Hogyan működnek a világunk hétköznapi dolgai, mondjuk egy kenyérsütő vagy egy hangszóró? Mit lehet kezdeni az olyan feleslegessé vált dolgokkal, mint például a ruhaszárítóban keletkező szöszök, a levágott haj, vagy a használt gyanta, amelyek folyamatosan termelődnek körülöttünk? Hogyan lehet a hulladékot alapjaiban elemeire bontani és átértelmezni? És hogyan ér össze mindez Czika Krisztina magyar születésű, Hollandiában élő kortárs művész munkásságában?
Krisztina Budapesten tanult divattervezést, majd a hollandiai Gerrit Rietveld Akadémián szerzett diplomát az úgynevezett Designlab szakon, ahol az intuitív, képzőművészeti megközelítés ellenében funkcionális kutatásra építik a művészeti projekteket. Az örök kutató és mindent megkérdőjelező alkotóval beszélgettünk, aki szinte csak újrahasznosított anyagokból dolgozik.
Anyagok & rendszerek
Krisztina munkája kívülről nézve a tárgykultúránkra fókuszál, újrahasznosít dolgokat, amikből aztán használati tárgyak születnek: gyantából bögre, szöszből sakk készlet, reklámújságból hangszer. Ha azonban kicsit mélyebbre ásunk, kiderül, hogy ezek a tárgyak csak a végső manifesztációi az anyagok metamorfózisának, sohasem rajtuk van a hangsúly. „Minden munkám egy adott matéria konceptuális megértésével kezdődik a világban. Hogyan gondol ugyanarra az anyagra a társadalom, a közgazdaság, a vallás, vagy a történelem? Az emberi hajjal például az volt számomra a legérdekesebb, hogy milyen hamar lesz a csodálatból undor, ahogy lekerül a fejünkről. Számomra ezért szinte mindegy, hogy mi a végeredmény, lehet az installáció vagy funkcionális tárgy, a folyamat izgat, és az, hogy hogyan hat az emberi felfogásra. Az anyagok mellett a rendszerek és a gépek működése érdekel. Elszakadt például a kenyérsütőgépem szíja, mert ugye ezeket úgy tervezik, hogy két év múlva tönkremenjenek. Utánanéztem, hogy régen mit használtak hasonló célokra, levágtam a hajam, csináltam belőle egy fonatot, és készítettem egy kenyérsütő gépet, ahol minden egyes alkatrész és az egész burkolat átlátszó volt, így láthatóvá vált a folyamat. Ez motivál: az analizálás, a megértés, majd pedig a tudás megosztása” – mesélte Krisztina.
Gyanta
Az egyik első anyag, amivel hosszú éveken át foglalkozott, a kozmetikai gyanta volt. „Hollandiában mindennapos, hogy a nők már nem szőrtelenítenek. Jó pár éve egy budapesti családlátogatás során elmentem egy termálfürdőbe, és nem volt a fejemben, hogy gyantáztatnom kellett volna. Először nagyon kellemetlenül éreztem magamat, ahogy figyeltek és néztek az emberek, egy adott ponton pedig elkezdtem szégyellni és takargatni magamat. Amikor végül eldöntöttem, hogy elvonatkoztatok ettől, látszott a körülöttem lévőkön, hogy kifejezetten idegesíti őket, hogy engem nem zavar. Utána elmentem a régi kozmetikusomhoz, beszélgettünk a szőrtelenítés érzelmi aspektusairól, közben pedig figyeltem, amit csinál. Terápiaként éltem meg, aminek a végterméke a műgyanta volt a szőrrel. Elindult bennem valamit, ezért megkértem, hogy hadd hozzam magammal őket vissza Hollandiába.”
Amikor az egyetemen egy sorozatgyártható tárgy tervezése volt a feladat, Krisztina elővette a korábbi gondolatát a levágott hajról, hozzátette a műgyantát mint anyagot, és az egészet a világon legtöbbet gyártott, IKEA-s bögréjének formájában öntötte ki. Így született meg a This is not VÄRDERA (ez nem egy VÄRDERA) tárgysorozat. Egy tömegtermék, nem tömeggyártható anyagból. „Ha ránézel egy bögrére, egyből azzal asszociálsz, hogy iszol belőle és hozzáér az ajkad. Az emberek ezért teljesen kibuktak már a látványától is” – mesélte. Ezt a koncepciót vitte tovább aztán a diplomamunkájában, ahol ő maga kezdte gyantáztatni az ismerőseit, hogy legálisan jusson hozzá az anyaghoz. A használt gyanta újrahasznosítása ugyanis higiéniai és ember jogi szempontból is be van tiltva az EU-ban. Patt helyzet, hogy a műgyanta magától nem bomlik le, ha pedig elégetik, akkor toxikus gázok kerülnek a levegőbe.
A diplomázás során Krisztina két termet rendezett be: egy zsákutcát 600 darab műgyanta csempéből, míg a másik szobában egy gépből csöpögött az olvasztott gyanta, egy cseppkőszerű szobrot létrehozva. „ Az emberek bementek, nézelődtek, simogatták, szagolgatták a csempéket, ezek ugyanis illóolajokkal vannak szagosítva, és különböző esztétikus árnyalatokra színezve. Minden szép és jó volt addig, amíg fel nem fogták, hogy miből vannak valójában. Akkor teljesen leblokkoltak és megkérdőjelezték azokat a pozitív érzéseket, amit első körben éreztek. Mindegy, mennyire tetszett nekik a végeredmény, átkapcsolt valami az agyukban. Még évekig foglalkoztam ezzel a jelenséggel, mindig kicsit átalakítottam és új kontextusba helyeztem. Aztán azt kezdtem érezni, hogy nem akarok többet műgyantával foglalkozni és promotálni valamit, ami alapvetően káros.”
Egyszer-kétszer mégis visszatért hozzá, egyik alkalommal a fenntartható verziójával, cukorgyantával kísérletezett egy bizarr vacsora keretei között, ahol meghívott művészként vett részt. „Az esemény alkalmával a vendégekkel együtt gyantáztunk az asztalnál, majd a szőrös cukorból kanalakat gyúrtunk, amit egy hideg italba lehűtöttünk és a desszert elfogyasztására használtunk. A gyakorlatban nem voltál kapcsolatban a saját szőröddel, mert az a megdermedt kanál belsejében volt, de valamiért az illóolajos cukor megtetszett az embereknek, és végül elnyalogatták az egészet. Akkor döbbentem rá, hogy mégis lehet ezeket a percepciókat tologatni” –osztotta meg Krisztina. Az utolsó gyanta projekt idén februárban készült, a Green Product Award Germany felkérésére.
Papír
„Hollandiában hiába írod a postaládádra, hogy nem kérsz szóróanyagot, ugyanúgy dobálják bele. Hihetetlenül idegesített ez a pazarlás. Elkezdtem elrakni a reklámújságokat, és figyelni, hogy mennyi gyűlik össze. Utána kis darabokra tépkedtem őket, egyfajta intuitív levezetésként, majd beáztattam az egészet, hogy minél jobban elemeire bontsam a hulladékot. Így keletkezett egy nagy adag papírmasé, amit aztán kiöntöttem egy tégletest formába és félreraktam a stúdiómban. Később egy másik projekt kapcsán éppen azt kutattam, milyen anyag mennyire akusztikus, és a műhelyemben véletlenül rájöttem, mennyire jól felnagyítja a hangot ez a levegővel teli papírtest. Elkezdtem gondolkodni, hogy miért vágunk ki fákat ahhoz, hogy mondjuk gitárt készítsünk, amikor a papírhulladékot is újrahasznosíthatnánk?” Itt kezdődött el a papír újrahasznosításával való, mai napig tartó kísérletezés. Krisztina készített ennek kapcsán kísérleti hangszereket és hangszórókat, született egy kiállítás Rotterdamban, jelenleg pedig egy mentális intézetben kutat és készít terepiás jelleggel hangistallációkat az ottlakókkal.
Emlékezet
Az analóg fotózás, az emlékek kézzel fogható és limitált dokumentálása gyerekkora óta Krisztina hobbija. Aztán egy ponton elkezdte zavarni, hogy ez az egyetlen olyan tevékenység, amihez folyamatosan új fotópapírt kell vásárolnia. Elkezdett olyan technikákkal kísérletezni, ahol hulladék felületeken hívja elő a felvételeit. A közelmúltban két fotóprojektje is megvalósult, mindkettő a Sri Lanka-i tartózkodásához köthető, ahol a pandémia idejére ragadt.
Egyik nap, amikor vitte ki a szemetet, az egyik kupacban talált egy régi filmtekercset. „A fotók 91-ben keszültek, a civil háború alatt. Egy buddhista családot ábrázolt, nőket a tengerparton. Ez a mai napig sem egy hétköznapi dolog, akkoriban meg abszolút tabunak számított. Úgy gondoltam, hogy ez egy annyira értékes és boldog emlék a történelemből, amit szeretnék megörökíteni. Úgy döntöttem, hogy betonba öntve őrzöm meg az emléküket, azzal a technikával amit anno évekkel ezelőtt már kikísérleteztem” – mesélte Krisztina. A betonba öntött képek aztán egy saját szervezésű, Visiting Mermaids kiállításon is megjelentek, aminek kapcsán egy támogató gyűjtés is indult a Lanka-i Sea Sisters alapítvány számára, ami többek között úszás- és szörfoktatással igyekszik segíteni a helyi nők helyzetét.
A másik, naplójellegű projekt az ottani szigorú kijárási korlátozások alatt született. Krisztina kijárt búvárkodni, hiszen a tenger alatt nem tudták kiszúrni. Egy terápiás rituálé lett belőle, amihez a kintlévő ismerősei is csatlakoztak, és elkezdte őket a víz alatt fotózni, megörökítve az alternatív realitásukat. Hazatérve egy használt üvegekre nyomtatott sorozatot készített, ami három részből állt: Reflection (Reflexió), Refraction (Fénytörés) és Distortion (Torzulás), egyrészt a vízalatti fénytörés, illetve a gondolkodás folyamatára utalva. „Amikor analizálsz valamit, akkor először reflektálsz, megnézed, mint egy tükörképet, utána a gondolatok szétugranak, pont ahogyan a fény megtörik a vizen, majd pedig kialakul a fejünkben egy torzult kép, amit meg hajlamosak vagyunk tényként kezelni.”
Krisztina hitvallása mélyen összefonódik a tények megkérdőjelezésével, ami nemcsak ennek a projektnek, hanem az egész munkásságának fontos vezérfonala. „Nem hiszek tényekben. Hogyha valaki tényekkel áll elém, általában az első dolgom szétszedni és megkérdőjelezni őket addig, ameddig össze nem zavarodik. Ha ezt a szintet elértem, akkor érzem úgy, hogy elkezdhetünk beszélgetni, mert innentől a saját gondolataival, logikájával és percepciójával érvel. Bármit csinálok, az elsődleges célom, hogy kinyissam a teret, amiben gondolkodunk és érzékelünk.”
Meseszép kerékpárútvonalak a régióból | TOP 5
Alternatív lehetőségeket teremt Pula felújított alagútrendszere
