Slavica Habjanović Ausztráliában született horvát, aki jelenleg Kínában él – ez már önmagában is elég kuriózum, és akkor még nem is említettük azt, hogy anyai ágon részben magyar származású is. Mit jelent egy idegen közegben a származásunk? Slavica könyve, a Croatian Stories ebben a kérdéskörben kalauzol el bennünket, miközben humorral, ízléssel és tisztelettel őrzi meg a horvát kultúra apró elemeit.
Valószínűleg a saját érintettséged váltotta ki az érdeklődésedet, de elárulod, hogy pontosan mi inspirált a Croatian Stories elindítására?
Miután több mint egy évtizedig éltem Horvátországban, 2008-ban tértem vissza Ausztráliába, ahol a Melbourne-i székhelyű Croatian Herald újságnál kezdtem dolgozni. Volt egy heti rovatom „Croatian Stories” címmel. Ez a rovat tíz éven keresztül követte nyomon személyes történeteimet és megfigyeléseimet a migrációról, a diaszpóráról, az identitásról, az életről, a kultúráról és a Horvátországra jellemző sajátosságokról, valamint az ausztráliai élettel való összehasonlításról. Úgy gondoltam, hogy jó ötlet lenne a rovatomat egy gyűjteményben összefoglalni és könyv formájában kiadni, hogy így zárjam le életem és munkám ezen korszakát. Amikor mélyebbre ástam, rájöttem, hogy a könyvem kapcsolódik ahhoz a küzdelemhez, amely világszerte folyik azért, hogy hangot adjunk a kisebbségi kultúrákból és országokból származó embereknek. Horvátország egyértelműen ezek közé tartozik, és ha nem állunk ki és nem mondjuk el a történeteinket, két dolog történhet: vagy valaki más meséli el helyettünk, vagy pedig egyáltalán nem teszi meg senki. Ez a könyv egy apró hozzájárulás ahhoz, hogy közös emberi létünk szövevénye a lehető legélénkebb megmaradjon.
Kiket szólít meg pontosan a könyv? Hidat épít az anyaországi és a kivándorló horvátok között, vagy éppen a diaszpórában élők identitását erősíti?
A diaszpórában élő horvátok, a Horvátországba utazó emberek, sőt még a Horvátországban élő horvátok is a célközönséget képviselték, amikor a könyvön dolgoztam. Nagyon sok migrációs hullám indult el Horvátországból, így a diaszpóránk nagyon sokszínű, éppen ezért nagyon kíváncsi vagyok, hogy a különböző emberek hogyan viszonyulnak hozzá, milyen tapasztalataik vannak. Számomra a könyv olyan, mintha egy zseblámpa lenne, amely megvilágítja azokat, akik részt vesznek ebben a diskurzusban. Az egyik igazán kedves és váratlan dolog az volt, hogy milyen sok nem horvát állampolgár kapcsolódott a könyvhöz. Egy hongkongi magyar barátom például, aki tavaly nyáron a Covid-19 korlátozások miatt nem tudott Magyarországra utazni, a könyvet tavaly nyáron arra használta, hogy felidézze a horvátországi tengerparti nyaralásait a gyermekkorából. Egy másik indiai származású olvasónak nagyon tetszett a Borovo cipőkről szóló rovat, amely a Bata cipőgyárhoz kötődik, mert benne ez keltett nosztalgikus érzéseket.
Bájos jellegzetességeket fogalmazol meg, például megtudhatjuk, hogy a horvátok érzékenyek a huzatra, de a QR-kód segítségével egy horvát zeneválogatást is meghallgathatunk. Hogyan lehet megtartani az identitást egy távoli környezetben?
Ez egy igazán nagyszerű kérdés, amin gyakran gondolkodom. Nem mondhatom, hogy van egy végleges megállapításom, de egy aktuális perspektívát tudok nyújtani, amely valószínűleg több kérdést nyit meg, mint amennyit megválaszol. Meg kell-e „őrizni” az identitást? Vagy inkább olyasvalami, ami természetesen fejlődik és változik az idő múlásával?
Úgy gondolom, hogy a több kultúra által formált identitások, akárcsak az enyém, folyamatosan változnak, ezért személy szerint sokkal érdekesebb elgondolkodni azon, hogy hogyan lépnek kölcsönhatásba a világgal. A kontextus egy nagyon érdekes lencse, amin keresztül ezt nézni lehet. Ausztráliában például, ahol egy nagy, több generáción átívelő horvát közösség él, könnyebb az identitás „megőrzése”, vagy mondhatnám úgy is, hogy megszilárdítása. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a gyászt sem, amit egy közösség átél, amikor látja, hogy a kultúrája egyes részei (különösen a nyelv) eltűnnek. Úgy gondolom, hogy a nyelv átadása valójában kulcsfontosságú szempont egy kultúra elemeinek életben tartásában, valamint a közvetlen kapcsolat fenntartásában a származási országgal.
Identitásbeli „válságon” mentem keresztül a közelmúltban, ami kapcsolódik a kérdésedhez. Az elmúlt három évben nem tudtam Horvátországba látogatni a Covid miatt, ezért úgy éreztem, hogy elvesztettem a helyhez és önmagam bizonyos részeihez való kötődésémet. Érdekes, és egyben eléggé nyugtalanító tapasztalat volt, ami arra késztetett, hogy megkérdőjelezzem, mi táplálja és rögzíti az identitásomat, illetve azt is, hogyan illeszkedem a horvát társadalomba. Ironikus módon ennek az időszaknak a végén egy könyvet is kiadtam, de még mindig dolgozom ezen.
A könyv képi világa is figyelemre méltó, számomra egyszerre képviseli a horvát nyarak esztétikáját és a nosztalgiát. Hogyan valósult meg ez a vizuális világ?
Volt szerencsém egy hihetetlenül jó horvát művésszel, Imelda Ramoviccsal együtt dolgozni. Nagyon fontos volt számomra, hogy a könyv és a hozzá kapcsolódó összes termék olyan gyönyörű legyen, amire az olvasók örömmel néznek. Imelda az elejétől fogva megértette a könyv lényegét, valamint azt is, hogy vizuálisan mit szeretnék – ez volt a legélvezetesebb kreatív folyamat. Mindenképpen egy merész, a nyarat idéző színpalettát szerettünk volna, amelyet a hatvanas és hetvenes évekbeli horvátországi plakátok kissé nosztalgikus hangulatával kombináltunk. A könyv Imelda vizuális munkája nélkül nem lenne az, ami. Az Imelda által választott betűtípus is figyelemre méltó – a Zico nevű betűtípust Marko Hrastovec horvát grafikus tervezte.
Amennyiben szívesen olvasnál részleteket, vagy több érdekességet szeretnél megtudni a Trónok harcán, a tengerparton és a focin túl a horvát kultúráról, kövesd be a Croatian Stories Instagram-oldalát!
Croatian Stories | Instagram
Hozzászokunk az állandó szorongáshoz—az ukrán hátország hétköznapjai
Bisztró, bár és színház: a prágai The Fitzgerald
