dolgokon, főleg amikor új kollekciók érkeznek. Folyamatosan azon gondolkodom, min lehetne frissíteni vagy változtatni. Ugyanakkor az otthonomnak olyan helynek is kell lennie, ahol valóban el tudok lazulni. Különösen külföldön élve válik fontossá egy olyan személyes tér megteremtése, ami stabilitást és ismerősséget ad. Szóval bár szeretek kísérletezni, az összhatásnak nyugodtnak és kényelmesnek kell maradnia.

Mi az az egy tárgy vagy megoldás, ami nélkül nem tudnál élni?
Számomra ezek a textíliák, különösen a szőnyegek. Gyakran másodlagos elemként tekintünk rájuk, pedig óriási hatásuk van arra, milyennek érződik egy tér. Egy egyszerű lábtörlő például már érkezéskor megteremti az otthonosság érzetét. A különböző textúrák teljesen át tudják alakítani egy lakás hangulatát – meleget, kényelmet és érzéki gazdagságot adnak hozzá.

A szőnyegek emellett összekötik a tereket és egységesítik az enteriőrt. Összefogják a bútorokat, és finoman kijelölnek különböző zónákat. Számomra nélkülözhetetlenek. Mindenhol vannak nálam, még a konyhában is. Az egyik legerősebb, mégis leginkább alulértékelt elemei egy otthonnak.

Az új IKEA PS kollekcióról

Az eredetileg 1995-ben indított IKEA PS egy olyan platformként jött létre, amely kísérleti, előremutató designnak adott teret — egy olyan felületként, ahol a márka új ötleteket tesztelhetett a kortárs életmód, a rugalmasság és a demokratikus design körül. Az évek során a kollekció arról vált ismertté, hogy merész esztétikát kombinál a változó életstílusokra és a kisebb városi otthonokra szabott praktikus megoldásokkal.

A legújabb IKEA PS kollekció ezt az irányt folytatja, erős fókuszt helyezve a multifunkcionalitásra, az alkalmazkodóképességre és az érzelmi hosszú élettartamra. Kifejezetten kompakt lakókörnyezetekre tervezve azt vizsgálja, hogyan reagálhatnak a bútorok az egyre fluidabb otthoni rutinokra: olyan terekre, amelyek egyszerre működnek nappaliként, munkaállomásként, étkezőként és közösségi térként. Több darab archetipikus formákat és természetes anyagokat értelmez újra kortárs nézőpontból, míg mások a mobilitást és a modularitást helyezik előtérbe, lehetővé téve, hogy a felhasználók könnyedén alakítsák vagy személyre szabják környezetüket. Az egész kollekcióban hangsúlyosan jelenik meg az a könnyen befogadható designszemlélet, amely az egyéniséget támogatja, nem pedig egy előre meghatározott esztétikát ír elő.

A prágai Villa Winternitz ikonikus tereiben bemutatott kollekció érdekes párbeszédbe lépett Adolf Loos funkcionalitásról, egyszerűségről és a lakótér változó szerepéről alkotott modernista gondolataival — bizonyítva, hogy azok a kérdések, amelyek ma a lakhatás körül felmerülnek, valójában egyáltalán nem újak.

What makes a home feel distinctly Central European today? Somewhere between inherited furniture, shrinking urban apartments and the growing pressure to make one room function as five, a new domestic logic is emerging across the region. We spoke with Fanny Leyten, Head of Interior Design at IKEA Hungary, Czech Republic and Slovakia, about how the meaning of home is changing — and why practicality alone is no longer enough.

Presented inside the modernist Villa Winternitz in Prague — one of Adolf Loos’ most remarkable residential works — IKEA’s new PS collection explored how contemporary living continues to evolve under increasingly limited spatial conditions. The setting itself felt symbolic: a house designed around progressive ideas of living and functionality hosting a collection built for the realities of today’s flexible, compact homes. During the event, we spoke with Fanny Leyten, Head of Interior Design at IKEA Hungary, Czech Republic and Slovakia, about the shifting identity of Central-Eastern European interiors and the region’s uniquely layered relationship with home. From inherited furniture and local craftsmanship to multifunctional living and the emotional role of everyday objects, our conversation touched on how homes across the region are adapting to changing lifestyles without losing their sense of personality.

How would you describe the character of Central-Eastern European homes today? Is there a shared visual language across Hungary, the Czech Republic and Slovakia?
Yes, I would say there are clear shared characteristics across the region. One of the strongest is a very practical approach to the home—most decisions are rooted in real needs rather than purely aesthetic desires. At the same time, there’s a strong emotional layer: many homes include inherited furniture, pieces with personal history. What’s interesting is how naturally these coexist with newer items, creating a unique mix of old and new. That’s something quite special here, and worth preserving.

Another important factor is scale. In larger cities—Budapest is a good example—people tend to live in smaller homes. This makes smart storage solutions a top priority. When space is limited, functionality becomes essential.

That said, Hungary stands out slightly within the region. The balance between practicality and aesthetics leans more toward design here—there’s a stronger emphasis on visual quality and creating a beautiful environment. But across all three countries, affordability remains a key consideration. It’s not just about price, but about value: durability, quality, and long-term usability.

Are there elements of Central European visual or material culture you would like to see more strongly represented in IKEA’s range?
When I moved here, one of the first things I noticed was the deep appreciation for natural materials—wood, textiles, and especially glass. The craftsmanship around glassmaking, for example, is something truly distinctive in this region. There’s a strong connection to local heritage and traditional techniques, and it’s great to see that these are still valued today.

We already see glimpses of this in IKEA’s range, but I think there’s potential to go further—to integrate more of this material sensitivity and craftsmanship into the products. It reflects something very authentic about the region.

Do you see a generational shift in how people think about the concept of home?
Definitely. One major shift is linked to urbanisation. Younger generations are more likely to live in cities, often in smaller apartments. This is partly due to increased mobility—more opportunities to study, work, and move between places. This change directly affects how we use our homes. In the past, larger homes allowed for clearly defined spaces—a guest room, for example. Today, spaces need to be multifunctional. The same room might serve as a living area, workspace, gym, and social space.

There’s also a broader lifestyle shift: people place more emphasis on social life, wellbeing, and flexibility. As a result, the home has to support a wider range of activities within a smaller footprint. It’s simply more demanding than it used to be.

How does IKEA balance the idea of democratic design with the growing demand for individuality?
For us, democratic design means creating products that are accessible to the many. It’s built on five pillars: form, function, quality, sustainability, and low price. When these come together, we have a product that works for a broad audience.

At the same time, we don’t see this as limiting individuality. On the contrary, we design in a way that allows people to shape the final outcome themselves. Many of our products—especially those in more raw or untreated materials—offer opportunities for personalisation.

This is also why we find the “IKEA hack” culture so interesting. We’re genuinely proud when people take our products and reinterpret them. While we can’t always officially showcase these modifications, it’s inspiring to see how creative people can be. Ultimately, the goal is not for every home to look the same.

How open are customers in this region to circular solutions such as second-hand, rental, or repair services?
Customers are actually more open than we sometimes assume. There’s a growing interest in circular solutions, and we’re already taking steps in this direction—although awareness could still be higher. Second-hand and repair services are gaining traction, and people are increasingly asking for more options.

Rental is perhaps the next step. It’s still developing in this region, but we already see similar models in other areas of life—like bike or scooter sharing. In some countries, especially among younger generations, renting furniture is becoming more common. People who move frequently might rent basic items for a year or two, while investing in more personal pieces. I believe this mindset will gradually appear here as well.

As Head of Interior Design, what is your own home like—more of an experimental space or a calm retreat?
It’s a combination of both. I wouldn’t necessarily call it experimental, but I do enjoy changing things—especially when new collections arrive. I’m always thinking about what I can update or refresh. At the same time, my home needs to be a place where I can truly relax. Especially living abroad, it becomes important to create a personal space that feels grounding and familiar. So while I do experiment, the overall atmosphere has to remain calm and comfortable.

What is one object or solution you couldn’t live without?
For me, it’s textiles—especially rugs. They’re often seen as secondary elements, but they have a huge impact on how a space feels. A simple doormat, for example, already creates a sense of welcome the moment you arrive. Inside the home, different textures can completely transform the atmosphere—they add warmth, comfort, and sensory richness. Rugs also help connect spaces and unify interiors. They bring together furniture and define areas in a subtle way. For me, they’re essential—I have them everywhere, even in the kitchen. They’re one of the most powerful yet underrated elements in a home.

About the new IKEA PS collection

Originally launched in 1995, IKEA PS was conceived as a platform for experimental, forward-thinking design — a space where the brand could test new ideas around contemporary living, flexibility and democratic design. Over the years, the collection has become known for combining bold aesthetics with practical solutions tailored to changing lifestyles and smaller urban homes.

The newest IKEA PS collection continues this direction with a strong focus on multifunctionality, adaptability and emotional longevity. Designed especially for compact living environments, the collection explores how furniture can respond to increasingly fluid domestic routines: spaces that function simultaneously as living rooms, workspaces, dining areas and social hubs.

Several pieces revisit archetypal forms and natural materials through a more contemporary lens, while others embrace mobility and modularity — allowing users to easily transform or personalize their environments. Throughout the collection, there is a clear emphasis on approachable design that encourages individuality rather than prescribing a fixed aesthetic.

Presented inside Prague’s iconic Villa Winternitz, the collection entered into an interesting dialogue with Adolf Loos’ modernist ideas around functionality, simplicity and the evolving role of domestic space — proving that many of the questions surrounding how we live today are, in fact, not entirely new.

A történeti épületek újrahasznosításától az AI-alapú termékekig, a közösségi terektől a fenntartható anyagkísérletekig: kihirdették a BIG SEE Awards 2026 nyerteseit. A délkelet-európai régió egyik legfontosabb építészeti és designplatformja idén is olyan projekteket díjazott, amelyek esztétikai minőségük mellett társadalmi és környezeti érzékenységükkel is kitűnnek. A Hype&Hyper médiapartnerként a helyszínen követte az eseményt, ahol a nemzetközi designszcéna szereplői együtt keresték a választ arra, hogyan lehet értelmesen tervezni egy egyre összetettebb világban.

A délkelet-európai építészeti és designszcéna egyik legfontosabb platformja, a BIG SEE idén is kihirdette díjazottjait. A BIG SEE Awards 2026 reflektorfénybe emelte a legizgalmasabb építészeti, belsőépítészeti és termékdesign-projekteket, és megmutatta, milyen kérdések foglalkoztatják ma a nemzetközi tervezői közösséget: a meglévő értékek újraértelmezése, a közösségi élmények erősítése, a fenntarthatóság és a technológia emberközpontú alkalmazása egyaránt visszatérő témaként jelent meg a díjazott munkákban.

A BIG SEE Festival 2026 médiapartnereként a Hype&Hyper is jelen volt az eseményen, amely mára jóval több egy hagyományos díjátadónál: a régió kreatív szereplőinek találkozási pontja, ahol építészek, designerek, gyártók és gondolkodók együtt keresik a választ arra, hogyan lehet felelősen tervezni a túltermelés és az állandó változás korában.

Az idei nyertesek között a világ számos pontjáról érkezett projektek szerepeltek. A belsőépítészeti kategóriákban olyan munkák kaptak elismerést, amelyek érzékenyen kapcsolják össze a hely történetét a kortárs használattal. Jó példa erre a sanghaji Melt Season Flagship üzlet, amely egy történeti villa átalakításával teremtett különleges, érzékszervi élményt, vagy a bangalore-i Piccadilly Clubhouse, ahol egy látványos központi lépcsőszerkezet vált a közösségi élet katalizátorává.

Az építészeti díjazottak között szintén erősen jelen volt az adaptív újrahasznosítás és a kulturális örökség kortárs értelmezése. A bécsi egykori ortopédiai kórházból kialakított iskolaépület, a bahreini Siyadi Pearl Museum vagy a nápolyi központi metróállomás újragondolt köztere mind azt mutatják, hogy a legjobb építészeti projektek ma nem pusztán épületeket hoznak létre, hanem közösségi és kulturális értéket is teremtenek.

Külön figyelmet érdemel a magyar siker is: a budapesti Studio Sarolta Huttl Bauhaus Reimagined projektje a Residential Interior kategória győztese lett. A harmincas években épült Bauhaus-villában kialakított lakás finom egyensúlyt teremt az eredeti építészeti karakter megőrzése és a kortárs családi élet igényei között, bizonyítva, hogy a visszafogott, átgondolt beavatkozások sokszor erősebbek a látványos gesztusoknál.

A termékdesign kategóriák nyertesei szintén a funkcionalitás és az innováció találkozására fókuszáltak. Az AI-alapú rabbit r1 eszköztől a koreai fermentációs hagyományokat újragondoló Onggi tárgycsaládon át egészen az újrahasznosított autóalkatrészekből készült Moon Rock Anthe collectible design ülőbútorig a díjazott projektek azt mutatják, hogy a jövő designja egyszerre technológiai, fenntartható és kulturálisan érzékeny.

A nemzetközi zsűri – amely Európa, Észak-Amerika és Ázsia meghatározó építészeit, designereit és szakértőit tömörítette – olyan projekteket választott ki, amelyek túlmutatnak az esztétikai minőségen. A BIG SEE Awards 2026 nyertesei közös nevezője nem egy stílus vagy formai irányzat, hanem az a képesség, hogy a tervezés eszközeivel releváns válaszokat adjanak korunk társadalmi, környezeti és kulturális kihívásaira. A díjazott projektek értékeik mellett azt is megmutatják, merre tart az építészet és a design következő évtizede.

From the adaptive reuse of historic buildings to AI-powered products, from community-focused spaces to sustainable material experimentation: the winners of the BIG SEE Awards 2026 have been announced. One of Southeast Europe’s most important architecture and design platforms once again recognized projects that stand out not only for their aesthetic quality, but also for their social and environmental sensitivity. As a media partner, Hype&Hyper followed the event on-site, where members of the international design community came together to explore how meaningful design can respond to an increasingly complex world.

BIG SEE, one of the leading platforms of the Southeast European architecture and design scene, has once again announced its award winners. The BIG SEE Awards 2026 spotlighted some of the most exciting projects in architecture, interior design and product design, while also revealing the key questions currently shaping the international design community. The reinterpretation of existing values, the strengthening of community experiences, sustainability and the human-centred application of technology all emerged as recurring themes among the awarded works.

As a media partner of BIG SEE Festival 2026, Hype&Hyper was also present at the event, which has grown far beyond a traditional awards ceremony. Today, it serves as a meeting point for the region’s creative community, where architects, designers, manufacturers and thinkers come together to explore how to design responsibly in an era defined by overproduction and constant change.

This year’s winners included projects from across the globe. In the interior design categories, recognition was given to works that sensitively connect the history of a place with contemporary use. Notable examples include the Melt Season Flagship store in Shanghai, which transformed a historic villa into a unique sensory experience, and the Piccadilly Clubhouse in Bangalore, where a striking central staircase structure became the catalyst for community life.

Among the architectural winners, adaptive reuse and the contemporary interpretation of cultural heritage were equally prominent. The school building created from a former orthopaedic hospital in Vienna, the Siyadi Pearl Museum in Bahrain and the reimagined public spaces of Naples Central Underground Station all demonstrate that today’s most successful architectural projects do more than create buildings – they generate cultural and social value.

Particular attention should also be paid to a Hungarian success story: Studio Sarolta Huttl’s Budapest-based project, Bauhaus Reimagined, won in the Residential Interior category. Set within a Bauhaus villa built in the 1930s, the apartment achieves a delicate balance between preserving the building’s original architectural character and accommodating the needs of contemporary family life, proving that thoughtful, restrained interventions are often more powerful than spectacular gestures.

The winners in the product design categories likewise focused on the intersection of functionality and innovation. From the AI-powered rabbit r1 device and the Onggi object series, which reinterprets Korean fermentation traditions, to the Moon Rock Anthe collectible design seat made from recycled automotive components, the awarded projects demonstrate that the future of design can be simultaneously technological, sustainable and culturally sensitive.

The international jury – bringing together leading architects, designers and experts from Europe, North America and Asia – selected projects that go beyond aesthetic excellence. What unites the winners of the BIG SEE Awards 2026 is not a particular style or formal direction, but their ability to offer relevant responses to the social, environmental and cultural challenges of our time through the tools of design. Beyond their individual merits, these awarded projects also offer a glimpse into the direction architecture and design are likely to take in the decade ahead.

Várady Luca hivatása nem egy klasszikus művészeti pálya ívét rajzolja le: a gasztronómia területéről érkezett a kerámia világába, ahol ma már saját formanyelvét építi. Tárgyai egyszerre funkcionálisak és érzékenyen reflektálnak a használat környezetére. Interjúnkban óbudai műhelyének mindennapjairól, a kreatív szabadságról és az alkotások mögötti gondolatiságról mesél.

Szerző: Ihász Nóra

Min dolgozol most? Hogyan telnek a mindennapjaid a műhelyben?
Néhány alkotótársammal közösen használjuk ezt a teret. Elég sokféle dolog történik párhuzamosan: saját kerámia-kollekciókat és friss darabokat készítek, megrendeléseket teljesítek, workshopokat és szabadiskolát tartok és szervezem a Czakó Termelői Piaczokat. Havonta egyszer én is biztosan kint vagyok a piacon, ahol általában Dömök Afrodité barátnőm segít az árusításban. Vele közösen egy vintage brandet is viszünk Past Perfect néven, így már nemcsak barátok vagyunk, hanem alkotó- és üzlettársak is. Többek között üvegtárgyakat gyűjtünk, és most már sajátokat is fújunk.

A piacon túl más helyszíneken, eseményeken is megjelenek, például az Editoryban, vagy olyan rendezvényeken, amiket valamiért kuriózumnak érzek. Az említett szabadiskolát szerdánként tartjuk a műhelyben, ilyenkor bátran lehet jönni, de előre egyeztetett időpontban szinte bármikor látogatható a tér. Rendelések is folyamatosan érkeznek, akár külföldről is – volt már Londonból és Dél-Amerikából is megkeresés –, de jellemzően itthon találnak meg. Nem célzok tudatosan egy adott piacra: inkább a saját elképzeléseimet valósítom meg. Fontos, hogy a kerámiázás számomra élvezeti érték maradjon, és ne váljon puszta gyártási folyamattá.

A vendéglátás után vezetett az utad a kerámiához. Hogyan alakult a karriered?
A családom elég realista szemléletű, így pályaválasztás előtt vagy annak környékén nem igazán merült fel bennem, hogy művészeti pályára menjek. Ugyanakkor mindig is szerettem alkotni, kézműveskedni, saját kezűleg készített tárgyakat ajándékozni. Az Óbudai Árpád Gimnáziumba jártam matematika tagozatra (az iskolaépület mindössze két saroknyira van a stúdiótól, valahogy minden utam visszakanyarodik Óbudához), majd szőlész-borász szakon tanultam tovább.

Tizenöt évesen kezdtem konyhán dolgozni, az első munkahelyem a Symbol volt. A szabadidőmben főzéssel foglalkoztam a legszívesebben, így az egyetemmel párhuzamosan elvégeztem egy szakácsképzést is. Végül nem helyezkedtem el a borászatban – részben a hisztamin-intoleranciám miatt, amire időközben derült fény –, és a borok felől egyre inkább az ételek felé hajlottam. A főzés és a desszertkészítés számomra mindig alkotói folyamat volt. Közben egyre jobban elmélyültem a cukrászatban, ami talán még közelebb állt hozzám, mint a szakácskodás. Izgalmas volt számomra, hogy a desszertek is lehetnek komplex, részletgazdag tányérok.

Mindeközben a Bocuse d’Or kulisszái mögé is betekintettem, ahol találkoztam egy párral, Zsabokorszky Lilivel és Püspöki Aporral, az APLI Design alapítóival, akik gyönyörű eszközöket készítettek a versenyzőknek. Ez nagyon inspiráló volt: ott értettem meg igazán, hogy egyedi tárgyalkotással is lehet új minőséget létrehozni a gasztronómia világában.

Az APLI Design alkotásain túl még milyen hatások, élmények tereltek végül a kerámia felé?
A gasztronómiai közegben sok inspiráció ért. Például, amikor Néma Júlia képzőművész, porcelán- és kerámiatervező tányérjaira tálaltunk, vagy amikor a Czifray-versenyeken láttam, hogy a séfek már saját, egyedi tányérokat készíttetnek, készítenek a megmérettetésre. Ez a szemlélet nagyon megmaradt bennem. Később, amikor a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen tanultam, úgy éreztem, szárnyakat kaptam. Rengeteg inspiráció ért, nagy hatással volt rám többek között a szakvezetőnk, Kondor Edit munkássága –, aki korábban például a Costes étteremnek készített tányérokat –, és Bokor Zsuzsa mesteroktató, műhelyvezető. Később a varsói International Ceramics Sculpture Triennale is sok-sok ihletet adott.

Mennyire aktívan maradt meg az életedben a gasztronómia?
Bár a családomnak szívesen sütök, ez teljesen más, mint professzionális konyhán dolgozni. Néha beugrok éttermeknek vagy barátoknak segíteni, például fesztiválokra, ilyen volt a Turay Családi Pincészetnél megrendezett esemény, ahol a Lokal at the Lake csapatát támogattam. Ez a vonal tehát még finoman jelen van, de nem elsődleges. Be kellett látnom, hogy mindent nem lehet egyszerre csinálni: egy pontig nagyon hatékonyan működök terhelés alatt, de nem szeretném túlvállalni magamat, mert az a minőség rovására menne.

Hogyan zajlik nálad egy megrendelésre készülő kerámiakollekció létrejöttének folyamata?
Az elején mindig az igények megismerése a legfontosabb: mire fogják használni a tárgyat, milyen ételek kerülnek rá, mi a séf motivációja. Van, aki teljesen szabad kezet ad, más konkrétabb elképzelésekkel érkezik – akár az én tárgyaim mentén választja ki az irányt, vagy megoszt velem egyéb inspirációkat is. Sokféle technikával dolgozom: porcelánnal, korongozással, öntéssel, préseléssel. Amikor körvonalazódik a konkrét elképzelés, készítek prototípusokat vagy maketteket, amikre visszajelzést kapok. Mindig kimegyek a helyszínre, hogy lássam az enteriőrt és azt a szellemiséget, amit képviselnek, legyen szó például arról, hogy prioritásként kezelik a szezonalitást és a fenntartható működést. Természetesen enni is szoktam, hogy átéljem az élményt, amit nyújtani szeretnének. Emellett nagyon praktikus szempontokat is figyelembe kell venni: tárolhatóság, sorolhatóság, tisztíthatóság. Ezek ugyanúgy meghatározzák a végeredményt.

Mi történik a tárgyakkal az átadás után?
Előfordul, hogy egy-két évente visszatérnek utánrendeléssel, ha pótolni kell valamit, vagy új darabokat szeretnének. Sőt, az sem ritka, hogy a séfek eljönnek a műhelybe alkotni, aminek nagyon örülök. Szerintem fontos lenne, hogy többen lássák, mennyi idő és munka van a tárgyak mögött. Én is mindig megtartok néhány darabot, hogy hosszabb távon is teszteljem őket. Sokat tanulok ebből. Nagyon jó érzés viszontlátni a munkáimat az éttermekben vagy akár a közösségimédia-felületeken. Egyre gyakoribb az is, hogy vendégek keresnek meg, mert találkoztak valamelyik tárgyammal egy vendéglátóhelyen.

Hol találkozhatunk most a kerámiáiddal, és min dolgozol aktuálisan?
Többek között a Mon Petit Dessert Boutique-ban, az Orient Caféban és a Lokal at the Lake-nél, korábban az ENSŌ Budapestben is. Ugyanakkor szoktak lenni esküvői megkeresések, és most egy kiállításon is szerepelek: a „Fő a kávé” tárlaton a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban az egyik bögrém is látható. Jelenleg magán megrendeléseken és egy új, limitált kollekción dolgozom. Ez egy vízililiom-dekoros porcelánkészlet lesz, köztük csészékkel – presszós és cappuccinós verzióban –, arannyal számozva. Már az utolsó simításoknál tartok. Szeretném tovább bővíteni a Popcorn kollekciót új színekkel és formákkal, illetve saját mázakkal is kísérletezem: gyűjtött földből és hamuból dolgozom, ami naturális színeket ad végeredményül. A sószóróim és a lágytojásos kollekcióm darabjai is nagyon népszerűek lettek, ezeknél is tervezek új variációkat.

Milyen jövőbeli terveid, vágyott mérföldköveid vannak?
Szeretnék újra jelentkezni az Országos Kerámiaművészeti Triennáléra, korábban még egyetemistaként vettem részt rajta. Jó lenne most már tapasztalt alkotóként visszatérni Pécsre, akár kiállítóként is. Emellett, a Vajda Lajos Stúdió augusztusi csoportos kiállítására is tervezek tárgyat vinni. A Past Perfectet is tovább szeretnénk építeni a barátnőmmel, Dömök Afroditével: üvegfújással, illetve olyan válogatásokkal, múltbéli kincsekkel, amiket rendezvényekre vagy forgatásokra lehet bérelni (utóbbival Afrodité enteriőrtervezőként, Pez Lab márkanéven külön is foglalkozik). Ha pedig nem találunk egy adott tárgytípust, akkor azt mi magunk készítjük el. Mindemellett, az egyik legfőbb célom, hogy mindig meg tudjam őrizni az alkotás örömét. Fontos, hogy számomra is élvezhető maradjon az, amit csinálok, mert szerintem ez az, amit végül a tárgyak is tükröznek.

Várady Luca | Instagram

Fotók: Dömök Noel, Mochnács Andrea, Balkányi László, Kaunitz Tamás

Luca Várady’s vocation does not trace the arc of a classical artistic career: she arrived in the world of ceramics from the field of gastronomy, where today she is building her own visual language. Her objects are both functional and sensitively reflect on the environments in which they are used. In our interview, she talks about the everyday life of her studio in Óbuda, creative freedom, and the ideas behind her creations.

Author: Nóra Ihász

What are you working on at the moment? What are your everyday days in the studio like?
I share this space with a few fellow creators. Quite a lot of different things happen in parallel: I create my own ceramic collections and new pieces, fulfill commissions, hold workshops and a free school, and organize the Czakó Farmers’ Markets. Once a month I’m definitely there at the market as well, where my friend Afrodite Dömök usually helps with sales. Together we also run a vintage brand called Past Perfect, so we are no longer just friends, but creative and business partners too. Among other things, we collect glass objects, and now we are also blowing our own.

Beyond the market, I also appear at other venues and events, for example at Editory or at gatherings that I feel are somehow unique. We hold the aforementioned free school in the studio every Wednesday — people are welcome to come then, but with a pre-arranged appointment the space can be visited almost anytime.

Orders are constantly coming in, even from abroad — I’ve already had inquiries from London and South America — though people mostly find me locally. I’m not consciously targeting a specific market: I rather focus on realizing my own ideas. It’s important to me that ceramics remains a source of enjoyment and doesn’t turn into a mere production process.

Your path to ceramics came after hospitality. How did your career evolve?
My family has a rather realistic mindset, so before choosing a career — or around that time — the idea of pursuing an artistic path never really came up for me. At the same time, I always loved creating, doing crafts, and giving handmade objects as gifts. I attended Óbudai Árpád Gimnázium in the mathematics program (the school building is only two corners away from the studio — somehow all my paths lead back to Óbuda), and later continued my studies in viticulture and oenology.

I started working in kitchens at the age of fifteen; my first workplace was Symbol. In my free time, cooking was what I loved doing the most, so alongside university I also completed chef training. In the end I didn’t enter the wine industry — partly because of my histamine intolerance, which was discovered in the meantime — and I gradually shifted from wine toward food. Cooking and dessert-making were always creative processes for me. Meanwhile I became more and more immersed in pastry, which perhaps felt even closer to me than cooking. I found it exciting that desserts could also become complex, detail-rich plates.

At the same time, I also got a glimpse behind the scenes of the Bocuse d’Or, where I met a couple, Lili Zsabokorszky and Apor Püspöki, the founders of APLI Design, who created beautiful objects for the competitors. This was extremely inspiring: that was when I truly understood that unique object-making could also create a new quality within the world of gastronomy.

Beyond the creations of APLI Design, what other influences and experiences eventually guided you toward ceramics?
I received a great deal of inspiration from the gastronomic scene. For example, when we served food on the plates of Júlia Néma, visual artist and porcelain and ceramic designer, or when I saw at the Czifray competitions that chefs were already commissioning or making their own unique plates for the competition. This approach stayed with me deeply. Later, when I studied at Moholy-Nagy University of Art and Design, I felt as if I had grown wings. I was exposed to a huge amount of inspiration; among others, the work of our department head Edit Kondor had a major impact on me — she had previously designed plates for the Costes restaurant — as did master instructor and workshop leader Zsuzsa Bokor. Later, the International Ceramics Sculpture Triennale in Warsaw also gave me a great deal of inspiration.

How actively has gastronomy remained part of your life?
Although I happily bake for my family, that is completely different from working in a professional kitchen. Sometimes I step in to help restaurants or friends, for example at festivals — such as an event held at the Turay Family Winery, where I supported the Lokal at the Lake team. So this line is still gently present in my life, but it is no longer primary. I had to realize that it’s impossible to do everything at once: up to a certain point I function very efficiently under pressure, but I don’t want to overextend myself because that would come at the expense of quality.

How does the process of creating a commissioned ceramic collection work for you?
At the beginning, understanding the needs is always the most important thing: what the object will be used for, what kinds of dishes will be served on it, what motivates the chef. Some people give me complete creative freedom, while others arrive with more concrete ideas — sometimes choosing a direction based on my existing works, or sharing other inspirations with me as well.

I work with many different techniques: porcelain, wheel throwing, casting, pressing. Once the concrete idea starts to take shape, I create prototypes or mock-ups that I receive feedback on. I always visit the location so I can see the interior and the spirit they represent — whether, for example, they prioritize seasonality and sustainable operation. Naturally, I also eat there, so I can experience the atmosphere they want to create. At the same time, very practical considerations also have to be taken into account: storage, stackability, ease of cleaning. These determine the final result just as much.

What happens to the objects after delivery?
It happens that every one or two years they come back with repeat orders if something needs replacing or if they want new pieces. In fact, it’s not uncommon for chefs to come to the studio and create themselves, which makes me very happy. I think it would be important for more people to see how much time and work stand behind these objects.

I also always keep a few pieces for myself so I can test them over the long term. I learn a lot from this. It’s a wonderful feeling to see my works again in restaurants or even on social media platforms. It’s also becoming increasingly common for guests to contact me because they encountered one of my objects in a hospitality venue.

Where can we currently encounter your ceramics, and what are you working on now?
Among other places, at Mon Petit Dessert Boutique, Orient Café, and Lokal at the Lake; previously also at ENSŌ Budapest. At the same time, I also receive wedding commissions, and right now I’m participating in an exhibition as well: one of my mugs is on display at the “Coffee Is Brewing” exhibition at the Hungarian Museum of Science, Technology and Transport.

Currently I’m working on private commissions and a new limited collection. It will be a porcelain set decorated with water lilies, including cups — in espresso and cappuccino versions — numbered in gold. I’m already at the final touches. I would like to further expand the Popcorn collection with new colors and forms, and I’m also experimenting with my own glazes: I work with collected soil and ash, which result in natural colors. The pieces from my salt shaker and soft-boiled egg collections have also become very popular, and I’m planning new variations for those too.

What future plans or desired milestones do you have?
I would like to apply again to the National Ceramics Triennale; previously I participated as a university student. It would be great to return to Pécs now as a more experienced creator, perhaps even as an exhibitor. In addition, I’m also planning to bring an object to the Vajda Lajos Studio’s group exhibition in August.

Together with my friend Afrodite Dömök, we would also like to continue building Past Perfect: through glassblowing and through curated selections of treasures from the past that can be rented for events or film shoots (Afrodite also works separately with the latter as an interior designer under the brand name Pez Lab). And if we cannot find a specific type of object, then we make it ourselves. Above all, one of my main goals is always to preserve the joy of creating. It’s important that the process remains enjoyable for me too.

Várady Luca | Instagram

Photos: Dömök Noel, Mochnács Andrea, Balkányi László, Kaunitz Tamás

Számos nemzetközi együttműködés után Budapestre is megérkezik a Veuve Clicquot Maison teljes champagne-élménye: a márka új szintre emeli az együttműködését a High Note SkyBarral.

Budapest nyári estéinek van egy saját ritmusa. Az a pillanat, amikor a város lassan aranyba fordul, a Bazilika kupolája felizzik az esti fényekben, és a tetőteraszokon egyszerre kezd életre kelni az éjszaka. Idén ehhez a hangulathoz egy új élmény is társul.

Francia könnyedség, elegancia és napsárga derű költözik a budapesti High Note SkyBar ikonikus pezsgőtornyaiba, amelyek a szezonra Veuve Clicquot bárrá alakulnak. A Szent István-bazilika közvetlen szomszédságában, az Aria Hotel Budapest tetején megnyíló tér a reimsi champagne-ház több mint 250 éves örökségét hozza el Budapest egyik legismertebb rooftop helyszínére.

A Veuve Clicquot neve régóta összefonódott a champagne-kultúrával, az innovációval és azzal a magabiztos, napfényes eleganciával, amely ma már a márka egyik legfontosabb ismertetőjegye. Az 1772-ben alapított maison történetének központi alakja Madame Clicquot volt: kivételes üzletasszony, újító gondolkodó és tudatos márkaépítő, aki nemcsak formálta, hanem újra is írta a champagne világának szabályait.

A hozzá kötődő szemléletet jól összefoglalja a máig ikonikus mondat: „Only one quality, the finest” – vagyis csak egyetlen minőség létezik: a legjobb. Nevéhez olyan meghatározó újítások kapcsolódnak, mint az első ismert évjáratos champagne, a rázóasztal technológiája vagy az első házasított rosé champagne megalkotása.

Különleges helyet foglal el a ház történetében az 1811-es évjárat is. A rendkívüli szüret idején üstökös jelent meg az égen, amelyet sokan jó előjelnek tekintettek. Madame Clicquot ebből az évjáratból készítette el a legendássá vált „Comet Vintage” pezsgőt, amely jelentősen hozzájárult a maison nemzetközi hírnevéhez. Nem véletlen, hogy kortársai „La Grande Dame de la Champagne”-ként emlegették.

A márka hamar túlnőtt Champagne határain, és a 19. századi európai társasági élet egyik meghatározó champagne-jává vált. Történetéhez olyan nevek kapcsolódnak, mint Alekszandr Puskin, Anton Csehov vagy Nyikolaj Gogol. Madame Clicquot öröksége ma is érezhető a maison stílusában: a Pinot Noir hangsúlyos jelenléte, az érlelés művészete és a kompromisszummentes minőség iránti elkötelezettség mind részei annak a világnak, amelyben a champagne egyszerre vizuális és gasztronómiai élmény.

A ma már ikonikus sárga címke 1877-ben jelent meg a palackokon. A korszakban merésznek számító vizuális döntés annyira karakteressé tette a márkát, hogy a napsárga árnyalat mára a Veuve Clicquot egyik legismertebb szimbólumává vált.

A budapesti terasz kialakítása során a Veuve Clicquot hazai csapata szorosan együttműködött Varró Zoltán belsőépítésszel, az Aria Hotel Budapest és a High Note SkyBar karakteres enteriőrjének megálmodójával. A cél egy olyan szezonális tér létrehozása volt, amely természetesen simul bele a helyszín világába: ahol a High Note SkyBar atmoszférája és a Veuve Clicquot ikonikus vizuális világa együtt teremti meg a nyár egyik leglátványosabb budapesti champagne-élményét.

„A Veuve Clicquot számára mindig is azok az együttműködések voltak igazán izgalmasak, amelyek túlmutatnak a champagne-on, és valódi élményt teremtenek. A High Note SkyBarral közösen egy olyan európai színvonalú, találkozási pontot álmodtunk meg, amely egyszerre kortárs, elegáns és méltón képviseli a Joie de vivre szemléletet Budapest felett”

– mondta el Rozsnyói Krisztián, a Fine Brands Company egyik vezetője.

A Veuve Clicquot × High Note SkyBar együttműködés május 21-től várja a vendégeket az Aria Hotel Budapest rooftopján, a Bazilika szomszédságában. A projekt a Fine Brands Company együttműködésével jött létre.

@highnoteskybar highnoteskybar.hu @ariahotelbudapest @finebandscompany

Közép-Európában elsőként Budapesten nyitott éttermet a high-end japán konyhájáról ismert 99 Sushi Bar & Restaurant. A helyszín is kellően impozáns: a nemrég a lenyűgöző Klotild-palotában megnyílt The St. Regis Budapest.

Budapest gasztronómiai térképe az elmúlt években látványosan újrarajzolódott – és most egy újabb nemzetközi szereplő lép be a mezőnybe. A 99 Sushi Bar & Restaurant megnyitotta első közép-európai egységét a The St. Regis Budapestben, a Klotild-palota történelmi falai között, egy olyan koncepcióval, amely a japán konyha precizitását kortárs szemlélettel értelmezi újra. A spanyol alapítású márka az elmúlt két évtizedben Madridtól Abu Dhabin át Monacóig építette fel azt a pozícióját, amely ma a kortárs japán gasztronómia egyik meghatározó szereplőjévé teszi.

Precizitás, szezon és kompozíció
A budapesti étterem koncepciójának középpontjában a részletek iránti megszállottság áll. Az étlap egyszerre épít a hagyományra és az innovációra: az à la carte kínálat mellett egy 14 fogásos, szezonálisan változó omakase menü vezeti végig a vendéget a márka kulináris gondolkodásán. Az alapanyaghasználat kompromisszummentes: bluefin tonhal, alaszkai királyrák és japán Kobe A5 wagyu alkotják a fogások gerincét, amelyek precíz technológiával és kifinomult tálalással jelennek meg a tányéron. A signature ételek — mint a toro, akami, fekete szarvasgomba és arany kombinációjából építkező 99 Jewel, a textúrákra építő Dragonfly Maki vagy az ikonikus 99 Golden Bricks — egyszerre reflektálnak a luxusra és a kortárs gasztronómiai esztétikára. A menü további fogásai — a szarvasgombás-yuzus Wagyu gyoza, a maracujás szójaszósszal készített Toro Tataki vagy a vörös misós 99 Black Cod — egy olyan kulináris nyelvet beszélnek, ahol minden elem tudatos és minden ízréteg pontosan komponált. Az élményt válogatott szaké-, japán whisky- és borválaszték egészíti ki.

Egy globális vízió lokális lenyomata
A konyha mögött álló kreatív irányt Thinus van der Westhuizen, a márkát működtető Ninety Nine SB Investment L.L.C. kulináris igazgatója határozza meg. Nemzetközi tapasztalata — Dél-Afrikától Európán át a Közel-Keletig — egy olyan következetes szemléletben csapódik le, amely a technikai pontosságot és az alapanyagok iránti tiszteletet helyezi középpontba. Az ő vezetése alatt az abu dhabi flagship étterem több egymást követő évben Michelin-csillagot kapott — ez a minőségi mérce pedig a budapesti egységben is érezhető. A koncepció ugyanakkor nem izolált: finoman reagál a helyi kontextusra, miközben megőrzi a márka globális karakterét.

99 Sushi Bar: web | Instaram
The St. Regis Budapest: web | Instagram

Known for its high-end Japanese cuisine, 99 Sushi Bar & Restaurant has opened its first Central European location in Budapest. The setting is just as impressive: the recently opened The St. Regis Budapest, housed in the stunning Klotild Palace.

Budapest’s gastronomic map has been visibly redrawn in recent years — and now another international player enters the scene. 99 Sushi Bar & Restaurant has opened its first Central European unit at The St. Regis Budapest, within the historic walls of the Klotild Palace, with a concept that reinterprets the precision of Japanese cuisine through a contemporary lens. Founded in Spain, the brand has spent the past two decades building its position from Madrid to Abu Dhabi and Monaco, becoming one of the defining names in contemporary Japanese gastronomy.

Precision, seasonality and composition
At the core of the Budapest restaurant’s concept is an obsession with detail. The menu balances tradition and innovation: alongside the à la carte selection, a 14-course, seasonally changing omakase menu guides guests through the brand’s culinary philosophy. Ingredient sourcing is uncompromising: bluefin tuna, Alaskan king crab and Japanese Kobe A5 wagyu form the backbone of the dishes, brought to life through precise techniques and refined presentation.

Signature dishes — such as the 99 Jewel, built on a combination of toro, akami, black truffle and gold; the texture-driven Dragonfly Maki; or the iconic 99 Golden Bricks — reflect both luxury and contemporary gastronomic aesthetics. Other standout items on the menu — including the truffle-yuzu Wagyu gyoza, Toro Tataki with passion fruit soy sauce, and the red miso 99 Black Cod — speak a culinary language where every element is intentional and every layer of flavor is meticulously composed. The experience is further elevated by a curated selection of sake, Japanese whisky and wines.

A global vision, locally interpreted
The creative direction behind the kitchen is led by Thinus van der Westhuizen, culinary director of Ninety Nine SB Investment L.L.C., the company behind the brand. His international experience — spanning South Africa, Europe and the Middle East — translates into a consistent approach centered on technical precision and deep respect for ingredients. Under his leadership, the flagship restaurant in Abu Dhabi has been awarded a Michelin star for multiple consecutive years — a benchmark of quality that is clearly felt in the Budapest location as well. At the same time, the concept is not isolated: it subtly responds to the local context while maintaining the brand’s global identity.

99 Sushi Bar: web | Instaram
The St. Regis Budapest: web | Instagram