fbpx
Nyomj Entert

Litvánia nem tud népességet hitelben felvenni | A mi rendszerváltásunk III.

Már több mint 30 éve annak, hogy a Szovjetunió felbomlott, maga után hagyva Közép-Kelet-Európában egy tátongó gazdasági-politikai űrt. Ebben a cikksorozatban arra keressük a választ, hogy a térség országai miként reagáltak az újonnan kialakult helyzetre, mennyire sikeresen tudtak alkalmazkodni a kapitalizmushoz és a demokráciához, és mi az, amit esetlegesen eltanulhatnak egymástól. A sorozat III. részében Litvánia a soros.


Elérkeztünk az utolsó balti államig: Litvániáig. Aki olvasta az Észtországról, illetve Lettországról szóló részt, amit ajánlunk szeretettel, már kaphatott némi betekintést a balti államok helyzetéről a rendszerváltásuk előtti időkben, valamint lehet egy elképzelése arról, hogy milyen kezdeti nehézségekkel kellett szembenézniük függetlenedésük után. Aki ezt kihagyta volna, az se búsuljon hiszen a rövid balti-gyorstalpalónak négy pontja van:

1: a Baltikum országai helyzeti előnyt élveztek a többi volt szovjet államhoz képest, mert a Szovjetunió legfejlettebb területének számított a térség;
2: az eredetileg mezőgazdasággal foglalkozó térséget erősen iparosították a szovjetek;
3: orosz nemzetiségiek betelepítése heterogénné tette a térséget;
4: a rendszerváltás következtében az ipar, a mezőgazdaság és a szolgáltatások minősége is erősen lecsökkent, mind a három országban az infláció elérte az 1000 százalékot.

Litvánia népességben és területben is nagyobb balti testvéreinél, és ez nem volt másképp függetlenedésükkor sem. Litvánia körülbelül 3,7 millió lelket számolt 1990-ben, míg Lettország 2,7 milliót, Észtország pedig 1,6 milliót. A balti államok nemzetiségi heterogenitásához képest Litvánia viszonylag visszafogott, az ország csupán 20 százaléka számít idegenajkúnak.

Az ország megelőzte térségének más országait, hiszen már 1990 márciusában függetlenedett a Szovjetuniótól, hogy aztán kövesse példáját Lettország és Észtország is. Bár hamarabb váltott rendszert, rosszabb gazdasági és makroökonómiai körülményeket örökített tovább az ország, mi több, az Oroszországból érkező nyersanyagimportok áremelkedése is súlyosabban hatott, mint például Észtország esetében, amely rendelkezett saját nyersanyag-lelőhelyekkel. A többi balti országhoz hasonlóan itt is hatalmas mértékű életszínvonalbeli csökkenést tapasztalhattak.

Litvánia 1991-ben a magánosítás kuponos változatát használta, kárpótlási törvényt vezetett be, 1992-ben pedig liberalizálták a pénzpiacokat, szabadabb lett a tőkeálamlás. Szeptemberre datálható a kétszintű bankrendszer bevezetése, azzal együtt pedig a csődtörvény megalkotása és a vilniusi tőzsde megnyitása. A lettekhez hasonlóan átmeneti pénzt, a talont használták, majd 1993 júniusában bevezették a litast, amit az amerikai dollárhoz kötöttek.

A hatalmas inflációt azonban ez önmagában nem oldotta meg, a többi balti országhoz képest kicsit késve, de 1993-ra pénzszűkítő politikát alkalmazott Litvánia is, az év közepére pedig jelentősen visszaesett a pénzromlás. Az ÁFA bevezetésére 1994 májusáig kellett várni, az év végén pedig törölték az export vámokat, ezzel elősegítve a világgazdasági integrációt.

Pisla Réka | Hype&Hyper

A privatizáció az 1990-es évek második felére sikeresen végbement, a kisebb vállalatok magánkézbe kerültek, a nagyobb, közüzemi, vagy infrastrukturális vállalatok többségét pedig külföldi befektetők vásárolták fel. A sikert az is mutatja, hogy 1999-re az ország GDP-jének 70 százaléka a magánszektorból érkezett.

Az Európai Unió régebbi konstrukciójában három pilléren alapult:
1: az Európai Közösség;
2: a közös kül- és biztonságpolitika;
3: rendőri és bírói együttműködés büntetőügyekben.

Ebből az első, az Európai Közösség azt a célt szolgálta, hogy szabadon áramolhasson többek között a tőke és a munkaerő, illetve olyan programokat hozott létre, melyek segítették a volt szovjet blokk országainak felzárkózását. Egy ilyen programon keresztül jutott hozzá olyan forrásokhoz Litvánia, melyek merőben hozzájárultak az infrastruktúra, a magánszektor, a közigazgatás, az oktatás, a szociális szféra, a mezőgazdaság, de még a környezetvédelem, a nukleáris biztonság és a civil társadalom fejlesztéséhez.

A 21. századba erős gazdasági fejlődéssel lépett be az ország. 2000 és 2007 között minden évben sikerült 8 százalék körüli növekedést produkálnia, ez nemzetközi szinten is magas felzárkózási szintet jelent. Megjelentek azonban a problémák: miután lezajlott a magánosítás, csökkent a kezdetben nagyon intenzív külföldi tőkebeáramlás, valamint nagyon magas szintekre hágott a hitelezés. Litvánia folyó fizetési mérlege erős hiányokat realizált.

Emiatt a 2008-as világválság helyzeti hátránnyal érte az országot, ám gyorsan és hatásosan tudott reagálni. A tervezett államháztartási hiányt megemelték 0,5 százalékról 2,5-3-ra 2008-ban, illetve 4 százalékra 2009-ben, csökkentették az állami szférákban dolgozók bérét, a közintézmények költségvetését, növelték a vállalatokra kiszabott adókat, a szerencsejátékadót, a jövedéki adókat, ugyanakkor csökkentették a személyi jövedelemadót és további más intézkedésekkel valamint a válság utáni beruházásokat ösztönző kormányzati programok segítségével sikeresen átvészelték az időszakot.

Azóta a koronavírus járványig egy alkalommal volt rá példa, hogy a Litván GDP csökkenő tendenciát mutatott. 2015-ben, hiszen 2014 augusztusában Oroszország import tilalmat vezetett be az összes EU tagállam ellen olyan termékekre, mint hús, zöldség vagy tejtermékek, és ennek a levét a balti államok, de legfőképpen Litvánia itta meg. Pontos adatok még nincsenek, hogy a COVID-19 miképp folyásolta be az ország GDP-jét, azonban az már most látszik, hogy ezt a helyzetet is gyorsan át tudta vészelni, és követi az előző évek trendjét, miszerint a vártnál nagyobb növekedést tud elérni.

A balti államok hasonló utat jártak be a rendszerváltás után, ehhez semmi kétség. Hasonló lehetőségek és problémák, csak talán az arányok térnek el. A cikksorozat eddigi három része erős, önálló államokat írt le, azonban a térség talán legégetőbb problémája a népességcsökkenés. 1990-ben nagyjából 7,9 millió ember élt a három országban, ez 2009-re 7 millióra csökkent, a 2020-as adatok alapján pedig már csak kicsit több, mint 6 millió ember él ebben a térségben. Ezt a csökkenő trendet két fő tényezőnek tulajdonítják: alacsony születési arány és magas kivándorlás.

Litvánia esetében a népesség elvándorlása szembetűnő, az ország ugyanis a világ egyik legsúlyosabb demográfiai válságát éli, hiszen Litvánia jelenleg a világ egyik legerősebb népességfogyást mutató országa. 25 év alatt, az 1990-es évek eleje óta elvesztette lakosainak csaknem negyedét. Egyes régiók népességének a fele tűnt el. Ez nem kizárólag a más országokba irányuló migrációnak köszönhető, mivel a munkalehetőségek néhány városra koncentrálódnak, az ország fővárosába, Vilniusba, valamint kisebb mértékben Klaipėdába és Kaunasba, ezért jelentős a belső migráció. Ennek eredményeképpen számos vidéki régióban megüresedett házakkal és iskolákkal találkozhatunk, valamint a közintézmények színvonalának csökkenésével. A belső migráció, valamint az elnéptelenedés pedig szegregációt eredményez. A fővárosban a tisztességes lakhatáshoz magas jövedelem szükséges, hiszen a lakásárak a magas kereslet és korlátozott kínálat miatt olykor nem sokkal alacsonyabbak, mint a nyugat-európai városokban, a bérek viszont harmadannyiak mint nyugaton. Ezért a belső migrációs folyamatokat sokszor kíséri a külföldre vándorlás.

Litvánia és a többi balti ország arra tanít minket, nem mindig lehet dollárban, GDP növekedésben, inflációban, éves hiányban kifejezni egy ország problémáját. Litvánia tankönyvi úton haladt a liberalizált piac, majd az EU-tagság, a nyugati felzárkózás felé, de azalatt a 20 év alatt csaknem 1 millióval kevesebb lelket számolhat, népességet pedig nem lehet hitelben felvenni az IMF-től.

A következő részben Ukrajna történetét járjuk körbe.

Cikksorozatunk előző része itt érhető el.

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük