„Hogyan tudtok együtt élni a szerbekkel és a montenegróiakkal egyazon társadalomban? Nem emlékeztek arra, mit mond róluk a történelem?” – vagy ennek fordítottja. Ezt a kérdést gyakran teszik fel azoknak, akik etnikailag vegyes közegben élnek. Ulcinjban, Montenegró legdélibb, az albán határ közelében fekvő tengerparti városában ez a felvetés távolinak tűnik a mindennapi valóságtól.

Írta: Fitor Astafa

Ulcinj lakosságának többsége albán, mellettük montenegrói, szerb, valamint kisebb bosnyák, muszlim és horvát közösségek élnek itt. A mindennapi élet azonban nem arányszámok vagy kategóriák mentén szerveződik. Az emberek ugyanazokon az utcákon sétálnak, ugyanazokban a kávézókban ülnek, és ugyanazokat a parkokat használják anélkül, hogy folyamatosan a különbségekre koncentrálnának. A városközpontban megszokott, hogy az albán, a montenegrói és a szerb nyelvek egymás mellett hallhatók. A sokszínűség látható és hallható, de nem bontja meg a város ritmusát. Az együttélés itt kevésbé eszmeként, inkább rutinként működik – a megélt multikulturalizmus egy olyan formájaként, amelyet inkább a közelség, mintsem a politika alakít.

Közélet az identitás előtt
Ulcinjban a városhoz tartozás gyakran megelőzi az etnikai identitást. A közös történelmi múlt, a tengerparti földrajzi környezet és a mindennapi rutin erős kulturális alapot teremt – Ulqinak vagy Ulcinjani. Az etnikai hovatartozás továbbra is jelentőséggel bír, ahogyan Európa-szerte, de bemutatkozáskor ritkán ez az első, amit az emberek hangsúlyoznak. A közélet ezt a prioritást tükrözi. A kávézók etnikailag vegyesek és kötetlenek, különböző hátterű emberek gyakran ülnek egy asztalnál. Az utcák nyelvileg rétegzettek: a mindennapi beszélgetésekben az albán dominál, miközben a montenegrói és a szerb természetesen kering mellette. A munkahelyeken – különösen az állami intézményekben – a többnyelvűség gyakran elvárás, és a szakmai környezet közösségeken átívelően közös. Az ismétlődés révén alakul ki az ismerősség: ugyanazok az arcok, ugyanazok a terek, a város közös használata. Ez a mindennapi együttélés olyan „valahová tartozás”-érzést hoz létre, amely kevésbé identitáscímkékhez, inkább a közös jelenléthez kötődik.

Hagyományok egymás mellett (nem keveredve, nem szembenállva)
Ulcinj mindennapi életének összefonódása nem tünteti el a kulturális különbségeket. A hagyományok világosan elkülönülnek és gondosan őrzöttek. A vallási és kulturális naptárak inkább egymás mellett léteznek, mintsem összeolvadnának: a karácsony, a ramadánt, a bajramot és más ünnepeket nyíltan, súrlódás nélkül ünneplik meg. A város kulturális tája plurális, nem hibrid – a különbségek megmaradnak, nem oldódnak fel. Az albán esküvők például egyértelműen albán jellegűek maradnak. A zene, a szimbólumok és a rítusok az albán, sok esetben a muszlim hagyományt követik. Albán dalok szólnak, zászlók emelkednek és a vallási szertartásokat szabadon tartják meg mecsetekben vagy családi körben. Ezek a megnyilvánulások láthatók és a közélet természetes részének számítanak. Ugyanez a nyitottság jellemzi a montenegrói és szerb ünnepeket is. Esküvőik, zenéjük és szimbólumaik akadálytalanul jelennek meg. Ami ezeket az alkalmakat meghatározza, nem az elkülönülés, hanem a kölcsönös elismerés. Gyakori, hogy albánok montenegrói vagy szerb esküvőkön vesznek részt – és fordítva –, különösen szomszédok és közeli ismerősök körében. A részvétel kevésbé a hagyomány megosztásáról, inkább az öröm elismeréséről szól – a tisztelet csendesen gyakorolt, nem pedig hangosan hirdetett formájáról.

Mindennapi különbségek
Ulcinj muszlimoknak, katolikusoknak és ortodox keresztényeknek ad otthont. Az albánok többsége muszlim, bár katolikus albánok is élnek itt, míg a montenegróiak és a szerbek túlnyomórészt ortodox keresztények. Ezek a különbségek a mindennapi szokásokban láthatók, de ritkán válnak feszültség forrásává. Az étkezés gyakorlati példát kínál. Sok muszlim nem fogyaszt sertéshúst, ami hatással van a város mindennapi fogyasztási mintáira. A halal ételek széles körben elérhetők, és a legtöbb étterem mindenki számára megfelelő kínálatot biztosít. A sertéshús jelen van, de nem meghatározó. Ezeket a különbségeket nem folyamatos egyeztetés övezi, hanem beépülnek a mindennapi rutinba.

A humor finom szerepet játszik a sokszínűség kezelésében. Könnyed sztereotípiák keringenek barátok között – a montenegróiak „lassúak”, az albánok „makacsok”, a szerbek „drámaiak”, a bosnyákok „naivak”. Ezek a viccek csak az ismerősség és a kölcsönös bizalom közegében működnek. A határok többnyire ismertek. A vallás, az erőszak vagy a történelmi traumák nem szolgálnak poén alapjául. A különbség a közös társadalmi nyelv részévé válik, amelyet inkább körültekintéssel, mintsem konfrontációval kezelnek.

A nyelv mint társadalmi infrastruktúra
A nyelv talán a legvilágosabb betekintést nyújtja abba, miként működik az együttélés Ulcinjban. Az albán a mindennapi élet domináns nyelve, míg a montenegrói és a szerb az intézményeken, az oktatáson és a közigazgatáson keresztül marad jelen. Ennek eredményeként sok albán anyanyelvű legalább funkcionális szinten beszéli a montenegróit vagy a szerbet, néhányan pedig folyékonyan. A montenegrói államon belüli élet természetes módon ösztönzi a többnyelvűséget. A hivatalos nyelv ismerete gyakran szükséges a közszférában való elhelyezkedéshez és az adminisztratív ügyintézéshez. Sok albán számára ez nem veszteségként vagy nyomásként jelenik meg, hanem a mindennapi valóság gyakorlati kiterjesztéseként. Ez a dinamika magában a beszédben is tükröződik. Az Ulcinjban beszélt albán nyelv sajátos ritmussal és hangsúllyal bír, amelyet a hosszútávú együttélés formált. Bizonyos montenegrói vagy szerb szavak időnként megjelennek az albán beszélgetésekben – nem politikai gesztusként, hanem praktikus rövidítésként. Ezek az átvételek helyzetfüggők és jelöletlenek, a természetességet, nem pedig identitásváltást tükröznek. A nyelv itt kevésbé határvonal, inkább infrastruktúra: olyan eszköz, amely támogatja a mindennapi érintkezést.

Politika, média és távolság
Az országos politika és a médiadiskurzus jelen van Ulcinjban, de ritkán határozza meg a mindennapi interakciókat. A legtöbb országos hírt montenegróiul vagy szerbül sugározzák, míg az albán nyelvű média helyi csatornákon és külön műsorblokkokban érhető el. A lakosok egyszerre több nézőponttal találkoznak. A médiában megjelenő narratívák gyakran eltérnek egymástól, különösen az érzékeny regionális kérdésekben. Ezeket a különbségeket széles körben felismerik. Ami Ulcinjt megkülönbözteti, az a médiadiskurzus és a társadalmi viselkedés közötti távolság. A politikai viták többnyire elvontak maradnak, ritkán hatolnak be a közös társadalmi terekbe. Az emberek tisztában vannak a lehetséges kellemetlenségekkel és ennek megfelelően alkalmazkodnak. Az érzékeny témákat inkább bizalmi körben tartják. Az eltérő vélemények ellenére a mindennapi rutin zavartalan marad. A kávét együtt isszák, a munka folytatódik, a közterek közösek maradnak. A politikai különbségek léteznek, de nem szervezik újra a társadalmi életet. Ulcinjban a nézeteltérés nem fordul át automatikusan távolságtartásba.

Az együttélés kimondatlan szabályai
Ulcinjban az együttélés inkább informális társadalmi normák, mint formális megállapodások révén marad fenn. Az emberek általában tudják, mely témák hívnak beszélgetést, és melyek csendet – a kontextustól függően. Vegyes társaságban a visszafogottság többet ér, mint a provokáció. A meggyőződések nem tűnnek el; alkalmazkodnak a térhez. Az erőteljesebb vélemények inkább a magánszférában hangzanak el, míg a nyilvános érintkezés a komfortot és a folytonosságot helyezi előtérbe. A humort szűrik, az érzékenységet adottnak tekintik, a visszafogottságot pedig nem gyengeségnek, hanem társadalmi kompetenciának.

A mindennapi „kormányzásnak” ez a formája – a különbségek formális tárgyalás nélküli kezelése – organikusan alakult ki a hosszú távú együttélés során. Azt a közös megértést tükrözi, hogy a társadalmi élet akkor működik a legjobban, ha a különbségeket elismerik, de nem teszik őket állandó próbatétellé.

Fiatalabb generációk és a rétegzett identitás
A fiatalabb generációk számára az együttélés nem később elsajátítandó készség – ez az a közeg, amelyben felnőnek. A vegyes terek, a többnyelvű interakció és a társadalmi ismerősség inkább norma, mint kivétel. Ez egy tágabb mediterrán városi mintázatot tükröz, ahol a közélet továbbra is központi és megosztott.

Az identitás nem oldódik fel. A családi hagyományok, a vallási gyakorlatok és a kulturális emlékezet továbbra is jelentőséggel bírnak. Ami változik, az az identitás hordozásának módja. Nem másokkal szemben kerül hangsúlyozásra, hanem rétegzetté válik – egyszerre formálja az örökség és a közös tér. A fiatalok ugyanazokat az informális szabályokat öröklik, mint az idősebb generációk. Megtanulják, mely témákat kell óvatosan kezelni, és mely terek kínálnak nyitottságot. Ezt a tudatosságot nem korlátozásként élik meg, hanem társadalmi folyékonyságként – annak képességeként, hogy a sokszínűséget folyamatos egyeztetés nélkül is képesek kezelni.

Együtt élni deklaráció nélkül
Ulcinj nem állítja magát modellként, és nem is állítja, hogy megoldja a regionális feszültségeket. Egyszerűen a mindennapi együttélés egy olyan formáját tükrözi, amelyet az idő, a szokás és a közös tér alakított. A multikulturalizmust itt nem előadják vagy ünneplik; csendben gyakorolják. A különbségek láthatók maradnak, a hagyományok elkülönülnek, a történelmek összetettek. A mindennapi élet mégis folytatódik anélkül, hogy állandóan a megosztottságra utalna. Az együttélés nem toleranciaként, hanem normalitásként jelenik meg – a rutin, a visszafogottság és a kölcsönös figyelem által fenntartva. Egy olyan régióban, amelyet gyakran konfliktusokon keresztül írnak le, Ulcinj csendesebb narratívát kínál. Olyat, ahol a kultúrák nem olvadnak össze és nem is csapnak össze, hanem egymás mellett élnek – nem ideológia, hanem a mindennapi élet egyszerű folytonossága tartja össze őket.

“How can you live with Serbs and Montenegrins in the same society? Don’t you remember what history says about them?” or a vice-versa question. This question is often asked of people who live in ethnically mixed places. In Ulcinj, a town on Montenegro’s southernmost coast near the Albanian border, it feels far removed from everyday reality.

Written by Fitor Astafa

Ulcinj’s population is largely Albanian, alongside Montenegrin, Serbian, and smaller Bosnian, Muslim, and Croatian communities. Yet daily life here is not organised around percentages or categories. People walk the same streets, sit in the same cafés, and share the same parks without constant reference to differences. In the city centre, it is common to hear Albanian, Montenegrin, and Serbian spoken side by side. Diversity is visible and audible, but it does not disrupt the city's rhythm. Coexistence here functions less as an idea and more as a routine – a form of lived multiculturalism shaped by proximity rather than policy.

Public Life Before Identity
In Ulcinj, being from the city often comes before being defined by ethnicity. The town’s shared history, coastal geography, and everyday routines create a strong local identity – Ulqinakor Ulcinjani. Ethnic background remains meaningful, as it does throughout Europe, but it is rarely the first thing people emphasise when introducing themselves. Public life reflects this priority. Cafés are mixed and informal, with people from different backgrounds often sharing the same tables. Streets feel linguistically layered: Albanian dominates daily conversation, while Montenegrin and Serbian circulate naturally alongside it. In workplaces – particularly public institutions – multilingualism is often expected, and professional environments are shared across communities. Familiarity grows through repetition: seeing the same faces, sharing space, and navigating the city together. This everyday cohabitation produces a sense of belonging rooted less in identity labels and more in shared presence.

Traditions Side by Side (Not Mixed, Not Opposed)
The blending of everyday life in Ulcinj does not erase cultural distinctions. Traditions remain clearly defined and carefully preserved. Religious and cultural calendars coexist rather than merge, with Christmas, Ramadan, Bayram, and other celebrations observed openly and without friction. The city’s cultural landscape is plural, not hybrid – difference is maintained rather than diluted. Albanian weddings, for example, remain unmistakably Albanian. Music, symbols, and rituals follow Albanian and, in many cases, Muslim traditions. Albanian songs are played, flags are raised, and religious ceremonies take place freely in mosques or family settings. These expressions are visible and widely accepted as a normal part of public life. The same openness applies to Montenegrin and Serbian celebrations. Their weddings, music, and symbols are expressed without interference. What defines these moments is not separation, but mutual recognition. It is common for Albanians to attend Montenegrin or Serbian weddings, and vice versa, particularly among neighbours and close acquaintances. Participation is less about sharing tradition than about acknowledging joy – a form of respect practised quietly rather than declared.

Everyday Difference
Ulcinj is home to Muslims, Catholics, and Orthodox Christians. Most Albanians are Muslim, though Catholic Albanians are also present, while Montenegrins and Serbs are predominantly Orthodox Christian. These differences are visible in daily habits, but they rarely become sources of tension. Food offers a practical example. Many Muslims do not eat pork, which has influenced everyday consumption patterns in the city. Halal food is widely available, and most restaurants offer menus suitable for everyone. Pork exists, but it is not dominant. Rather than being negotiated constantly, these differences are absorbed into daily routines.

Humour plays a subtle role in managing diversity. Light stereotypes circulate among friends – Montenegrins as “slow,” Albanians as “stubborn,” Serbs as “dramatic,” Bosnians as “naive.” These jokes function only within a context of familiarity and mutual trust. Boundaries are generally understood. Religion, violence, or historical trauma are avoided as punchlines. Difference becomes part of a shared social language, navigated with caution rather than confrontation.

Language as Social Infrastructure
Language provides perhaps the clearest insight into how coexistence operates in Ulcinj. Albanian is the dominant language of everyday life, while Montenegrin and Serbian remain present through institutions, education, and public administration. As a result, many Albanian speakers have at least functional knowledge of Montenegrin or Serbian, with some speaking it fluently. Living within the Montenegrin state naturally encourages multilingualism. Knowledge of the official language is often necessary for public-sector employment and administrative life. For many Albanians, this is not experienced as loss or pressure, but as a practical extension of daily reality.

This dynamic is also reflected in speech itself. The Albanian spoken in Ulcinj has a distinct rhythm and accent shaped by long coexistence. Certain Montenegrin or Serbian words occasionally appear in Albanian conversations – not as political gestures, but as practical shortcuts. These borrowings are situational and unmarked, reflecting ease rather than identity shift. Language here functions less as a boundary and more as infrastructure: a tool that supports everyday interaction.

Politics, Media, and Distance
National politics and media narratives are present in Ulcinj, but they rarely define everyday interaction. Most national news is broadcast in Montenegrin or Serbian, while Albanian-language media exists through local outlets and dedicated segments. Residents are exposed to multiple perspectives simultaneously.

Media narratives often diverge, particularly on sensitive regional issues. These differences are widely recognised. What distinguishes Ulcinj is the gap between media discourse and social behaviour. Political debates tend to remain abstract, rarely entering shared social spaces. People are aware of potential discomfort and adjust accordingly, keeping sensitive discussions within familiar circles. Despite divergent opinions, daily routines remain uninterrupted. Coffee is shared, work continues, and public space remains collective. Political differences exist, but they do not reorganise social life. In Ulcinj, disagreement does not automatically translate into distance.

Unspoken Rules of Coexistence
Coexistence in Ulcinj is sustained through informal social norms rather than formal agreements. People generally know which topics invite conversation and which invite silence, depending on context. In mixed company, restraint is valued over provocation.

Beliefs do not disappear; they adapt to space. People express stronger opinions privately, while public interaction prioritises comfort and continuity. Humour is filtered, sensitivity is assumed, and restraint is seen as social competence rather than weakness. This form of everyday governance – managing difference without formal negotiation – has developed organically through long-term cohabitation. It reflects a shared understanding that social life functions best when difference is acknowledged without being constantly tested.

Younger Generations and Layered Identity
For younger generations, coexistence is not something to be learned later – it is the environment they grow up in. Mixed spaces, multilingual interaction, and social familiarity are the norm rather than the exception. This reflects a broader Mediterranean urban pattern in which public life remains central and shared.

Identity does not dissolve. Family traditions, religious practices, and cultural memory remain meaningful. What changes is how identity is carried. Rather than being asserted against others, it becomes layered – shaped simultaneously by heritage and shared space. Young people inherit the same informal rules as older generations. They learn which topics to approach carefully and which spaces invite openness. This awareness is not experienced as restriction, but as social fluency – an ability to navigate diversity without constant negotiation.

Living Together Without Declaration
Ulcinj does not present itself as a model, nor does it claim to resolve regional tensions. It simply reflects a form of everyday coexistence shaped by time, habit, and shared space. Multiculturalism here is not performed or celebrated; it is practised quietly. Difference remains visible, traditions remain distinct, and histories remain complex. Yet daily life continues without constant reference to division. Coexistence is not framed as tolerance, but as normality – sustained through routine, restraint, and mutual attention. In a region often described through conflict, Ulcinj offers a quieter narrative. One where cultures do not merge or confront, but live alongside each other, held together not by ideology, but by the simple continuity of everyday life.

Soon I’ll be transferring in Abu Dhabi because of a long-haul flight – on paper, that’s all there is to it. Yet whenever I mention it, almost everyone asks the same (seemingly unusual) question: Am I afraid? A few years ago, this sentence didn’t exist in connection with the Emirates: Dubai and Abu Dhabi were, in our minds, the embodiment of sterile luxury and “everything works.” Now, the perception and the sense of proximity to conflict have shifted in a single turn. At the same time, as absurd as it may sound, the war in Ukraine is increasingly pushed into the background noise of everyday life in Central Europe, becoming almost insignificant to our sense of security.

Distances have shortened in our minds
Recently, while riding the tram in Budapest, I overheard the girls' complaining voices. High school students, 14-15 years old, were sobbing as they discussed that “there’s no way back, World War III is here.” At first, I thought the Ukraine- and Zelensky-themed posters placed during the final stretch of the election campaign had taken their toll – but I was quickly proven wrong. The girls’ strong emotions were triggered by the rockets that had fallen in Dubai.

On the map, the United Arab Emirates is far away, yet we feel it is close. Not only because of the news cycle, but also because, in our globalized lives, the Middle East is not “a region” but a hub: according to the WTTC (World Travel & Tourism Council), the region accounts for 5% of global international arrivals and 14% of international transit traffic. In other words, many people are not vacationing there – they are simply transferring in Dubai, Doha, or Abu Dhabi between Europe, Asia, and Africa. And what is close in network terms is also close psychologically: we tend to “short-circuit” risk even when the real danger is geographically farther away – as American psychology professor Paul Slovic argues.

“The safest place in the world” as a brand – and what happened to it almost overnight
The basic premise of Gulf tourism has been that here, you are buying stability. According to TIME, Gulf countries – including the United Arab Emirates – have consciously built a “carefully curated” image of themselves as havens of stability and prosperity in an often turbulent Middle East. This image was not sold only through buildings and event calendars, but also through influencers: Visit Dubai has been running organized influencer programs for years, explicitly designed to shape public “perception.”

Moreover, “safety” has become a measurable brand name. Gulf News, for example, citing the Numbeo Safety Index, described the UAE in 2025 as the world's safest country. From this perspective, it is understandable why it was shocking when, in the first days of the war, social media was flooded with footage of airports, hotels, and flames. According to TIME, these viral images made visible a fragility that had previously been hidden.

When airspace closes, tourism does not “slow down” – it stops
Tourism is an industry, but it lives in the air: if there is no route, there is no product. According to WTTC estimates, the escalation of the Iranian war is already wiping out at least $600 million per day in international tourist spending in the Middle East due to airspace chaos, loss of trust, and the disruption of regional connectivity. The same statement highlights that the Dubai-Abu Dhabi-Doha-Bahrain axis normally handles around 526,000 passengers daily.

From this perspective, Dubai is not “a city,” but infrastructure: according to Dubai Airports, DXB (Dubai International Airport) handled 95.2 million passengers in 2025, reaching a historic peak and record annual international traffic. After the outbreak of the war, Condé Nast Traveller reported mass cancellations, rerouted journeys, longer travel times, and technical fuel stops – while flights are only gradually resuming.

The collapse of bookings: trust costs more than kerosene
In tourism, statistics are essentially a measure of sentiment. Euronews, citing the Tourism Economics (Oxford Economics) model, writes that in 2026, the number of international visitors to the Middle East could fall by 11-27%; this would mean 23-38 million fewer travelers and a loss of $34-56 billion in spending, with the loss of trust potentially lingering even after the conflict.

This aligns with UN Tourism’s rapid assessment, which, under a multi-country airspace closure scenario, projects a 20-23% decline in regional arrivals in 2026 and roughly $35 billion in losses.

Free Malaysia Today, citing Reuters, reminds us that Middle Eastern tourism represents roughly $367 billion annually for the region, yet now risks precisely the “safe, high-end” image that has been built through billions of dollars in investment from Abu Dhabi to Dubai.

You shoot a video – and it’s not just the rocket that gets into the frame
In the battle of perception, the most ironic twist is that the protection of “safety” has now often become a matter of law enforcement. According to Sky News, a British human rights organization is aware of up to 70 British nationals being detained in the UAE after taking photos or videos of Iranian attacks. The Evening Standard, citing data from Detained in Dubai, reported that at least 21 people have been charged and could face up to two years in prison and a £40,000 fine simply for sharing, commenting on, or recording footage. CBS News also highlighted that tourists and influencers have been targeted, and that the distribution of images showing arrests or impacts has been explicitly banned.

Meanwhile, TikTok has been working in the opposite direction. The online presence of the Emirates’ tourism agency on the controversial platform has always been significant. Self-proclaimed, muscular, almost exclusively male “nomad entrepreneur” lifestyle advisors have been repeating the same sentence for years: “the United Arab Emirates is the safest country in the world.” (The question naturally arises: for whom? Because if we are Bangladeshi guest workers or members of the LGBTQ community, we might not have the same experience – but as Michael Ende would say: “but that is another story and shall be told another time.”) According to LadBible, after the first wave of the war, videos praising the Emirates began to spread, repeating messages like “I’m not afraid because the leadership will protect me” – while in the same environment, strict sanctions were also emphasized: up to two years in prison and significant fines for “misinformation.” The effect is paradoxical: the more they try to control the image, the more visible it becomes that the narrative of safety has been shaken.

Qatar Airways: flight rescues to Egypt, storage airports, temporary routes
According to Qatar Airways’ official statement, due to the closure of Doha’s airspace, some flights to and from Doha have been temporarily suspended, with full restoration promised only after the airspace reopens safely.

Meanwhile, the “rescue operation” is often about planes rather than passengers. According to Flightradar24, Qatar Airways has begun moving wide-body aircraft en masse to storage airports: 22 Qatar aircraft have appeared at Teruel Airport (Spain) for long-term parking, and the list includes ferry flights originating from Cairo. Al-Ahram (citing AFP) reported as early as March that, amid the paralysis of the Dubai, Doha, and Abu Dhabi hubs, Cairo was receiving diverted flights as a “safe haven.” In such cases, Egypt is not a destination, but a forced backyard.

What comes next: rebound or lasting damage?
Tourism is surprisingly resilient: according to the WTTC, after security-related shocks – with proper crisis management – recovery can begin within as little as two months. The real question is how the Gulf states will rebuild the trust on which their entire model is based.

As for me, I return to my own layover story: Abu Dhabi used to be logistics, not geopolitics. Now it is suddenly both. The duty-free shops may be bustling again in a few months, but the question will remain: “Aren’t you afraid?” And sometimes that question signals the crisis of tourism more precisely than any graph ever could.

Hamarosan átszállok egy „long haul”repülőút miatt Abu Dhabiban – papíron ennyi a tényállás. Mégis, amikor elmesélem, szinte mindenki ugyanazt (a szokatlannak tűnő) kérdést teszi fel: nem félek-e? Pár éve ez a mondat az Emírségekkel kapcsolatban nem létezett: Dubaj és Abu Dhabi a fejünkben inkább a steril luxus és a „minden működik” materializációja volt. Most a percepció és a konfliktus közelségének érzete is egyetlen fordulattal megváltozott – miközben Ukrajna háborúját, bármennyire is abszurd, a közép-európai hétköznapok egyre gyakrabban képesek a háttérzajba tolni, szinte már inszignifikánssá válva biztonságérzetünkben.

A fejünkben rövidült le a távolság
Nemrégiben a villamoson utazva panaszos lányhangok ütötték meg a fülemet. Gimnazista, 14-15 éves lányok hüppögve tárgyalták, hogy „nincs visszaút, itt a harmadik világháború”. Elsőre azt gondoltam, a választási kampányhajrában kihelyezett Ukrajna- és Zelenszkij-plakátok tették meg a hatásukat, ám hamar megcáfoltak. A lányok heves érzelmeit a Dubajban lehullott rakéták okozták.

A térképen az Egyesült Arab Emírségek messze van, mégis közel érezzük. Nemcsak a hírciklus miatt, hanem mert a globalizált életünkben a Közel-Kelet nem „egy régió”, hanem csomópont: a WTTC (Utazási és Turisztikai Világtanács) szerint a térség a globális nemzetközi érkezések 5%-át és a nemzetközi tranzitforgalom 14%-át adja.  Vagyis rengetegen nem ott nyaralnak – csak átszállnak Dubajban, Dohában vagy Abu Dhabiban Európa, Ázsia és Afrika között. És ami hálózati értelemben közel van, az pszichológiailag is: a kockázatot hajlamosak vagyunk akkor is „rövidre zárni”, ha a valós veszély földrajzilag távolabb esik – állítja Paul Slovic amerikai pszichológia-professzor.

A „világ legbiztonságosabb helye” mint márka – és ami történt vele szinte egy nap alatt
Az Öböl-menti államok turizmusának alaptétele az volt, hogy itt stabilitást vásárolsz. A TIME szerint az Öböl-menti országok – köztük az Egyesült Arab Emírségek – tudatosan építettek „gondosan kurált” képet magukról mint a stabilitás és prosperitás menedékeiről a sokszor viharos Közel-Keleten.  Ezt nemcsak épületekkel és eseménynaptárral adták el, hanem influenszerekkel is: a Visit Dubai évek óta futtat szervezett influenszerprogramokat, amelyek kifejezetten a közönség „percepciójának” formálására építenek.

A „biztonság” ráadásul mérhető márkanév lett. A Gulf News például a Numbeo Safety Indexre hivatkozva 2025-ben a világ legbiztonságosabb országaként írta le az Egyesült Arab Emírségeket.  Innen nézve érthető, miért volt sokkoló, amikor a háború első napjaiban repülőterekről, hotelekről és lángokról készült felvételek lepték el a közösségi médiát: a TIME szerint épp ezek a virális képek tették látványossá a korábban elrejtett törékenységet.

Amikor a légtér zár, a turizmus nem „lelassul” – megáll
A turizmus iparág, de a levegőben él: ha nincs útvonal, nincs termék. A WTTC becslése szerint az iráni háború eszkalációja már legalább napi 600 millió dollárnyi nemzetközi turistaköltést üt ki a Közel-Keleten a légi káosz, a bizalomvesztés és a regionális kapcsoltság sérülése miatt.  Ugyanez a közlemény kiemeli: a Dubaj-Abu Dhabi-Doha-Bahrein tengely normál esetben együtt kb. 526 ezer utast kezel naponta.

Dubaj ebből a szempontból nem „egy város”, hanem infrastruktúra: a Dubai Airports szerint a DXB (avagy a dubaji nemzetközi repülőtér) 2025-ben 95,2 millió utast fogadott, a repülőtér történetének csúcsán, és rekord éves nemzetközi utasforgalommal.  A Condé Nast Traveller a háború kitörése után tömeges törlésekről, áttervezett útvonalakról, hosszabb menetidőkről és technikai üzemanyag-megállókról írt – miközben a járatok csak válogatva indulnak újra.

A foglalások összeomlása: a bizalom ára magasabb, mint a kerozin
A turizmusban a statisztika valójában hangulatmérő. Az Euronews a Tourism Economics (Oxford Economics) modelljére hivatkozva azt írja, hogy 2026-ban a Közel-Keletre érkező nemzetközi látogatók száma 11-27%-kal eshet vissza; ez 23-38 millióval kevesebb utazót és 34-56 milliárd dollárnyi kieső költést jelenthet, ráadásul a bizalomvesztés a konfliktus után is velünk maradhat.

Ezzel összecseng a UN Tourism gyorsértékelése is, amely egy több országot érintő légtérzár-szcenárió mellett 2026-ban 20-23%-os regionális érkezésszám-csökkenést és nagyjából 35 milliárd dolláros kiesést valószínűsít.

A Reuters tudósítását átvevő Free Malaysia Today pedig arra emlékeztet: a közel-keleti turizmus a régió számára nagyjából évi 367 milliárd dolláros értéket képvisel, miközben épp a „biztonságos, high-end” imázst kockáztatja, amit Abu Dhabitól Dubajig milliárdos beruházásokkal építettek.

Videót forgatsz, és nem csak a rakéta kerül képbe
A percepcióharcban a legironikusabb fordulat, hogy a „biztonság” védelme most sokszor rendészeti ügy. A Sky News szerint egy brit jogvédő szervezet akár 70 brit állampolgár őrizetbevételéről is tud az Egyesült Arab Emírségekben, miután fotókat vagy videókat készítettek az iráni támadásokról.  Az Evening Standard a Detained in Dubai adatait idézve azt írta: legalább 21 embert vádoltak meg, és akár két év börtön és 40 ezer fontos bírság is fenyegetheti őket pusztán azért, mert megosztottak, kommentáltak vagy rögzítettek felvételeket.  A CBS News pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy turistákat és influenszereket is elővettek, valamint kifejezetten tiltottá vált az elfogásokról vagy becsapódásokról készült képek terjesztése.

Közben a TikTok másik irányba dolgozott. Az Emírségek turisztikai ügynökségének online jelenléte a sokat vitatott platformon mindig is szignifikáns volt. Önjelölt, kigyúrt, szinte kizárólag „nomád vállalkozó” férfi életvezetési tanácsadók ismételgették éveken át ugyanazt a mondatot: „az Egyesült Arab Emírségek a világ legbiztonságosabb állama”. (Jogosan merül fel a kérdés persze, kinek, hiszen ha bangladesi vendégmunkások vagy az LMBTQ-közösség tagjai vagyunk, lehet nem ugyanez a tapasztalatunk – de ahogy Michael Ende mondaná: „ez egy másik történet, melynek elmesélésére máskor kerül sor”.) A LadBible beszámolója szerint a háború első hulláma után terjedni kezdtek a „nem félek, mert a vezetés megvéd” típusú, az Emirátusokat dicsérő videók – majd ugyanebben a környezetben emlékeztettek a szigorú szankciókra is: akár két év börtön és jelentős bírság jöhet „félreinformálásért”.  A hatás paradox: minél inkább kontrollálni akarják a képet, annál inkább látszik, hogy a biztonság narratívája megingott.

Qatar Airways: repülőmentés Egyiptomba, tárolórepterek, ideiglenes útvonalak
A Qatar Airways hivatalos közleménye szerint a dohai légtérzár miatt ideiglenesen felfüggesztették a Dohába irányuló és onnan induló járatok egy részét, és csak a légtér biztonságos újranyitása után ígérnek teljes visszaállást.

Közben a „mentőakció” sokszor nem utasokról, hanem gépekről szól. A Flightradar24 szerint a Qatar Airways tömegesen kezdett széles törzsű gépeket tárolórepterekre átrepíteni: Teruelben (Spanyolország) 22 Qatar-gép jelent meg hosszabb parkolásra, és a listán szerepel olyan ferry flight (pozicionáló repülés) is, amely Kairóból indult.  Az Al-Ahram (AFP-re hivatkozva) pedig már március elején arról írt, hogy a dubaji, dohai és abu-dhabi hubok bénultsága mellett Kairó „safe havenként” (biztonságos menedékként) fogadott eltérített járatokat.  Egyiptom ilyenkor nem célállomás, hanem kényszerű hátsóudvar.

Mi jön ezután: visszapattanás vagy tartós sebesülés?
A turizmus meglepően rugalmas: a WTTC szerint biztonsági jellegű sokkok után – jó válságkezeléssel – akár két hónapon belül is elindulhat a visszarendeződés.  A kérdés inkább az, hogy az Öböl-menti államok hogyan építik vissza azt a bizalmat, amelyre az egész modelljük épült.

Én pedig maradok a saját átszállásom történeténél: Abu Dhabi eddig logisztika volt, nem geopolitika. Most hirtelen mindkettő. Lehet, hogy a duty free pár hónap múlva újra pörög, de a kérdés ott marad: „Nem félsz?” És ez a kérdés néha pontosabban jelzi a turizmus válságát, mint bármelyik grafikon.

In 2026, Sziget opens a new chapter: the festival is both looking back to its own history and responding to one of the most pressing generational issues of today. On August 10, the iconic Day Zero returns, while the SZociety Movement is also launching, supporting professionals and communities working with young people’s mental health.

Since last October, the Sziget organizing office has been back in Hungarian ownership, and the team is building the 2026 festival along a rethought concept. According to Károly Gerendai, returning owner, the goal is for Sziget not to be just another major international festival, but once again a Budapest-based event that speaks to international audiences while also becoming a defining experience for Hungarian visitors. This includes a stronger integration of the local cultural and music scene, a closer relationship with the city, and a more pronounced focus on the festival’s unique identity.

One of the most visible elements of this shift is the return of Day Zero. On August 10, organizers are preparing a program that revisits some of Sziget’s most memorable moments: Faithless, Morcheeba, and Goran Bregović’s Wedding & Funeral Orchestra will take over the Main Stage. After the concerts, a modernized Táncdalfesztivál afterparty will continue the time-travel experience, hosted by Péter Janklovics and featuring special guests. The aim is clear: to bring together former Sziget-goers and new generations in a shared festival experience.

Beyond nostalgia, however, Sziget is also taking a stand on a highly relevant social issue. Launched under the SZiget SZociety Foundation, the SZociety Movement draws attention to the mental pressure, anxiety, and often invisible work of support professionals affecting the 16–25 age group. Rather than a one-off campaign, the initiative is designed as a year-round ecosystem, aiming to support, amplify, and strengthen those working in the field of mental health.

Closely tied to the movement is the SZuper SZociety Award, which will be presented on the Main Stage during the festival in multiple categories. The award highlights school psychologists, NGOs, digital creators, communities, and professionals who support young people in authentic and innovative ways. In a unique approach, alongside a professional jury, young people themselves will also play a key role in the decision-making process.

Sziget’s spatial structure continues to expand in 2026: the festival will be divided into eleven distinct districts, each functioning as its own self-contained world. Among them are the hip-hop and rap-focused dropYard, the electronic music-driven Delta District, the multidisciplinary Jardin des Arts, Wonderland, Impact Village, and the We Are Family zone designed for younger audiences and families.

The major music stages promise a strong lineup. The Main Stage will host names such as Skrillex, Florence + The Machine, Twenty One Pilots, Bring Me The Horizon, Lewis Capaldi, Skepta, Jorja Smith, Zara Larsson, and Tash Sultana. The Revolut Stage will feature acts including Soulwax, Nia Archives, Parcels, Ashnikko, Dijon, Underworld, and 2manydjs, while the electronic stages will welcome Peggy Gou, Sara Landry, Richie Hawtin, Dixon, Anfisa Letyago, and Joris Voorn.

A key new addition is the Budapest Park Stage by Johnnie Walker, where the Hungarian music scene takes center stage. Performers include Kispál és a Borz, Tankcsapda, Quimby, Bëlga, Péterfy Bori & Love Band, Irie Maffia, Majka, Beton.Hofi, Pogány Induló, Co Lee, Analog Balaton, Platon Karataev, and Manuel. With this, the organizers aim to reinforce Sziget as a festival that once again feels like a home ground event for the local audience.

Comfort and services are also evolving. Dust control will be handled in cooperation with Főkert using water from the Danube, more chill and rest zones will be introduced, and students will be able to purchase half-price passes under certain conditions. In gastronomy, the Budget-Friendly offering continues, the Food Market is introduced, and JótéKonyha—working together with the Hungarian Food Bank—brings food rescue into the festival environment.

All in all, Sziget 2026 arrives with a larger program and a more complex vision: one that builds on its own legacy, Budapest’s cultural energy, the local music scene, and social issues that extend far beyond the few days of the festival.

2026-ban új fejezetet nyit a Sziget: a fesztivál egyszerre fordul vissza saját történetéhez és reagál a jelen egyik legsúlyosabb generációs problémájára. Augusztus 10-én visszatér a Nulladik Nap, miközben elindul a SZociety Mozgalom is, amely a fiatalok mentális egészségével foglalkozó szakembereket és közösségeket támogatja.

A Sziget Szervezőiroda tavaly októbertől ismét magyar kézbe került, a szervezők pedig a 2026-os fesztivált már egy újragondolt koncepció mentén építik. Gerendai Károly régi-új tulajdonos szerint a cél az, hogy a Sziget ne csupán egy legyen a nagy nemzetközi fesztiválok között, hanem újra olyan budapesti esemény legyen, amely egyszerre szól a külföldi közönségnek és válik meghatározó élménnyé a magyar látogatók számára is. Ennek része a hazai kulturális és zenei színtér erősebb bevonása, a várossal való szorosabb kapcsolat, valamint a fesztivál egyedi karakterének hangsúlyosabbá tétele. Ennek egyik leglátványosabb eleme a Nulladik Nap visszahozása. A szervezők augusztus 10-re a Sziget korábbi nagy pillanatait idéző programmal készülnek: a Nagyszínpadra érkezik a Faithless, a Morcheeba és Goran Bregović Wedding & Funeral Orchestrája. A koncertek után egy modernizált Táncdalfesztivál-afterparty folytatja az időutazást, Janklovics Péter vezetésével és sztárvendégekkel. A nap célja egyértelműen az, hogy a régi szigetelőket és az új generációt közös fesztiválélménybe kapcsolja össze.

A nosztalgia mellett azonban a Sziget egy kifejezetten aktuális társadalmi ügy mellé is odaáll. A SZiget SZociety Alapítvány égisze alatt induló SZociety Mozgalom a 16–25 éves korosztály mentális terhelésére, szorongásaira és a segítő szakemberek sokszor láthatatlan munkájára hívja fel a figyelmet. A kezdeményezés nem egyszeri kampányként működne, hanem egész éves ökoszisztémaként: a cél a mentálhigiénés területen dolgozók támogatása, láthatóvá tétele és megerősítése. A mozgalomhoz kapcsolódik a SZuper SZociety-díj is, amelyet a fesztivál ideje alatt, a Nagyszínpadon adnak majd át több kategóriában. A díj iskolapszichológusokat, civil szervezeteket, digitális tartalomgyártókat, közösségeket és olyan szakembereket állít reflektorfénybe, akik hitelesen és innovatív módon segítik a fiatalokat. A döntésben a szakmai zsűri mellett maguk a fiatalok is fontos szerepet kapnak.

A 2026-os Sziget térszerkezete is tovább bővül: a fesztivál tizenegy különböző negyedre tagolódik, amelyek kisebb, önálló világokként épülnek be az összképbe. Külön negyedet kap többek között a hip-hop és rap kultúrára fókuszáló dropYard, az elektronikus zenei Delta District, a művészeti programokat összefogó Jardin des Arts, a Wonderland, az Impact Village és a családos, fiatalabb látogatóknak szóló We Are Family zóna.

A nagyobb zenei helyszínek programja is erősnek ígérkezik. A Nagyszínpadon többek között Skrillex, Florence + The Machine, Twenty One Pilots, Bring Me The Horizon, Lewis Capaldi, Skepta, Jorja Smith, Zara Larsson és Tash Sultana lép fel. A Revolut Stage-re érkezik többek között Soulwax, Nia Archives, Parcels, Ashnikko, Dijon, Underworld és 2manydjs, míg az elektronikus zenei helyszíneken Peggy Gou, Sara Landry, Richie Hawtin, Dixon, Anfisa Letyago és Joris Voorn is szerepel a line-upon. Fontos újdonság a Budapest Park Stage by Johnnie Walker is, ahol a magyar zenei színtér kap kiemelt szerepet. A fellépők között lesz többek között a Kispál és a Borz, a Tankcsapda, a Quimby, a Bëlga, Péterfy Bori & Love Band, az Irie Maffia, Majka, Beton.Hofi, Pogány Induló, Co Lee, Analog Balaton, Platon Karataev és Manuel is. A szervezők ezzel is azt szeretnék erősíteni, hogy a Sziget újra a hazai közönség számára is saját esemény legyen.

A fesztivál komfortja és szolgáltatásai szintén változnak. A pormentesítést a Főkerttel együttműködve, a Duna vizével oldják meg, több pihenő- és chillzóna jelenik meg, a diákok pedig bizonyos feltételek mellett félárú bérletet válthatnak. A gasztronómiában folytatódik a Budget-Friendly kínálat, megjelenik a Food Market, a JótéKonyha pedig az Élelmiszerbankkal együttműködve az ételmentés ügyét is behozza a fesztiváltérbe.

A 2026-os Sziget tehát nagyobb programlistával, komplexebb fesztiválképpel készül: egyszerre épít a múlt emlékezetére, Budapest kulturális energiáira, a hazai zenei életre és olyan társadalmi kérdésekre, amelyek messze túlmutatnak a fesztivál néhány napján.

We tend to view Iran exclusively through the lens of conflict, the nuclear dispute, or its authoritarian nature. At the same time, in doing so, we lose sight of precisely those elements that would make the country’s internal logic comprehensible. In our conversation with Erzsébet N. Rózsa, we discussed why the simplified Western image of Iran is misleading, how civilizational memory, Shiite state ideology, and modern republican institutions coexist, and why such a society cannot be reprogrammed from the outside.

Why is it so difficult to understand Iranian society from the outside? Are there key fundamentals without which we misinterpret how the country functions?
Partly because for decades, we have spoken about Iran almost exclusively in negative terms. Most Europeans have no personal experience with the country, so the image quickly becomes simplified: fundamentalism, terror, Shiite theocracy, oppression. Yet the first important statement is that Iran is not merely a regime, but a nation-state with a strong historical consciousness. The Islamic Revolution did not create a caliphate, an imamate, or an emirate, but rather a republic – moreover, within a political culture in which modern institutions have more than a century of tradition. The Constitutional Revolution of 1905-1911 established a parliament and a constitutional monarchy, meaning these elements were not imported from outside Iran. From the outside, therefore, we see a dual system: the institutions of the republic formally function, while behind them stands a strong ideological supervisory system.

Iran’s historical self-image also reaches much deeper than we tend to assume, from Europe. One of its key texts is the Shahnameh, Ferdowsi’s great epic, which reached its final form by 1010 and has remained a foundational work of Persian historical consciousness. This also helps explain why, in the face of external threats, internal grievances often recede into the background: in such moments, for many, the existence of the country comes first, and only afterward does the question of their relationship to the system arise.

It is often said that Iran represents a civilization spanning several thousand years. At the same time, the current system emerged from a revolutionary foundation. How can it appropriate this past if it originally arose partly in opposition to it?
When the Shah’s system collapsed, it was driven by genuine, deep, society-wide dissatisfaction. At the beginning of the process, it was not at all predetermined that it would result in an Islamic Republic. The revolution initially did attempt to eliminate many old, pre-Islamic or popular traditions, but it soon became clear that these could not simply be erased. Even customs associated with the Iranian New Year and spring renewal could not be eliminated; instead, they gradually became integrated into the system's new symbolic order. The Iran-Iraq War also played a very important role in this, ultimately consolidating the post-revolutionary order.

This is why I usually teach Iran as having a three-layered identity: Iranian-ness, Islam, and the republic. Iranian-ness represents historical depth and civilizational self-image; Islam within this specifically refers to the Shiite tradition, while the republic represents modern political institutions. The Safavid era is particularly decisive in this respect: from 1501 onward, Twelver Shiism became the state religion of Iran, which, in the long term, fundamentally shaped the country’s political and identity structures.

How unified is Iranian society during wartime? From the outside, one often sees images of both street celebrations and mourning.
The image of people on one side celebrating while on the other mourning the leadership is, in my view, overly simplistic. Certainly, there were those who, in certain moments, reacted out of anger toward the regime. But when civilian casualties appear, when people see their own cities, families, schools, and hospitals in danger, a completely different logic comes into play. In such cases, the question is not how angry someone is at the regime, but rather that the war should end.

Dissatisfaction with the system does not disappear, but it is temporarily pushed into the background. In times of external attack, the logic of resistance becomes stronger: people primarily want their country not to be further destroyed, and they do not want to fear that in six months or a year, they will find themselves in the same situation again.

And what happens if a conflict drags on? Do social fault lines intensify?
As long as there is shooting, I think less so. During external attacks, society often temporarily suspends its internal disputes. The post-war period is another matter: there, what will be decisive is what political changes follow and what bargaining positions emerge. But it is important to see that, institutionally, the state does not necessarily collapse, even when many outside expect it to. This is often reflected in the composition of negotiating delegations: if competent actors from foreign policy, military, national security, economic, and technical fields are all present at the same time, it indicates that the state is still capable of structured thinking and preparing agreements.

Analyses of Iran often refer to concepts such as pragmatism, cunning, bargaining logic, or indirect communication. Are these accurate?
More or less yes – but only if we do not treat them as exotic characteristics. Pragmatism is very much observable: it is already a pragmatic approach when a state sits down to negotiate with competent actors from all relevant fields present. But it is also true of the system as a whole that the ultimate measure of every decision is its own survival and the preservation of its room for maneuver.

Cunning and the logic of bargaining are diplomacy itself. Diplomacy is not a diktat. It is not about someone showing up and declaring what will happen. Iranians find it difficult to accept ultimatums, but they can and want to negotiate – even if the outcome is not ideal for them. This is based on a very long accumulation of historical experience.

Indirect communication is not exclusively an Iranian phenomenon either. In Middle Eastern diplomacy and great-power politics alike, it is common for public statements and behind-the-scenes negotiations to differ. To understand how Iran operates, it is not enough to look only at what is said at a press conference; one must also observe the channels, intermediaries, and implicit messages operating in the background.

How does all this appear in the debate over the nuclear program?
Negotiations over Iran’s nuclear program did not begin yesterday. They have been ongoing for decades, and there was an agreement in which Iran committed to keeping the program within civilian limits under international supervision. The JCPOA set the upper limit of enrichment at 3.67 percent and imposed detailed technical restrictions; the turning point came when the United States withdrew from this agreement in 2018. The question, therefore, is not whether we believe what the Iranians say, but that there once existed a controlled framework that made this not a matter of belief, but of verification. From this perspective, a recurring element of the Iranian position is that the crisis of trust was deepened not only by Tehran but also by decisions in Washington.

Can external geopolitical pressure meaningfully steer Iran’s direction?
In my view, lasting political change cannot be forced from the outside. Ultimately, Iran’s internal transformation can only be determined by the Iranian society itself – if it wants it. External pressure can increase costs, and military or economic coercion can be applied, but that does not automatically make a society different. Bombing certainly cannot create a legitimate and stable internal transformation.

Erzsébet N. Rózsa is a Middle East expert, senior research advisor at the Institute of World Economics, and a professor at the University of Public Service. Her research focuses on the political, social, and security processes of Egypt, Iran, and the broader Middle East, with particular attention to nuclear non-proliferation and the Iranian nuclear program. She obtained degrees in English, Arabic, and Iranian studies at ELTE, followed by a PhD and habilitation in international relations. She also holds the Doctor of the Hungarian Academy of Sciences title. With several decades of research and teaching experience, she previously served as a senior researcher at the Hungarian Institute of International Affairs and has participated in and led numerous international research projects.

Hajlamosak vagyunk Iránra kizárólag a konfliktusok, az atomvita vagy az autoriter állam felől nézni, miközben ezzel éppen az tűnik el a képből, ami az ország belső logikáját érthetővé tenné. N. Rózsa Erzsébettel arról beszélgettünk, miért félrevezető a leegyszerűsítő nyugati Irán-kép, hogyan él egymás mellett civilizációs emlékezet, síita állameszme és modern köztársasági intézményrendszer, és miért nem lehet egy ilyen társadalmat kívülről újraprogramozni.

Miért ilyen nehéz kívülről megérteni az iráni társadalmat? Van-e néhány olyan alapkulcs, amely nélkül félreértelmezzük az ország működését?
Egyrészt azért, mert évtizedek óta szinte kizárólag a negatívumok felől beszélünk Iránról. A legtöbb európainak nincs személyes tapasztalata az országról, ezért a kép gyorsan leegyszerűsödik: fundamentalizmus, terror, síita teokrácia, elnyomás. Pedig az első fontos állítás az, hogy Irán nem pusztán egy rezsim, hanem egy erős történeti öntudattal rendelkező nemzetállam. Az iszlám forradalom nem kalifátust, nem imámátust és nem emirátust hozott létre, hanem köztársaságot, ráadásul olyan politikai kultúrában, ahol a modern intézményeknek több mint százéves hagyománya van. Az 1905–1911-es alkotmányos forradalommal parlament és alkotmányos monarchia jött létre, vagyis ezek az elemek nem külső importként jelentek meg Iránban. Kívülről ezért egy kettős rendszert látunk: formálisan működnek a köztársaság intézményei, miközben mögöttük egy erős ideológiai felügyeleti rendszer is áll.

Irán történeti önképe ráadásul jóval mélyebbre nyúlik annál, mint ahogy ezt Európából hajlamosak vagyunk elképzelni. Ennek egyik kulcsszövege a Sáhnáme/Királyok könyve, Firdauszí/Ferdószi nagy eposza, amely 1010-re nyerte el végső formáját, és a perzsa történeti tudat egyik alapműve maradt. Ez is segít megérteni, hogy külső fenyegetés esetén miért szorulnak gyakran háttérbe a belső sérelmek: ilyenkor sokak számára előbb az ország léte, és csak utána a rendszerhez való viszony válik kérdéssé.

Sokszor elhangzik, hogy Irán esetében egy több ezer éves civilizációról beszélünk. Ugyanakkor a jelenlegi rendszer mégiscsak egy forradalmi alapból nőtt ki. Hogyan tudja magáévá tenni ezt a múltat, ha eredetileg részben épp azzal szemben jött létre?
Amikor a sah rendszere összeomlott, annak hátterében valódi, mély, össztársadalmi elégedetlenség állt. A folyamat elején egyáltalán nem volt eldöntve, hogy a végén iszlám köztársaság jön létre. A forradalom kezdetben valóban megpróbált leszámolni számos régi, preiszlám vagy népi hagyománnyal, de hamar kiderült, hogy ezeket nem lehet egyszerűen eltörölni. Nem sikerült eltüntetni az iráni újévhez és a tavaszi megújuláshoz kapcsolódó szokásokat sem; inkább fokozatosan ráépültek a rendszer új szimbolikus rendjére. Ebben nagyon fontos szerepe volt az Irán-Irak-háborúnak is, amely a forradalom utáni új rendet végül megszilárdította.

Én ezért szoktam úgy tanítani Iránt, mint egy háromrétegű identitást: irániság, iszlám és köztársaság. Az irániság a történeti mélységet és a civilizációs önképet jelenti, az iszlám ezen belül kifejezetten a síita hagyományt, a köztársaság pedig a modern politikai intézményrendszert. A Szafavidák kora ebből a szempontból különösen meghatározó: 1501-től a tizenkét imámos síita iszlám lett Irán államvallása, ami hosszú távon az ország politikai és identitásbeli szerkezetét is döntően formálta.

Mennyire egységes az iráni társadalom háború idején? Kívülről sokszor egyszerre látni az utcai öröm képeit és a gyászt is.
Az a kép, hogy az egyik oldalon emberek ünnepelnek, a másikon pedig a vezetést siratják, szerintem túlságosan leegyszerűsítő. Biztosan voltak olyanok, akik egy-egy pillanatban a rezsimmel szembeni indulatukból reagáltak. De amikor civil áldozatok jelennek meg, amikor a saját városukat, családjukat, iskoláikat, kórházaikat látják veszélyben, akkor egészen más logika lép működésbe. Ilyenkor nem az a kérdés, ki mennyire haragszik a rezsimre, hanem az, hogy legyen vége a háborúnak.

A rendszerrel szembeni elégedetlenség ettől még nem tűnik el, csak átmenetileg háttérbe sorolódik. Külső támadás idején az ellenállás logikája erősödik meg: az emberek elsődlegesen azt akarják, hogy ne rombolják tovább az országukat, és ne kelljen attól tartaniuk, hogy fél év vagy egy év múlva újra ugyanebben a helyzetben találják magukat.

És mi történik akkor, ha egy konfliktus elhúzódik? Felerősödnek a társadalmi törésvonalak?
Amíg lőnek, szerintem kevésbé. A külső támadás idején a társadalom sokszor átmenetileg felfüggeszti a belső vitáit. A háború utáni időszak már más kérdés: ott az lesz döntő, hogy milyen politikai változások következnek, és milyen alkupozíciók alakulnak ki. De fontos látni, hogy intézményi értelemben az állam nem feltétlenül omlik össze akkor sem, amikor kívülről sokan ezt várják. Ezt gyakran a tárgyalódelegációk összetétele is megmutatja: ha a külpolitikai, katonai, nemzetbiztonsági, gazdasági és technikai területek kompetens szereplői egyszerre vannak jelen, az annak a jele, hogy az állam még képes strukturáltan gondolkodni és megállapodásokat előkészíteni.

Az Iránról szóló elemzésekben gyakran előkerülnek olyan kulcsszavak, mint a pragmatizmus, a ravaszság, az alkudozás logikája vagy az indirekt kommunikáció. Helytállóak ezek?
Nagyjából igen, de csak akkor, ha nem egzotikus sajátosságként kezeljük őket. A pragmatizmus nagyon is érzékelhető: már az is pragmatikus működés, ha egy állam úgy ül le tárgyalni, hogy minden érintett területről jelen vannak a kompetens szereplők. De a rendszer egészére is igaz, hogy minden döntésének végső mércéje a saját fennmaradása és mozgásterének megőrzése.

Őszintén szólva a ravaszság és az alkudozás logikája maga a diplomácia. A diplomácia nem diktátum. Nem arról szól, hogy valaki odamegy, és kijelenti, mi fog történni. Az irániak ultimátumot nehezen fogadnak el, tárgyalni viszont tudnak és akarnak – még akkor is, ha az eredmény nem ideális számukra. Ebben nagyon hosszú történeti tapasztalat halmozódott fel.

Az indirekt kommunikáció sem kizárólag iráni jelenség. A közel-keleti diplomáciában és a nagyhatalmi politikában egyaránt mindennapos, hogy a nyilvános beszéd és a háttérben zajló egyeztetés nem ugyanaz. Az iráni működés megértéséhez ezért nem elég azt nézni, mi hangzik el egy sajtótájékoztatón; azt is figyelni kell, milyen csatornák, közvetítők és hallgatólagos üzenetek mozognak a háttérben.

Hogyan látszik mindez a nukleáris programról szóló vitában?
Az iráni nukleáris program ügyében nem tegnap kezdődtek a tárgyalások. Évtizedek óta zajlanak, és volt egy olyan megállapodás is, amelyben Irán vállalta, hogy a program civil célú keretek között, nemzetközi ellenőrzés mellett marad. A JCPOA 3,67 százalékban húzta meg a dúsítás felső határát, és részletes technikai korlátokat írt elő; a fordulópontot az jelentette, hogy az Egyesült Államok 2018-ban kilépett ebből a megállapodásból. A kérdés tehát nem az, hogy elhisszük-e, amit az irániak mondanak, hanem az, hogy egyszer már létezett egy olyan ellenőrzött keretrendszer, amely ezt nem hitkérdéssé, hanem verifikációs kérdéssé tette. Innen nézve az iráni álláspont egyik visszatérő eleme az, hogy a bizalmi válságot nemcsak Teherán, hanem Washington döntései is mélyítették.

Lehet külső geopolitikai nyomással érdemben irányt szabni Iránnak?
Tartós politikai változást kívülről szerintem nem lehet kierőszakolni. Irán belső átalakulását végső soron az iráni társadalom tudja meghatározni, ha akarja. Külső nyomással lehet költségeket növelni, lehet katonai vagy gazdasági kényszert gyakorolni, de attól egy társadalom nem lesz automatikusan más. Bombázással biztosan nem lehet legitim és stabil belső átalakulást létrehozni.

N. Rózsa Erzsébet Közel-Kelet-szakértő, a Világgazdasági Intézetének tudományos tanácsadója és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem egyetemi tanára. Kutatási területei közé tartozik Egyiptom, Irán és a tágabb közel-keleti térség politikai, társadalmi és biztonságpolitikai folyamatai, különös tekintettel a nukleáris fegyverzetkorlátozásra és az iráni atomprogramra. Az ELTE-n szerzett angol-arab-iráni diplomát, majd nemzetközi kapcsolatokból PhD-fokozatot, 2020-tól az MTA doktora. Több évtizedes kutatói és oktatói tapasztalattal rendelkezik, korábban a Magyar Külügyi Intézet vezető munkatársa volt, és számos nemzetközi kutatási projekt résztvevője, illetve vezetője.

Az építészet és a design szerepét újragondoló nemzetközi platform májusban tér vissza Szlovéniába, hogy választ keressen a túltermelés korának egyik legfontosabb dilemmájára.

2026. május 21–22-én ismét Portorož ad otthont a BIG SEE Festivalnak, amely Délkelet-Európa egyik meghatározó építészeti és designeseményévé nőtte ki magát. A korábban külön működő BIG Architecture és BIG Design összeolvadásával létrejött fesztivál új fókuszt kapott: az építészetet és a designt olyan eszközként vizsgálja, amelyek képesek eligazítani a komplexitás, a felelősség és a folyamatos változás világában. Az idei kiadás központi kérdése egyszerűnek tűnik, mégis nehezen megválaszolható: Too much? What is just enough? – azaz mennyi az elég egy olyan korban, ahol szinte mindenből túl sok van.

A bőség korának dilemmája
Több épület, több tárgy, több vizuális inger és végtelen mennyiségű vélemény — az építészet és a design ma példátlan szabadságban működik. A kérdés már nem az, hogy mit lehet létrehozni, hanem az, hogy mit érdemes. A BIG SEE Festival ezt a dilemmát olyan gondolati keretként kezeli, amely az esemény minden elemét áthatja. A szervezők szerint az építészet és a design feladata mindig is az volt, hogy rendet, tájékozódást és méltóságot adjon. Egy olyan környezetben, ahol minden megvalósítható, a visszafogottság választása szakmai és etikai döntéssé válik.

Prezentáció helyett párbeszéd
A fesztivál egyik kulcseleme a konferencia, amely tudatosan eltávolodik a trendkövető formátumoktól. A program öt nézőpont köré szerveződik – köztük az építészet relevanciája, a városi élet emberi dimenziói vagy a radikális redukció kérdése –, és olyan problémákat vet fel, amelyek a szakmát alapjaiban érintik. A meghívott előadók között megtalálható többek között a Norman Foster Foundation, a Renzo Piano Building Workshop vagy a MVRDV-hez köthető szakemberek köre, miközben feltörekvő irodák is szerepet kapnak. A cél a feszültség és a valódi diskurzus megteremtése, hogy a résztvevők élesebb kérdésekkel és tudatosabb szemlélettel távozzanak.

Elismerés a lényegre fókuszáló munkáknak
A BIG SEE Awards 2018-as indulása óta nemzetközi szintre lépett, és mára az építészeti és termékdesign területén nyújtott teljesítmények egyik fontos visszajelző platformjává vált. A díjak olyan projekteket emelnek ki, amelyek a látvány helyett a tartalomra, a kontextusra és a világos szándékra építenek. A fesztivál harmadik pillére a trade show, amely tudatosan eltér a nagyléptékű kereskedelmi vásárok logikájától. A válogatott kiállítók olyan anyagokat, technológiákat és termékeket mutatnak be, amelyek valódi építészeti folyamatokban használhatók, a koncepciótól a kivitelezésig.

Közös gondolkodás globális léptékben
A 2026-os tematika részeként a BIG SEE egy nemzetközi felmérést is indít, amely arra keresi a választ, mit jelent ma a „pont elég” az építészet és a design területén. A beérkező válaszok nemcsak a fesztivál programjába épülnek be, hanem egy szélesebb, közös gondolkodási folyamat részévé válnak. A több mint 3000 látogatót, 100 kiállítót és 800 programot felvonultató esemény célja, hogy ne egyszerűen bemutassa a szakma aktuális állapotát, hanem irányt is adjon. Egy olyan közegben, ahol a lehetőségek száma végtelen, a valódi kérdés az, hogy mit választunk közülük, és miért.

Programok és további információ a fesztivál weboldalán.

The international platform rethinking the role of architecture and design returns to Slovenia this May to address one of the defining dilemmas of an age shaped by overproduction.

On May 21–22, 2026, Portorož will once again host the BIG SEE Festival, which has grown into one of the leading architecture and design events in Southeast Europe. Formed through the merger of the previously separate BIG Architecture and BIG Design, the festival now operates with an expanded focus: it examines architecture and design as tools that help navigate a world defined by complexity, responsibility, and constant change. The central question of this year’s edition may sound simple, yet it is difficult to answer: Too much? What is just enough?—how much is enough in an era where there seems to be an excess of everything.

The dilemma of abundance
More buildings, more objects, more visual stimuli, and an endless stream of opinions—architecture and design today operate within unprecedented freedom. The question is no longer what can be created, but what should be. The BIG SEE Festival approaches this dilemma as a conceptual framework that permeates every aspect of the event. According to the organizers, the role of architecture and design has always been to provide structure, orientation, and dignity. In an environment where everything is possible, choosing restraint becomes a professional and ethical decision.

Dialogue instead of presentation
One of the key elements of the festival is its conference, which deliberately moves away from trend-driven formats. The programme is structured around five perspectives—including the relevance of architecture, the human dimension of urban life, and the idea of radical reduction—and raises questions that cut to the core of the profession. Among the invited speakers are representatives of the Norman Foster Foundation, the Renzo Piano Building Workshop, and practices connected to MVRDV, alongside emerging studios. The aim is to create tension and genuine discourse, allowing participants to leave with sharper questions and a more conscious perspective.

Recognising work that focuses on substance
Since its launch in 2018, the BIG SEE Awards have evolved into an international platform acknowledging achievements in architecture and product design. The awards highlight projects that prioritise content, context, and clarity of intention over spectacle. The third pillar of the festival is the trade show, which consciously departs from the logic of large-scale commercial fairs. Selected exhibitors present materials, technologies, and products that can be applied in real architectural processes, from concept to execution.

Collective thinking on a global scale
As part of the 2026 theme, BIG SEE is launching an international survey exploring what “just enough” means today in architecture and design. The responses will not only feed into the festival programme but also contribute to a broader, collective reflection. Bringing together more than 3,000 visitors, 100 exhibitors, and over 800 programme elements, the event aims to do more than present the current state of the field—it seeks to offer direction. In a context where possibilities are endless, the real question is what we choose from them—and why.

For programmes and more information check the official site.

Bakelit-sercegés, magnószalag, félkész dalszövegek — a Bomo új, Hangstúdió kollekciója a zene születésének állapotát ragadja meg. Az Ifipark nosztalgikus hangulata a kiindulópont, ami megadja a papírok és tárgyak vizuális ritmusát.

Van az a pillanat, amikor leejted a tűt a bakelitre, és hirtelen minden lelassul. A Bomo Art Budapest új, Hangstúdió kollekciója ezt a pillanatot próbálja megfogni – hang helyett papíron, tárgyakon, felületeken. A kiindulópont az Ifipark, de nem a poros emlékkönyvverzió, inkább az a félhomályos, kicsit feszültséggel teli állapot, ami koncert előtt vagy felvétel közben van: amikor még semmi nem történt meg, de már minden ott van a levegőben. A hatvanas-hetvenes évek magyar beatkultúrája itt konkrét idézetek nélkül jelenik meg – egy vizuális loopként, ami egyszerre retró és nagyon mai. A sztori ráadásul fizikailag is összeér: a legendás Budai Ifjúsági Park egykor pont a Várkert Bazárnál működött, ahol ma a Bomo boltja áll. Nem kellett messzire menni inspirációért, inkább csak visszahallgatni.

Dalszerző füzetektől lemezdobozokig
A kollekció grafikája Hollósi Éva munkája, és szerencsére elkerüli a „retro filter mindenre” csapdáját. Inkább rétegez: skiccekből indul, majd szépen épül fel, mintha egy track készülne. A fémes felületek és gombok festése annyira részletes lett, hogy közelről nézve szinte működni kezdenek. A Hangstúdió egy új minta a meglévő Bomo-termékeken – naplókon, albumokon és határidőnaplókon is működik ez a vizuális ritmus. Most először viszont kifejezetten a zene köré szervezett tárgyak is bekerültek a mixbe. Ilyen a dalszerző füzet, ami egy hely félkész soroknak, ötleteknek, dallamkezdeményeknek. Nem kell befejezni, nem kell publikálni, elég, ha létezik. A lemezdoboz már egy másik szint: praktikus, közben statement is, végre nem egy random polcon porosodnak a vinyljeink. És persze ott vannak a kisebb, könnyebben hordható darabok is, mint a kitűzők, oldschool módon jelzik a stílusod. A Bomo mostani iránya láthatóan túlmutat a tárgyakon, és arra fókuszál, hogy mit kezdünk a zenével akkor, amikor már nem háttérzaj. Ennek a gondolatnak egy következő lépése lesz az a közös kiadvány, amit a Klasszik Lasszó csapatával készítenek: irodalom, zene és tárgykultúra egy dobozban. A Hangstúdió kollekció így egy ismerős elemekből jól összerakott remix.

Bomo Art Budapest: Instagram | web

Vinyl crackle, tape reels, half-written lyrics — Bomo’s new Hangstúdió collection captures the moment when music is being born. The nostalgic atmosphere of Ifipark serves as a starting point, setting the visual rhythm for papers and objects alike.

There’s that moment when you drop the needle on a record and everything suddenly slows down. Bomo Art Budapest’s new Hangstúdió collection tries to capture exactly this — translating sound into paper, objects and surfaces. The reference point is Ifipark, though not in a dusty, archival sense. It’s closer to that dimly lit, slightly tense state before a concert or during a recording session: when nothing has happened yet, but everything is already in the air. The Hungarian beat culture of the 1960s and ’70s appears here without direct references — as a visual loop that feels both retro and distinctly contemporary. The story also comes full circle physically: the legendary Budai Ifjúsági Park once operated right above the Várkert Bazár, where Bomo’s shop stands today. Inspiration didn’t require going far — more like tuning back in.

From songwriting notebooks to record boxes
The collection’s graphics are the work of Éva Hollósi, and thankfully avoid the “retro filter on everything” trap. Instead, they build in layers: starting from sketches and gradually coming together, like a track in progress. The rendering of metallic surfaces and knobs is so detailed that up close they almost seem functional. Hangstúdió appears as a new pattern across existing Bomo products — journals, albums and planners all carry this visual rhythm. At the same time, objects specifically built around music enter the mix for the first time. One of these is the songwriting notebook, a space for unfinished lines, ideas and melodic fragments. No need to finish, no need to publish — it’s enough that it exists.

The record box operates on another level: practical, yet also a statement — your vinyls finally have a place that makes sense, instead of gathering dust on a random shelf. And of course, there are smaller, more wearable pieces like pins, signalling your taste in an old-school way. Bomo’s current direction clearly goes beyond objects, focusing instead on what we do with music once it’s no longer just background noise. The next step in this thinking is a collaborative publication with the Klasszik Lasszó team, bringing together literature, music and object culture in one boxed edition. The Hangstúdió collection ultimately works as a well-composed remix built from familiar elements.

Bomo Art Budapest: Instagram | web

Varsó belvárosában, a Wilcza és a Koszykowa utca sarkán áll egy épület, amely finom rétegzettségével hívja fel magára a figyelmet. A Nobu Hotel Warsawban a japán minimalizmus és az Art Deco karakter találkozása teszi izgalmassá.

A Nobu márka – amely Robert De Niro, Nobu Matsuhisa és Meir Teper nevéhez kötődik – világszerte az építészet, a gasztronómia és a vendéglátás egységére épít. A varsói hotel ennek az attitűdnek egy különösen erős, lokálisan értelmezett példája, ahol az enteriőr és az építészeti gondolkodás szorosan összefonódik. A hotel egyik legizgalmasabb rétege a régi és az új viszonya. A történeti szárny a korábbi Hotel Rialto épületéből alakult ki, míg egy új kortárs tömb áll. A két rész azonban nem válik le egymásról, inkább egy kellemes feszültséget, párbeszédet képez. Ez a kettősség az enteriőrökben is megjelenik. A japán omotenashi filozófiája – amely a vendégélmény teljes, részletekig átgondolt megközelítését jelenti – a szolgáltatás színvonala mellett a vizuális döntésekben is érezhető, az anyagokon, fényeken és arányokon.

Anyagok dialógusa
A 116 szoba belsőépítészete tudatos kontrasztokra épül. A nyers betonfelületek mellett meleg fa és travertin jelenik meg, miközben a textúrák és minták egyensúlyban tartják a kompozíciót. A kortárs elemek – például a karakteres szőnyegek vagy az architektonikus beton – párbeszédbe lépnek az Art Deco inspirálta részletekkel: sötét felületek, finoman strukturált fa, visszafogott, mégis elegáns tapéták. melyek gazdag atmoszférát teremtenek. Az enteriőrök egyszerre hűvösek és befogadóak, strukturáltak, de nem rigid módon – inkább egyfajta csendes dinamika jellemzi őket. A térélményt tovább gazdagítják az ASOM Collection válogatott lengyel művészeti alkotásai, melyek helyi “ízt” adnak az enteriőrnek.

A Medusa Group és a kaliforniai Studio PCH együttműködésében megvalósult új épületszárny egy szabálytalan telken jött létre, ami különösen precíz tervezést igényelt. A trapéz alakú, üvegezett tömeg eltolt szintjei változatos nézőpontokat hoznak létre, miközben maximalizálják a természetes fényt. A homlokzat zúzott üvegből készült rétege egyfajta félig áteresztő membránként működik: egyszerre biztosít intimitást és nyitja meg a belső tereket a város felé. A lekerekített üvegsarok pedig egy organikusabb, áramlóbb formanyelvet hoz be a városi szövetbe – egy finom elmozdulást a klasszikus high-end architektúra irányából.

Lokális válasz egy globális nyelvre
A Nobu Hotel Warsaw esetében a design egy nagyobb történet része. Ezt erősíti a hotelhez kapcsolódó funkciók sora is: a Nobu étterem japán-perui konyhája, a Sake Bar, valamint a föld alatti Jassmine jazzklub, amely hangulatában inkább idézi New York intim zenei tereit, mint egy klasszikus hotelszolgáltatást. A lobby szoborszerű lépcsője, a fényt visszaverő felületek, vagy éppen a klub sötétebb, zártabb atmoszférája mind ugyanazt a gondolatot viszik tovább: a térhasználat élménnyé formálását. Öt évvel a megnyitása után a Nobu Hotel Warsaw továbbra is az egyik legerősebb példája annak, hogyan lehet egy globális márkát lokális kontextusban újraértelmezni. A Medusa Group építészei — Przemo Łukasik és Łukasz Zagała — olyan épületet hoztak létre, amely egyszerre reflektál Varsó történeti rétegeire és kapcsolódik egy nemzetközi designdiskurzushoz. Ez a projekt talán éppen azért működik: mert nem akar mindent egyszerre megmutatni — inkább hagyja, hogy a tér lassan, rétegről rétegre táruljon fel.

In the heart of Warsaw, at the corner of Wilcza and Koszykowa streets, stands a building that draws attention through its subtle layering. At Nobu Hotel Warsaw, the encounter between Japanese minimalism and Art Deco character creates a compelling spatial experience.

The Nobu brand — founded by Robert De Niro, Nobu Matsuhisa and Meir Teper — is built globally on the integration of architecture, gastronomy and hospitality. The Warsaw hotel is a particularly strong, locally interpreted example of this approach, where interior design and architectural thinking are closely intertwined. One of the most intriguing aspects of the hotel is the relationship between old and new. The historic wing was developed from the former Hotel Rialto, while a contemporary new volume stands alongside it. Rather than separating, the two parts form a gentle tension — a dialogue that enriches the overall experience. This duality is also reflected in the interiors. The Japanese philosophy of omotenashi— a holistic, detail-oriented approach to hospitality — is evident not only in the level of service but also in the visual decisions, expressed through materials, light and proportions.

A Dialogue of Materials
The interior design of the 116 rooms is built on deliberate contrasts. Raw concrete surfaces are paired with warm wood and travertine, while textures and patterns maintain a careful balance within the composition. Contemporary elements — such as bold carpets or architectural concrete — enter into dialogue with Art Deco-inspired details: dark finishes, finely structured wood, and understated yet elegant wallpapers, all contributing to a rich atmosphere. The interiors feel both cool and welcoming, structured yet not rigid — defined instead by a quiet, subtle dynamism. The spatial experience is further enhanced by selected works from the ASOM Collection, featuring Polish artists whose presence adds a distinct local character to the interiors.

The new wing, designed by Medusa Group in collaboration with California-based Studio PCH, was developed on an irregular plot, requiring a highly precise design approach. The trapezoidal, glazed volume features staggered floors that create varied viewpoints while maximizing natural light. Its façade, composed of crushed glass, acts as a semi-transparent membrane, ensuring privacy while opening the interiors toward the city. The rounded glass corner introduces a more organic, fluid architectural language into the urban fabric — a subtle shift away from conventional high-end architectural forms.

A Local Response to a Global Language
At Nobu Hotel Warsaw, design is part of a larger narrative. This is reinforced by the hotel’s program: the Nobu restaurant with its Japanese-Peruvian cuisine, the Sake Bar, and the underground Jassmine jazz club, whose atmosphere recalls the intimate music venues of New York rather than a typical hotel setting. The sculptural staircase in the lobby, light-reflecting surfaces, and the darker, more enclosed ambiance of the club all carry forward the same idea — shaping spatial experience into something immersive.

Five years after its opening, Nobu Hotel Warsaw remains one of the most compelling examples of how a global brand can be reinterpreted within a local context. Architects Przemo Łukasik and Łukasz Zagała of Medusa Group have created a building that reflects Warsaw’s historical layers while engaging with an international design discourse. Perhaps this is why the project works so well: it does not attempt to reveal everything at once — instead, it allows the space to unfold slowly, layer by layer.

A varsói Szkło Studio kézzel fújt üvegtárgyai az elmúlt években a nemzetközi designszcéna meghatározó platformjain jelentek meg a Nilufar Gallerytől a Vogue-ig. A stúdiót alapító Aleksandra Zawistowska munkái a funkcionális tárgy és a szobrászati forma határán mozognak — legutóbb pedig a brüsszeli COLLECTIBLE vásáron egy nyolc alkotót összefogó installációban is megmutatták, hogyan gondolkodnak a designról kollektív helyzetként.

A lengyel gyökerekkel rendelkező, varsói bázisú Szkło Studio az experimentális üvegművészet egyik markáns szereplője a kortárs designszcénában. A stúdiót Aleksandra Zawistowska művész és designer alapította, aki művészeti és építészeti tanulmányait Varsó, Lisszabon és Amszterdam között végezte, és már a Sandberg Instituuton elkezdett üveggel dolgozni. A Szkło Studio gyakorlatának középpontjában a kézzel fújt üveg áll — nem mint technika, hanem mint gondolkodási forma: munkáik a spontaneitás, az imperfekció és az anyag viselkedésének elfogadására épülnek. Az így létrejövő tárgyak gyakran a használati design és a szobrászat közötti határmezsgyén helyezkednek el: egyszerre funkcionálisak és autonómok.

A működésük nem korlátozódik egyetlen helyszínre. A varsói bázis mellett különböző európai üvegműhelyekkel dolgoznak együtt — Németországban, Csehországban és Lengyelországban —, így minden projektbe más-más technikai tudás és hagyomány épül be. Ez a decentralizált, kollaboratív modell a tárgyak formáját és a mögöttük álló gondolkodást is alakítja. Az elmúlt években a Szkło Studio nemzetközi szinten is egyre hangsúlyosabbá vált: kiállítottak többek között az R&Company-nál, a milánói Nilufar Galleryben és az Objekt Galleryben, valamint intézményi kontextusokban is megjelentek, például a varsói Modern Művészetek Múzeumában vagy az Európai Parlamentben Strasbourgban. Munkáikat olyan meghatározó médiumok publikálták, mint a T Magazine, a Vogue vagy az Architectural Digest, Zawistowska pedig szerepelt az AD100 és a Dwell24 feltörekvő tervezőket listázó válogatásában is.

Az asztal mint közös tér
A stúdió gondolkodásának egyik legfrissebb lenyomata a 2026 márciusában, a brüsszeli COLLECTIBLE vásáron bemutatott Tablescapes installáció volt. Bár az esemény már lezárult, a projekt jól összefoglalja azt az irányt, amely felé a Szkło Studio mozdul: a tárgyközpontú designtól a helyzetalapú, kollektív tapasztalatok felé. A TABLESCAPES szekcióban megvalósult installáció egy szürreális, imaginatív asztali kompozícióként működött, ahol nyolc női alkotó munkái kerültek egymás mellé — és egymással párbeszédbe. Üveg, fény, ezüst, textil és organikus elemek rétegződtek egymásra, miközben a scenográfiát Jagoda Porębska food designer alakította, tovább erősítve az installáció performatív, élő jellegét.

A projektben lengyel és holland alkotók vettek részt, többek között Lindsey Fontijn, Karolina Pawłowska (Karla Studio), a Rest Studio (Dominika Gacka és Julia Piekarska), Marlou Rutten, Marieke van de Ven és Basia Pruszyńska. A grafikai arculatért Yon Matauko felelt. A koncepció kiindulópontja a szürrealizmus volt, az installáció ezt a szemléletet fordította le kortárs designnyelvre: az intuíció, a spontaneitás és a kollektív alkotás került a középpontba, szemben a kontrollált, lineáris tervezési folyamatokkal.

Ebben a közegben az asztal nem egyszerű bútordarabként jelent meg, hanem egyfajta platformként — találkozási pontként, ahol az egyéni gyakorlatok egymás mellett létezve hoznak létre új jelentéseket. A Szkło Studio számára ez a fajta gondolkodás egy következetes irány: a designt nyitott, folyamatosan alakuló rendszerként értelmezik. Egy olyan térként, ahol az anyag, az intuíció és az együttműködés egyszerre formálja azt, amit végül látunk — és ahogyan kapcsolódunk hozzá.

Szkło Studio: web | Instagram