Budapesti Horror | Interjú Szöllősi Gézával

Budapesti Horror | Interjú Szöllősi Gézával

Cikkünkben Szöllősi Géza képzőművésszel beszélgetünk, aki sokak számára a Taxidermia mozifilm (2006) artdirektoraként ismert, azonban művészete ennél mégis jóval sokrétűbb. Gyere és merülj el a budapesti horror világában!


Alapvetően tervezőgrafikát végeztél. Hogyan jutottál el odáig, hogy szerves anyagokból készíts műalkotásokat?

Pesti külvárosi gyerekként a nyolcvanas években a képzőművészet úri huncutságnak tűnt, leginkább a popkulturális termékek szivárogtak be a függönyön keresztül filmek és újságok formájában. Néhány folyóirat, köztük az IPM (Interpress Magazin) is rendszeresen publikált a maga kategóriájában minőségi illusztrációkat, említhetjük például a méltán népszerű Boris Valleyo munkáit. Ezért úgy gondoltam, ha én magam is ilyen szép képeket szeretnék készíteni, akkor grafikusnak kell lennem, ezért is lett a cél az Iparművészeti Egyetem (mai MOME). Abban az időben hatalmas volt a túljelentkezés, mivel ezen és a Képzőművészeti Egyetemen kívül nem volt más felsőfokú képzés ezen a szakterületen. A számos sikertelen felvételi sem vette el a kedvemet, közben szórakozásképpen elvégeztem a kirakatrendező sulit, amely akkoriban egy államilag finanszírozott előkészítő tanfolyamként funkcionált azok számára, akik parkolópályára kényszerültek a fent említett okoknál fogva. Emellett két évet eltöltöttem Pécsett festőművész szakon, amely nagy fordulópontot jelentett a világlátásomban, mert ott tapasztaltam meg először, hogy a gyerekek mindenféle különösebb indok nélkül festenek vagy szobrászkodnak. Végül mégis felvettek az Iparművészeti grafikus szakára, és addigra megjött a kedvem ahhoz, hogy csupán a magam szórakoztatására is készítsek tárgyakat és képeket.

Manapság a képzőművészeten túl graphic designnal és a látványtervezés számos formájával múlatom az időmet. Ez egy eléggé kellemetlen szituáció, ugyanis a filmes és színházi világban alkalmazott grafikusnak gondolnak, a grafikusok között egy elvetemült képzőművészként tekintenek rám, míg a képzőművész barátaim valamiféle látványtervezőként tartanak számon. A preparáció és a hús… hát igen. Még az egyetemen volt egy fotós kurzus, ahol portrét kellett készíteni saját magunkról oly módon, hogy nem szerepelünk a képen. Ekkor jött az ötlet, hogy mi lenne, ha megcsinálnám a portrémat disznóhúsból. Ebből nőtte ki magát később a Project Flesh.

Önarckép, 2004

Már máshol is említetted, hogy általános iskolás korod óta furcsának gondolták az emberek azt, amit csinálsz. Mesélj erről egy kicsit!

A furcsa ellentétes az unalmassal. A fiatalabb korosztálynak nehéz megértenie azt a képéhséget, amit nekünk a nyolcvanas években kellett elszenvedni – így váltunk mindenevőkké. Ez volt a VHS-ek hőskora, minden trash filmet megnéztünk gyerekként, horrort és sci-fi-t egyaránt. Talán pont ezért lett ezek esztétikája számomra alapértelmezett, mert egy nagyon fogékony korban értek ezek a hatások. Ha a Műcsarnokba vittek volna el gyerekként, akkor lehet, hogy absztrakt lennék. De mindez már a múlté, mert a mainstream média már bőven beérte ezt a fajta dekadens művészetet, amiről most itt szőr mentén beszélünk. Hogy csak a legáltalánosabbakat, és jelenleg legfelkapottabbakat említsük: Last of Us, Stranger Things. Manapság egy olyan kiállítás, mint például a Prágában megrendezett Decadence Now! nem kapna egyöntetű éljenzést sem a szakma, sem az átlag közönség részéről, hiába szerepeltek rajta olyan alkotók, akik a nyugati világban már régen klasszikusnak számítanak.

Hörcsögok vs. mókusok

Érdekes, hogy ezt mondod, mert én azt tapasztaltam, hogy a legtöbb ember számára nehezen befogadhatók a munkáid.

Hát most nem is tudom, hogy ennek örülni kell vagy éppen sírni rajta. Valójában ez valahol az álszentség csimborasszója, hiszen például akik falták anno a Helyszínelők című sorozatot, észre sem vették, hogy tulajdonképpen nekrofil erotikát fogyasztanak. Minden egyes részben egy kifejezetten szép női vagy férfi holttestet tálaltak fel boncolásra, a felsebzett testeken pedig hosszasan elidőzött a kamera. Ezek a nézők perverz emberek.

Kedvenceim, 2015

Több helyen is olvastam, hogy nem szereted, ha az alkotásaidat borzalmasnak állítják be, mert nem célod az ijesztgetés. Ezzel ellentétben akkor mit mondanál, mi a célod?

Az alkotásnak egy öngerjesztő folyamata az, amikor ha valamit megtehetsz, azt meg is teszed. Így a végső látvány a lehetőségekhez képest maximalizálva van. Talán az előbbiekben elmondottakhoz képest csupán a hollywoodi glamour filter hiányzik a munkáimról. Mindenesetre a legtöbb projektemmel kapcsolatban azt hiszem, hogy a megosztó szót lehet leginkább használni. A My Pets című sorozatban az állati bunda üti ki a biztosítékot, a Kitin Project pedig kedves bogarak ízelt lábaival csiklandozza egyesek idegeit.

Egy időben azt mondtad, hogy nincsen semmilyen komolyabb kapcsolódásod a húshoz, pusztán jó alapanyagnak bizonyult. Az idők során azért kialakult benned valamiféle gondolati vagy filozófiai keret?

Tizenkilencedik századi romantikus megközelítés azt gondolni, hogy a művész éjszaka az utcákat rója, belekap a szél a túlméretezett sáljába, majd a szerény padlásszobájába hazaérve rögvest kiadja szívét-lelkét egy festmény formájában. Ez is egy ugyanolyan szakma, mint bármi más. Egy író vagy egy rendező személyére nem vonatkoztatják műveik tartalmát – az esetek nagy többségében –, legyenek azok bármilyen aberráltak, ráadásul ugyanez igaz a színészekre is, ugyanis ahogy Isaura sem rabszolga, úgy Anthony Hopkins sem kannibál.

Tehát ebben az értelemben nincsen különösebb személyes kapcsolatom a hússal, mindössze úgy gondolom, hogy a gondolataim, illetve a koncepcióim kifejezéséhez és a hatás eléréséhez egy kiváló nyersanyag. A huszadik században megnyílt a lehetőség arra, hogy a „nemes anyagokon” túl más, nemtelen matériát is részévé lehet tenni a magas művészetnek. Mind a húsban, az állati szőrmében, illetve a kitinpáncélban is megvan az a fantasztikus tulajdonság, hogy végtelen felbontással és részletességgel bír. Ezért tökéletes alkotóelemei lehetnek a montázsoknak. Munkáimat nevezhetnénk számos módon, mégis montázstárgyak.

Jelenleg a PTE MK doktori iskolájában a montázs természetéről írom a disszertációmat is. A szobraimban közös elem a dolgok szétszedése, majd merőben másképpen való összerakása. Ilyenkor jól jön egy segítőkész barát a szerves anyagok képében.

Legtöbbször a véletlennek köszönhetően találok rá az alkalmas alapanyagra, és hasonlóan kiszámíthatatlan, ahogyan az anyag befolyásolja a művek végső mondandóját. Amikor elkezdtem kísérletezni a hússal – a portrés egyetemi feladat kapcsán – akkor még nem realizáltam, hogy az valójában nem egy élő ember portréja lesz, hanem egy halotté. Minden projektben, ahol szerves anyagokkal dolgozom, valamilyen úton-módon a halállal is foglalkozom. Az élő anyag nem tud megszabadulni attól, hogy valaha élt, műtárgy formájában pedig már képes rá. Ezért olyan szomorúak.


Borítókép: Kedvenceim, 2015

Szöllősi Géza | Web | Instagram

továbbiak
A csibészség és a tradíciók forgataga | NÁM – Taste of Asia
lifestyle

A csibészség és a tradíciók forgataga | NÁM – Taste of Asia

Budapest gasztroszcénája egy folyamatosan változó, dinamikusan fejlődő univerzum. Ha bezár egy hely, valószínűleg jön a helyére kettő másik, azonban vannak olyan éttermek és kávézók, amelyek valahogy betölthetetlen űrt hagynak maguk után. Varga Dániel séf csendesen tért vissza a fővárosba, a fogásai azonban akkorát szólnak, hogy az egészen Ázsiáig hallatszik. Ismerd
Palvin Barbara az egyik főszereplője Eva Vik horrorfilmjének
lifestlye

Palvin Barbara az egyik főszereplője Eva Vik horrorfilmjének

A filmben egy titkos szekta egy új kígyó–ember fajközi lényt hoz létre. A 2022-es Tribeca Filmfesztiválon X-díjra jelölt cseh író és rendező, Eva Vik a fajok közötti fejlődés lehetőségeit vizsgálja a Serpentine című rövidfilmben, amelynek főszereplői Palvin Barbara magyar modell, Soo Joo Park amerikai modell és Luke Brandon Field
Víz alatti kerékpárparkolók Amszterdamban
lifestyle

Víz alatti kerékpárparkolók Amszterdamban

Az amszterdami központi pályaudvaron két új kerékpárparkolót nyitnak meg, amelyek különlegessége, hogy a víz alatt találhatóak. A két hely együttesen tizenegyezer kerékpár befogadására alkalmas, így ez lesz a város legnagyobb kerékpárparkolója. A föld alatti parkoló kapcsolódik a metróhoz és a központi pályaudvarhoz, így az utazók szárazon és kerülő nélkül közlekedhetnek