fbpx
Nyomj Entert

Egy történet, amit jó lenne elmesélni – Majuli

Nyaralásnak indult, végül egy életpályát meghatározó projekt lett belőle. Zoltai András, fotográfus, 2020 elején járt először Északkelet-Indiában, ahol rátalált valami olyanra, amiért megérte másfél évet várnia a visszatérésre, majd a világjárvány okozta utazási viszontagságok ellenére ismét ellátogatnia oda a kamerájával: Majuli szigetére. 


Azelőtt nem hallottam Majuliról. Őszintén szólva, folyami szigeteket sem igazán tudtam volna felsorolni, a Margitszigeten és a Szentendrei-szigeten kívül. Aztán megismertem Andrist, akiről kiderült, hogy már háromszor megjárta Indiát, azon belül pedig sok időt töltött a Brahmaputra folyón található Majulin, a világ legnagyobb folyami szigetén.

Az átlagosan 5,46 kilométer széles folyón (csak viszonyításképp: a Duna szélte a Lánchídnál 350 méter) található szigeten csaknem 170 ezren laknak, az erózió miatt azonban a területe a 20. század során körülbelül a felére csökkent – ez pedig nyilvánvalóan nem kis mértékben befolyásolja a helyiek életét. 

A sziget ökoszisztémája teljesen kezd felbomlani. A klímaváltozás, a Himalája jegének gyorsuló olvadása, a felborult monszun ciklusok, az össze-vissza áradások mind hatással vannak annak a 27 millió embernek az életére, aki a folyó völgyében él. A helyiek egyrészt ki vannak szolgáltatva ennek a helyzetnek, az életük egy folyamatos küzdelem, ám eközben ők továbbra is a vízből, a vízzel összhangban élnek, “folyami emberek”. Ezt az ellentétet pedig nagyon érdekesnek tartom, és megpróbálom közvetíteni a dokumentarista fotó nyelvén” – foglalja össze röviden a projekt célját Andris. A képek azonban ennél is többet üzennek: elsősorban nem a klímaváltozás narratívájának erősítései, hanem érzékenyebb, humánusabb megközelítései a problémának. De előbb ismerjük meg a hátterüket.

Az első, 2020-ban tett látogatása során a barátai ajánlására jutott el Majulira, húsz óra vonatozás után, átszelve India Asszám államát. A sziget hangulata teljesen beszippantotta: napi ötven-hatvan kilométert biciklizett, hogy teljesen fel tudja térképezni a területet, és szinte beolvadt a helyiek közé. Az itt született fotókból összeállt anyaggal pedig hazatérve pályázni kezdett. Először a Kodak Professional Europe és a spanyol Carmencita Film Lab ösztöndíját nyerte el. „Ez volt az első nagyon jó visszajelzés, hogy érdemes foglalkozni a projekttel. Ők vállalták a film és a laborköltségeket, ami a mai világban nem kis összeg, viszont azt mondták egy évem van, hogy megcsináljam a fotókat, ami a covid alatt elég lehetetlennek tűnt: Indiát pont akkor zárták le teljesen. Ekkor egy számomra nagyon nehéz időszak következett: minden energiámat ennek a projektnek akartam szentelni, de nem tudtam lépni. Aztán majdnem egy évvel később elnyertem a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjat (a Művelődési és Közoktatási Minisztérium ösztöndíja – a szerk.) és akkor azt éreztem, hogy ha ennek az öt fős kurátori csapat is bizalmat szavaz, akkor valahogy ki kell jutnom Indiába, és folytatnom kell” – meséli Andris, aki végül másfél év után sikerrel járt. Viccesen meg is jegyzi, hogy „több munkája van a vízumban, mint a képekben”, amit végül egy kinti egyetemről szerzett meghívólevél segítségével sikerült megszereznie, így júliusban elutazhatott. 

Az időpontválasztás nem volt teljesen véletlen: Andris, aki először a száraz, téli időszakban járt a szigeten, most a nyári monszun alatt tervezett visszamenni, hogy bemutathassa a készülődés, a nyugalmi időszak ellenpólusát, az árvíz alatti mindennapokat. Csakhogy a természet máshogy alakította a dolgokat: az ott töltött 40 napra mindössze két-három esős nap jutott. A helyiek, akiket ez elég komolyan érint, hiszen az egész évi termésre hatással van, mégsem estek kétségbe: ahogy máskor a monszunhoz, és összességében véve a sziget csökkenő méretéhez is, úgy ehhez a körülményhez is alkalmazkodtak. Így tett a fotós is, aki az újabb furcsa időszakban még közelebb került a helyiekhez, interjúkat, portrékat készített.

Mindezek, és az utazást megelőző jelentős kutatómunka ellenére Andris kihangsúlyozza, hogy ez se nem egy antropológiai kutatás, se nem a klímakatasztrófa puszta dokumentálása. „Ha elmegyünk a világ végére, nagy valószínűséggel nem olyan emberekkel fogunk találkozni, akik hozzánk hasonló urbánus környezetben élnek. A talajerózió pedig a legtöbb nagy folyót érinti, a Mekongnál is láthatunk olyan jeleneteket, hogy a szemünk előtt omlik a fal. A kérdés számomra az, hogyan tudok emberekről mesélni a képekkel, személyes történetekre fókuszálni ebben a helyzetben ahelyett, hogy dehumanizálnám a jelenséget azzal, hogy lefotózom, ahogy az árvíz elviszi a házakat és leomlik a folyópart.”

„Az motivál a leginkább, hogyan tudok valódi kapcsolatot kialakítani egy közösséggel, amelyhez nincs előzetes kötődésem, szoros kötelék csak időközben alakult ki a helyiekkel. A legutóbbi,  harmadik utamat ez alapvetően jellemezte. Végig két családnál laktam, velük keltem, feküdtem, együtt ettünk, ittunk, mulattunk, vagy szomorkodtunk, gyakorlatilag részt vettem a legfontosabb pillanatokban: suliba vittem a gyereket robogóval, elmentem halat venni a vacsorához, vagy szimplán csak figyeltem, hogy mi történik velük a rizsföldön vagy a folyóparton. Ez sokszor banális jeleneteket eredményezett a nyelvi korlátok miatt, ennek ellenére iszonyatosan bensőséges és mély kötelékek alakultak ki emberekkel, családokkal. Továbbra is szeretném megérteni, hogy mit gondolnak az energiákról, amelyek körülveszik őket, mit jelent számukra a folyó, és ezek minden finomságát vizuálisan átadni, bemutatni.”

A lírikus atmoszférájú fotókon tényleg nem a környezeti katasztrófa ténye ragadja meg az nézőt: annak ellenére, hogy a folyó mint folyamatosan változó elem a hátterük, mégis nyugalmat és állandóságot sugallnak. Andris mesél valami olyat is, ami részben megmagyarázza ezt.  „Van olyan, aki élete során tizenötször költözött már, és ha megkérdezed tőle, miért nem hagyja el a szigetet, azt válaszolja, hogy miért költöznék, hiszen vízi emberek vagyunk, itt élünk, ebből a vízből, a folyóból. Ezek az emberek kétszáz év múlva is itt fognak élni, mindegy, hogy lesz-e sziget vagy nem. Ezt egyébként megkérdeztem tőlük: hogy szerintük lesz-e húsz év múlva sziget, és ahogy a sziget belseje felé haladtam, egyre többször azt a választ kaptam: miért ne lenne? Igaz, hogy építik a gátakat, hordják a homokzsákokat, de nem ez tölti ki a mindennapjaikat. Ezt a regnáló politikai erők is így gondolják, akik rengeteget invesztáltak a sziget infrastruktúrájába. Legutóbbi ott tartózkodásom alatt avatták fel a szigetre vezető közel 5 kilométeres híd alapkövét és első pillérét, ami nagyban meg fogja változtatni a sziget jövőjét. Sőt, meglepetésemre rengeteg új út is épült nyár óta, és a mostani időszakban kezdik majd megerősíteni a gátakat.”

Egy ökológiai, klímaváltozáshoz kapcsolódó témát fotózni hosszú távú projekt, hiszen csak vissza-visszatérve lehet látni azokat a változásokat, amiket a jelenség okoz – ha egyáltalán úgy okoz, ahogy a fotós előzetesen elvárta. Andris is így tekint Majulira: idén novemberében harmadik alkalommal látogatott vissza, és nem tartja kizártnak, hogy tíz év múlva is visszatérjen. Ahogy egyre mélyebben involválódik a közösség életében, azt tapasztalja, mennyi minden változhat a narratívában, a megközelítésben. Ráadásul Majuli mind a személyes, mind a szakmai fejlődésének egy fontos pontja: nemcsak a közösséget szeretné megérteni, hanem bevallottan önmagát is.

 „Az ember mindent kicsit maga miatt is csinál, ez részemről szintén egy útkeresés. Szeretném megtalálni a saját dokumentarizmusomat, a saját formanyelvemet. Utazni pedig iszonyatosan szeretek, minden alkalommal egy adrenalinfröccs ennyire távol kerülni földrajzilag és kiszakadni a mindennapi rutinból. De nem akarom, hogy szimpla nyaralgatásba forduljon a projekt. Érzek egyfajta hivatástudatot is, mintha én lennék a kapocs a két világ között: hogy ezt a történetet jó lenne elmesélni. Úgy, ahogy valóban történik: nem manipulatívan, hanem egyszerűen, őszintén, ugyanakkor kontextusba helyezve. Ha ennek a módját sikerül megtalálnom akkor úgy tudok majd szólni az emberekhez, ahogy más nem, és akkor nemcsak nekem, hanem nekik is érdekes lesz.”

Zoltai András | Web | Facebook | Instagram

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük