Bár az idei telet túlélte Európa, a magas energiaárak, az orosz energiafüggőség, valamint a függetlenedés és forrásdiverzifikáció mind 2022-ben váltak gyakran emlegetett fogalmakká. Ezek jobbára mindenkit érintő problémák, amelyeket így, vagy úgy, de orvosolni kell. Hogy áll jelenleg az energiakrízis és milyen bökkenői vannak a hosszútávú leválásnak az orosz gázról? Mi vár az Európai Unióra ezen a területen?
Az agytröszt Atlantic Council 2022. végén elemzést adott ki arról, hogy milyen elvárásokkal tekinthet az EU a jövőbe az energiát illetően, és miért lehet hiú ábránd a tartósan stabil árú gáz. Az elemzők már a tanulmány elején tisztázták azt, ami mostanra mindenki számára kikristályosodhatott: Oroszország enyhén szólva is megbízhatatlan gázszolgáltató, mivel fegyverként használja az exportőri szerepkört, ami kényszerhelyzetbe hozza Európát, amelyben alternatív megoldásokat kénytelen keresni, hogy fenntartható ellátórendszert és megfizethető gázárakat tudjon biztosítani.
Ezek a változtatások körülményesek és időigényesek, de hosszútávon igencsak kívánatosak Európa számára, mindemellett pedig szükségesek a kontinens dekarbonizációs törekvéseinek megvalósításához is. A forrásdiverzifikáció eléréséhez az Unió államainak meg kell határoznia, hogy az orosz gáz mekkora részét lehetséges más forrásokkal kiváltani, és az ehhez szükséges körülményeket (vagyis infrastruktúrát) is biztosítaniuk kell – ez azonban kihívásokkal övezett út, amit minden bizonnyal megelőz még néhány kemény tél.
A mostanra a holland TTF tőzsdén csökkenő tendenciát mutató gázárak némi bizakodásra adtak okot, ám egyelőre úgy tűnik, hogy hamisan: a potenciálisan a diverzifikációt segítő cseppfolyósított földgáz (LNG – liquified natural gas) további importálása az Unióba hasznos lehetne – ám ehhez importőrökre és infrastruktúrára is szükség van.
Az világon élenjáró LNG-kitermelők és exportőrök között van Katar. 2021-ben az Egyesült Államoknál is nagyobb mennyiségű LNG-t exportált, emellett pedig folyamatosan terjeszkedik. Az ország az EU beszállítója is lehetne, és már több uniós állammal (például Németországgal, Szlovákiával és Csehországgal) is történt egyezkedés 2022. februárja óta a beszállítást illetően, Katar jobbára inkább az indo-csendes-óceáni térségre helyezi a fókuszt, 2020-ban például az LNG-exportjának majdnem 90%-át ebbe a régióba irányította. Az Unió feltehetően hosszútávú elköteleződéssel tudna versengeni a csendes-óceáni térséggel, és az elemzés alapján a jelenlegi állás szerint Katar LNG-készleteinek csupán 10-15%-át lehetne Európába irányítani. Katar azokat a partnereket részesíti előnyben, akikkel hosszútávú együttműködést tud kötni, és bár ígéretet tett Európa felé annak nagyobb mértékű ellátásáról, mindezt csak hosszútávú szerződéssel tenné – ez pedig aggályos a kontinens dekarbonizációs törekvései miatt, amelyeket egy ilyen megállapodás veszélyeztethetne.
A másik jókora termelő, az Egyesült Államok szintén jelentős szerepet tölthetne be a kontinens ellátásában, ami egyébként már valamilyen mértékben megtörtént a tavalyi évben is, mivel a kelet-ázsiai kereslet csökkenése és az amerikai beszállítók rugalmassága miatt jóval nagyobb mennyiségű LNG érkezett Európába, mint arról előzőleg megegyeztek. Ez azonban nem garantálja, hogy mindez a következő években is így lenne: jelenleg még több tényező is akadályozza az amerikai export zavartalan lefolyását. Ezek egyike például a nehézkes engedélyeztetés az LNG-t érintő projekteket illetően, a szigorú szabályozások reformálása és egyszerűsítése akár meg is felezhetné az időtartamot, amíg egy terjeszkedés végbemegy. A másik oldal, amely Katarhoz hasonlóan nehézség elé állítja az együttműködés növekedését, nem más, mint a klímakérdés. Európának és Amerikának is olyan hosszútávú döntéseket kell hoznia, amelyek összhangban vannak a bolygóvédő törekvéseikkel, ám ez nem egyszerű. Míg az amerikai együttműködés hosszútávon alighanem Európa érdekeit szolgálná, és olyan rendet alakítana ki, amely jóval előnyösebb a jelenleginél, ez még ugyancsak hosszú előkészületet (például az ehhez szükséges infrastruktúra kiépítését) igényel.
Az elemzés legfőbb következtetései és tanulságai szerint Európa jelenlegi fő kihívása az orosz energiától való elszakadásban és forrásdiverzifikációban a kínálati- és infrastrukturális hiányosságok. Ahhoz, hogy a kontinens államai (legalább részben) helyettesíteni tudják az orosz importot, több államot is be kell vonniuk a folyamatba a jelenlegi főszereplők, vagyis Norvégia, Katar és az Egyesült Államok mellett. Ezzel párhuzamosan még az infrastruktúrába történő beruházásra is nagy szükség van, ez különösen igaz a tenger nélküli, orosz függőségnek jobban kitett közép- és kelet-európai államokra. Az elemzés szélsőségesebb, kifejezetten negatív forgatókönyvek eshetőségét sem veti el, sőt: a hideggel, egy esetlegesen felélénkülő ázsiai kereslettel, vagy az energiainfrastruktúra elleni szabotázzsal is számolnia kell Európának. A krízis alakulása és súlyossága a következő évtizedben leginkább a következő cirka két év döntésein fog múlni. A gázkérdés tehát várhatóan nem fog karikacsapásra megoldódni, és ezektől az aggályoktól még nem szabadulhat meg Európa, amelynek leginkább hosszútávú útitervre lenne szüksége ahhoz, hogy a lakosság szükségletei biztosítva legyenek.
Grafika: Molnár Roland