Two hundred years of design, technological innovation, and timeless elegance — this is Thonet’s legacy. From the iconic chairs of Vienna’s coffeehouses to the tubular-steel era of the Bauhaus and the contemporary reinterpretations of today, the brand has always lived at the intersection of innovation and craftsmanship. Now, under the creative direction of Norbert Ruf, Thonet is not only preserving its past but writing a new chapter — translating its classic values into the language of the 21st century through collaborations with designers such as Jil Sander, Marco Dessí, and Studio Irvine.

The Thonet DNA is incredibly strong — from craftsmanship to simplicity and longevity. How do you approach the challenge of keeping that DNA intact while translating it into contemporary design?
We understand DNA not as a style, but as a set of values that form our foundation. If these principles manifest themselves, the product naturally feels like a Thonet product.

Many heritage brands struggle between reverence for the past and the need to evolve. How do you find that balance within Thonet?
We do not see ourselves as a museum. We respect and value our past, and we reflect on it. Michael Thonet was driven by an attitude of resourcefulness and inventiveness rather than a formal approach. He aimed to create value for his customers at every level, and this is what we continue to strive for today.

Is there a particular Thonet icon that continues to inspire you today?
That is a difficult question, for if I were to name one classic, I would be obliged to omit many others. Of course, I also have a close connection with more recent products. If I had to choose one, it would probably be the S 64 cantilever chair by Marcel Breuer. This product demonstrates that it has a past, a present and a future. With this design, Breuer brought together two aspects of the Thonet brand: the bentwood and cane weaving tradition, combining them with tubular steel. The S 64 offers high quality, aesthetic appeal and comfort. I have a lot of Thonet furniture at home, though, and I enjoy it every day.

Working for a brand with such a legendary past must be both inspiring and intimidating. How do you begin each new project?
We see design less as an activity and more as an attitude. And we see our products as an expression of that attitude. Each designer we work with brings their own ideas and personal touch to the table. But what unites us is not so much a formal expression as a common understanding: when it comes to working with the classics, a mindful approach to design and fine details is absolutely essential. This is the only way to create a product that respects and does justice to the original, whilst responding to and understanding today's new demands. This is true both for re-editions of our iconic classics but also when selecting new designs for the current collection.

How much freedom do you have to experiment within the Thonet DNA? Where’s the line between evolution and revolution?
Thonet has invented technologies, evolved them and combined technologies from the past with new ones. Curiosity and experimentation are therefore at the heart of Thonet. However, there is a difference between concept/experiment and a product. It is in the transition from concept to product that the magic lies.

What role do new materials or technologies — sustainability, digital fabrication, modular systems — play in Thonet’s future direction?
The evolution from steam-bent wood to tubular steel shows that Thonet always had a forward-thinking approach, embracing the spirit of the times and its potential. Reflecting on the present day and its possibilities therefore seems a natural thing to do.

The way we live and work has changed dramatically. How does Thonet respond to shifting lifestyles — such as remote work, smaller spaces, or hybrid environments?
Their hybrid nature is at the core of our products. In other words, they are designed to be used in different environments and feel equally at home in residential and contract settings. Furthermore, many of our products originate from a time of lower technological saturation. This means they survived the era when products and furniture had a direct relationship. For example, our S 285 desk was designed to be used with a typewriter, and is just as suitable for use with a laptop or an iPad today.

Thonet pieces are not only furniture but cultural icons. How do you ensure that the brand continues to resonate with younger generations? It is not necessarily only about the products, but also about contextualization and communication. It has to be right for today’s usage, feel right in today’s scenarios and be communicated through today’s channels.

What aspects of your own creative or cultural background have you brought into Thonet? What drew you to the brand personally?
How many companies’ products can you say you actually grew up with? When I had the great honour of being asked to join Thonet, of course I accepted. Having worked for Wilkhahn, Avarte, deSede and Dedon, Thonet for me represented a step towards the roots of European furniture culture, offering me the opportunity to weave together the past, present and future.

Outside of furniture, what inspires your aesthetic sensibility — art, architecture, music, nature?
Yes, yes, yes and yes – and lots more besides, such as literature or conversations…

How do you stay creatively curious after many years in the industry?
In my opinion, the question should be the other way around: how can you not stay curious when the world is constantly changing and you have the chance to reflect this in your work?

How do you define the role of a creative director today — especially in a company with such a long and respected legacy?
Knowing and understanding the history, translating it, and making it accessible and relevant for today and tomorrow.

Norbert Ruf

The German-born design expert has been shaping European furniture culture for more than two decades. He began his career with the design teams of Wilkhahn and Avarte, later gaining international recognition as creative director for deSede and Dedon. Since 2020, he has served as Creative Director at Thonet, where he fuses the brand’s two-hundred-year heritage with a contemporary perspective. For him, design is a way of thinking — a dialogue between past and present in which innovation is never an end in itself, but always rooted in purpose and usability. Under Ruf’s direction, Thonet’s classic pieces gain new meaning, while the brand confidently embraces the future — at the intersection of sustainability, technology, and creative collaboration.

Kétszáz év formatervezés, technológiai újítás és időtálló elegancia – ez a Thonet öröksége. A bécsi kávéházak ikonikus székeitől a Bauhaus acélcső-korszakán át egészen a kortárs design újraértelmezéseiig a márka mindig is az innováció és a kézműves tradíció határán mozgott. Ma, Norbert Ruf kreatívigazgató vezetésével a Thonet nem csupán múltját ápolja, hanem új fejezetet ír: klasszikus értékeit Jil Sander, Marco Dessí vagy a Studio Irvine tervezőivel együttműködve fordítja le a 21. század nyelvére.

A Thonet DNS-e rendkívül erős – a kézművességtől kezdve az egyszerűségen át a tartósságig. Hogyan közelítik meg azt a kihívást, hogy megőrizzék ezt a DNS-t, miközben kortárs formában értelmezzék újra?
Mi a DNS-t nem stílusként, hanem olyan alapértékek összességeként értelmezzük, amelyek a működésünk alapját képezik. Ha ezek az elvek megjelennek egy termékben, az természetes módon Thonet-darabnak érződik.

Sok hagyományos márka nehezen találja meg az egyensúlyt a múlt iránti tisztelet és a megújulás szükségessége között. Hogyan találják meg ezt az egyensúlyt a Thonetnél?
Nem tekintünk magunkra múzeumként. Tiszteljük és értékeljük a múltunkat, és folyamatosan reflektálunk rá. Michael Thonetet nem a formai megközelítés, hanem a leleményesség és az újítás iránti attitűd vezérelte. Az volt a célja, hogy minden szinten értéket teremtsen a vásárlói számára – és mi ma is erre törekszünk.

Van olyan Thonet-ikon, amely különösen inspirálja?
Ez nehéz kérdés, hiszen ha egy klasszikust megneveznék, sok másikat mellőznöm kellene. Természetesen a közelebbi időkből származó termékekhez is erős kötődésem van. Ha mégis választanom kellene, valószínűleg Marcel Breuer S 64-es konzolos székét mondanám. Ez a darab tökéletesen megmutatja, hogy van múltja, jelene és jövője. Breuer ezzel a Thonet márka két világát kapcsolta össze: a hajlított fa és a nádfonás hagyományát a krómozott acélcsővel. Az S 64 magas minőséget, esztétikumot és kényelmet kínál. Sok Thonet bútordarabom van otthon is, és mindennap örömömet lelem bennük.

Egy ilyen legendás múltú márkánál dolgozni egyszerre lehet inspiráló és félelmetes. Hogyan kezd hozzá egy új projekthez?
A tervezés számunkra kevésbé egy tevékenység, inkább hozzáállás kérdése. Termékeink pedig ennek a hozzáállásnak a megnyilvánulásai. Minden tervező, akivel együtt dolgozunk, saját ötleteit és személyes kézjegyét viszi a közös munkába. Ami azonban összeköt minket, nem formai azonosság, hanem közös megértés: ha a klasszikusokhoz nyúlunk, a tudatos tervezés és a részletek iránti érzékenység elengedhetetlen. Csak így lehet olyan terméket létrehozni, amely tiszteletben tartja az eredetit, ugyanakkor megfelel és reagál a mai igényekre. Ez igaz a klasszikus darabok újrakiadásaira éppúgy, mint az aktuális kollekció új darabjainak kiválasztására.

Milyen mértékű szabadsága van kísérletezni a Thonet DNS-én belül? Hol húzódik a határ az evolúció és a forradalom között?
A Thonet mindig is technológiákat talált fel, fejlesztett tovább és ötvözött egymással. A kíváncsiság és a kísérletezés tehát a Thonet szívében rejlik. Ugyanakkor különbség van a koncepció vagy kísérletezés és a végtermék között. A varázslat éppen a koncepcióból termékké válás pillanatában történik.

Milyen szerepet játszanak az új anyagok és technológiák – például a fenntarthatóság, a digitális gyártás vagy a moduláris rendszerek – a Thonet jövőjében?
A gőzzel hajlított fa és az acélcső közötti fejlődési ív is azt mutatja, hogy a Thonet mindig is előre tekintett, nyitott az adott kor szellemiségére és lehetőségeire. Ezért a jelen kor adottságain és lehetőségein való gondolkodás teljesen természetes számunkra.

Az életmódunk és a munkavégzésünk drámaian megváltozott. Hogyan reagál a Thonet az új életstílusokra – például a távmunkára, a kisebb terekre vagy a hibrid környezetekre?
Termékeink hibrid jellege alapvető része identitásuknak. Más szóval: úgy tervezzük őket, hogy különböző környezetekben is megállják a helyüket, otthonosan mozogjanak lakó- és közületi terekben egyaránt. Emellett sok termékünk olyan korszakból származik, amikor a technológiai telítettség jóval alacsonyabb volt. Ez azt jelenti, hogy ezek a darabok túlélték azt a kort, amikor a tárgyaknak még közvetlen kapcsolatuk volt a használóval. Például az S 285-ös íróasztalt eredetileg írógéphez tervezték, de ma ugyanúgy alkalmas laptophoz vagy iPadhez is.

A Thonet bútorai nem csupán használati tárgyak, hanem kulturális ikonok is. Hogyan gondoskodnak arról, hogy a márka továbbra is megszólítsa a fiatalabb generációkat?
Ez nem kizárólag a termékekről szól, hanem a kontextusról és a kommunikációról is. Fontos, hogy a bútorok a mai használathoz illeszkedjenek, jól érezzék magukat a mai környezetekben, és a mai csatornákon keresztül szólaljanak meg.

Saját kreatív vagy kulturális hátteréből milyen elemeket hozott a Thonethez? Mi vonzotta személyesen a márkához?
Hány olyan cég van, amelynek a termékein ténylegesen felnő az ember? Amikor az a megtiszteltetés ért, hogy felkértek, csatlakozzak a Thonethez, természetesen igent mondtam. Dolgoztam már a Wilkhahn, az Avarte, a deSede és a Dedon számára is, de a Thonet nekem az európai bútorkultúra gyökereihez való visszatérést jelentette – egy lehetőséget arra, hogy a múltat, a jelent és a jövőt összefűzzem.

A bútorokon kívül mik inspirálják még? Például a művészetek, az építészet, a zene vagy a természet?
Igen, igen, igen és igen – és még sok minden más is, például az irodalom vagy egy jó beszélgetés.

Hogyan marad kreatív és kíváncsi ennyi az iparágban töltött év után?
Szerintem a kérdést inkább meg kellene fordítani: hogyan ne maradnék kíváncsi, amikor a világ folyamatosan változik, és lehetőségem van mindezt a munkámban tükrözni?

Hogyan határozná meg egy kreatívigazgató szerepét ma – különösen egy ilyen hosszú és nagy múltú vállalatnál?
Ismerni és megérteni a történelmet, lefordítani és a jelent, valamint a jövőt számára is elérhetővé és relevánssá tenni.

Norbert Ruf

A német származású designszakember több mint húsz éve formálja az európai bútorkultúrát. Pályáját a Wilkhahn és az Avarte tervezőcsapatainál kezdte, később a deSede és a Dedon márkák kreatív irányítójaként szerzett nemzetközi elismerést. 2020 óta a Thonet kreatívigazgatója, ahol a márka kétszáz éves örökségét kortárs szemlélettel ötvözi. Számára a design a gondolkodás egy módja: párbeszéd múlt és jelen között, amelyben az innováció sosem öncélú, hanem mindig a használati értékből indul ki. Ruf irányítása alatt a Thonet klasszikus darabjai új értelmet nyernek, miközben a márka bátran nyit a jövő felé – a fenntarthatóság, a technológia és az új együttműködések metszéspontján.

Karolina Bielawska festő, a természeti szimbólumokat – folyókanyarulatokat, sarki fényt, fűzfákat – érzelmek és emlékek hordozóiként használja, de a városi rétegek és atmoszférák is szervesen épülnek be munkáiba.

Szerző: Ihász Nóra

A mazúriai táj, európai utazásai, valamint a felmenőktől örökölt munkamorál és kézművesség-tisztelet mind formálják gondolkodását a festészet idejéről és teréről. Interjúnkban minderről, a kék különböző árnyalatainak újra és újra visszatérő jelenlétéről, valamint a lengyel-magyar művészeti szcéna kapcsolódási pontjairól beszélgettünk.

Varsó lüktető nagyvárosi közege vesz körül, miközben a munkáidban rendre visszatérnek a természet motívumai: folyókanyarulatok, sarki fény, fűzfák. A mazúriai táj mennyire él tovább ezekben a képekben, és milyen természeti terek inspirálnak ma leginkább?
Mazúriában nőttem fel, tavak és erdők között, ami kétségtelenül formálta az érzékenységemet, de a munkáimban nem a gyerekkorom tájait jelenítem meg egy az egyben. A természeti szimbólumokat inkább érzelmek és emlékek hordozóiként használom. Bár ma már Varsóban élek, nem érzem úgy, hogy elszakadtam volna a természettől. A saját zöld oázisaim inkább a városon kívül találhatók: a Kampinos Nemzeti Park, illetve a Visztula és a Narew folyók környéke. 2025-ben készítettem el az első monumentális szobromat, amelyet a sarki fény inspirált. A lengyel Zorza zenei fesztivál számára létrehozott két acél „láng” az energia mozgását és a fényt testesíti meg. Emellett a mindennapi rutinom is szorosan kapcsolódik a természethez: hosszú órákat töltök a kutyámmal mezőkön és erdőkben sétálva, valamint nemrég elkezdtem lovagolni is.

Hol érzed magad igazán otthon? Mennyire része az életednek az utazás, akár galériás együttműködések, akár egyszerű kikapcsolódás miatt?
Bár Varsó a mindennapi bázisom, és itt zajlik a műtermi életem, egy részem mindig a mazúriai táj nyitottságában gyökerezik. Ez inkább egy mentális állapot: egyfajta tér, ahol fókuszáltnak érzem magam, és ahol valóban otthon vagyok. Az utazás a művészeti gyakorlatom szerves része, így elég gyakran mozgok Európán belül. Ezek az utak általában a szakmai együttműködések és a személyes feltöltődés iránti vágy találkozásából születnek. Legyen szó pihenésről, kiállításról vagy galériaprojektről, minden utazást új tapasztalatok gyűjtésének tekintek. Amikor kilépek a megszokott környezetemből, lehetőségem nyílik megfigyelni más városi rétegeket és atmoszférákat, amelyek később visszaszivárognak a festményeimbe is. Számomra még egy rövid utazás is egyfajta csendes kutatásként működik. Mostanában viszont talán az istállóban érzem magam a legjobban, a lovak között (nevet).

Jártál már Magyarországon? Hogyan látod a lengyel és a magyar művészeti szcéna kapcsolódásait, és van-e olyan magyar alkotó, akinek a munkáit különösen közel érzed magadhoz?
2021-ben jártam Budapesten, a Q Contemporary megnyitója alkalmából. Bevallom, teljesen beleszerettem a Rudas Fürdőbe. Korábban, 2018-ban a Glassyard Gallery egyik csoportos kiállításán is részt vettem, és azóta is rendkívül fontosnak érzem a közép-európai kontextust a saját munkáim szempontjából. Nagyon erős kapcsolódást látok a lengyel és a magyar művészeti szcéna között – hasonló posztszocialista érzékenység, valamint az avantgárd és a konceptuális művészet mély hagyománya köt össze bennünket. A magyar művészek közül mély tisztelettel tekintek Maurer Dóra munkásságára. Különösen azt csodálom az alkotói gyakorlatában, ahogyan a mozgás, az elmozdulás és az érzékelés relativitásának kérdéseit rendkívüli fegyelemmel vizsgálja. Az, hogy ezeket az összetett, szinte matematikai folyamatokat minimalista, mégis költői vizuális nyelvvé tudja alakítani, egészen kivételes. Külön inspirál az is, ahogyan a térrel dolgozik, ez számomra a vászon határainak újragondolásához is fontos viszonyítási pont. Emellett nagy rajongója vagyok Keresztes Zsófia biomorf szobrainak is. Közel áll hozzám az a decentralizált, dekonstruált gondolkodás, ahogyan a textualitás és a testiség kérdéseit szürreális, hibrid lényein keresztül vizsgálja. Nagyléptékű installációi szinte együtt élnek a kiállítótérrel, mintha közvetlenül a falakból nőnének ki.

Egy korábbi interjúban említetted, hogy már gyerekkorod óta a festészeten keresztül kommunikálsz, és művészi érzékenységed természetes módon alakult ki. Mivel foglalkoznak vagy foglalkoztak a szüleid, felmenőid? Van más művész a családban? Szakítottál-e bármilyen hagyománnyal, hogy a saját utadat járhasd?
A művészet valóban mindig is az elsődleges nyelv volt számomra, amióta csak vissza tudok emlékezni, és ebben a családi közegemnek is nagy szerepe volt, bár nem feltétlenül a professzionális művészeten keresztül. A szüleim nem művészek akadémiai értelemben, de rendkívül erős gyakorlati és esztétikai érzékenységgel rendelkeznek. Ami a felmenőimet illeti, nem mondanám, hogy bármilyen hagyományt meg kellett volna szakítanom. Inkább azt érzem, hogy egyfajta munkamorált és a kézművesség tiszteletét örököltem. A családomban mindig erős hangsúly volt az önállóságon és azon, hogy mindenki megtalálja a saját útját. Ha valamitől eltértem, az inkább a régiómra jellemző hagyományos szakmai pálya volt: a bizonytalan művészi lét választása egy konvencionálisabb életút helyett. A közvetlen családomban nincs más hivatásos művész, ami bizonyos értelemben még több szabadságot adott. Nem kellett senki nyomdokaiba lépnem vagy egy meglévő örökséghez igazodnom; a saját vizuális világomat gyakorlatilag a semmiből építhettem fel.

Nemcsak hagyományos vásznakkal és kiállítótérrel dolgozol: munkáid a városi térben is megjelennek, legyen szó a Charlotte bisztró kerámiáiról, a Puro hotel falairól vagy a Saska Kępa negyedben látható acélinstallációdról. Ahogy egy korábbi interjúban is fogalmaztál, téged az „in-between” állapot érdekel. Mely médiumok és terek foglalkoztatnak jelenleg a leginkább, és miért rezonál ennyire mélyen veled ez az átmenetiség?
Számomra a vászon soha nem határ volt, sokkal inkább kiindulópont. Az olyan projektek, mint a Charlotte, a Puro vagy a Saska Kępa negyedben található installáció, arra tettek kísérletet, hogy a művészetet a mindennapi élet ritmusába integráljam, olyasmivé, amivel az ember véletlenül találkozik, nem pedig kizárólag a galériák steril csendjén keresztül. Az elmúlt években különösen az ipari és nyers médiumok kezdtek érdekelni, ahogy egyre nagyobb, építészeti léptékű formák felé mozdulok, amelyek közvetlen párbeszédbe lépnek a környezetükkel.

Munkáidban visszatérő elemek a kék különböző árnyalatai. Miért vonzódsz ennyire ehhez a színhez? Miért tartod ennyire kifejezőnek a festészetben? Van-e számodra fontos művészettörténeti referencia a kékhez kapcsolódóan (például az Yves Klein Blue)?
A kék az a szín, amelyhez ösztönösen térek vissza, mintha egy visszatérő impulzus lenne. Számomra ez a legmegfoghatatlanabb és leginkább tágas szín. A távolságot, a levegőt és a vizet idézi, ugyanakkor egyfajta pszichológiai mélységet is hordoz. A festészetben rendkívül kifejezőnek tartom: nem csupán szín, hanem egy tér, amelybe bele lehet lépni. Ami a művészettörténetet illeti, bár Yves Klein kékje ikonikus, hozzám talán még közelebb állnak azok a köztes kék árnyalatok, amelyek folyamatosan változnak a fény és az anyag textúrája szerint, például amikor a bitumen sötét, nehéz felületével keverednek.

Szerinted ma melyek a kortárs festők legnagyobb kihívásai?
Egy olyan világban élünk, amelyet a gyorsan fogyó, pillanatnyi képek telítenek, miközben a festészet természeténél fogva egy egészen más időt igényel: lassú, meditatív jelenlétet. Egy másik jelentős kihívás a technológiával és a mesterséges intelligenciával folytatott párbeszéd. Folyamatosan fel kell tennünk a kérdést: mit tud adni egy fizikai festmény – textúrájával, illatával, anyagi súlyával –, amit egy digitális kép nem képes? Számomra a válasz a megismételhetetlenségben rejlik: az anyagok visszafordíthatatlan nyomaiban és abban, ahogyan kiszámíthatatlan módon reagálnak egymásra. Végül pedig ott van a műkereskedelmi piac nyomása is. A szakmai fejlődés, a nemzetközi együttműködések és a saját művészi intuícióhoz való hűség balanszának megtalálása állandó egyensúlykeresés. Arról szól, hogy az iparág zajai ne nyomják el azt a csendes, lényegi munkát, ami a műteremben, egyedül történik.

Mi az az eszköz, anyag, médium vagy tér, amit még sosem használtál, de szívesen kipróbálnál? Miért?
Nagyon szeretem a zenét. Ha új médiumot kellene mondanom, az a hang lenne, bár valójában nem tervezek hanggal vagy zenével dolgozni; inkább arról van szó, hogy mélyen tisztelem, amit képes létrehozni. Hihetetlen, hogy egy dal néhány másodperc alatt teljesen más térbe tud helyezni, és azonnal nosztalgiát, meghatottságot vagy örömöt tud kiváltani. Számomra a zene ereje ebben az elképesztő, erőfeszítés nélküli érzelmi kapcsolódásban rejlik, ami mindig is vonzott.

Karolina Bielawska: Instagram
Nyitókép: Karolina Bielawska, "Features", Puro Hotel Warsaw Old Town, fotó: Szymon Sokołowski, 2024

Painter Karolina Bielawska uses natural symbols – river bends, the Northern Lights and willow trees – as carriers of emotions and memories, while urban layers and atmospheres are also organically incorporated into her work.

Author: Nóra Ihász

The landscape of Masuria, her travels across Europe, as well as the work ethic and respect for craftsmanship inherited from her ancestors all shape her thinking about the time and space of painting. In our interview, we talked about all of this, the recurring presence of different shades of blue, and the points of connection between the Polish and Hungarian art scenes.

You are surrounded by the vibrant urban environment of Warsaw, while natural motifs regularly reappear in your work: river bends, the Northern Lights, willow trees. How much of the Masurian landscape lives on in these paintings, and what natural spaces inspire you most today?
I grew up in Masuria, surrounded by lakes and forests, which undoubtedly shaped my sensitivity, but in my work I do not depict the landscapes of my childhood literally. Instead, I use natural symbols as carriers of emotions and memories. Although I now live in Warsaw, I do not feel that I have become disconnected from nature. My own green oases are found outside the city: Kampinos National Park, as well as the areas around the Vistula and Narew rivers. In 2025, I created my first monumental sculpture, inspired by the Northern Lights. The two steel “flames” created for the Polish Zorza music festival embody the movement of energy and light. My daily routine is also closely connected to nature: I spend long hours walking with my dog through fields and forests, and I have also recently started horseback riding.

Where do you truly feel at home? How much of travel is part of your life, whether because of gallery collaborations or simply for leisure?
Although Warsaw is my everyday base and the centre of my studio life, a part of me is always rooted in the openness of the Masurian landscape. It is more of a mental state: a kind of space where I feel focused and where I am truly at home. Travel is an integral part of my artistic practice, so I move around Europe quite frequently. These trips usually emerge from a meeting point between professional collaborations and the desire for personal renewal. Whether it is a holiday, an exhibition or a gallery project, I see every journey as an opportunity to gather new experiences. When I step outside my familiar surroundings, I have the chance to observe different urban layers and atmospheres, which later seep back into my paintings. For me, even a short trip functions as a kind of quiet research. These days, though, I probably feel most at home in the stable, among the horses (laughs).

Have you ever been to Hungary? How do you see the connections between the Polish and Hungarian art scenes, and is there a Hungarian artist whose work you feel particularly close to?
I visited Budapest in 2021, for the opening of Q Contemporary. I have to admit, I completely fell in love with the Rudas Baths. Earlier, in 2018, I also took part in a group exhibition at Glassyard Gallery, and since then I have continued to feel that the Central European context is extremely important to my own work. I see a very strong connection between the Polish and Hungarian art scenes – we are united by a similar post-socialist sensibility, as well as a deep tradition of avant-garde and conceptual art. Among Hungarian artists, I have a deep respect for the work of Dóra Maurer. What I particularly admire in her practice is the way she examines questions of movement, displacement and the relativity of perception with extraordinary discipline. Her ability to transform these complex, almost mathematical processes into a minimalist yet poetic visual language is truly exceptional. I am also particularly inspired by the way she works with space; for me, this is an important point of reference when reconsidering the boundaries of the canvas. I am also a great admirer of Zsófia Keresztes’s biomorphic sculptures. I feel close to the decentralised, deconstructed way in which she explores questions of textuality and corporeality through her surreal, hybrid creatures. Her large-scale installations almost seem to live together with the exhibition space, as if they were growing directly out of the walls.

In a previous interview, you mentioned that you have communicated through painting since childhood, and that your artistic sensitivity developed naturally. What do your parents and ancestors do or did for a living? Is there another artist in your family? Did you break with any traditions in order to follow your own path?
Art really has always been my primary language, for as long as I can remember, and my family environment played a major role in that, although not necessarily through professional art. My parents are not artists in the academic sense, but they have an extremely strong practical and aesthetic sensibility. As for my ancestors, I would not say that I had to break with any particular tradition. Rather, I feel that I inherited a certain work ethic and a respect for craftsmanship. In my family, there has always been a strong emphasis on independence and on everyone finding their own path. If I departed from anything, it was more the traditional professional path characteristic of my region: choosing the uncertain life of an artist instead of a more conventional career. There are no other professional artists in my immediate family, which in a sense gave me even more freedom. I did not have to follow in anyone’s footsteps or adapt to an existing legacy; I could essentially build my own visual world from scratch.

You work with more than traditional canvases and exhibition spaces: your work also appears in urban spaces, whether in the ceramics of the Charlotte bistro, on the walls of the Puro hotel or in your steel installation in the Saska Kępa district. As you put it in a previous interview, you are interested in the “in-between” state. Which mediums and spaces are you most interested in at the moment, and why does this sense of transition resonate so deeply with you?
For me, the canvas has never been a boundary, but rather a starting point. Projects such as Charlotte, Puro or the installation in the Saska Kępa district were attempts to integrate art into the rhythm of everyday life, into something one encounters by chance, rather than exclusively through the sterile silence of galleries. In recent years, I have become particularly interested in industrial and raw mediums, as I move towards increasingly large, architectural-scale forms that enter into a direct dialogue with their surroundings.

Different shades of blue are recurring elements in your work. Why are you so drawn to this colour? Why do you find it so expressive in painting? Is there an important art-historical reference connected to blue for you, such as Yves Klein Blue?
Blue is the colour I instinctively return to, as if it were a recurring impulse. To me, it is the most elusive and expansive colour. It evokes distance, air and water, while also carrying a kind of psychological depth. In painting, I find it extraordinarily expressive: it is not merely a colour, but a space one can step into. As for art history, although Yves Klein’s blue is iconic, I perhaps feel even closer to those in-between shades of blue that constantly change according to light and the texture of the material, for example when they mix with the dark, heavy surface of bitumen.

In your opinion, what are the greatest challenges facing contemporary painters today?
We live in a world saturated with rapidly consumed, fleeting images, while painting, by its very nature, requires an entirely different kind of time: a slow, meditative presence. Another significant challenge is the dialogue with technology and artificial intelligence. We constantly have to ask ourselves: what can a physical painting offer – through its texture, smell and material weight – that a digital image cannot? For me, the answer lies in its irreproducibility: in the irreversible traces left by materials and in the way they react to one another unpredictably. Finally, there is also the pressure of the art market. Finding a balance between professional development, international collaborations and remaining true to one’s own artistic intuition is a constant search for equilibrium. It is about making sure that the noise of the industry does not drown out the quiet, essential work that takes place alone in the studio.

What is a tool, material, medium or space that you have never used but would like to try? Why?
I really love music. If I had to name a new medium, it would be sound, although I am not actually planning to work with sound or music; it is more that I have a deep respect for what it can create. It is incredible that a song can transport you into a completely different space within a few seconds, and instantly evoke nostalgia, emotion or joy. For me, the power of music lies in this astonishing, effortless emotional connection, which has always attracted me.

Karolina Bielawska: Instagram
Opening picture: Karolina Bielawska, "Features", Puro Hotel Warsaw Old Town, photo by: Szymon Sokołowski, 2024

Can a sculpture make you feel less alone? According to IKEA designer Akanksha Deo, the answer might be yes. Born in India and now based in Sweden, she brings together two design cultures often seen as opposites—and questions some of design's biggest clichés along the way.

For the new KONSTRUNDA collection, IKEA invited seven creatives from different disciplines and gave them something surprisingly rare: complete artistic freedom. Among them was Akanksha Deo, who responded not with another functional object, but with a family of quirky sculptural companions. We met her at the collection's launch in Stockholm to talk about loneliness, craftsmanship, Scandinavian light—and why simplicity is much harder than it looks.

IKEA is often associated with Scandinavian restraint, while Indian visual culture is frequently perceived as layered, expressive and rich in ornament. Did you ever feel like you were translating between two different design languages while working on IKEA projects?
The contrast is definitely there. But I actually wouldn't describe them as two different design languages. India is layered, and certain parts of it are incredibly expressive. That's the image that often reaches the West. But if you really look at Indian design history, architecture or even fashion, you'll find something much more nuanced. Traditionally, things were often designed because of constraints and limitations rather than abundance. Communities developed ways of making careful use of resources, and that mindset is deeply embedded in the culture.
 That's where I actually see a lot of overlap with Scandinavian design. Scandinavian design is often associated with restraint, but Indian traditions can be remarkably restrained too—they're just restrained in a different way.
 Personally, the bigger challenge hasn't been translating between two aesthetics. It's been figuring out where I fit between two cultures. When I moved here five years ago, I found myself constantly asking: Who am I in this new context? How much of my roots do I bring with me? How much should I allow myself to be shaped by this place? I'm someone who reflects a lot, and that process became part of my design journey as well. To be honest, I'm still figuring it out.

As someone who grew up in India, what aspects of Scandinavian design felt the most foreign to you when you first encountered them?
Light. I grew up in Delhi, where the sun is just... there. All year round. You almost take it for granted. Then I came to Scandinavia and realised how differently people think about light. Because there's so little daylight, people treat it almost poetically. There's a purpose behind every light source. It's warm, gentle, often indirect. Sometimes it comes from the floor, sometimes it's reflected off a wall. It creates an atmosphere rather than simply illuminating a room.
 I grew up with fluorescent tube lights. Every room in our house had one—the bedroom, the kitchen, the living room. And there was usually a lizard somewhere nearby. (laughs) That's simply what home looked like to me. Moving here completely changed the way I think about light. I realised it isn't just functional—it's almost a material in itself. Ironically, lighting has now become the category I've designed the most over the past four years. I love designing lighting because it's one of the most beautiful things to observe and understand. It's also one of the hardest. Sometimes a light is there so you can study. Sometimes it's there to create a mood. Sometimes it's meant to accompany a party or quietly change the atmosphere as your activities change throughout the day. It's much more than a bulb and a lampshade.

Do you see yourself as bringing an outsider perspective into IKEA, or do you think the company actively seeks voices that challenge its traditional aesthetic framework?
I definitely think IKEA is a very open and curious company. KONSTRUNDA itself is a good example. It brings together creatives from completely different backgrounds—artists, designers, people working with fashion or carpentry—and asks them to contribute their own perspectives.
 At the same time, I'm always trying to bring my own experiences into my work. My lived experiences, my culture, the things I grew up with. Sometimes that's more difficult, because not every project gives you the same amount of freedom. But with KONSTRUNDA I really had the opportunity to experiment, mix materials and build my own narrative. There were fewer limitations than usual, so it felt very natural.
 Outside of projects like this, my work at IKEA is incredibly varied. I design everything from textiles and tableware to lighting, decorative objects and smaller pieces of furniture. Recently I also worked on a collection designed with children in mind—but equally for their parents. That's one of the nice things about IKEA: you really get to design everything.

Traditional crafts are often treated as something to preserve rather than something to evolve. Do you agree with that approach?
I come from a country where craft is almost synonymous with its identity. India has extraordinary artisans and generations of knowledge that have been passed down over centuries. Preserving that is incredibly important.
 But I also believe craft has to evolve if it wants to survive. Evolution is inevitable—for people, for cultures, for movements, and for crafts as well. Many traditional crafts in India are already close to disappearing, just as they are in many other parts of the world. You can't simply put them in a frame and admire them from a distance. They have to interact with changing times. They need new voices, new contexts and new interpretations while still honouring where they came from. Otherwise they risk becoming museum objects rather than living traditions.

What can contemporary designers learn from traditional Indian craft systems beyond aesthetics?
Craft is never just about the object. It's about the stories, the histories, the people and the communities that grow around making things together. That's probably the biggest lesson contemporary designers can learn—a sense of community. Craft has this incredible ability to connect people through shared knowledge and shared practice.
 I also think we need to become much better at acknowledging the makers behind the work. Too often we celebrate the finished object but forget the people who actually created it. We should value not only the craft itself but also the people behind it and the stories they carry.

There was a period when minimalism became the dominant global design language. Do you think the design world is finally becoming comfortable with complexity again?
I would actually challenge the question. We live in a world of instant gratification, and because of that we often oversimplify ideas. I think that's exactly what happened with minimalism. Somehow we've started associating minimalism with empty beige rooms. But that's not what minimalism is. Minimalism is a very thoughtful process of deciding what to remove. It's careful editing. And that's incredibly difficult. In fact, I wouldn't even say complexity is the opposite of minimalism. True minimalism is already complex.
 The same goes for simplicity. Simplicity is one of the hardest things to achieve as a designer. If something looks effortless, chances are it really isn't. It takes an enormous amount of skill to make something feel simple.

What was the starting point for the new KONSTRUNDA collection? Was there a particular story, memory or visual reference that sparked the idea?
When Karin (Gustavsson, Creative Leader of IKEA – Editor’s note) gave me the brief, I knew almost immediately what I wanted to explore. I've always been interested in understanding the world through design. Design helps us understand human behaviour, while art allows us to ask important questions.

The question I kept coming back to was this: we're probably more connected than ever before, and yet so many of us feel lonely.

I live alone, so I started thinking about companionship. Coming from India, we're very good at assigning meaning to objects. In Hindu mythology, a rock can become the centre of your world. We worship trees, rocks, nature. Ordinary things can become deeply meaningful. So I began wondering: what if an object in your home could become a companion? That's where the idea of this family came from—a family of misfits. Before I even started designing them, I wrote a kind of manifesto describing who they were supposed to be.
 Every piece has a name and a personality. One, for example, is called The Custodian. I imagined it quietly looking after your home while you're away. Not literally, of course, but perhaps holding onto the energy of the people who live there. It's a very spiritual way of thinking about objects, and I think that definitely comes from my own background. It's made from polished stainless steel, so when you approach it, you also see your own reflection. At one point I even thought, maybe the guardian is actually you. (laughs) I really went down the rabbit hole with these ideas. But the funny thing is, I actually don't want people to know all of this when they buy the objects. That's the beauty of art. People should be free to project their own stories onto them. Mine is only one possible interpretation.

Looking back at the final pieces, what part of your own design identity do you see most clearly reflected in them?
Probably the fact that I'm an overthinker. I tend to put a lot of meaning into things. Maybe too much. (laughs) Sometimes it's a terrible quality because it takes so much time. But it's also who I am, so naturally it finds its way into my work. I think there's a certain introspection in these objects. At the same time, they're playful and humorous. I like that balance.

What was the biggest challenge in translating your vision into products that need to work at IKEA's scale?
Honestly? The family was much bigger. There were originally six different characters, and I had even designed a family portrait. Some of them are still sitting in my studio. The hardest part was deciding which family members had to stay behind and which three would actually make it into the collection. One of them was called Billy Bob. He had a huge belly because he'd apparently had a little too much to drink. Unfortunately... Billy Bob didn't make the cut.

Art for everyday life

Can a stool be a sculpture? Can a vase become a conversation starter? And can an object simply exist to make you feel something? These are the questions behind KONSTRUNDA, IKEA's new limited-edition collection, launching globally on 1 September 2026.
 Bringing together seven artists and designers from different disciplines, generations and cultural backgrounds, the collection features 22 art objects that blur the boundaries between art and everyday design. Rather than following a single aesthetic, KONSTRUNDA embraces contrasting perspectives: handblown glass, expressive ceramics, sculptural furniture, bold textiles and playful decorative objects all coexist in a collection that celebrates individuality.
 Instead of asking its contributors to design functional products, IKEA handed them a blank canvas. The result is a series of deeply personal works, from Andu Masebo's sculptural chrome table and Lisa Reiser's experimental glass pieces to Lisa Hilland's reimagined pine furniture, Emanuele Stamuli's graphic monochrome objects, Akanksha Deo's family of companion-like sculptures, and the bold textile designs of Ingrid Leander and Igor Holtermann. Rather than defining what art should be, KONSTRUNDA invites people to collect pieces that resonate with them and build homes that reflect their own stories—making art not an exclusive experience, but a natural part of everyday life.

Lehet egy szobor társunk a magányban? Az IKEA tervezője, Akanksha Deo szerint akár igen. Az Indiában született, ma Svédországban élő designer két, gyakran egymás ellentéteként emlegetett designkultúra között mozog, és közben a tervezés néhány jól ismert közhelyét is megkérdőjelezi.

Az új KONSTRUNDA kollekcióhoz az IKEA hét, különböző területről érkező alkotót kért fel, és valami meglepően ritka dolgot adott nekik: teljes művészi szabadságot. Köztük volt Akanksha Deo is, aki egy újabb funkcionális tárgy helyett különös, játékos szoborfigurákból álló családot alkotott. A kollekció stockholmi bemutatóján találkoztunk vele, hogy a magányról, a kézművességről, a skandináv fényről és arról beszélgessünk, miért sokkal nehezebb egyszerűnek lenni, mint amilyennek látszik.

Az IKEA-t gyakran a skandináv visszafogottsággal azonosítják, míg az indiai vizuális kultúrát sokan rétegzettnek, kifejezőnek és gazdagon díszítettnek látják. Érezted valaha úgy, hogy két különböző designnyelv között kell közvetítened, amikor IKEA-projekteken dolgozol?
A kontraszt valóban létezik. Én mégsem mondanám, hogy két különböző designnyelvről van szó. India valóban rétegzett, és bizonyos területein hihetetlenül kifejező. Nyugatra általában ez a kép jut el róla. Ha azonban közelebbről megnézzük az indiai designtörténetet, az építészetet vagy akár a divatot, sokkal árnyaltabb képet kapunk. Hagyományosan sok mindent éppen a korlátok és a szűkös lehetőségek miatt terveztek úgy, ahogy. A közösségek megtanulták, hogyan bánjanak takarékosan az erőforrásaikkal, és ez a szemlélet mélyen beépült a kultúrába.
 Éppen ezért látok sok hasonlóságot a skandináv designnal. A skandináv designt gyakran a visszafogottsággal társítják, pedig az indiai hagyományok között is rengeteg figyelemreméltóan letisztult megoldás van – csak másképpen visszafogottak.
 Számomra egyébként nem az jelentette a nagyobb kihívást, hogy két esztétika között közvetítsek, hanem hogy megtaláljam a helyemet két kultúra között. Amikor öt évvel ezelőtt ideköltöztem, folyamatosan azt kérdeztem magamtól: ki vagyok én ebben az új közegben? Mennyit hozzak magammal a gyökereimből? Mennyire engedjem, hogy ez a hely formáljon? Sok mindenről szeretek elgondolkodni, és ez a folyamat a designnal kapcsolatos utamnak is részévé vált. Őszintén szólva még mindig keresem a választ.

Indiában nőttél fel. A skandináv design mely aspektusai tűntek a legidegenebbnek számodra, amikor először találkoztál velük?
A fény. Delhiben nőttem fel, ahol a nap egyszerűen… ott van. Egész évben. Az ember szinte észre sem veszi. Aztán megérkeztem Skandináviába, és rájöttem, mennyire másképp gondolkodnak itt a fényről. Mivel olyan kevés a természetes fény, szinte költőien bánnak vele. Minden fényforrásnak megvan a maga szerepe. Meleg, lágy, gyakran közvetett. Néha a padlóról érkezik, máskor egy falról verődik vissza. Nem egyszerűen megvilágítja a teret, hanem hangulatot teremt.
 Én neoncsövek között nőttem fel. A házunk minden helyiségében volt egy – a hálószobában, a konyhában, a nappaliban. És általában egy gyík is volt valahol a közelben… (nevet) Számomra egyszerűen ilyen volt az otthon. Amikor ideköltöztem, teljesen megváltozott az, ahogyan a fényre gondolok. Rájöttem, hogy nem pusztán funkcionális dolog, hanem szinte önálló anyag. Ironikus módon a világítás lett az a terület, amellyel az elmúlt négy évben a legtöbbet foglalkoztam. Imádok világítást tervezni, mert ez az egyik legszebb dolog, amit megfigyelni és megérteni lehet – ugyanakkor az egyik legnehezebb is. Néha azért kell a fény, hogy tanulni tudjunk. Máskor hangulatot teremt. Van, hogy egy partihoz adja meg a hátteret, vagy egyszerűen csak finoman változtatja meg a tér atmoszféráját, ahogy a nap folyamán változik, amit csinálunk. A világítás sokkal több egy izzónál és egy lámpaernyőnél.

Úgy érzed, hogy kívülállóként hozol egy másfajta perspektívát az IKEA-ba, vagy szerinted a vállalat tudatosan keresi azokat a hangokat, amelyek megkérdőjelezik a hagyományos esztétikai kereteit?
Egyértelműen úgy gondolom, hogy az IKEA nagyon nyitott és kíváncsi vállalat. Maga a KONSTRUNDA is jó példa erre. Teljesen különböző háttérrel rendelkező alkotókat hoz össze – művészeket, tervezőket, a divat vagy az asztalosmesterség területén dolgozókat –, és arra kéri őket, hogy a saját nézőpontjukkal járuljanak hozzá a kollekcióhoz.
 Én is mindig igyekszem belevinni a saját tapasztalataimat a munkámba: a megélt élményeimet, a kultúrámat, mindazt, amiben felnőttem. Ez néha nehezebb, mert nem minden projekt ad ugyanannyi szabadságot. A KONSTRUNDA esetében viszont valóban lehetőségem volt kísérletezni, anyagokat kombinálni és felépíteni a saját történetemet. Kevesebb korlát volt, mint általában, ezért nagyon természetesnek éreztem ezt a folyamatot.
 Az ilyen projekteken kívül is rendkívül sokféle a munkám az IKEA-nál. A textíliáktól és étkészletektől kezdve a világításon és dekorációs tárgyakon át a kisebb bútorokig mindennel foglalkozom. Nemrég egy olyan kollekción is dolgoztam, amelyet gyerekeknek, ugyanakkor a szüleiknek is terveztünk. Ez az egyik nagyszerű dolog az IKEA-ban: tényleg mindent tervezhetsz.

A hagyományos kézművességet gyakran olyasminek tekintik, amit meg kell őrizni, ahelyett hogy továbbfejlődhetne. Egyetértesz ezzel a megközelítéssel?
Olyan országból származom, ahol a kézművesség szinte egyet jelent az identitással. Indiának rendkívüli kézművesei vannak, és évszázadok alatt, generációról generációra öröklődő tudása. Ennek a megőrzése hihetetlenül fontos.
 Ugyanakkor úgy gondolom, hogy a kézművességnek fejlődnie is kell, ha fenn akar maradni. A változás elkerülhetetlen – az emberek, a kultúrák, a mozgalmak és a kézműves hagyományok esetében is. Indiában sok hagyományos kézműves technika már a megszűnés szélén áll, ahogy a világ számos más részén is. Nem lehet egyszerűen vitrinbe tenni őket, és távolról csodálni. Kapcsolatban kell lenniük a változó korral. Új hangokra, új kontextusokra és új értelmezésekre van szükségük, miközben azt is tiszteletben tartják, ahonnan származnak. Különben könnyen múzeumi tárgyakká válhatnak, és elveszíthetik élő hagyomány jellegüket.

Mit tanulhatnak a kortárs tervezők a hagyományos indiai kézműves rendszerekből az esztétikán túl?
A kézművesség soha nem csupán a tárgyról szól, hanem a történetekről, a múltról, az emberekről és azokról a közösségekről is, amelyek a közös alkotás körül formálódnak. Talán ez a legfontosabb lecke, amit a kortárs tervezők megtanulhatnak: a közösség fontossága. A kézművességnek elképesztő ereje van abban, hogy közös tudáson és közös gyakorlaton keresztül kapcsolja össze az embereket.
 Azt is gondolom, hogy sokkal jobban meg kellene becsülnünk azokat, akik a munka mögött állnak. Túl gyakran ünnepeljük a kész tárgyat, és közben megfeledkezünk azokról, akik valójában létrehozták. Magát a kézművességet is értékelnünk kell, de ugyanilyen fontosak az alkotók és a történetek, amelyeket magukkal hoznak.

Volt egy időszak, amikor a minimalizmus vált a globális design meghatározó nyelvévé. Szerinted a design világa kezd végre ismét megbarátkozni a komplexitással?
Én inkább magát a kérdést kérdőjelezném meg. Az azonnali kielégülés világában élünk, ezért gyakran túlságosan leegyszerűsítjük a dolgokat. Szerintem pontosan ez történt a minimalizmussal is. Valahogy elkezdtük a minimalizmust az üres, bézs szobákkal azonosítani, pedig a minimalizmus nem erről szól. A minimalizmus egy nagyon tudatos folyamat: annak eldöntése, hogy mit hagyjunk el. Gondos szerkesztés, ami elképesztően nehéz. Sőt, azt sem mondanám, hogy a komplexitás a minimalizmus ellentéte, az igazi minimalizmus már önmagában is komplex.
 Ugyanez igaz az egyszerűségre. Tervezőként az egyik legnehezebb dolog egyszerűséget elérni. Ha valami könnyednek és magától értetődőnek tűnik, jó eséllyel valójában rengeteg munka van mögötte. Óriási tudás kell ahhoz, hogy valami egyszerűnek hasson.

Mi volt az új KONSTRUNDA kollekció kiindulópontja? Volt olyan konkrét történet, emlék vagy vizuális referencia, amely elindította az ötletet?
Amikor Karin (Gustavsson, az IKEA kreatív vezetője – a szerk.) ismertette velem a briefet, szinte azonnal tudtam, mit szeretnék felfedezni. Mindig is érdekelt, hogyan érthetjük meg a világot a designon keresztül. A design segít megérteni az emberi viselkedést, a művészet pedig lehetőséget ad arra, hogy fontos kérdéseket tegyünk fel.

 Újra és újra ehhez a kérdéshez tértem vissza: valószínűleg még soha nem voltunk ennyire összekapcsolódva egymással, mégis olyan sokan érzik magukat magányosnak.

Egyedül élek, ezért elkezdtem a társaság, a társ kérdésével foglalkozni. Indiából jövök, ahol nagyon erősen él bennünk az a képesség, hogy jelentést adjunk a tárgyaknak. A hindu mitológiában egy kő is a világod középpontjává válhat. Fákat, sziklákat, a természetet imádjuk. A hétköznapi dolgok is mély jelentéssel telhetnek meg. Elkezdtem azon gondolkodni: mi lenne, ha egy otthoni tárgy a társaddá válhatna? Innen született meg ennek a családnak az ötlete – egy különcökből álló családé. Mielőtt egyáltalán elkezdtem volna megtervezni őket, írtam egyfajta kiáltványt arról, hogy kiknek kellene lenniük.
 Minden darabnak van neve és személyisége. Az egyik például a The Custodian, vagyis Az Őrző nevet kapta. Úgy képzeltem el, hogy csendben vigyáz az otthonodra, amíg távol vagy. Persze nem szó szerint, inkább úgy, hogy talán magában őrzi az ott élő emberek energiáját. Ez egy nagyon spirituális vetülete annak, ahogyan a tárgyakra gondolok, és szerintem egyértelműen a saját múltamból hozom magammal. Polírozott rozsdamentes acélból készült, így amikor közeledsz hozzá, a saját tükörképedet is látod benne. Egy ponton még azt is gondoltam: lehet, hogy valójában te vagy az őrző. (nevet) Nagyon belemerültem ezekbe a gondolatokba. A vicces az, hogy valójában nem szeretném, ha az emberek mindezt tudnák, amikor megvásárolják a tárgyakat. Ez a művészet szépsége. Mindenki szabadon rávetítheti a saját történetét. Az enyém csupán egy lehetséges értelmezés.

Ha visszatekintesz a végleges darabokra, saját designidentitásod melyik része tükröződik bennük a leginkább?
Valószínűleg az, hogy hajlamos vagyok mindent túlgondolni, nagyon sok jelentést társítani a dolgokhoz. Talán túl sokat is. (nevet) Néha ez szörnyű tulajdonság, mert rengeteg időt vesz igénybe. De ez vagyok én, így természetesen a munkámban is megjelenik. Azt hiszem, van egyfajta befelé fordulás ezekben a tárgyakban, ugyanakkor játékosak és humorosak is. Tetszik ez az egyensúly.

Mi volt a legnagyobb kihívás abban, hogy az elképzelésedből az IKEA léptékében is működő termékek szülessenek?
Őszintén? A család sokkal nagyobb volt. Eredetileg hat különböző karaktert terveztem, és még egy családi portrét is készítettem. Néhányan közülük még mindig ott ülnek a stúdiómban. A legnehezebb az volt, hogy eldöntsük, mely családtagoknak kell kimaradniuk, és melyik három kerülhet be végül a kollekcióba. Az egyiküket Billy Bobnak hívták. Hatalmas hasa volt, mert állítólag egy kicsit túl sokat ivott. Sajnos… Billy Bob nem került be a végleges kollekcióba.

A mindennapi élet művészete

Lehet egy zsámoly szobor? Lehet egy váza egy beszélgetés kiindulópontja? És létezhet egy tárgy egyszerűen azért, hogy éreztessen velünk valamit? Ezek a kérdések állnak az IKEA új, limitált kiadású kollekciója, a KONSTRUNDA mögött, amely 2026. szeptember 1-jén jelenik meg világszerte.
 A kollekció hét, különböző területről, generációból és kulturális háttérből érkező művészt és tervezőt hoz össze, és 22 olyan művészeti tárgyból áll, amelyek elmossák a művészet és a mindennapi design közötti határokat. A KONSTRUNDA egyetlen esztétikai irány helyett egymással kontrasztban álló nézőpontokat kapcsol össze: a kézzel fújt üveg, a kifejező kerámia, a szoborszerű bútorok, a karakteres textilek és a játékos dekorációs tárgyak egyaránt helyet kapnak benne. A kollekció az egyéniséget ünnepli.
 Az IKEA nem funkcionális termékek tervezését kérte a közreműködőktől, hanem szabad kezet adott nekik. Ennek eredménye egy sor mélyen személyes alkotás: Andu Masebo szoborszerű, krómozott asztalától és Lisa Reiser kísérleti üvegtárgyaitól Lisa Hilland újragondolt fenyőbútorain, Emanuele Stamuli grafikus, monokróm tárgyain és Akanksha Deo társakra emlékeztető szoborcsaládján át Ingrid Leander és Igor Holtermann merész textilterveiig. A KONSTRUNDA nem akarja meghatározni, milyennek kell lennie a művészetnek. Arra hív, hogy olyan darabokat válasszunk, amelyek megszólítanak bennünket, és olyan otthont alakítsunk ki, amely a saját történetünket tükrözi – így a művészet a mindennapi élet természetes részévé válhat, és többé nem valami kizárólagos, távoli élményként jelenik meg.

On Monday, the Zero Day of Sziget Festival, the SZuper SZociety Awards were presented at the festival’s VIP venue. The awards spotlight professionals, civil organizations, communities and public figures who are making an innovative and credible contribution to the mental health of young people.

Young people’s mental health is facing growing pressure. Digital noise, constant online presence, performance anxiety and social isolation are contributing to rising levels of anxiety, depression and burnout, while access to support remains difficult for many. The SZociety Movement and the SZuper SZociety Award, launched by Sziget, aim to address this challenge. The initiative supports professionals and organizations working to improve young people’s mental well-being, while bringing visibility to those who provide genuine help and a sense of support.

The SZuper SZociety Award puts credible and innovative initiatives, professionals and community figures in the spotlight, with young people themselves also playing an important role in the selection process. The SZociety Movement behind the award works throughout the year to support those who support others. As part of its “experience capital” cycle, players from the business and cultural sectors contribute their own resources and opportunities to help mental health professionals recharge and continue their work.

The initiative also places particular emphasis on disadvantaged young people, working to ensure that supporting mental health is not a solitary struggle, but a shared social responsibility.

The SZuper SZociety Awards were presented in five categories.

The Basis Award was presented to the Kompánia Foundation for its project “Relationships That Provide Security – Every Child Needs Someone Who Believes in Them.” The award recognizes initiatives that highlight the importance of secure relationships and supportive community environments. For nearly 29 years, the Kompánia Foundation has been working with disadvantaged children and young people in the southern districts of Budapest. Through the Kompánia Tanoda and Kompánia Alter, it operates a comprehensive support model that considers children’s and young people’s mental well-being a fundamental condition for creating equal opportunities. Its professional experience shows that the risk of dropping out of school, substance use and social exclusion cannot be addressed solely through educational or preventive measures.

The Horizon Award was presented to the Blue Line Child Crisis Foundation for its project “Blue Line National Helpline Service for Children and Young People.” The award recognizes the importance of accessible, direct support for young people and assistance provided in times of crisis. For more than 30 years, the Blue Line Child Crisis Foundation has provided a free, anonymous helpline for children and young people under the age of 24, available around the clock. Operated with the support of a dedicated volunteer network, its unique safety net aims to ensure that young people struggling with mental health difficulties or abuse do not have to face their problems alone, while also working towards systemic change in the field of mental health support for young people.

The Professional of the Year Award was presented to Edina Anna Balog in recognition of her professional work supporting young people’s mental health. Edina has led the Kamasztér Foundation for 23 years and continues to do so as a volunteer, remaining deeply committed to protecting the mental well-being of young people. During the COVID-19 pandemic, she conceived and launched ChatHelp, a mental health support program offering immediate emotional support and crisis prevention services to Generation Z. The service is supported by a community of 30 volunteer psychologists and reaches nearly 2,000 young people every year, providing genuine assistance to those facing difficult life situations while ensuring complete anonymity and data security.

The Ambassador of the Year Award was presented to Lil Frakk. The award recognizes public figures who, through their reach and credibility, can bring important social issues closer to young people. As a musician, presenter and content creator, Lil Frakk has established an authentic connection with the younger generation. In his public appearances and lyrics, he regularly addresses self-acceptance, experiencing and expressing emotions, and the importance of mental health, while openly sharing his own experiences. Through humor, self-irony and honesty, he demonstrates that sensitivity is not a weakness but a strength, and that authenticity, embracing one’s emotions and paying attention to one another are important values.

The Lifetime Achievement Award was presented to Aranka Illésné Áncsán in recognition of her decades-long commitment to supporting young people. Known across Hungary as “Anyácska” (“Mummy”), Aranka became widely known as the former children’s home caregiver of singer Ibolya Oláh. For decades, she has worked to support the mental and emotional well-being of some of the most vulnerable young people growing up in state care. She began building her career as the head of the children’s home in Tiszadob, where she demonstrated that genuine attention, unconditional love and secure attachment can be essential to the psychological survival and personal development of children growing up without families.

Today, she serves as president and professional director of the Tűzcsiholó Association, where she supports the aftercare, talent development and social integration of traumatized young adults leaving the care system.

A fiatalok lelki egészségéért dolgozó szakembereket és kezdeményezéseket díjazták a Szigeten

Hétfőn, a Sziget Nulladik Napján adták át a SZuper SZociety-díjakat a fesztivál VIP helyszínén. A díj olyan szakembereket, civil szervezeteket, közösségeket és közéleti szereplőket állít reflektorfénybe, akik innovatív és hiteles módon tesznek a fiatalok mentális egészségéért.

A mai fiatalok mentális egészségét egyre nagyobb nyomás terheli. A digitális zaj, az állandó online jelenlét, a teljesítménykényszer és az elszigeteltség miatt egyre többeket érint szorongás, depresszió vagy kiégés, miközben a segítség sokak számára nehezen elérhető. Erre a kihívásra ad választ a Sziget által életre hívott SZociety Mozgalom és a SZuper SZociety-díj. A kezdeményezés célja, hogy támogassa a fiatalok lelki egészségéért dolgozó szakembereket és szervezeteket, és láthatóvá tegye azokat, akik valódi segítséget és kapaszkodót nyújtanak. A SZuper SZociety-díj a hiteles és innovatív kezdeményezéseket, szakembereket és közösségi szereplőket állítja reflektorfénybe, ráadásul a díjazásban maguk a fiatalok is fontos szerepet kapnak. A díj mögött álló SZociety Mozgalom egész évben dolgozik a segítők támogatásán is. Az „élmény-tőke” körforgás keretében a gazdasági és kulturális élet szereplői saját lehetőségeikkel járulnak hozzá a mentálhigiénés szakemberek feltöltődéséhez és munkájához. A kezdeményezés külön figyelmet fordít a hátrányos helyzetű fiatalokra, és azon dolgozik, hogy a lelki egészség támogatása ne magányos küzdelem, hanem közös társadalmi ügy legyen.

Öt kategóriában adták át a SZuper SZociety-díjakat.

A Bázis Díjat a Kompánia Alapítvány nyerte el „Biztonságot adó kapcsolatok – Minden gyermeknek szüksége van valakire, aki hisz benne” című pályázati projektjével. A díj olyan kezdeményezést ismer el, amely a biztonságot adó kapcsolatok és a támogató közösségi környezet fontosságára hívja fel a figyelmet. A Kompánia Alapítvány közel 29 éve dolgozik a dél-pesti régió hátrányos helyzetű gyerekeiért, fiataljaiért. Olyan komplex támogatási modellt működtet a Kompánia Tanodában és a Kompánia Alterben, amely a gyermekek és fiatalok mentális jóllétét az esélyteremtés alapfeltételének tekinti. Szakmai tapasztalatuk, hogy az iskolai lemorzsolódás veszélye, a szerhasználat vagy a társadalmi kirekesztődés nem kezelhetők kizárólag oktatási vagy prevenciós eszközökkel.
A Horizont Díjat a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány kapta „Kék Vonal országos Lelkisegély-szolgáltatás gyerekeknek és fiataloknak” című pályázati projektjéért. A díj a fiatalok számára elérhető, közvetlen segítség és a krízishelyzetekben biztosított támogatás jelentőségét ismeri el. A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány több mint 30 éve biztosít éjjel-nappal elérhető, ingyenes és anonim lelkisegély-szolgálatot gyerekeknek és 24 év alatti fiataloknak. Elhivatott önkéntes bázisukkal működtetett, hiánypótló védőhálójuk célja, hogy a mentális nehézségekkel, bántalmazással küzdő fiatalok ne maradjanak egyedül a problémáikkal,  és rendszerszintű változást érjenek el a fiatalok mentális egészség-támogatásának területén.

Az Év Szakembere Díjat Balog Edina Anna vehette át a fiatalok mentális egészségéért végzett szakmai munkájának elismeréseként. Edina 23 éve vezeti a Kamasztér Alapítványt. Munkáját a mai napig társadalmi munkában végzi, elkötelezetten dolgozva a fiatalok mentális jólétének megőrzéséért. A Covid-járvány idején ő álmodta meg és hozta létre a ChatHelp mentálhigiénés segélyprogramot, amely a Z generáció számára nyújt azonnal elérhető lelki támogatást, illetve krízisprevenciót. A szolgáltatás mögött egy 30 fős önkéntes pszichológus közösség áll, amely évente közel 2000 fiatalt ér el teljes anonimitás és adatbiztonság mellett, valódi segítséget nyújtva a nehéz élethelyzetekben lévő fiataloknak is.

Az Év Nagykövete díjat Lil Frakk kapta. Az elismerés azoknak a közéleti szereplőknek szól, akik saját elérésükkel és hitelességükkel képesek fontos társadalmi ügyeket közelebb hozni a fiatalokhoz. Lil Frakk zenészként, műsorvezetőként és tartalomkészítőként hitelesen szólítja meg a fiatal generációt. Megszólalásaiban és dalszövegeiben rendszeresen foglalkozik az önelfogadással, az érzelmek megélésével és a mentális egészség fontosságával, miközben saját tapasztalatait is nyíltan vállalja. Humorral, öniróniával és őszinteséggel mutat példát arra, hogy az érzékenység nem gyengeség, hanem erő, és hogy az önazonosság, az érzelmek felvállalása és az egymásra figyelés fontos értékek.

Az Életműdíjat Illésné Áncsán Aranka kapta a fiatalokért végzett, hosszú éveken át tartó elkötelezett munkájának elismeréseként. Arankát az egész ország “Anyácskaként” ismerte meg, mint Oláh Ibolya énekesnő gyermekotthoni nevelőjét, aki évtizedek óta a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő, állami gondoskodásban élő fiatalok mentális és lelki jóllétéért dolgozik. Pályafutását a tiszadobi gyermekotthon vezetőjeként alapozta meg, ahol bebizonyította, hogy a családtalan gyermekek számára a valódi figyelem, a feltétel nélküli szeretet és a biztonságos kötődés jelenti a mentális túlélést és a felemelkedést. Jelenleg a Tűzcsiholó Egyesület elnökeként és szakmai vezetőjeként tevékenykedik, ahol az otthonokból kikerülő, traumatizált fiatal felnőttek utógondozását, tehetséggondozását és társadalmi integrációját segíti.

Nyolc ország, 3000 kilométer és Európa legizgalmasabb építészeti és designhelyszínei egyetlen útvonalon. A HELLO WOOD új projektje, a HOLY CUBE RALLY nem hagyományos autós túra, hanem egy mozgó kulturális expedíció, amelyben a Bauhaus, a brutalizmus, a kortárs művészet és a hegyi szerpentinek ugyanannak az utazásnak a részei.

A HELLO WOOD új projektje nyolc országon és mintegy 3000 kilométeren keresztül kapcsolja össze Európa ikonikus építészeti helyszíneit, kortárs művészeti tereit és kevésbé ismert kulturális pontjait. A HOLY CUBE RALLY azonban nem klasszikus autós túra: inkább egy mozgó, közösségi felfedezőplatform, ahol az útvonal legalább annyira fontos, mint maga az úti cél. A program olyan helyszíneket fűz egyetlen útvonalra, amelyek elsőre talán nem kerülnének ugyanabba az útikönyvbe: a CERN részecskegyorsítóját, a bécsi Wotruba-templom brutális betontömegeit, a dessaui Bauhaus örökségét, a bázeli Vitra Campust vagy éppen a Velencei Építészeti Biennále és az Art Biennále világát. A szervezők ígérete szerint a nagy, kanonizált építészeti helyszínek mellett rejtettebb épületek, művészeti installációk és alternatív kulturális terek is bekerülnek az útvonalba.

A koncepció egyik érdekes eleme éppen ez a válogatás: a rally nem egyetlen építészeti korszak vagy stílus bemutatására törekszik, hanem különböző léptékű és karakterű helyeket kapcsol össze. A modernizmus ikonikus örökségétől a brutalista építészeten át a kortárs művészetig sok minden belefér, miközben az út maga is a program részévé válik. Alpesi szerpentinek, hegyi utak, tavak és cseh sziklavárosok között haladva a résztvevők nem egyszerűen egyik pontból jutnak el a másikba: az utazás során folyamatosan változik a kulturális és természeti környezet.

A HOLY CUBE RALLY formátuma ebből a szempontból közelebb áll egy mozgó fesztiválhoz vagy tematikus expedícióhoz, mint egy hagyományos autós versenyhez. A résztvevők nyolc nap alatt nyolc országon haladnak keresztül, miközben különböző kreatív feladatok és kihívások várják őket. A pontgyűjtés végén ugyan van tétje a teljesítménynek – a legtöbb pontot szerző csapat kapja a Holy Cube Trophy trófeát –, de a szervezők szerint nem a sebesség, hanem a felfedezés és a kapcsolódás áll a középpontban. „A célunk nem a sebesség, hanem a kapcsolódás. Olyan platformot akartunk létrehozni, ahol a design-, építészet- és művészetkedvelő kreatív gondolkodók egy közös kaland során inspirálódhatnak és építhetnek közösséget” – mondja Németh Sári, a program igazgatója.

A rally egyik kiindulópontja maga a névadó kocka, amely az építészetben és a designban egyszerre jelent geometriai alapformát, térbeli kiindulópontot és absztrakt rendszert. A Holy Cube így nem pusztán egy trófea vagy vizuális motívum, hanem a projekt gondolati kerete is: egy egyszerű forma, amelyből számtalan térbeli és kulturális útvonal indulhat ki. A szervezők szerint a programhoz nem szükséges különleges autó, és a résztvevők saját tempójukban fedezhetik fel az útvonalat. A lényeg inkább az, hogy a design és az építészet ne kizárólag kiállítóterekben, konferenciákon vagy fesztiválokon legyen jelen, hanem az utazás, a találkozások és a közös élmények részeként is.

A HOLY CUBE RALLY így egy olyan európai roadtrip képét rajzolja ki, ahol a kulturális táj maga a program: egy templom, egy campus, egy betonépület vagy egy kortárs installáció ugyanúgy lehet az út része, mint egy hegyi szerpentin vagy egy spontán megálló. A kérdés legfeljebb az, hogy a végén ki gyűjti össze a legtöbb pontot – és ki visz haza több inspirációt. A HOLY CUBE RALLY 8 nap alatt 8 országot és mintegy 3000 kilométert érint. A programhoz design, építészet, művészet és autózás iránt érdeklődő résztvevők csatlakozhatnak.

Holy Cube Rally: 2026. október 3–11., web | Facebook | Instagram

Eight countries, 3,000 kilometres and some of Europe’s most exciting architecture and design destinations along a single route. HELLO WOOD’s new project, the HOLY CUBE RALLY, is not a traditional road trip, but a mobile cultural expedition where the Bauhaus, Brutalism, contemporary art and mountain switchbacks all become part of the same journey.

HELLO WOOD’s new project connects iconic architectural sites, contemporary art spaces and lesser-known cultural destinations across eight countries and approximately 3,000 kilometres. The HOLY CUBE RALLY, however, is not a classic road trip: it is more of a mobile, community-driven discovery platform, where the route is at least as important as the destination itself. The programme brings together locations that might not initially appear in the same guidebook: CERN’s particle accelerator, the brutal concrete mass of Vienna’s Wotruba Church, the Bauhaus heritage of Dessau, Basel’s Vitra Campus, or the worlds of the Venice Architecture Biennale and the Art Biennale. According to the organisers, alongside major, canonical architectural destinations, more hidden buildings, art installations and alternative cultural spaces will also feature along the route.

One of the most interesting elements of the concept is precisely this selection: rather than presenting a single architectural era or style, the rally connects places of different scales and characters. From the iconic heritage of Modernism and Brutalist architecture to contemporary art, a lot fits into the journey, while the route itself also becomes part of the programme. Travelling through Alpine switchbacks, mountain roads, lakes and Czech rock cities, participants are not simply getting from one point to another: throughout the journey, the cultural and natural environment is constantly changing.

From this perspective, the format of the HOLY CUBE RALLY is closer to a travelling festival or a themed expedition than to a traditional car race. Over eight days, participants will travel through eight countries, while taking on various creative tasks and challenges. There is, of course, something at stake at the end of the point-collecting process – the team with the most points will receive the Holy Cube Trophy – but according to the organisers, the focus is not on speed, but on discovery and connection. “Our goal is not speed, but connection. We wanted to create a platform where creative thinkers who are passionate about design, architecture and art can find inspiration and build a community through a shared adventure,” says Sári Németh, the programme director.

One of the starting points of the rally is the cube itself, which serves simultaneously as a basic geometric form, a spatial point of departure and an abstract system in architecture and design. The Holy Cube is therefore not merely a trophy or a visual motif, but also the conceptual framework of the project: a simple form from which countless spatial and cultural routes can emerge. According to the organisers, participants do not need a special car to join the programme, and they can explore the route at their own pace. The idea is rather that design and architecture should not exist exclusively in exhibition spaces, conferences or festivals, but also as part of travel, encounters and shared experiences.

The HOLY CUBE RALLY thus sketches out the image of a European road trip where the cultural landscape itself becomes the programme: a church, a campus, a concrete building or a contemporary installation can be just as much a part of the journey as a mountain switchback or a spontaneous stop. The only question is who will collect the most points by the end – and who will take home the most inspiration. The HOLY CUBE RALLY covers eight countries and approximately 3,000 kilometres over eight days. Participants with an interest in design, architecture, art and cars are welcome to join the programme.

Holy Cube Rally: 3–11. October 2026. , web | Facebook | Instagram

While most ready-to-drink coffees try to stand out with sugar, milk, or a long list of added flavours, Naked Coffee has taken the opposite approach. We spoke with co-founder Sasha Ódry about how the idea came to life, the role design plays in shaping the brand, and why they believe simplicity can be just as eye-catching on the shelf.

The cold brew market in Hungary is still relatively young — what convinced you to launch this project now?
We're not worried about the market being young, because we don't want our product to be understood within the limits of the cold brew niche. The ready-to-drink coffee market is huge, and the market for plain black coffee is enormous too. Naked Cold Brew Coffee is, first and foremost, a pure black coffee in ready-to-drink form, created to give black coffee drinkers the option to buy it off store shelves too. We achieved this in a form free of milk, sugar, and flavorings — genuinely refreshing. By the way, if we manage to reach nationwide availability and, through that, get the chance to introduce consumers to the benefits of cold brew, we're confident we'll be able to meaningfully shape the market's development.

Naked Coffee's visual identity is unusually and refreshingly clean in a category where many brands try to stand out with loud colours and over-communicated packaging. Why did you choose a more restrained aesthetic, and what do you want the design to communicate about the product even before the first sip?
We really like the phrase "refreshingly clean," because that's exactly our product's goal too: to strip away everything unnecessary and offer a clean, (high-quality) yet powerful source of caffeine. Two things mattered most to us while developing the design. First, we wanted it to be clear at first glance that we think about this market completely differently than the big companies do. The goal was to stand out on the shelf from far away. We believe that in a room where everyone is shouting, the one who stays quiet draws the most attention. Second, we wanted the design to faithfully represent the "Naked mindset" – letting go of unnecessary things. If we had to sum up in one word what we want the design to communicate (even before the first sip), it would be honesty.

How much does the "naked" philosophy — stripping away the unnecessary, purity — reflect your own lifestyles? Is this a deliberately constructed brand narrative, or is it fully authentic to you as well?
For a startup, we have quite a lot of founders, and maybe that's exactly what makes it interesting: everyone genuinely connects with a slightly different part of the Naked philosophy. We'd call it partly authentic, since we built the brand starting from ourselves — but in reality it's a brand narrative to which everyone added their own value, and which we then continued to shape through deliberate decisions.

The cold brew process is significantly longer than traditional coffee brewing — what does the production process look like in practice, and what capacity are you working with?
We can't give away all our secrets, but we'd highlight two things. First, we work with great partners, together with whom we found a solution to every problem that came up, and after many long months we managed to make the product meet all our key requirements: consisting of just two ingredients, being 100% natural, stable, having a long shelf life, and containing a high, exclusively natural caffeine content. We also had ambitious plans regarding capacity, so we're happy to say we honestly don't know where our capacity ceiling would even be.

Who would you recommend Naked Cold Brew to most?
Anyone who wants to buy caffeine in a store while knowing exactly what they're putting into their body every day. Taking that thought further, we'd also highlight people who want to enjoy the real things in life. Unfortunately, these days many of us have gotten to the point where only something pumped up with sugar, sweeteners, or flavor enhancers can grab our attention anymore. We believe, though, that life is far more enjoyable once we cut out these artificial sources of pleasure and relearn how to appreciate simple things.

Was there a specific event or personal story that inspired the creation of the brand?
It's more deliberate decisions than inspiration behind the brand, but launching a joint venture with five people requires an extremely high level of trust. None of this could have happened if we hadn't spent our university years drinking beers together and building those friendships. If we had to point to one specific moment, it would be a long conversation during a car ride home from a road trip with friends, after which it became clear to everyone that we were ready to go all in.

Many specialty coffee brands build primarily on professional credibility. How do you think about the balance between product quality, visual culture, and the lifestyle dimension?
We don't want to compete with the specialty market's professional depth and craftsmanship. In such a diverse market serving such specific needs, we don't think that would even be realistic. In fact, independent of Naked, we ourselves also enjoy a good fresh specialty coffee experience just the same. We don't see the revolution as creating a limited-availability, handcrafted product, or launching a specialty coffee that meets every professional benchmark. We have a different vision for the future of ready-to-consume products. We can also hint that it's not just coffee we have our sights on. Whatever Naked product we're talking about, we consider product quality, visual culture, and the lifestyle dimension equally important. And in every market we enter, our goal is to be better than our competitors in all three areas.

Your design feels both international and timeless. Was it a deliberate goal for Naked Coffee to be understood not just as a Hungarian brand, but within a broader, global design and coffee culture?
We're glad that came through — you're reading it right. The Naked brand wants to offer a solution to a global problem: we want to bring functional products back to their true form. With today's technology, it's now possible to create well-preserved, completely natural products for store shelves. Even so, in this segment we're still used to intense, extremely sweet drinks. In many cases, you could say this borders on addiction, so it's not worth waiting for current market players to voluntarily stop catering to it on their own. We constantly come across 10–20-line, hard-to-decipher ingredient lists on store shelves, while week after week the advice on what's healthy and what isn't keeps changing. We want the Naked logo to represent the dissolving of that uncertainty. If you quickly need a particular function off the shelf — say, caffeine — know that Naked delivers it without compromise, stripped back 100% to nature's own form.

If you had to describe the brand in 3 words, what would it be?
Honest, bold, pure

Where will people be able to find you in the future — what events, what stores will you be present at?
We're a little biased, but we think a Naked Cold Brew comes in handy in a lot of life situations, so we want it to be available in as many places as possible. We're proud that we now work with cafés and gourmet stores as well. Even better, we've managed to secure shelf space with partners like Manna ABC, Roni ABC, Wolt Market, and Culinaris. We feel this brings us one step closer to our goal of making a quality coffee experience available on the go too. Our next goal is to reach conscious shoppers in drugstores as well, and of course we've also got our eye on the grab-and-go fridges in hypermarkets.
 Collaborations are an important part of the Naked world. We work with partners who think about community, culture, and sport the same way we do — that's how we built our collaborations with Running Latte Club and HABITS Cult. You can also catch us at our own coffee raves this summer, at HACHI and at the LINDOS picnics. Coffee raves are already becoming more and more popular abroad, and we're working to help more people discover this form of entertainment here at home too. We believe fun doesn't have to be tied exclusively to alcohol. A (or a few) good coffee, good music, and good company bring people together during the day just as well. Beyond sports, our goal is also to be present in more and more collaborations in the creative and cultural space. Stay tuned.

NAKED Coffe: web | Instagram

Miközben a legtöbb fogyasztásra kész kávé cukorral, tejjel vagy különféle ízesítőkkel próbál kitűnni, a Naked Coffee épp az ellenkező irányba indult el. A márka egyik alapítójával, Sasha Ódryval arról beszélgettünk, hogyan született meg az ötlet, milyen szerepet kap a design a termék mögött, és miért gondolják, hogy a letisztultság a boltok polcain is lehet figyelemfelkeltő.

A cold brew piac Magyarországon még viszonylag fiatal — mi győzött meg arról, hogy most vágjatok bele a projektbe?
Azért nem aggódunk a piac fiatalsága miatt, mert nem szeretnénk a cold brew "niche" keretei között értelmezni a termékünket. A ready-to-drink kávék piaca hatalmas, a tiszta fekete kávék piaca szintén óriási. A Naked Cold Brew Coffee elsősorban egy színtiszta fekete kávé, ready-to-drink formában, amely azzal a céllal készült, hogy a feketekávé-fogyasztóknak adjunk lehetőséget a boltok polcairól is vásárolni. Ezt egy tej-, cukor- és ízesítésmentes, ténylegesen frissítő formában valósítottuk meg. Egyébként, ha sikerül megugranunk az országos elérhetőséget, és ezáltal lehetőségünk lesz megismertetni a fogyasztókkal a cold brew előnyeit, biztosak vagyunk benne, hogy érdemben tudjuk majd befolyásolni a piac fejlődését.

A Naked Coffee vizuális identitása szokatlanul és egyben frissítően letisztult egy olyan kategóriában, ahol sok márka hangos színekkel és túlkommunikált csomagolással próbál kitűnni. Miért döntöttetek a visszafogottabb esztétika mellett, és mit szeretnétek, hogy a design kommunikáljon a termékről még az első korty előtt?
Nagyon tetszik a megfogalmazás, hogy frissítően letisztult, mert a termékünk célja is pontosan ez. Minden felesleget elhagyni, és egy tiszta, (minőségi), mégis ütős koffeinforrást kínálni. A design fejlesztése során két dolog volt a legfontosabb számunkra. Egyrészt szerettük volna, hogy már első ránézésre látszódjon, teljesen másképp gondolkodunk erről a piacról, mint a nagyvállalatok. A cél az volt, hogy a polcon már messziről kitűnjünk. Hiszünk abban, hogy egy szobában, ahol mindenki hangosan kiabál, az hívja fel magára leginkább a figyelmet, aki csendben marad. Másrészt azt szerettük volna, hogy a design hűen reprezentálja a “Naked mindset”-et, vagyis a felesleges dolgok elhagyását. Ha egy szóban kellene megfogalmaznunk, mit szeretnénk, hogy a design kommunikáljon (még az első korty előtt), az az őszinteség.

A "naked" filozófia — a felesleges dolgok elhagyása, a tisztaság – mennyire tükrözi a saját életstílusotokat is? Ez egy tudatosan felépített brandnarratíva, vagy teljesen önazonos veletek is?
Egy induló céghez képest sok alapítónk van, és talán pont ez az érdekes benne: mindenki a Naked filozófiájának egy kicsit más részével tud igazán azonosulni. Részben önazonosnak mondanánk, mert a márkát magunkból kiindulva indítottuk el, de valójában ez egy olyan brandnarratíva, amelyhez mindenki egy saját értéket tett hozzá, és ezt követően tudatos döntések mentén formáltuk tovább.

A cold brew eljárás lényegesen hosszabb, mint a hagyományos kávéfőzés – hogyan néz ki a gyártási folyamat a gyakorlatban, és mekkora kapacitással dolgoztok?
Nem árulhatunk el minden titkot, de két dolgot kiemelnénk. Először is, szuper partnerekkel dolgozunk, akikkel közösen minden felmerülő problémára találtunk megoldást, és hosszú hónapokat követően elértük, hogy minden fontos igényünknek megfeleljen a termék: álljon két összetevőből, legyen 100%-ban természetes,  de stabil és sokáig eltartható, valamint rendelkezzen magas és kizárólagosan természetes koffeintartalommal. A kapacitás kapcsán is nagyratörő terveink voltak, így örömmel mondhatjuk, hogy fogalmunk sincs, hol lenne a kapacitásunk felső határa.

Kinek ajánljátok legfőképp a Naked cold brew-t?
Mindenkinek, aki úgy szeretne boltban koffeint vásárolni, hogy pontosan tudja, mit visz be nap mint nap a szervezetébe. Ha ezt a gondolatot tovább visszük, azokat is kiemelnénk, akik a valódi dolgokat szeretnék élvezni az életben. Sajnos, ma sokunk ingerküszöbét már csak az üti meg, ha valami cukorral, édesítőszerrel vagy ízfokozókkal van felturbózva. Mi viszont úgy gondoljuk, hogy az élet sokkal élvezhetőbb, ha ezeket a mesterséges örömforrásokat kiiktatjuk, és újra megtanuljuk értékelni az egyszerű dolgokat.

Volt olyan konkrét esemény vagy személyes történet, ami inspirációt nyújtott a márka létrehozásánál?
A márka mögött inkább tudatos döntések állnak, mint inspiráció, de egy öt emberből álló közös vállalkozás elindításához elengedhetetlen egy rettentően magas bizalmi szint. Nem valósulhatott volna meg az egész, ha nem sörözzük át az egyetemi éveket és nem alakítjuk ki ezeket a barátságokat. A konkrét pillanat, amit ki tudnánk emelni, az egy baráti roadtrip hazafelé tartó kocsiútjához kapcsolható, ahol egy hosszú beszélgetés eredményeképp vált tisztává mindenki számára, hogy készek vagyunk belevágni az egészbe.

Sok specialty kávémárka elsősorban a szakmai hitelességre épít. Ti milyen arányban gondolkodtok a termékminőség, a vizuális kultúra és a lifestyle dimenziók hármasában?
A specialty piac szakmai mélységével és kézműves kidolgozottságával nem szeretnénk versenyezni. Egy ennyire sokszínű, speciális igényeket kiszolgáló piacon ezt nem is tartjuk reálisnak. Sőt, a Nakedtől függetlenül mi is ugyanúgy tudunk élvezni egy friss specialty kávés élményt. Nem abban látjuk a forradalmat, hogy egy limitáltan elérhető, kézműves terméket alkotunk, vagy egy minden szakmai mércét megütő specialty kávét dobunk piacra. Nekünk egy másik víziónk van a fogyasztásra kész termékek jövőjéről. Azt is megsúghatjuk, hogy nem csak a kávék vannak a célkeresztünkben. Bármelyik Naked termékről legyen szó, egyformán fontosnak tartjuk a termékminőséget, a vizuális kultúrát és a lifestyle dimenziót. Azokon a piacokon pedig, ahová belépünk, az a célunk, hogy mindhárom területen jobbak legyünk a versenytársainknál.

A designotok egyszerre tűnik nemzetközinek és időtállónak. Tudatos cél volt, hogy a Naked Coffee ne csak magyar márkaként, hanem egy szélesebb, globális design- és kávékultúrában is értelmezhető legyen?
Örülünk, hogy átjött, jól látjátok. A Naked márka egy globális problémára szeretne megoldást nyújtani: a funkcionális termékeket szeretnénk visszahozni a valódi formájukhoz. A technológia fejlődésével ma már lehetőség van arra, hogy jól eltartható, teljesen természetes termékek jelenjenek meg a boltok polcain. Ennek ellenére ebben a szegmensben továbbra is az intenzív, rendkívül édes italokhoz vagyunk hozzászokva. Mondhatni, ez sok esetben már a függőség határát súrolja, ezért nem érdemes arra várni, hogy a jelenlegi piaci szereplők maguktól lemondjanak ennek kiszolgálásáról. Rengetegszer találkozunk a boltok polcain 10–20 soros, nehezen értelmezhető összetevőlistákkal, miközben hétről hétre változnak a javaslatok arról, hogy mi egészséges és mi nem. Azt szeretnénk elérni, hogy a Naked logó ennek a bizonytalanságnak a megszüntetését reprezentálja. Ha gyorsan szükséged van egy adott funkcióra a polcról, például koffeinre, tudd, hogy a Naked azt kompromisszumok nélkül, 100%-ban a természet adta formájára visszavetkőztetve nyújtja számodra.

Ha 3 szóval kéne jellemeznetek a márkát, mi lenne az?
Őszinte, merész, tiszta

Hol találkozhatnak veletek az emberek a jövőben, milyen eseményeken, boltokban lesztek jelen?
Kissé elfogultan azt gondoljuk, hogy sok élethelyzetben jön jól egy Naked Cold Brew, ezért szeretnénk, hogy a lehető legtöbb helyen elérhető legyen. Büszkék vagyunk rá, hogy ma már kávézókkal és gourmet boltokkal is együtt dolgozunk. Még nagyobb öröm, hogy olyan partnerek polcain is sikerült helyet szereznünk, mint a Manna ABC, Roni ABC, Wolt Market és Culinaris. Úgy érezzük, ezzel egy lépéssel közelebb kerültünk a célunkhoz, hogy a minőségi kávéélményt on-the-go is elérhetővé tegyük. A következő célunk, hogy a drogériák tudatos vásárlói előtt is megjelenhessünk, és persze a hipermarketek grab-and-go hűtőire is szemet vetettünk.
 A kollaborációk a Naked világának fontos részei. Olyan partnerekkel dolgozunk, akik ugyanúgy gondolkodnak a közösségről, a kultúráról és a sportról, mint mi, így építettük az együttműködésünk a Running Latte Clubbal és a HABITS Culttal is. Saját coffee rave-jeinkkel idén nyáron a HACHI-ban és a LINDOS piknikeken is találkozhattok velünk. A coffee rave-ek külföldön már egyre népszerűbbek, mi pedig azon dolgozunk, hogy itthon is minél többen megismerjék ezt a szórakozási formát. Hiszünk benne, hogy a szórakozást nem kell kizárólag az alkoholhoz kötni. Egy (vagy néhány) jó kávé, jó zene és jó társaság nappal is ugyanúgy összehozza az embereket. Emellett célunk, hogy a sport mellett a kreatív és kulturális közegben is egyre több együttműködésben jelen legyünk. Stay tuned.

NAKED Coffe: web | Instagram

Mitől válik egy bútor örökséggé, miközben más darabok néhány év alatt hulladékként végzik? Kollár Mariannal, a Fabrika alapítójával és a Múltunk a jövőnk? című kiállítás kurátorával beszélgettünk a javíthatóság kultúrájáról, a vintage valódi értékéről és arról, miért érdemes a fenntartható jövőt a múlt tárgyaiban is keresni.

A „Múltunk a jövőnk?” cím már önmagában is állításnak hangzik. Te mit gondolsz: a jelenlegi fenntarthatósági és fogyasztási válságaink közepette valóban érdemes visszanéznünk a múlt tárgykultúrájára megoldásokért?
A múlt tárgykultúrája tükörként szolgál napjainkban és ezt érdemes vizsgálnunk a fogyasztási válság közepette. A történelem során a tárgyakat úgy tervezték, hogy azok javíthatóak legyenek és lehetőleg helyi alapanyagokból készüljenek. A hagyományos tárgyak nagyrészt természetes anyagokból, pl. fa, kő, agyag, bőr készültek, ezzel is csökkentve az ökológiai lábnyomot. Ha tönkre is ment valami, az elemi alkatrészek cserélhetőek voltak, illetve újrahasznosították a tárgyakat. Ez értékes leckéket ad a modern cirkuláris gazdaság számára. A múlt mesterei a funkciót és a használhatóságot helyezték előtérbe, amely elősegítette a mértékletes és tudatos fogyasztást.
A bútorok tekintetében a múlt tárgykultúrája gyakorlatilag választ ad a mai tucatbútorok termelésére. A mai modern bútorok jelentős része préselt lemezből készül, műanyag ragasztókból építkezik, melyek nem javíthatóak, rövid élettartalommal bírnak, ezáltal jelentős hulladék keletkezik. Ezzel szemben a hagyományos bútorkészítés a fenntarthatóság mintapéldája, hiszen ezek a bútorok még fából készültek, javíthatóak voltak.

A kiállítás egyik központi kérdése az örökség volt. Szerinted miért őrzünk meg bizonyos tárgyakat generációkon keresztül, miközben másokat gondolkodás nélkül lecserélünk? Mitől válik valami örökséggé?
A Hybridart Space-ben rendezett 2026-os Recycled Design csoportos kiállítás központi témája az értékmentés -és újrahasznosítás volt. Sajnos a mai modern társadalom elszakadt a tárgyak valós értékétől, melynek legfőbb oka a „vedd meg és dobd el” fogyasztói magatartás. A modern bútorokat és használati cikkeket tudatosan rövidebb élettartamra tervezik, könnyebb és gyorsabb azokat kicserélni egy újra, mintsem megjavítani.
A kiállítás fókuszában idén az újrahasznosítás és a fenntarthatóbb lakberendezés állt, ahol kurátorként szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy adjunk a tárgyaknak egy második esélyt! Ezt a szemléletmódot fejezték ki a kiállított tárgyak, amelyek további évtizedeket szolgálhatnak bennünket, mint például a földben 40 évig pihenő PVC csőből alkotott lámpák, kidőlt fákból asztalok, fenntartható gyapjúszőnyegek és múlt századbeli modernizált bútorok.
Bizonyos tárgyakat évtizedekig őrzünk, sokszor ezek családon belül, generációkon át öröklődnek, történeteket hordoznak, ezért ragaszkodunk hozzájuk. A Fabrikában nap mint nap, érkezik olyan megkeresés, hogy a nagymama féltve őrzött fotelját szeretnék személyre szabottan restauráltatni, amely a szakszerű felújításnak köszönhetően még évtizedekig szolgálhat tovább. Örökségként tekinthetünk azokra a darabokra is, amelyek a kor lenyomatát, ipartörténetét képviselik, pl. Bauhaus csővázas székek.
Ugyanakkor vannak olyan tárgyak is, melyektől szinte gondolkodás nélkül „szabadulni” szeretnének, ez legfőképpen a bútorok tekintetében sokszor az életmódbeli változások miatt, (az otthonok átlagos mérete kisebb) így a nehezen mozgatható, robusztus antik darabok egyszerűen már nem férnek be a minimalista terekbe.
A gyorsan változó lakberendezési trendek is befolyásolják, „fast furniture” arra kondicionálja a vásárlókat, hogy az éppen aktuális divatot kövesse, a régi egy hulladékká válik a szemükben. A másik probléma, amit a Fabrikában is tapasztalunk, hogy a fogyasztók nem tudnak hova fordulni felújításért, vagy éppen nem látnak az adott tárgyban fantáziát, hogy mit lehetne kezdeni vele, ezért inkább könnyebb nekik megválni tőle. Nem egyszer fordult elő, hogy megajándékoztak bennünket régi, nem kívánt bútorral, majd a restaurálás és a tárgy újragondolása után meglátták a fotóját a honlapunkon és nem hitték el, hogy ez valóban abból lett, de volt olyan is, aki visszavásárolta a „nemkívánatosnak” hitt saját bútorját.

A Fabrikában nap mint nap olyan bútorokkal találkozol, amelyek sokszor több emberöltőt túléltek. Mit árul el ez a tárgyakhoz való korábbi viszonyunkról, és mit a mai hozzáállásunkról?
A múlt századbeli bútorok gyakran érdekes történeteket hordoznak, sokszor találunk pl. rejtett üzeneteket egy fiókban, régi fotókat, személyes tárgyakat vagy polcokat gondosan felcímkézve, hogy melyiken mit tároltak. Ezeken a bútorokon látszódik, hogy megbecsült darabok voltak, vigyáztak rájuk, látható a nyoma, hogy hol próbálták javítgatni azokat, lefesteni, hogy elfedjék a különböző karcolásokat, sokszor étkezőasztaloknál szinte megjelenik előttünk a kép, ahogy az őrlőt az asztalhoz rögzítik, és diót darálnak rajta, melyet a kis bemélyedések is bizonyítanak. Egyértelműen látszódik a tárgyakhoz való kötődés és a tárgyak szeretete és hogy éveken keresztül használták azokat. Sajnos ezek a bútorok legtöbbször nem a használat közben mentek tönkre, hanem a nem megfelelő tárolás miatt, amikor már útban voltak, ezért pl. vizes pincékben tárolták azokat az utódok, vagy az utcán végezték.

A modern design gyakran az újdonságot ünnepli, miközben a vintage kultúra éppen a meglévő értékek újraértelmezéséről szól. Szerinted a kettő valóban ellentéte egymásnak?
Én úgy gondolom, hogy inkább egymás kiegészítői. A modern design az új formákat és az új anyaghasználatot hangsúlyozza, a mid-century pedig a tárgyak időtállóságát. A kortárs fenntartható lakberendezésben ez most olvad össze, kéz a kézben jár. Nemrég a Fabrikában pontosan ezért volt egy pop-up rendezvény, hogy ezt a két világot mutassuk be egy térben, a Studio Object bútoraival karöltve. A mai modern bútorok szinte kivétel nélkül visszanyúlnak az 1920-as csővázas bútorokhoz és a mid-century modern formákhoz. A kettő tehát nem kizárja, hanem feltételezi és kiegészíti egymást, a múlt értékei nélkül a modern design gyökértelenné válik, a modern szemlélet nélkül pedig a vintage csupán múzeumi nosztalgia maradna.

Egy régi bútor felújítása ma már gyakran esztétikai vagy identitásbeli döntés is. Mit keresnek valójában az emberek egy századközepi fotelben vagy egy antik komódban: karaktert, történetet vagy valami mást?
A tárgyak mögött rejlő identitást, az időtállóságot és legtöbbször a történetet is keresik az emberek. Lámpák tekintetében szeretik a különböző magyar tervezői darabokat, melyek ma már ikonikus design tárgyak, lásd Borz Kováts lámpa, Borsfay, Házi Tibor. Ezek az akkori korszakot kifejező ikonikus darabok. Az anyaghasználat tekintetében például a teakfa az egyik legjobban időtálló fa, és a restaurálás során visszakapja régi varázsát. A Fabrikában kizárólag természetes anyagokat használunk, kézzel csiszolunk és a felületkezelésnél is lenolajat, méhviaszt használunk. Egy századközepi fotel vagy komód egyszerre nyújt egyedi karaktert a modern, egyenbútorokkal berendezett terekben, és képvisel környezettudatos, fenntartható szemléletet, mindezek mellett „lelke van”.

Sok antik vagy retró tárgy esetében az idő nem csökkenti, hanem növeli az értéket. Miért gondolod, hogy bizonyos tárgyak képesek méltósággal öregedni, míg mások szinte a vásárlás pillanatában elhasználódnak kulturálisan?
Az idő múlása miatt természetes folyamat, hogy a régi tárgyakból kevesebb lesz, időközben megsemmisülnek vagy megsérülnek. Ami fennmarad, az egyre ritkább lesz, nehezebben lehet hozzájutni majd, ez növeli azoknak a tárgyaknak az értékét, amelyek anyaghasználata miatt, vagy a kor kulturális korszakának kifejezése miatt keresetté válnak. A ritkaság önmagában nem elég, design, kulturális jelentőséggel is kell, hogy bírjon a tárgy. Az egyik kedvenc jelenetem, mikor a „Szomszédok” c. filmsorozatban lecserélnek egy Borsfay Tamás által tervezett króm lamellás állólámpát, mondván, hogy „Nemcsak ronda, de nehéz is…” Ha tudták volna, hogy ez a lámpa ma már műtárgynak számít, és évről évre nő az értéke, akkor biztosan megtartották volna.
Másik szempont, hogy bizonyos anyagok nagyon szépen tudnak öregedni, patinájuk lesz. A bőr nemesedik az idő múlásával, a fa tárgyak érnek, a réz és bronz tárgyak karaktert fejlesztenek. Más anyagok inkább degradálódnak, a ragasztók elengednek, a műanyag sok esetben elszíneződik. Habár itt is van ellenpélda, ha a lámpagyűjtők kedvencére, az ikonikus olasz Harvey Guzzini space age lámpákra gondolunk, melyeket egytől egyik színes műanyag burák jellemeztek. Ezeket fel lehet szépen polírozni, hogy újra visszakapják eredeti fényüket, de a repedésekkel, törésekkel nem lehet mit kezdeni sajnos. Ezeket a tárgyakat mégis időtálló formákra tervezték, nem egy rövid divathullámra.
Más tárgyakat eleve rövid életciklusra terveznek, gondoljunk csak egy tízéves okostelefonra, ami már semmivel sem kompatibilis, egyre lassúbb, és végül kénytelenek vagyunk lecserélni.

Kurátorként és kereskedőként egyszerre foglalkozol tárgyak múltjával és jövőjével. Mit gondolsz, a ma tömegesen gyártott bútorai közül lesznek olyanok, amelyekre ötven vagy száz év múlva ugyanilyen kulturális értékként tekintünk majd?
Igen, szerintem biztosan lesznek, az olyan formavilággal rendelkező darabok, amelyek jól felismerhetőek, korszakot kifejező tárgyak. Fontos szempont, hogy minőségi, jól javítható anyagból készüljenek, és itt nem feltétlenül luxustermékekre gondolok. Ma már vintage IKEA modellek is jelentős összegekért kelnek el, nem azért, mert ritkák voltak, hanem mert jól kifejezik az adott korszak életstílusát. El tudom képzelni, hogy száz év múlva egyes, ma teljesen hétköznapinak tűnő bútorok ugyanúgy a 21. század elejének kulturális ikonjaivá válnak, ahogyan ma egy 1960-as évekbeli skandináv fotelre tekintünk.

Studio Fabrika: 1064 Budapest, Rózsa u. 64. | web | Instagram

What makes one piece of furniture become a family heirloom while another ends up as waste after only a few years? We spoke with Mariann Kollár, founder of Fabrika and curator of the exhibition Is Our Past Our Future?, about the culture of repair, the true value of vintage, and why the objects of the past may hold the key to a more sustainable future.

The title Is Our Past Our Future? already sounds like a statement in itself. What do you think: amid today's sustainability and consumption crises, is it really worth looking back at the material culture of the past for solutions?
The material culture of the past serves as a mirror today, and it is worth examining in the midst of the current consumption crisis. Throughout history, objects were designed to be repairable and, whenever possible, made from locally sourced materials. Traditional objects were largely made from natural materials such as wood, stone, clay and leather, thereby reducing their ecological footprint. If something broke, its individual components could be replaced, or the object itself would be repurposed. These practices offer valuable lessons for the modern circular economy. The craftsmen of the past placed function and usability first, encouraging moderate and conscious consumption.
When it comes to furniture, the material culture of the past offers a practical answer to today's mass-produced furnishings. A significant proportion of contemporary furniture is made from particleboard and synthetic adhesives, making it difficult or impossible to repair. These products have a short lifespan and generate substantial amounts of waste. Traditional furniture making, by contrast, is a model of sustainability, as these pieces were made of solid wood and were designed to be repaired.

One of the exhibition's central themes was heritage. Why do you think we preserve certain objects across generations while replacing others without a second thought? What turns an object into heritage?
The central theme of the 2026 Recycled Design group exhibition at Hybridart Space was the preservation of value and recycling. Unfortunately, modern society has become disconnected from the true value of objects, largely due to the "buy it and throw it away" mentality. Modern furniture and everyday products are deliberately designed with shorter lifespans; replacing them is easier and faster than repairing them.
This year's exhibition focused on recycling and more sustainable interior design. As curator, I wanted to draw attention to the importance of giving objects a second chance. This mindset was reflected in the exhibited works, which can continue serving us for decades to come—from lamps made from PVC pipes that had rested underground for forty years, to tables crafted from fallen trees, sustainable wool rugs and modernised furniture from the last century.
Certain objects are kept for decades, often passed down within families from one generation to the next. They carry stories, which is why we become attached to them. At Fabrika, we receive requests every day from people who want to have their grandmother's treasured armchair restored and customised so that, thanks to professional restoration, it can continue to serve for decades. We can also consider as heritage those objects that represent the spirit of their era and industrial history, such as Bauhaus tubular steel chairs.
At the same time, there are objects that people want to get rid of almost without thinking. This is especially true of furniture, often because of lifestyle changes—homes have become smaller on average, and large, heavy antique pieces simply no longer fit into minimalist interiors.
Rapidly changing interior design trends also play a role. "Fast furniture" conditions consumers to follow the latest fashions, making older pieces seem like nothing more than waste. Another issue we often encounter at Fabrika is that people simply do not know where to turn for restoration, or they fail to see the potential in an object and what it could become. As a result, it feels easier to part with it. More than once, people have given us unwanted old furniture, only to later see photographs of the restored and reimagined pieces on our website and refuse to believe they were looking at the same object. We have even had clients buy back furniture they had previously considered unwanted.

At Fabrika, you work with furniture every day that has often survived several human lifetimes. What does that reveal about people's relationship with objects in the past, and what does it say about our attitude today?
Furniture from the last century often carries fascinating stories. We frequently find hidden messages inside drawers, old photographs, personal belongings or shelves carefully labelled to indicate what was stored on each one. These pieces clearly show that they were cherished and well cared for. You can see where people attempted repairs or repainted them to conceal scratches. Dining tables, in particular, often evoke vivid images of the past—you can almost picture someone fastening a hand grinder to the tabletop to grind walnuts, with the small indentations still bearing witness to that everyday ritual. The emotional attachment to these objects and the affection people had for them are unmistakable, as is the fact that they were used for many years. Sadly, these pieces rarely deteriorated through everyday use. More often, they were damaged because they were stored improperly once they were no longer wanted—for example in damp basements—or simply left out on the street.

Modern design often celebrates novelty, while vintage culture is all about reinterpreting existing values. Do you think the two are truly opposites?

I believe they complement each other rather than oppose one another. Modern design emphasises new forms and new uses of materials, while mid-century design highlights durability and longevity. In contemporary sustainable interior design, these two approaches are now merging and going hand in hand. Recently, we organised a pop-up event at Fabrika precisely for this reason—to present these two worlds together in one space, alongside the furniture of Studio Object. Today's contemporary furniture almost without exception draws inspiration from the tubular steel furniture of the 1920s and from mid-century modern forms. The two therefore do not exclude each other; they depend on and complement one another. Without the values of the past, modern design would become rootless, while without a contemporary perspective, vintage would remain nothing more than museum nostalgia.

Today, restoring an old piece of furniture is often an aesthetic or even an identity-driven decision. What are people really looking for in a mid-century armchair or an antique chest of drawers: character, a story, or something else?

People are looking for the identity behind these objects, their timelessness and, most often, the stories they carry. When it comes to lighting, they are particularly fond of works by Hungarian designers that have since become iconic design objects, such as the lamps by Borz Kováts, Borsfay and Tibor Házi. These are iconic pieces that express the spirit of their era. In terms of materials, teak is one of the most durable woods, and during restoration it regains its original beauty. At Fabrika, we work exclusively with natural materials. We sand everything by hand and use linseed oil and beeswax for surface treatment. A mid-century armchair or chest of drawers not only adds unique character to interiors furnished with uniform, mass-produced pieces, but also represents an environmentally conscious and sustainable mindset. Above all, these objects have a soul.

In the case of many antique or retro objects, time does not diminish their value—it increases it. Why do you think certain objects are able to age with dignity, while others become culturally obsolete almost the moment they are purchased?

As time passes, it is only natural that fewer old objects remain. Over the years, many are destroyed or damaged. Those that survive become increasingly rare and more difficult to acquire, which increases the value of pieces that are sought after because of their materials or because they embody the cultural spirit of a particular era. Rarity alone, however, is not enough—an object must also possess design quality and cultural significance.

One of my favourite scenes is from the Hungarian television series Szomszédok, where the characters replace a chrome slatted floor lamp designed by Tamás Borsfay, saying, "Not only is it ugly, it's heavy too..." Had they known that today this lamp would be considered a collectible design object whose value increases year after year, they certainly would have kept it.

Another important aspect is that certain materials age beautifully and develop a patina. Leather becomes richer with time, wooden objects mature, while copper and bronze develop character. Other materials tend to deteriorate instead: adhesives fail, and plastics often become discoloured. There are exceptions, however. One example is the iconic Italian Harvey Guzzini Space Age lamps, favourites among lamp collectors, which were characterised by their colourful plastic shades. These can be carefully polished to restore their original shine, although unfortunately there is little that can be done about cracks or breaks. Nevertheless, these objects were designed with timeless forms rather than for a passing trend.

Other products, by contrast, are intentionally designed with short life cycles. Just think of a ten-year-old smartphone that is no longer compatible with anything, becomes increasingly slow and eventually has to be replaced.

As both a curator and a dealer, you work with the past and the future of objects at the same time. Do you think that among today's mass-produced furniture there will be pieces that, in fifty or a hundred years, will be regarded as cultural icons in the same way?

Yes, I definitely believe there will be. Pieces with a distinctive visual language that clearly express the character of their era have every chance of becoming future icons. It is also important that they are made from high-quality, repairable materials, and I do not necessarily mean luxury products. Even vintage IKEA models are now selling for significant sums—not because they were particularly rare, but because they perfectly capture the lifestyle of their time. I can easily imagine that, a hundred years from now, certain pieces of furniture that seem entirely ordinary today will become cultural icons of the early twenty-first century, just as we now look at a Scandinavian armchair from the 1960s.

Studio Fabrika: 1064 Budapest, Rózsa street 64. | web | Instagram

Running Latte Club began with a simple idea: go for a run together, then grab a coffee. Since then, thousands of people have become part of the community, but according to founders Viki Környei and Attila Nyári, the essence has never changed. The most important moments often don't happen during the run—they happen afterwards.

Viki: That would definitely be me. I've been running since I was about 17, mainly thanks to my mum. For me, running has never been just about sport—it has always been a mental anchor. It has contributed enormously to my personal development and has remained part of my life ever since. There were periods when I stopped for months, but I always came back to it. I've run a half marathon, but that was always a personal goal. I never did it to prove anything to anyone else. I always knew I'd run a marathon one day.
 The other defining thread in my life has been community building. While I was at university, a friend and I founded a non-profit organisation for children with special educational needs, where we organised programmes and built communities. That was when I really began to understand the power of belonging. We read extensively about it, researching what makes a community truly work, and I think that's where I learned the basics of bringing people together over the long term.
 The idea for Running Latte Club came completely unexpectedly. During a trip to Amsterdam, I came across a running club. I didn't even join them—I simply saw them. What fascinated me was that it wasn't organised by a sports brand or a traditional running association. It was something completely different. It was a community. I had a very strong feeling that this could work in Budapest too. You know that feeling when you simply can't let go of an idea? That's exactly what it was like. I knew there was something in it.
 The first person I told was Attila.

Attila, did you immediately see the potential?
Attila: I'd put it differently—I first saw Viki's enthusiasm. (Laughs.) Then, little by little, I got pulled into it as well. I'm a graphic designer, and back then I was working eight to ten hours a day as a designer. Viki came to me with a very clear vision from the start. She knew the kind of atmosphere she wanted to create, what she wanted the Instagram page to look like, and the visual world she had in mind. She came up with the name Running Latte Club, and I started building the visual identity around it. I designed the first logo, and that's also when our mascot was born, which was a big part of the brand in the early days. Then came the first run. Literally two people showed up. And a dog. We still have the photo.
 Back then we organised one run every weekend. The concept was very simple: instead of running laps around a track, we'd run somewhere—to a café. We'd have a coffee together, chat for a while, and then everyone would head off with the rest of their day. Today that probably sounds completely natural, but at the time nobody in Hungary was doing it that way.

When did you first realise this could become something much bigger?
Attila: Fairly early on. By the third month, around a hundred people were showing up for a run. After that very first event, it felt completely unbelievable. That was also when brands started reaching out to us. Oatly was the first. We didn't contact them—they found us. They had seen what we were doing and said they'd love to join us. That was a huge confirmation for us because it meant someone from the outside recognised that there was potential in what we were building.
 At the same time, we were constantly learning. At first, all we needed was an Instagram event. Then suddenly we needed a registration system, a WhatsApp group, a website, an online shop. Every few weeks a new challenge came along—something we'd never had to deal with before.
Viki: I think one of the reasons it worked is that we never really felt like we'd "made it". There was always another step ahead of us. As the community grew, we had to grow with it. We learned everything on the go: how technical running apparel is manufactured, how to find suppliers, how to build an online shop, how to organise larger events. Neither of us had done any of those things before. But somehow we always felt we'd figure it out.

What do people actually come for? The running—or something else?
Viki: I think everyone comes for a different reason. Some people want to start running but struggle to motivate themselves on their own. Others begin because of health reasons. Some simply want to spend time with other people after work. It's even more noticeable among internationals. So many people move to Budapest without knowing anyone. For them, a community like this isn't just about running—it's an opportunity to build a social circle. We've heard so many stories over the past year. People who came to their first run on their own and now say their closest friends are people they met through Running Latte Club. There have even been couples who met here. But there are also people who simply stay after the run for an hour or two, chatting over coffee. I think that says everything about what this is really about.

Why do you think there's such a strong demand for communities like this today?
Viki: I think Covid changed a lot. We got used to working from home, meeting online and communicating through screens. At the same time, many people lost the routine of meeting new people and forming connections in real life. I felt it myself. When I started socialising again, I realised that social interaction is almost like a muscle. If you don't use it for a long time, you become a little out of practice. I think that's one of the reasons we're seeing so many different kinds of communities today—not just running clubs, but book clubs, cooking clubs, creative workshops. People are looking for places where they can connect with others again. Of course, these days everyone talks about "building a community". But I don't think you can simply announce that you're building one. You have to earn it.
Attila: A community doesn't come into existence just because you choose a route and run five kilometres together. We're there at every single run. We run with everyone else, we wait for the last runner to finish, and afterwards we stay for hours talking to people. I think that's what people feel. They're not coming for an event. They're coming because of the people.
Viki: I always say that running is just the excuse. What really matters is that someone goes home after a run wanting to come back—not because next Tuesday we're running another six kilometres, but because they're looking forward to seeing the people they met. That's when a real community begins.

Your visual identity feels very intentional—from your running routes to your social media presence. How important are aesthetics and storytelling to you?
Viki: I work in a branding team, so to me it's only natural that if we're creating something, we build it from the very beginning in a way that could stand its ground internationally. People often tell us they assumed Running Latte Club was some kind of international franchise or licensed concept. That always makes us smile, because in reality it was started by two people from Budapest. At the same time, we take it as a compliment—it means we've managed to create a level of quality that goes beyond the local scene. The visual identity wasn't something we added later. It was part of the concept from day one. We spent a lot of time thinking about what kind of feeling we wanted to create and how that should come across visually.
Attila: We still do almost everything ourselves. I design the graphics, edit the videos and work on the visual side of the brand. Neither of us had ever designed technical running apparel before, for example, but that's what's exciting about building something like this—you constantly get to try things you've never done before. Even today, we edit almost all of our reels ourselves. We've developed a visual consistency over time, but the content is still created by us. One thing we realised quite early on was that people weren't interested in graphic elements—they wanted to see themselves. Since then, we've used almost exclusively photos taken during our runs: real people, real moments.

As the community has grown, weren't you afraid of losing the close-knit atmosphere that attracted people in the first place?
Viki: We absolutely were. In fact, when the community started growing more rapidly, we asked our members what they felt we absolutely had to preserve. Almost everyone gave the same answer: the friendliness and openness. That has been our compass ever since. In the beginning, I personally introduced myself to every new participant. I'd give them a high five and chat with them for a few minutes. That's no longer physically possible every time, but we're trying to pass on the same mindset to the rest of the team.
 I believe the culture of a community is always shaped by the people leading it. If you're open and genuinely interested in others, sooner or later you'll attract people who are similar.
 I'm really proud that such an inclusive atmosphere developed almost naturally. If someone joins us for the first time, someone will usually walk over and start talking to them within minutes. If someone falls during a run, several people immediately stop to help. You can't write those things into a rulebook. That's the community itself.

It seems, though, that you're dreaming much bigger than that.
Viki: Yes. Running Latte Club isn't the end goal—it's the starting point. For quite some time now, we've no longer been thinking of it as just a running club. In our minds, it's becoming an entire ecosystem.

Beyond community building and running, is your goal to turn Running Latte Club into a lifestyle brand? If so, what would you like to add to the running club?
Viki: Absolutely. From the very beginning, we had a vision that Running Latte Club could become more than just two group runs a week. Today, we're thinking in terms of an ecosystem where the running club remains at the heart of everything, but is complemented by other areas. One of our biggest dreams is to organise our own running race. We'd like to create an event that sets a new standard in Budapest—not only for local runners, but one that also attracts participants from abroad. I genuinely believe that a well-organised running event has enormous tourism potential. A marathon isn't just a sporting event; it's also city marketing. In many major cities around the world, tens of thousands of people travel specifically to take part in a race. Why couldn't Budapest become one of those destinations one day?
 We're also thinking about recovery and wellness services, community spaces, and, in the longer term, perhaps even places where sport, recovery and social interaction naturally come together. It's not just running that interests us—it's active lifestyles and community sports in a broader sense.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Running Latte Club (@runninglatteclub) által megosztott bejegyzés

With a community of this size, more and more brands want to be associated with you. How do you preserve your organic approach while welcoming sponsors?
Viki: Probably by saying no very often. From the beginning, we decided we didn't want to become an advertising platform. We don't want every run to be about which company's logo is in the background.
 For me, the key question is always whether a brand can genuinely add value to the community. I approach it in much the same way I do in my professional work with brands. It's not enough for a company to be well known or successful—it also has to share our values. In the long run, that also shapes how people perceive us. There have been opportunities that many people would probably have accepted immediately, but we turned them down. Not because they weren't good business opportunities, but simply because they didn't fit the world of Running Latte Club.
Attila: I think one very important difference is that we're not selling runs.
This isn't about having a different sponsor fund the event every week. We're much more interested in building long-term relationships with partners who think about community the same way we do. For example, when we started working with Samsung, the goal wasn't simply to put a few phones on a table. We were thinking about how to turn the partnership into an experience. That's how the idea of the bike-mounted sound system and the DJ at our runs came about. Today, it's become almost part of the club's identity. To me, that's much more exciting than simply showcasing a product.

On recently became one of your partners. Does that feel like a milestone?
Attila: Yes, absolutely. We were in discussions with them for months before the partnership came together. It's particularly important to us because it's not a one-off campaign—it's a long-term collaboration. Viki is the only On brand ambassador in Hungary, and Running Latte Club is the only organisation they sponsor here.
Viki: I've always been drawn to brands that don't simply follow the market—they help shape it. I think On is one of those brands. Oatly is another; they've done something very similar in the plant-based drinks category. What's interesting isn't just the products themselves, but the mindset behind them. And I think it works both ways. A brand says a lot about itself through the people and communities it chooses to support. That's exactly the kind of community we want to build—one that brands like these genuinely want to be part of.

Running Latte Club: web | Instagram