Antikvár könyv, jegyzetfüzet, toll, szivarvágó és tenyérbe simuló fésű is lapul Vitáris Iván táskájában – ezek nélkül sosem indul el otthonról. Az Ivan & The Parazol frontemberének névjegyén állhatna akár az ipari termék- és formatervező mérnök titulus is (hiszen ez a hivatalos végzettsége), de jobban szereti, ha inkább zenésznek nevezik.
Miközben megpróbáltunk közös erővel munkára bírni egy kávéfőző gépet, kedvenc tárgyairól kérdeztük Ivánt.
Gyűjtögető, tárgyhalmozó típusnak, vagy inkább minimalistának tartod magad?
Nagyon súlyos gyűjtögető típus vagyok és ezt le is kell küzdeni magamban. Amikor rászánom magam, hogy szelektáljak, és leülök átnézni a felhalmozott cuccokat, olyankor teljesen belemerülök, hogy „fú, ez is de jó, meg az is de jó…” – így aztán az egésznek semmi értelme nincsen. Persze egy több száz darabos lemezgyűjtemény esetén van a legnehezebb dolgom. De volt például söröskupak gyűjteményem is: egyszer Belgiumban voltunk osztálykiránduláson, ittuk a jobbnál jobb söröket, és ott eldöntöttem, hogy minden egyes újfajta sörnek, amit kipróbálok, annak megtartom a kupakját – így van vagy négyszáz darab.
A Parazol relikviákat inkább egyfajta archiváló szándékkal gyűjtöm. Ilyenkor joggal teszik fel az ismerőseim a kérdést, hogy: „Ezt a flyert például miért rakod el? Húsz év múlva ennek semmi értelme nem lesz.” Persze, sok esetben én sem tudom eldönteni, hogy van-e annak értelme, hogy megvan mondjuk a 2012-es VOLT vagy EFOTT programfüzet, amiben benne vagyunk a zenekarral. De bizonyos esetekben meg azt érzem, hogy abszolút volt értelme megvenni és megőrizni ezt vagy azt az újságot, magazint, mert nagyon sok anyag például nem feltétlenül érhető el online. Ennél sokkal szomorúbb, hogy nagyon sok zenei anyagunk nincs meg például bizonyos lemezeknél. Nagyjából úgy öt-hat éve nálunk is volt egy „winchestervesztés”: pont a „Take My Hand” – ami az első, és talán az egyik legnagyobb slágerünk – sajnos hangsávonként nincs meg.
Van olyan számodra különleges tárgy a birtokodban, amitől soha nem válnál meg? Mesélj nekünk róla!
Az írószerektől nem válnék meg. Nagyon szeretek kézzel írni, szeretem a papírt mint anyagot önmagában is. Ezt a szuper Parker tollat például – teljesen meglepő módon – egy Lidlben vettem, fillérekért. Voltak menő töltőtollaim is, de rendre elvesztettem őket. Persze komolyan grafikus filcet is mindig tartok magamnál – ez például egy Winsor & Newton tűfilc. Ugyanez a helyzet a szemüvegekkel is. Ezt a napszemüveget a zenekartól kaptam a harmincadik szülinapomra. Egy ilyen drága darab kicsit teher is egyben, de azt szeretem benne, hogy nem virít róla, hogy ez egy márkás szemüveg; ízléses és visszafogott a maga nemében.
Mi az a tárgy (vagy tárgyak), ami mindig veled van, ami nélkül nem indulsz el otthonról?
Ez a két könyv friss szerzemény, szóval ezek most éppen aktuálisan nálam vannak: az egyik egy Schiller dráma, a másik pedig egy Lukács György könyv. A fésű is nagyon fontos és praktikus kellék – szerintem az az igazán jó fésű, aminek nincsenek kis gömböcök a fogain – nekem legalábbis ez vált be.
Ha dohányzom, akkor én szivarozni szoktam. Ez persze, alkalom-, helyzet- és helyszínfüggő. Ha van alkalom, meg jó a társaság, akkor jó, ha kéznél van a szivar és persze a szivarvágó is.
Az okostelefon azért is szimbolikus, mert benne van egy mini stúdió is tulajdonképpen. A Budai Pop alapötletei mind itt vannak ebben a készülékben. Egyszerre nagyon extra, meg kicsit hihetetlen dolog is, hogy itt van nálad egy eszköz, amivel, ha most kellene, lehetne egy dalt írni – nyilván meglévő hangszeres felvétellel –, ami utána mehetne fel Spotify-ra. Félelmetes.
Az egyik kedvenc márkám a MUJI. Ezt a a füzetet az unokatesóm küldte Tokióból, vannak benne mindenféle ötletek, dalszövegek. Okmánytartó tokból a legegyszerűbbet használom, amit bármelyik papírboltban meg lehet venni – ez nálam fogyóeszköz szintén. Nem voltam soha egy pénztárcás: a készpénzt már régen sem szerettem, nincs is pénztárcám.
Harmincadik születésnapomra életemben először végre kaptam egy olyan órát, amit föl is veszek: ezt a Casio karórát a páromtól. Vagyis, ez így nem teljesen igaz, mert korábban volt egy órám, azt a nagymamámtól kaptam az érettségimre. Az egy zsebóra volt, egy családi ereklye. Mindezek mellett pedig mindig van nálam a biztonság kedvéért egy Ivan & The Parazol matrica.
Ami nagyon fontos minden tárgyra nézve, hogy amilyen tárgyakat használsz, amilyen márkákat viselsz, az felkelti az emberek figyelmét, akik aztán találhatnak veled közös kapcsolódási pontokat. Ez a Casio óra is ilyen például, ehhez a retróhoz sokan tudnak kapcsolódni. Mondhatnánk úgy is, hogy a tárgyaim én vagyok, és ezek a tárgyak a maguk rideg valóságával kifejezik azt is, hogy mit gondolok a világról.
Ha átmenekíthetnél egy tárgyat egy időkapszulában a jövő nemzedéke számára, mi lenne az?
Én egy ilyen időkapszulába talán a kedvenc jegyzetfüzetemet raknám, mert lassan a kézírás is eltűnőben van… Mondjuk, ha lemezt kellene mondanom, amit átmenekítenék, az egyértelműen a „Dark Side of the Moon” lenne a Pink Floydtól.
Fotók: Mohai Balázs
Ivan & The Parazol | Web | Facebook | Instagram
A fotózás helyszínéért köszönetet mondunk Rácz Anikónak és a Hannabi csapatának, akik rendelkezésünkre bocsátották csodás, kényelmes kanapékkal és szerethető lakberendezési tárgyakkal berendezett bemutatótermüket.
A 20. század kollektív emlékezetének lenyomatát őrzi a Fortepan Masters fotókönyv
Az illat és a zene ugyanazt a nyelvet beszélik – Filippo Sorcinelli, a pápa szabója látogatott Budapestre
