fbpx
Nyomj Entert

Lengyelország, akivel minden elkezdődött | A mi rendszerváltásunk VI.

Már több mint 30 éve annak, hogy a Szovjetunió felbomlott, maga után hagyva Közép-Kelet-Európában egy tátongó gazdasági-politikai űrt. Ebben a cikksorozatban arra keressük a választ, hogy a térség országai miként reagáltak az újonnan kialakult helyzetre, mennyire sikeresen tudtak alkalmazkodni a kapitalizmushoz és a demokráciához, és mi az, amit esetlegesen eltanulhatnak egymástól. A sorozat VI. részében Lengyelország a soros.


Közép-Kelet-Európába Lengyelországon keresztül jutott el a rendszerváltások hulláma. A kormány itt kényszerült legelőször arra, hogy együttműködjön a munkásokkal. Amikor 1980-ban országos sztrájkhullám tört ki, nem volt más választása a kommunista vezetőségnek, mint engedni a Szolidaritás Szakszervezet megalapulását, ezzel legitimizálni egy ellenzéki szervezetet. A Szolidaritásnak pedig nem kellett sok idő, hogy 10 millió főre dagassza támogatóinak számát.

Olyannyira nem tudott az újonnan kialakult helyzettel mit kezdeni a pártvezetés, hogy 1981 decemberében bevezette Lengyelországban a hadiállapotot, amivel a szakszervezet tönkrement, valamint száz szimpatizáns halála volt köthető az elkövetkező években a rendőrségi tisztogatáshoz. Az 1980-as évek gazdasági visszaesést hoztak magukkal, az élelmiszerárak két és félszeresére nőttek 1982-ben, a reáljövedelem az év végére 32 százalékkal esett.

A rendszerváltásokat, ebből következően a Szovjetunió bukását sokan Gorbacsovnak tulajdonítják, az pedig kétségtelen, hogy a demokratizálást szorgalmazó lengyel ellenzéki mozgalmaknak jókor jött 1985-ben a szovjet pártfőtitkár lazább politikai iránymutatása. Amikor 1988-ban újabb sztrájkok törtek ki országszerte, a lengyel vezetés számára nyilvánvalóvá vált, hogy a vérontást csak úgy kerülhetik el, ha engednek a társadalomnak, és kialakítanak egy kerekasztal-tárgyalást.

Még a hivatalos tárgyalássorozat előtt 1988-ban Magdalenkában 13 ízben találkozott a pártvezetés, a Szolidaritás Mozgalom, valamint a katolikus egyház. Itt állították olyan elvárások elé a felek egymást, mint a sztrájkok befejezése, valamint a Mozgalom legalitásának elismerése. 1989. február hatodikára, amikor a tárgyalások hivatalosan megkezdődtek, a Szolidaritásra már a párt jogos kihívójaként tekintett a lengyel nép. 452 fő volt jelen ezeken a tárgyalásokon, melyek április 5-ig tartottak, és olyan döntések születtek, amelyeket mai szemmel nézve furcsállhatunk, ugyanis egyértelműen a demokratizálódás, a rendszerváltás felé mutatnak.

A 460 üléssel rendelkező lengyel parlament, azaz a Szejm egyeduralmát felváltotta egy alsóház-felsőház séma, ehhez hozták létre a 100 fős Szenátust. Az alsóházba, vagyis a Szejmbe 35 százalékban választhatott a nép ellenzéki képviselőket, míg a Szenátusban ilyesfajta megkötések híján papíron akár mind a 100 széket megnyerhette az ellenzék. Ekkor döntöttek úgy, hogy államfőt is választ a két ház.

Pisla Réka | Hype&Hyper

Az 1989-ben megrendezett, szabadnak nehezen nevezhető választások elképesztő győzelmet hoztak a Szolidaritásnak. A Szenátusban 100-ból 99 helyet szereztek meg, míg a Szejm általuk megszerezhető maximális 35 százalékát. Az előző részekből kiderült már, hogy a politikai rendszerváltáson túl gazdasági rendszerváltás is végbement Közép-Kelet-Európa posztszovjet országaiban. Elképesztő költségvetési hiányt kellett az új kormánynak maga előtt tolnia, így nem csoda, hogy az új pénzügyminiszter, Leszek Balcerowicz nevével fémjelzett terv meglehetősen szélsőségesnek hatott az akkori politikai színtéren. Liberalizálta, tehát a piachoz igazította az árakat, a vállalatok jelentős részét elképesztően gyorsan privatizálta, a lengyel pénznemet, a zlotyt átválthatóvá, a nemzetközi valutapiacba integrálttá tette.

1990 januárjában lépett életbe a „sokkterápia”, ami hirtelen a feje tetejére állította a lengyel gazdaságot. Már az első hónapban 78 százalékos inflációt realizáltak, ám hosszú távon szükség volt az ilyen radikális lépések bevezetésére. Bár elkezdtek a makrogazdasági mutatók pozitív irányba mozdulni, csökkent az infláció, a lengyel társadalom sokkal látványosabb változást várt az új gazdasági-politikai rendszertől, ami a politikai hajlamosságon is meglátszott, így fordult rá Lengyelország az első valóban szabad, 1991-es választásokra. A választásra jogosultak csupán 43 százaléka ment el szavazni.

Felaprózódás jellemezte az új parlamentet, 29 párt szerzett parlamenti mandátumot, nem tűnt úgy, hogy a Szolidaritás utódpártjai képesek az együttműködésre. 1993-ra, a következő választásokra a gazdasági válság megállni látszott, az ipari termelés 4 százalékos emelkedésnek indult, megszaporodtak a magánvállalkozások. Ebben az évben az SLD, azaz a kommunista utódpárt alakíthatott kormányt, melyet 1997-ben a Szolidaritás köztársasági elnöke követett. Mivel a parlament továbbra is meglehetősen fragmentált volt, nehéz volt kialakítani egy egységes politikai irányvonalat, de a demokratizálódás, valamint a jogállamiság megerősítése közös pont volt a politikai spektrum minden végletében.

Lengyelország elszakadása a kommunista gazdasági és politikai beilleszkedéstől nem csak az ország szempontjából sikertörténet, de az egész régiót tekintve is. Az alulról szervezkedő mozgalmak már akkor láttak maguk előtt egy víziót, amit akkor még meg sem lehetett legálisan valósítani, de még akkor sem törtek meg, amikor betiltották a változás legfontosabb mozgatórugóját, a szakszervezetet. Nem volt példa a térség szovjet országaiban arra, amit ők tettek, és nem fegyverrel, hanem sztrájkok, valamint tárgyalások mentén kényszerítették rá a hatalmat arra, hogy meghallgassák, emberszámba vegyék őket, bevonják őket a politikai diskurzusba, majd az ország irányításába.

Nincs kétség afelől, hogy a nemzetközi politikai klíma a lengyel rendszerváltók oldalára állt, de szerencséje annak van, aki meglátja a lehetőséget, és él vele. Lengyelország megtanít minket arra, hogy akkor vagyunk képesek igazán változást elérni, ha nem hagyjuk, hogy a fejünk felett döntsenek a sorsunkról, hanem a kezünkbe vesszük a saját életünket, ezzel pedig példát mutatunk mindenki másnak, aki hasonló helyzetben van, mint mi. Nem csak saját magunkért vagyunk felelősek, hanem azokért is, akik körülöttünk élnek, de Lengyelország is kapott segítséget a már piacgazdaságban élő államoktól. Az is elmondható, hogy ahogy mi is felelősséggel tartozunk, addig értünk is felelősséggel tartoznak azok, akik jobb helyzetben vannak.

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük