Hogyan reagálnak az európai nagyhatalmak Kína növekvő befolyására?

Hogyan reagálnak az európai nagyhatalmak Kína növekvő befolyására?

Interjú Hugo Meijerrel.


A hidegháború vége óta a Kínai Népköztársaság globális befolyása egyre csak nő és ez számos új kihívást és kérdést vet fel a nyugati világ számára. Az európai nagyhatalmaknak alkalmazkodniuk kell a változó hatalmi dinamikához, mind az általános prioritásaikat, mind az egyes szakpolitikáikat tekintve; de pontosan milyen kihívásokkal is néznek szembe, és hogyan igyekeznek ezeket kezelni? Ezeket a kérdéseket elemezte az Awakening to China's Rise (Ébredés Kína felemelkedésére – a Ford.) című könyvében Hugo Meijer, a The European Initiative for Security Studies (EISS) alapító igazgatója, kutatója. Három európai nagyhatalom (Egyesült Királyság, Franciaország és Németország) válaszait vizsgálta a Kína egyértelmű megerősödése okozta kihívásokra.

A könyv címe azt sugallja, hogy Kína felemelkedése miatt megváltozott a Pekinghez való hozzáállás a hidegháború lezárását követő időszakban. Hogyan jellemezné ezt a változást, és mi volt a legfőbb mozgatórugója ennek a nyilvánvaló fordulatnak?

Európa hozzáállásában számottevő elmozdulás történt; a három európai nagyhatalom, az Egyesült Királyság, Franciaország és Németország, az elmúlt évtizedig, tehát a 2010-es évekig közeledett Kínához. Kicsit leegyszerűsítve a kapzsiság és a naivitás keveréke határozta meg a politikájukat az 1990-es évektől egészen a 2000-es évek végéig. Úgy vélték Kína egy hatalmas piac, amellyel érdemes erősíteni a gazdasági kapcsolataikat. Ekkor még nem tekintettek Pekingre biztonságpolitikai vagy gazdasági kihívásként. Az volt az alapgondolatuk, hogy a gazdasági és diplomáciai együttműködés fokozásával minél inkább bevonják Kínát a globális gazdasági rendszerbe. Azt remélték, hogy ezzel belpolitikai reformokat tudnak előidézni Kínában, mind gazdasági, mind politikai téren. Abban reménykedtek, hogy Kína demokratizálódik és minden téren közelebb kerül a Nyugathoz, de ez egy kissé naiv elképzelés volt. Az elmúlt évtizedben Kína egyre magabiztosabbá vált és megváltozott Peking külpolitikai hozzáállása, melyre a nagyhatalmaknak reagálnia kellett. A változás a 2008-as pénzügyi válság után kezdődött, 2009-től Kína egyre magabiztosabbá és agresszívabbá vált mind az ázsiai csendes-óceáni térségben, mind Európában. Kína európai megítélése így gyökeresen megváltozott, az európai vezetők egyre nagyobb fenyegetésnek érzékelik Pekinget, mind biztonságpolitikai mind gazdasági szempontból.

Többször is használta a „magabiztos” kifejezést Kína leírására. Milyen lépésekből látszik, hogy Kína egy magabiztos állam?

A könyvemben megpróbáltam összehasonlítani, hogy Kína mit cselekszik a különböző régiókban. Két kulcsfontosságú területre helyeztem a hangsúlyt, az ázsiai csendes-óceáni térségre és Európára. Kína magabiztossága különböző formákban jelenik meg ezekben a régiókban. Az ázsiai csendes-óceáni térségben Peking célja egy Kína-központú hegemón rend kialakítása, diplomáciailag, gazdaságilag és katonailag egyaránt. Mesterséges szigeteket építenek a Dél-kínai-tengeren, melyeken aztán szuverenitást követelnek és egyre agresszívabbá válnak szomszédjaikkal mind a Dél-kínai-tengeren, mind a Kelet-kínai-tengeren. Ezek az események mind annak a jelei, hogy Kína egyre magabiztosabb katonailag. Európában más módon jelenik meg Kína magabiztossága; az érdekérvényesítő képessége, leginkább a gazdasági, ipari és politikai síkon észlelhető. A kínai beruházások mértéke jelentősen nőtt a kontinensen, beleértve a fejlett technológiákat és más érzékeny ágazatokat is. Aggodalomra ad okot, hogy a növekvő gazdasági befolyását Kína politikai célokra akarja felhasználni, Peking célja Európa megosztása.

Melyek ma a fő kihívások az egyes európai országok és Kína közötti kétoldalú kapcsolatokban?

Európában minden ország maga dönthet a külpolitikájáról, bár történnek kísérletek az uniós szintű koordináció megerősítésére. Brüsszelben kidolgoztak egy közös politikai keretrendszert Kínával, illetve az egész indiai- és csendes-óceáni térséggel kapcsolatban. Az Európai Uniót azonban két alapvető probléma is gátolja az erős és egységes külpolitika megvalósításában. Először is, minden európai országnak más-más stratégiai és regionális prioritásai vannak. A balti államok számára Oroszország a legfőbb fenyegetés, nem pedig Kína vagy a mediterrán térség kihívásai; Dél-Európa számára viszont a Földközi-tenger térségének instabilitása az elsőszámú kihívás, és nem Moszkva vagy Peking mozgolódása. Tehát minden tagállamnak más prioritásai vannak, ami egy hatalmas probléma Brüsszel számára. Hogyan is lehetne közös EU-s külpolitikát kialakítani, ha nincsenek közös stratégiai és regionális prioritások...? A második gond az, hogy Európa képtelen az ázsiai csendes-óceáni térségben az érdekérvényesítésre, nincsenek ehhez meg például a megfelelő haditengerészeti eszközeink. Ez nehézséget jelent még az olyan európai nagyhatalmak számára is, mint Franciaország vagy az Egyesült Királyság, nemhogy a középhatalmak vagy a kis európai államok esetében.

Miben különbözik az amerikaiak hozzáállása Kínához az európaitól? Együtt tudna működni Európa és az Egyesült Államok a jövőben a kínai terjeszkedés megfékezésében?

Számos különbség van, de azért akad néhány hasonlóság is. A legfőbb eltérés az, hogy az Egyesült Államok egy globális szuperhatalom, szövetségesekkel és katonai támaszpontokkal szerte a világon, beleértve az ázsiai csendes-óceáni térséget is, ahol például Japánban és Dél-Koreában is nagy bázisokkal rendelkeznek. Az USA több százezer katonával van jelen Ázsiában, míg a legnagyobb európai hatalmak is ennek csupán töredékével rendelkeznek; Franciaországnak 7000, az Egyesült Királyságnak pedig 1600 katonája van a térségben. A lehetőségeik aránytalansága tehát hatalmas. Washington öt, szerződésen alapuló katonai szövetség tagja a térségben, és számos regionális szereplővel kötött partnerségi megállapodásokat is. Ezzel szemben az európaiaknak nincsenek formális szövetségeseik, csak különféle partnereik. Összes sem lehet hasonlítani az Egyesült Államok és Európa térségbeli jelenlétét és kötelezettségvállalásait. Abban hasonló viszont a két nyugati fél hozzáállása, hogy egyikük sem akarja teljesen visszaszorítani Kínát; nem értek egyet azokkal, akik szerint Washingtonnak az a célja Pekinggel, mint ami a Szovjetunióval volt a hidegháború idején. Sőt, még ha akarnák se tudnák. Kína túlságosan integrálódott már a globális gazdasági rendszerbe, és az USA legtöbb szövetségese nem akarja elszigetelni Pekinget. Kína bizonyos ügyek mentén partner, más témákban versenytárs, egyes területeken pedig rendszerszintű rivális; ez dióhéjban Brüsszel Kína-politikája. Az EU nem akarja teljesen visszaszorítani Kínát, de azért közelebb áll Washingtonhoz számos ok miatt. Brüsszel viszont nem akar teljesen úgy táncolni, ahogy Washington fütyül. Az Európai Unió arra törekszik, hogy a súlyosbodó amerikai-kínai stratégiai versengésben pragmatikus módon pozícionálja magát. Az egyes kérdésköröktől függ az európaiak hozzáállása, amely így eltérő például a kereskedelem, a beruházások, a digitális technológiák, az 5G, az emberi jogok, vagy az indiai- és csendes-óceáni térség biztonságpolitikája terén.

Az orosz-ukrán háború hogyan hat a Kína és Európa közötti hatalmi dinamikára? Jelentheti-e a háború az egyik fél potenciális gyengülését és a másik megerősödését?

Az igazat megvallva ezt még nem lehet megmondani, és a kérdést többféle szempontból is meg kell vizsgálni. Az USA számára továbbra is Kína jelenti az alapvető kihívást, az amerikai stratégiai dokumentumok a Pekinggel való kapcsolatot úgy nevezett „ütemező kihívásként” (pacing challenge) fogalmazzák meg. Oroszország is aggodalomra ad okot Washingtonban, de Kínához képest ez a probléma másodlagos, bár az orosz invázió Ukrajna ellen természetesen azonnali válaszlépéseket igényelt. Az USA számára egyértelmű a prioritások hierarchiája. Oroszországot is egyre inkább veszélyforrásnak tekintik, de más kihívásokkal is szembe kell nézniük, a legfőbb probléma pedig számukra Kína. Ami a kínai-orosz kapcsolatokat illeti, Kína meglehetősen bonyolult játszmát játszik. Peking nem hajlandó teljes mellszélességgel kiállni Moszkva mellett, és az ENSZ-ben Oroszország érdekében szavazni, mivel fél a Nyugat megtorlásától, például a másodlagos szankcióktól. Továbbá Kína ragaszkodik a szuverenitás és a más országok ügyeibe való be nem avatkozás elvéhez. Tehát nem támogathatják nyíltan és egyértelműen Ukrajna orosz lerohanását. Ugyanakkor elítélni sem akarják mivel erős a stratégiai szövetségük Oroszországgal. Tehát egy egyensúlyozó játékot kénytelenek játszani a különböző érdekek között. Érdemes még azt is megemlíteni, hogy milyen tanulságokkal szolgál az orosz-ukrán háború Kína számára Tajvannal kapcsolatban. Peking talán felismerte, hogy egy Tajvan elleni invázió nem is lenne olyan egyszerű. Kína az oroszoktól importálta a legtöbb haditechnikát és most Ukrajnában kiderült, hogy számos orosz fegyver és felszerelés nem olyan hatékony, mint amilyennek gondolták.

Ön szerint mi Kína fejlődésének a titka?

Számos tényező együttese miatt tör Kína előre. Jelentős gazdasági reformokat vittek végbe az országban, 2001-ben beléptek a Kereskedelmi Világszervezetbe (WTO) és megkezdték az integrálódást a globális gazdasági rendszerbe. Elég hatékonyan lopták el és másolták le a más országok által kifejlesztett technológiákat és korlátozták más országok gazdasági befolyásának terjeszkedését Kínában. Továbbá Kína jelentős modernizációs programba kezdett katonai téren, ma már egy számottevően fejlettebb katonai nagyhatalomnak számítanak, mint korábban. Nem tudjuk pontosan megítélni, hogy mennyire fejlett a kínai hadsereg, mivel évtizedek óta nem vettek részt háborúban. Mindenesetre Kína növekvő hatalmának két meghatározó forrása a hadseregük megerősítése és a gazdasági befolyásuk kiterjesztése.

A kiberbiztonság védelmében hozott olyan konkrét intézkedéseket, mint például a kínai 5G-hálózatok németországi betiltása túl radikálisnak vagy ésszerű lépésnek tartja a jelenlegi geopolitikai helyzetben?

Az Egyesült Királyság teljesen betiltotta a Huawei működését. Franciaország és Németország is vezetett be korlátozásokat, de valójában nem tiltották be a Huaweit. Berlinnek és Párizsnak három szempontot kellett mérlegelnie. Először is, a biztonságpolitikai érdekeket: milyen mértékben jelent fenyegetést a Huawei a kémkedés, illetve a digitális hálózatok fizikai megzavarása szempontjából? Másodszor, a gazdasági megfontolásokat is figyelembe kellett venniük: a Huawei betiltása hatalmas beruházásokat jelentett volna, rengeteg pénzbe kerülne mire minden infrastruktúrát lecserélnének. Harmadszor, a diplomácia szerepét sem lehet lebecsülni. Washington jelentős nyomást gyakorolt a franciákra és a németekre, hogy tiltsák be a Huaweit, míg Kína szintén számottevő nyomást helyezett rájuk annak érdekében, hogy ne tiltsák be a csúcstechnológiai vállalatukat. Tehát a Huawei-jel kapcsolatos politikájuk kialakításakor mérlegelniük kellett a nemzetbiztonsági, gazdasági és diplomáciai megfontolásokat.

Grafika: Molnár Roland

továbbiak
Grúzia mindig is elkötelezett volt Európa mellett
strategy

Grúzia mindig is elkötelezett volt Európa mellett

Interjú Nikoloz Khatiashvilivel a grúz külpolitikáról, a Keleti Partnerségről és az ország jövőjéről. A Keleti Partnerség keretén belül kötött megállapodásokkal Grúzia elkezdett közeledni a Nyugat felé. Milyen lehetőségeket kínál a Keleti Partnerség az ország számára, és melyeket tudta Grúzia sikeresen kihasználni? A Keleti Partnerség az EU egyik legfontosabb kezdeményezése, a
A muszlim politizálás kívánatos, a politikai iszlám kevésbé
strategy

A muszlim politizálás kívánatos, a politikai iszlám kevésbé

Nehéz olyan témákról konstruktívan beszélni, amelyek túlságosan átpolitizáltak, a közbeszédben inkább kutyasípként tekintenek rájuk, mintsem valós társadalmi kérdésként. Az európai radikális muszlimok témája is ebbe a kategóriába esik. Ezért van nehéz dolga az osztrák Dokumentationsstelle Politischer Islam-nak (DPI), azaz a politikai iszlám monitorozásáért felelős központnak, hiszen a kutatási területük miatt
Ki lesz Csehország új elnöke?
strategy

Ki lesz Csehország új elnöke?

Egykori korrupt miniszterelnök, liberális egyetemi rektor, vagy rendszerető vezérkari főnök között lehet választani. A cseh köztársasági elnök, Miloš Zeman a második, egyben az utolsó lehetséges ciklusát szolgálja, mint államfő, a csehek számára pedig választás közeleg. Választási lehetőség van bőven, ugyanis nem kevesebb, mint huszonegy jelölt indul el az elnökségért folytatott