fbpx
Nyomj Entert







„Egy régi, igazi életről szeretnék mesélni” | Mohos Zsófia

Hajnali sürgés-forgás, tornácos parasztházak, feledésbe merülő mesterségek és kendős nénik ráncolt szoknyában, egy hagyományőrző közösségben: Mohos Zsófia fotográfus lassan tíz éve örökíti meg a Magyarország északi részén fekvő kis zsákfalu, Kisecset mindennapjait és történeteit. Kimerevített, múló pillanatok sorozata egy zárt világból. Interjú!

Mesélj fotósorozatod háttértörténetéről: milyen személyes kapcsolat fűz a vidékhez?

Egész kicsi korom óta sok időt töltöttem a nagymamámmal és a szüleimmel Kisecseten. Nagymamám a nyolcvanas években vásárolt ott egy ablak és jóformán tető nélküli parasztházat. Ő is vidéken született, így – bár később Budapestre került – közel áll hozzá a falusi életmód. Szép lassan felújította a házat, művelte a nagy kertet. Nagyon szerettem gyerekként ott lenni, mert mindig történt valami érdekes. A szomszédban egy nagyobb gazdaságot folytató család lakik, az idősebbek ma már nyolcvan év körüliek. Traktorozás, szénahordás, kacsatömés, disznóvágás: mindenben részt vettem, ültem a széna tetején a pótkocsiban, keltem hajnali ötkor, hogy a nagy meleg előtt a bárányokhoz menjek legeltetni Zsuzsika nénivel.

A falu befogadott engem, mintha én is ott születtem volna. Megismertem az összes ott lakót, ahogy bicikliztünk fel-alá a barátnőimmel. Aztán hirtelen azt láttam, hogy kevesebb néni ballag haza templom után; a kertek és a házak egyre elhagyatottabbak. Azt éreztem, hogy a szemem előtt foszlik semmivé egy olyan világ, amelynek nagyon szerettem a része lenni. Mindig úgy éreztem, hogy ez a régi élet az igazi. Küldetésemként éltem meg, hogy megörökítsem belőle azt, amit még lehet – amíg még lehet.

Fotósorozatod a Görbeország címet viseli: miért érezted úgy, hogy ez az elnevezés ragadja meg a legtalálóbb módon a sorozat üzenetét?

Mikszáth Kálmán nevezte így szülőföldjét, Palócföldet. Először egy decemberi, sáros, girbegurba földutas képhez írtam kísérőszövegként. Aztán egyre többször kezdtem használni, például a fotókönyvem címe is ez lett, mert annyira kifejezi azt, amiért szeretem ezt a vidéket: kedves és bájos. Ez a cím egy kicsit mesebeli, zárt világot ír le, pont olyan, mint Palócföld.

Fotográfiáid valójában nem dokumentarista jellegű szociofotók, hanem a rögzített pillanatok idilli, megszépített módon jelennek meg rajtuk. Pontosan mi a fotósorozatod célja?

Valójában mindig kettős célom van: egyrészt az ott élőknek valahogyan visszajelezni, hogy mennyire értékesek – ezért is térek vissza mindig papírképekkel, hogy örömet okozzak.

Emellett a fő célom olyan fotókat készíteni, amelyeken legtöbbünk felismerheti a régi nyarakat, egy olyan világot, amelynek mindannyian részesei voltunk, vagyunk. Talán sokunknak van olyan élménye, amikor még mezítláb szaladgált az udvaron a baromfi után, amikor a mamát hallgatta a kis sámlin ülve, ahogy mendemondákat mesélt, miközben kifejtette a borsót. Egy régi, igazi életről szeretnék mesélni a képeimmel.

A faluban élő embereket nemcsak lencsevégre kaptad, hanem meg is hallgattad őket.

Ugyanolyan fontosnak tartom a beszélgetéseket, mint a fotózást: a képek a történetekkel együtt teljesek. A látogatások első alkalmával gyakran nem is készülnek fotók, csak beszélgetünk. Nem szokták érteni elsőre, mit szeretnék, de aztán előkerül mindig egy kis sütemény, és felteszek egy kérdést: itt született a faluban, Bözsi néni? Akkor a történet megindul, általában valahol a második világháború előtt: hallok négy-öt éves libapásztorokról, és az egyik néni széles kacagással mesélte nekem, hogy nem tudta fiatalasszonyként ’56-ban, mi az a felkelés, azt hitte, valami betegség.

A legtöbben napszámosként dolgoztak egész életükben, nagyon fiatalon házasodtak és hamar vállaltak gyermekeket. Átélték az egész huszadik század minden borzalmát, és mégis derűsek, mégis tudnak örülni annak, hogy milyen szép környezetben élnek, vagy hogy milyen sok borsó termett az idén. Jártam egy bognárnál is, Kálmán bácsinál, aki a műhelyét bemutatva azonnal édesapja fotóját mutatta meg, és azt mesélte, hogy tőle tanulta a mesterséget, és hajdanán az Eszterházy családnak is készítettek hintót.

Milyen hatással vannak mindennapjaidra az elhangzott történetek, mennyire követed Kisecset hagyományőrző életmódját? 

Minden egyes látogatás után más emberként térek haza, átértékelődnek bennem a dolgok. El sem tudom képzelni, hogy a négyéves kisfiam most libákat őrizzen. El sem tudom képzelni, milyen lehet a semmiből főzni ebédet a családnak. Mindenért megdolgozni, a két kezemmel. Úgy gondolom, hogy fontos az ő tudásukat megőrizni, megtanulni. Egyelőre csak kicsiben, de mi is kertészkedünk. A föld szeretete és a saját termés öröme a miénk. Már csak néhány idős ember maradt a faluban, velük tartom a kapcsolatot, tanulok tőlük és fényképezem őket, amíg csak lehet. Valójában ez a fotósorozat nincs kész. Folyamatosan teszek hozzá: az élet tesz hozzá még történeteket.

Milyen változások érték a falut az évek során? Milyen lehetőségei vannak az ott élő közösségnek?

Mostanában a már régóta üresen álló házak is kezdenek elkelni, sokan költöznek ide, egyre többen kezdenek állattartással és növénytermesztéssel is foglalkozni. Nemrég nyílt meg például a termelői piac, ami szerintem fantasztikus eredmény egy ilyen kicsi faluban. Kisecset a szívem csücske, és habár sosem lesz már ugyanaz a falu, mint amit én megismertem és szerettem gyerekkoromban, nagyon bízom benne, hogy van jövője és az itt élők megtalálják a módját, hogyan lehet egy ilyen kicsi faluban élni a 21. században.

Fotósorozatod Kisecseten túl is folytatódik: az MMA Művészeti Ösztöndíj Program keretein belül tovább követed a palóc közösségek mindennapjait. Mik a terveid?

Már régóta terveztem megismerni más falvakat is a környékbelieken túl, ezáltal kiterjeszteni a sorozatomat. Nagyon boldog vagyok, hogy az ösztöndíj lehetőséget ad arra, hogy három éven keresztül az általam kidolgozott munkaterv szerint haladhatok egy új fotósorozat elkészítésével. Az ösztöndíj időszaka alatt két palóc falu, Rimóc és Kupuszina életét szeretném követni a közösségi eseményeken és a személyes történeteken keresztül. Azt vizsgálnám, hogy a különös földrajzi távolság ellenére milyen különbségeket és hasonlóságokat lehet találni közöttük. Mi adja a palóc identitás alapját? Mi motiválja az ott élőket, hogy kutassák, őrizzék, megéljék őseik hagyományait? Mi lehet a jövője ezeknek a hagyományoknak?

A sorozat érdekessége az lesz, hogy Rimóc egy tipikus nógrádi palócfalu, míg Kupuszina szintén az, csak a Délvidéken, Szerbiában található. Évszázadokkal ezelőtt települt oda a palóc lakosság, de hagyományaikban és beszédükben a mai napig őrzik a gyökereiket.

Rimócon már több nénivel is felvettem a kapcsolatot, készültek fotók is és rengeteg történetet ismertem meg – mindig alig várom, hogy újra mehessek. Bízom benne, hogy hamarosan Kupuszinára is eljuthatok, amint a járványhelyzet enyhülni fog. Az ösztöndíj lezárásaként szeretnék egy nagyobb kiállítást és egy újabb fotókönyvet, de ez még a jövő zenéje. Most csak elmerülök a palóc világban, amennyire egyelőre maszkban ez lehetséges. Nagyon várom a legközelebbi találkozást, amikor viseletet fogok próbálni az egyik néninél.

Ha szeretnétek elmerülni Görbeország világában, szerezzétek be ti is Mohos Zsófia limitált példányszámú fotókönyvét, amit ezen a linken tudtok megrendelni.

Mohos Zsófia | Web | Facebook | Instagram | Behance

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük