fbpx
Nyomj Entert

Lettország, a gyors beilleszkedő | A mi rendszerváltásunk II.

Már több mint 30 éve annak, hogy a Szovjetunió felbomlott, maga után hagyva Közép-Kelet-Európában egy tátongó gazdasági-politikai űrt. Ebben a cikksorozatban arra keressük a választ, hogy a térség országai miként reagáltak az újonnan kialakult helyzetre, mennyire sikeresen tudtak alkalmazkodni a kapitalizmushoz és a demokráciához, és mi az, amit esetlegesen eltanulhatnak egymástól. A sorozat II. részében Lettországról a soros.


Aki olvasta az Észtországról szóló részt, amit ajánlunk szeretettel, már kaphatott némi betekintést a balti államok helyzetéről a rendszerváltásuk előtti időkben, valamint lehet egy elképzelése arról, hogy milyen kezdeti nehézségekkel kellett szembenézniük függetlenedésük után. Aki ezt kihagyta volna, az se búsuljon hiszen a rövid balti-gyorstalpalónak négy pontja van:

1: a Baltikum országai helyzeti előnyt élveztek a többi volt szovjet államhoz képest, mert a Szovjetunió legfejlettebb területének számított a térség;
2: az eredetileg mezőgazdasággal foglalkozó térséget erősen iparosították a szovjetek;
3: orosz nemzetiségiek betelepítése heterogénné tette a térséget;
4: a rendszerváltás következtében az ipar, a mezőgazdaság és a szolgáltatások minősége is erősen lecsökkent, mind a három országban az infláció elérte az 1000 százalékot.

Lettország kifejezetten nagyot zuhant az átállás következtében, 1990 és 1993 között 49 százalékot esett az ország GDP-je. Az új alapra helyezett gazdaság, a liberalizáció és a privatizáció új gazdasági szabályozórendszert is követelt, azonban a legsürgetőbb probléma Észtországhoz hasonlóan az elértéktelenedő valuta volt, azonban az északi szomszédjukkal ellentétben a lettek nem vezettek be egy új, a rubeltől teljesen független valutát. Az új pénznemük a rublisz lett, amit 1-1-ben lehetett váltani, azonban ennek nem volt elegendő kiszorító ereje, így 1993-ban bevezették a latot, amit aztán az SDR-hez, azaz az IMF pénzneméhez igazítottak.

A privatizáció alapfeltétele a piacgazdaságnak, de erős jogi és morális értéke is van, Észtországgal ellentétben a lettek pedig nem a külföldi nagytőkét akarták bevonni elsőként. Azok vásárolhattak csak a magánosítandó vagyonból, akik legalább 16 éve az országban éltek, valamint ezt csak készpénzzel tehették meg, ám ezt 1992-re feloldották. Hasonlóan más országokhoz, a földek, az ingatlanok magánosítása nagyobb nehézségek nélkül végbement, a kisebb vállalatok pedig kuponok kiosztásával könnyen privát kézbe kerülhettek. A problémát inkább azok a nagyvállalatok jelentették, amelyek annyi szálon kötődtek az államhoz, hogy nem lehet az eredeti tulajdonosnak visszaszolgáltatni. Ennek ellenére 1998-ra a GDP kétharmada a privát szektorból érkezett, ami sikernek hangozhat, de azt közfelháborodás övezte, mivel egy kis elit csoport kezében összpontosult a magánosított vagyon többsége.

Pisla Réka | Hype&Hyper

Lettország már függetlenedése kezdetétől nyilvánvalóvá tette, hogy részese akar lenni a nyugati gazdasági rendszereknek. Nagyon hamar olyan törvényeket vezettek be, melyek jogállamiságon alapuló demokráciák alapját képezik. Az IMF-be 1992-ben csatlakoztak, a Kereskedelmi Világszervezettel hamar megkezdték a tárgyalásokat, és az EU-hoz is elkezdtek közeledni. Lettország 1994-ben már szabadkereskedelmi megállapodást kötött az Unióval, 1995-ben pedig beadta tagsági kérelmét. 2000-re olyan erős lett az ország gazdasági kapcsolata az EU-val, hogy az exportjuk 65 százaléka az Unióba ment. 1999 és 2003 között lezajlott egy széleskörű, több ezer részből álló szabályozói és törvényhozási átalakítás, mely még inkább az EU nézeteivel egy irányba fordította az országot, amely végül 2004-ben be is lépett az Unióba.

Mindegyik balti államban problémákat szított a túlzott oroszajkú betelepítés, illetve a helyi etnikumok deportálása, Lettország azonban még a többi országnál is súlyosabb helyzetben volt a rendszerváltás idején. Az 1989-es népszámlálás adatai alapján az ország 52 százaléka vallotta magát lettnek, míg a társadalom 38,5 százaléka orosznak. Ez egy olyan helyzetet idézett elő, hogy az ország szinte egésze kisebbségnek érezte magát, annak minden lélektani hátrányával. Talán az egyik legnagyobb problémát az jelentette, hogy a 19 és 44 év közötti korosztályban az 50 százalékot sem érte el a lettek száma, pedig ez a csoport teszi ki a dolgozó réteg nagy részét. A legnagyobb városokban is kevesebb lett élt, mint a népesség fele, a fővárosban, Rigában a lakosság harmada vallotta magát lettnek. A második legnagyobb lett városban, Daugavpilsben a 125 000 lakosnak csupán a 14 százalékát tették ki lettek.  Ez az etnikai különbség nyelvi kényelmetlenségeket is okozott. A társadalom 70 százaléka beszélt oroszul, míg a nem lett etnikumúak 18 százaléka tudott csak lettül, így az akkori kutatások alapján a lettek 83 százaléka inkább oroszul kezdeményezett beszélgetést idegenek társaságában.

Azt, hogy a lettek kisebbségnek érezték magukat saját országukban csak tetézte, hogy a lettországi orosz társadalom egyik pillanatról a másikra vált kisebbséggé. A függetlenedés előtt a Szovjetunióban az oroszok számítottak a többségi társadalomnak, a lettek felől érkező jogos követelés, hogy asszimilálódjanak pedig hirtelen érte őket.

A modern nyugati, végsőkig polarizált politikai környezetben nehéz értékítélet nélkül beszélni a nacionalizmusról, hiszen sok esetben vagy éltetik, vagy mélységesen ellenzik az ideológiát. Arról viszont muszáj beszélni, hogy Lettország nemzeti függetlenedésének ez kihagyhatatlan alkotóeleme. Az ország identitásának érvényesítése szükséges volt ahhoz, hogy egy integritással rendelkező, szuverén állam jöhessen létre. Természetesen vannak árnyoldalai, a szélsőjobboldali csoportosulások itt is destruktívan hatottak, de a lett állam kiépítése nem jöhetett volna létre erős nemzeti öntudat nélkül. Ennek tükrében nem meglepő, hogy az 1990-es éveket a politikai jobbközép uralta, ezen belül is a társadalomhoz képest lett nemzetiségi felülreprezentálásban.

Manapság nő az országban a lett nemzetiségiek aránya, azonban ezzel együtt aggasztóan csökken az oeszág népessége. 2000 óta nagyjából félmillió fővel kevesebb Lettország népessége. A 2021-ben 1,89 millió fő volt az ország népessége, amíg 1897-ben volt 1,93 millió. Egyes becslések alapján Lettország 2050-re 1,25 millió fős népességre zsugorodhat.

Mit tanít Lettország elmúlt 30 éve? Nincs olyan, hogy általános igazság. Amíg máshol elvetendőnek, vagy meghaladottnak gondolták a nacionalizmust, addig Lettországban ez tudott stabil, identitással rendelkező államot létrehozni. Mit tanít még? Hogy nincs egy Kánaán, egy végső cél, ahova egy ország megérkezhet. Attól, hogy függetlenné váltak, nem oldódott meg minden problémájuk, a demográfiai katasztrófa pedig nincs jó hatással a gazdaságra sem. Privatizáltak, a nemzetközi gazdasági rendszerek részesei, IMF, WTO és EU tagok, azonban a fejlődés egyben küldetés is. Ahol nincs megoldandó probléma, ott pedig előrehaladás sincs.

A következő részben Litvánia történetét járjuk körbe.

Cikksorozatunk első része itt érhető el.

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük