fbpx
Nyomj Entert







„Mindenki lehet a legjobb valamiben” | M. Tóth Géza animációs rövidfilmje

Milyennek látja egy hétéves kisfiú a felnőttek világát? Hogyan érzékeli, próbálja megérteni a nagykorúak sajátos szabályrendszerét, univerzumát és benne saját magát? Erről (is) szól M. Tóth Géza animációs rövidfilmje, a Matches, amely felkerült az Oscar-esélyesek longlistjére. A többszörös díjnyertes alkotó egyszer már közel került az arany szobrocskához, kérdés, hogy most, 2021-ben izgulhatunk-e ismét magyar nevezettért az április végi díjátadó gálán. A filmről M. Tóth Gézával beszélgettünk.

M. Tóth Géza indult már animációs rövidfilm kategóriájában az Oscar-díjért: akkor, 2007-ben nem a Maestro, hanem Torill Kove The Danish Poet című animációja kapta az arany szobrocskát. A most aktuális, 96 animációs rövidfilmet felvonultató longlistre azok az alkotások kerülhettek fel, amelyek korábban már bizonyítottak valamelyik neves animációs fesztiválon (ugyanezen a listán szerepel egy másik magyar animációs rendező, Andrasev Nadja Szimbiózis című rövidfilmje is – a szerk.). M. Tóth Géza esetében ez a kulcsfontosságú esemény a Foyle Film Festival volt, ahonnan a Matches a legjobb nemzetközi animációs filmnek járó Light in Motion díjjal tért haza. Az izgő-mozgó gyufaszálak által elmesélt történetet nemcsak itt, hanem számos más nemzetközi animációs fesztiválon is jutalmazták Moszkvától New Yorkig.

Hogy rajta lesz-e a Matches a tízes shortlisten, az február 9-én derül majd ki, s ha onnan is sikerül továbbjutnia az öt Oscar-nominált közé (ezt március 15-én hirdetik ki), akkor ismét lesz kiért szurkolnunk április végén a hajnali órákban, a képernyők előtt ülve. Bár úgy tűnhet, M. Tóth Géza már rutinos az Oscar-nevezésekben, valójában nagyon hálás, amiért ilyen kegyesen adagolta neki az élet a különféle fesztiválsikereket. Először 1992-ben, Annecy-ban kóstolhatott bele a fesztiválos pezsgésbe (itt diplomamunkáját, a Patkányfogót vetítették), majd 1997-ben Arany Medvére jelölték filmjét, az Ikaroszt, 2007-ben pedig eljutott az Oscar küszöbéig a Maestróval.

A Matches egy hétéves kisfiú fantáziavilágába kalauzolja a nézőt, aki egyszerű gyufaszálakkal játszik. A tizenegy perces, stop-motion technikával készült animációs film képkockáin ez a hétköznapi tárgy válik a történések főszereplőjévé. A gyermeki képzelőerőnek engedve a különféle, színes fejű gyufaszálak hol emberszerű alakokként mozdulnak meg a képernyőn, hol pedig tárgyakká (közlekedési lámpa, periszkóp, focilabda, fénykard, borsőrlő és a többi) vagy más élőlényekké (madarak, halak, béka és társaik) alakulnak át.

Az egymást követő, epizódszerű jeleneteket a kisfiú narrációja kíséri, aki hol kíváncsian, hol értetlenül, hol kétségekkel telve próbálja megérteni – játék közben – a felnőttek világát, s benne mindazt, ami sajátos mozgatórugója ennek az univerzumnak. A filmben vissza-visszatérő elemként jelennek meg a nagykorúak által meghatározott szabályok, s ezzel együtt az uniformizált társadalom jelensége. Képileg mindez szórakoztató és kreatív formában tárul a néző szeme elé: a szabálytalanul játszó futballjátékos piros lapot kap, az éj leple alatt besurranó tolvaj a riasztó megszólalásakor menekülőre fogja.

A Matches képsorait azért élvezetes nézni, mert a lehető legegyszerűbb módon – egy mindenki által ismert hétköznapi, aprócska, már-már jelentéktelennek gondolt tárgy mozgatásával – mesél el nem is egy, hanem több történetet. Úgy beszél általános igazságokról és érzésekről, hogy közben képben és hangban végig friss, kreatív, játékos és szórakoztató marad.

M. Tóth Gézát az foglalkoztatta leginkább, hogy mi az a minimum jel, amivel aktivizálni tudja a nézőt, amivel rá tudja bírni, hogy érdeklődéssel forduljon a látottak felé. A Matches-zel tulajdonképpen a gyermeki gondolkodásmódot szerette volna modellezni, annak a „felhőlesésnek” az élményét megidézni, amelyet mindannyian ismerünk, s amelyről Weöres Sándor is ír a Déli felhők című versében („Domb tövén, hol nyúl szalad, / S lyukat ás a róka / Nyári fényben, napsütésben / Felhőt les Katóka.”).   

Mikor Gézát arról kérdeztük, hogy a hétköznapi tárgyak közül miért éppen a gyufásskatulyára esett a választása, azt mondta, ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Lehetett volna bármilyen más szokványos tárgy is a film főszereplője, de a gyufa több szempontból is érdekes objektum: egyrészt mindig kéznél van (még ha manapság ritkábban is), vagy valahogy az ember keze ügyébe kerül egy-egy baráti beszélgetés kapcsán, s a gyufásdoboz maga nagyon egyszerű, mégis kompakt tárgy, valamint a hangja is nagyon érdekes. Másrészt egy doboz gyufával rendelkezni igazán felnőttes dolog, mondja, birtokolni egy olyan tárgyat, amelyet gyereknek általában nem szabad, sőt egyenesen tiltott (gondoljunk csak a klasszikus „Ne játssz a gyufával!” figyelmeztetésre, és persze ott van a „Kihúzza a gyufát” mondásunk is, amit akkor használunk, ha valaki rossz fát tesz a tűzre). Mindezeken túl pedig a gyufa a szemléltetés egyik legkézenfekvőbb eszköze, nem is beszélve a mindenki által jól ismert, legtöbbször matematikai feladványokhoz használt gyufarejtvényekről. De milyen feladványokat és megfejtéseket rejteget számunkra a Matches?

A képsorokat látva sokszor az is kihívást jelent a néző számára, hogy megfejtse, mi is történik pontosan. Az értelmezésben segítséget nyújt persze a narráció maga, illetve azon túl különféle hangok, zörejek (szaknyelven „foley”, azaz olyan reprodukált hétköznapi zajok, melyek az utómunka során kerülnek rá a filmre – a szerk.). A Matches tulajdonképpen egy hosszúra nyújtott gyufarejtvény, amelynél minden egyes másodpercben „élesre kell állítanunk” a fantáziánkat. Ahogy azt M. Tóth Géza meséli, éppen azért választotta a stop-motion technikát a filmhez, mert szerette volna a legeszköztelenebb módon, egy aprócska tárgy minimális animálásával bevonni a nézőt a történetmesélésbe, amelyben éppen ezért a hangjátékot csúcsra kellett járatni, hogy valódi sikerélményt érhessen el.

Természetesen a minimális animálás a Matches esetében több évig tartó, koncentrált türelemjátékot jelentett: a gyufaszálak mindvégig a maguk szinte érintetlen alakjában vannak jelen a filmben, a minimális helyváltoztatással, egyes részek cserélgetésével életre keltett, egyszerű tárgyak mégis szinte valósághű hitelességgel képesek megidézni mindannyiunk számára ismerős élethelyzeteket, mozdulatokat, gesztusokat, érzéseket. A Matches képsorai között számos képi utalás fedezhető fel a Star Wars, a Cápa vagy épp a Mission Impossible filmekkel kapcsolatosan – meghatározó mozgóképes benyomások ezek, melyek egy kisgyerek számára kultfilmek, hanem egy-egy érzés megtestesítői. Ugyanakkor nem hiányozhatnak a klasszikus mesevilág szereplői sem: feltűnik például Hófehérke és a Békakirály alakja is.

M. Tóth Géza, aki öt évig volt a Színház és Filmművészeti Egyetem rektora s egyben a látványtervező szak vezetője, 2019 márciusában, rektori mandátumának lejártakor döntött úgy, hogy nem hagyhatja fiókban a Matches ötletét. Az akkoriban felszabadult nagy adag lelki és alkotói energiával vágott bele a fejlesztésbe azzal az elszántsággal, hogy a film jusson el addig, ameddig csak tud – nem egy újabb Oscar-gyanús alkotás létrehozása volt a cél, hanem a szakmai tisztesség mondatta ezt vele. Szerencsére a több tucat fesztiválon való megjelenés és díjazás visszaigazolta, hogy a Matchesnek komoly jövője van, és bárhogy is alakuljon az idei Oscar, M. Tóth Gézának már megvan a „B-terv”.

A játékos gyufaszálak kalandjai ugyanis folytatódnak egy 52 részes sorozatban, amelyben két és fél perces epizódok formájában örülhetnek majd a nézők az újabb gyufarejtvényeknek. Az első 26 résszel terveik szerint idén jelentkeznek, a második adag pedig a nézői visszajelzésektől függően 2022-ben érkezik majd. Az új, Mitch-Match című sorozat is a KEDD Studio falai között készül – a független filmstúdiót Géza 2002-ben alapította, maroknyi csapattaggal együtt elsősorban a minőségi gyerektartalmak gyártása és forgalmazása a céljuk. Náluk készült például a népszerű Bogyó és Babóca vagy a Kuflik animációs sorozat is.

A Mitch-Match és a Matches kapcsán is az a játékosság és kreativitás foglalkoztatja az alkotót, amellyel a gyerekek képesek a legegyszerűbb dolgokba többet is belelátni.  A Matches narrátora – akiről csak annyit tudunk, hogy egy L. S. monogrammal rendelkező hétéves fiúcska – egy ilyen játék során nemcsak képzelőerőnket mozgatja meg, hanem a való életben csak ritkán kimondott gondolatokkal is szembesít bennünket. Ezek a megállapítások („Megijedni nagyon rossz érzés” / „Getting scared is really bad” vagy „A való életben sok nehézség van”  / “In real life, there’s a lot of trouble”) még a humoros képsorokkal kísérve is fontosak és súlyosak. Ami pedig az uniformizáltságot illeti: a mesélő maga mondja ki, hogy bár a felnőttek azt szeretnék, hogy minden és mindenki egyforma legyen, ha ez mégis bekövetkezne, az lenne a legrosszabb dolog a Föld kerekén.

A film trailerében éppen azt a jelenetet láthatjuk, amikor narrátorunk arról mesél, hogy mindenki lehet a legjobb valamiben: készítheti a világ legjobb rántottáját vagy megnyerhet egy biliárdversenyt. Amikor azt kérdeztük M. Tóth Gézától, ő miben gondolja a legjobbnak magát, némi töprengés után a következőt válaszolta: „A járatlan utak örömteli voltának felismerése, bejárása az, ami mindig is foglalkoztatott és foglalkoztat a mai napig.”

Matches | Web | Facebook
KEDD Studio | Web | Facebook | Instagram

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük