fbpx
Nyomj Entert

Hiába születtél 1989 után, még mindig a vasbeton játszóterek formálják az identitásodat | Beszélgetés Don Tamás kurátorral

1989 után született magyar, lengyel, cseh, szlovák és román művészek keresik a régiós identitásukhoz való viszonyukat a január 22-én nyílt Határeset című kiállításon. Mit tud tenni a térség azok után, hogy a Szovjetunió megszűnését követően azt tanulta, el kell felednie a saját múltját a továbblépés érdekében? – szögezi felénk a kérdést a megnyitón Gadó Flóra. A debreceni MODEM kiállítóterében látható művek alkotói elkezdik a feldolgozási folyamatot – egyszerre néznek szembe és lépnek túl a szocializmus örökségén. A stratégia része a súlyos társadalmi kérdések feszegetése, a nosztalgia, a kritikai szemlélet és az irónia alkalmazása is. A kiállításról a kurátorral, Don Tamással beszélgettünk.


A tárlatvezetésen említetted, hogy két és fél évvel ezelőtt kezdtél el foglalkozni a közép-európai identitás és a saját generációd kapcsolatával. Miért kezdtél el érdeklődni a téma iránt?

Már eddig is több olyan kurátori projektem volt, amely az identitással kapcsolatos kérdésekkel foglalkozott, ilyen volt például a MODEM-ben 2019-ben megrendezett Családi okok miatt című kiállítás, illetve az Enyészpontok című projektsorozatom is, amely a huszadik század különböző időszakaiban vizsgálja az antiszemitizmus és a zsidó identitás kérdését (ennek aktuális eseménye a Trafó Galériában január 30-ig látogatható Lassabb hajnalt! Enyészpontok 4.0 című tárlat – a szerk.). Másfelől a Határesetnek köze van a Magyar Képzőművészeti Egyetemen készített mesterszakos szakdolgozatomhoz is, melyben a pályakezdő alkotók művészeti intézményrendszerbe való integrálódásának lehetőségeit kutattam. Ehhez kapcsolódóan a MODEM-ben megrendeztük Sárai Vandával és Margl Ferenccel közösen az Ezek a legszebb éveink? című csoportos kiállítást, ahol a diploma utáni első öt évben járó művészek munkáit mutattuk be. Bizonyos szempontból ennek folytatása a Határeset, ahol egy szélesebb merítést látunk, a hazai alkotók régiós pályakezdő művészekkel együtt szerepelnek. Annak ellenére, hogy az itt bemutatkozó művészeknek nincs első kézből tapasztalatuk a szocializmus időszakáról, érdekelt, hogy annak öröksége meghatározó-e számukra a mai globalizált világban.

Te hogyan látod, milyen válaszok születtek erre? Meg lehet fogalmazni a művek által valamit azzal kapcsolatban, hogyan élik meg a régió művészei a közép-európai származásukat?

Szerettem volna, ha hasonló válaszok helyett sokkal inkább különböző szempontokat és további kérdéseket vetnek fel a művek. Ha mégis meg akarunk valamilyen közös pontot határozni, akkor ez talán az irónia lehet – ez az, ami viszonylag sok műben megjelenik, de mindenki máshogyan használja. Emellett a legtöbb művész a múlt különböző időszakainak bizonyos aspektusait vette górcső alá. Vasile Câtârâu például a városiasodás és az iparosodás témájával, David Prílučík az ötvenes évekbeli csehszlovák határőrkutyáinak tenyésztésével, Jiři Žák pedig Szíria és Csehszlovákia hatvanas és hetvenes évekbeli kapcsolatával foglalkozott. A konkrét történelmi események mellett általánosabb ügyeket érint Olga Dziubak, aki arra mutat rá, hogy a hatalom hogyan rendelkezik az egyének testével, vagy Bozzai Dániel és Máté Dániel, akik az élelmiszer-alapanyagok termesztési területeinek és a mesterségesen kijelölt országhatároknak a kapcsolatát vizsgálják.

Molnár Judit Lilla: Esési tér (2021)

És hogyan formálódott a te véleményed a közép-európai identitás kereséséről a kutatás során?

Rá kellett jönnöm, hogy sokkal bonyolultabb kérdéskör, mint azt gondoltam, amikor elkezdtem foglalkozni a témával. Nem lehet arra fogni a régió leszakadását, hogy ebben a térségben évtizedekig szocializmusban éltünk – ez ennél sokkal összetettebb és évszázadokra visszanyúló társadalmi és történelmi jelenségekkel is összefüggésben van. Emellett Hunčík Péter Szlovákiában élő magyar pszichiáter Határeset című regénye (a kiállítás címadó műve) – amely egy határ menti vegyes lakosságú szlovák kisváros lakóinak történetén keresztül mutatja be a régió huszadik századi történelmét – is nagyban hatott a gondolkodásomra a régióval kapcsolatban.

A kiállításon szereplő művek többsége erre az alkalomra készült, ráadásul egy átfogó történelmi kutatás is támogatja az eseményt. Mennyire volt aktív diskurzusod a történeti alapokról a művészekkel?

A közös munka jól ment, bár rá kellett jönnöm, hogy nemcsak a fiatal magyar művészeket nehéz megtalálni az online térben, hanem a régióbeli művészeket is. Sok hazai és külföldi kolléga segítségével állt össze végül több hónap alatt a művészlista, mielőtt azonban felkerestem volna az alkotókat, bevontam a kutatásba Egry Gábort, a Politikatörténeti Intézet igazgatóját, hogy közösen beszéljük át, hogy milyen Közép-Kelet-Európa definíciót használunk majd. (végül Csehország, Magyarország, Lengyelország, Szlovákia és Románia művészei vettek részt a kiállításon – a szerk.). Vele együtt meghatároztuk az 1848-tól napjainkig tartó időszakot mint vizsgálati időkeretet, valamint a nyelv, a határ és a regionális önmeghatározás témaköreit mint egyszerűsítő szempontokat, amelyek fókuszálhatják a kutatást. Amikor ez megvolt, a kutatási eredmények angolra fordított verzióit elküldtem a külföldi művészeknek, konzultáltunk néhányszor. Terveim között szerepelt, hogy elmegyek a kiállításon szereplő országokba, ellátogatok műtermekbe, de sajnos a Covid megakadályozta az ilyen jellegű utazásokat. Ilyen szempontból a magyar alkotókkal könnyebb volt, mert már dolgoztam velük korábban, illetve esetükben műteremlátogatásra is sor kerülhetett.

A kiállítótérben több utalás is van az emlékművekre. Milyen üzenetet fogalmaznak meg a témát érintő alkotások az emlékművekkel kapcsolatban?

Ugyan nem vagyok a téma szakértője, de az a kutatás során is látszott, hogy az emlékművek kérdése kiemelten fontos a régióban, és a kiállításon valóban van néhány olyan mű, amelyek direkt módon foglalkoznak ezzel. Az egyik Uladizmir Pazniak alkotása, egy felfújható lufiból készült szovjet hősi emlékművet mintáz, amely egyébként témájában összhangban áll Mélyi József művészettörténész és kurátor doktori disszertációjával, amely a Szovjetunió emlékműexportjáról szól, valamint arról, hogy a régió országaiban ezek az emlékművek hogyan határozták meg a városok látképét, akár a mai napig. Pazniakkal szemben Irmina Rusicka inkább kortárs nézőpontból közelít az emlékművekhez, rákérdez magára az emlékmű műfaj létjogosultságára. A mű egy furcsa, roncsolt tárgy, egy buszmegálló, ami Kelet és Nyugat között állhat valahol, de nem tudjuk, hol vagyunk és hová tartunk innen.

Uladzimir Pazniak: We will just croak (die like animals) and they will go to Heaven (2021)

Az emlékművek mellett a szocialista idők vizuális kultúrája és tárgykultúrája más példákkal is vissza-visszaköszön a térben. Utalás a vas és beton alkotta játszóterekre, faliszőnyegekre, a hetvenes évek rajzfilmjeinek világára… hiába más időszakban születtek a művészek, mégis mintha ezek is hozzájárulnának számukra a közép-európai identitás megfogalmazásához.

Igen, a szocializmus vizuális kultúrája és annak lenyomatai a mai napig meghatározzák a régió országait és városait. Drozd Martina Smutná festményei például dekonstruált szocreál szoboralakokat, katonákat, partizánokat, munkásokat ábrázolnak. Esendőnek mutatja ezeket a figurákat, ezzel együtt pedig az egész eszmerendszer is, amelyben megszülettek az alakok – arról vallanak, hogy a szocializmusról alkotott utópisztikus elképzelések mára már naivnak tűnnek. Vagy ott van például Megan Dominescu ugyancsak irónikus faliszőnyege, melyen egy emblematikus bukaresti épületeket látunk. Egy látogató a kiállításon meg is jegyezte, hogy a mű remekül magába sűríti Bukarestet. Ez a műtárgy jól érzékelteti, hogy milyen eredménnyel számolhatunk akkor, ha egy kelet-európai város erőltetetten nyugati akar lenni.

Megan Dominescu: Piața Unirii (2021)

Molnár Judit Lilla munkája kapcsán a kiállítás azt a problémát is felveti, hogy nehéz a régió kortárs művészeként globálisan érvényesülni, bár megfigyelhető egyfajta javuló tendencia. Mi lehet a javulás oka, és mit lehet ennek erősítéséért tenni?

A környező országok kortárs képzőművészeti intézményrendszerére nincs olyan rálátásom, hogy az ő helyzetükről tudjak nyilatkozni, de az elmondható, hogy a globalizáció ebben sokat segít. Ma, ha valaki jól menedzseli magát, galériához kerül, és nagyobb láthatósága van az online térben, könnyebben tud a nemzetközi színtéren érvényesülni. Az, hogy az utóbbiban a régió művészeinek elmaradottsága van, nem csupán az ő hibájuk – az egész kortárs művészeti intézményrendszer felelőssége, főleg oktatási intézményeken múlik sok. A 21. században egy művészeti egyetemnek arról is kell szólnia, hogy irányt mutasson a hallgatónak azzal kapcsolatban, hogyan tud érvényesülni a diploma utáni években. Mindemellett egy nagyon átgondolt, az intézményrendszer különböző szegmenseiben véghezvitt megújulásra is szükség lenne – ez azonban a legtöbb helyen anyagi források híján és más problémákból adódóan nem lehetséges.


Határeset – kortárs reflexiók a közép-kelet-európai identitásra
MODEM, Modern és Kortárs Művészeti Központ, Debrecen
2022.01.22-04.10.
Kiállító művészek: Silvia AMANCEI & Bogdan ARMANU, BOZZAI Dániel & MÁTÉ Dániel, Vasile CÂTÂRÂU, Jakub CHOMA, Megan DOMINESCU, Olga DZIUBAK, ERMÉNYI Mátyás, MOLNÁR Judit Lilla, PAZNIAK Uladizmir, Renata PINTEROVA, PRÍLUČÍK David, Irmina RUSICKA, Drozd Martina SMUTNÁ, Jiři ŽÁK
Kurátor: Don Tamás

Fotók: Kocsis Ferenc
Borítókép: Biró Dávid

MODEM | Web | Facebook | Instagram

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük