fbpx
Nyomj Entert

Fehéroroszország rendszert váltott, majd visszaváltott | A mi rendszerváltásunk V.

Már több mint 30 éve annak, hogy a Szovjetunió felbomlott, maga után hagyva Közép-Kelet-Európában egy tátongó gazdasági-politikai űrt. Ebben a cikksorozatban arra keressük a választ, hogy a térség országai miként reagáltak az újonnan kialakult helyzetre, mennyire sikeresen tudtak alkalmazkodni a kapitalizmushoz és a demokráciához, és mi az, amit esetlegesen eltanulhatnak egymástól. A sorozat V. részében Fehéroroszország a téma.


Ez a rész merőben más lesz, mint az előzőek. Fehéroroszország demokráciája finoman fogalmazva is sérült, kicsit ahhoz lehetne hasonlítani, mintha az ország belemártotta volna a lábujját a demokrácia nevű tóba, majd rájött, hogy nincs is kedve fürdeni. Fehéroroszország a maga nemében talán nem volt megérve a függetlenedésre. 1990 márciusában tartottak egy választást, mely eredményei szerint a 345 megválasztott képviselőből 312 a kommunista pártból került ki. Ez év júliusában kiadtak egy szuverenitásról szóló nyilatkozatot, mely önálló külpolitikát, valutát, pénzügyi rendszert adott az országnak, valamint a fehérorosz jogot kiáltotta ki mérvadónak a szovjettel szemben, ám valójában az ország nem számított arra, hogy majd 1991-ben teljesen felbomoljon a Szovjetunió. 1991 márciusában a társadalom 82,7 százaléka vallotta, hogy az unió megőrzése kedvező lenne Oroszországgal, augusztus 25-én pedig derült égből zúdult az országra a függetlenedés.

A korábban tárgyalt országoknál mind igaz volt, hogy az emberek várták a változást. A privatizációt, a piaci liberalizációt üdvözölték, minél inkább akartak nyitni a Nyugat felé, integráns részei akartak lenni a világnak. Fehéroroszország nem ilyen néplelket hozott magával a Szovjetunióból. A másik, talán fontosabb problémát az jelentette, hogy mivel a térség intézményileg, politikailag meglehetősen függött a régi rendszertől, ezért a kommunista párttal szemben nehezen képződött olyan alternatíva, amely képes lett volna elérni a nép tömegeihez. A pénz, a tapasztalat, a média mind a szovjet korban is pozícióban lévő szereplőknél összpontosult.

1994 márciusára jutott el az ország oda, hogy kidolgozzon egy új alkotmányt, ezzel együtt kiírja a választásokat. A június-júliusi választásokon az addig regnáló Vjacseszlav Kebics arra számított, hogy könnyedén megnyeri a miniszterelnöki posztot annak ellenére, hogy számos kihívó sorakozott fel ellene. A politikai léc azonban nagyon alacsony volt, alapvető retorikai képességekkel meg lehetett ugrani, ha pedig az egyik induló fiatalos, a nép embereként adja el magát, populista, könnyen fogyasztható jelszavakat mantráz, az hatványosan javítja helyzetét. Így volt lehetséges, hogy azzal a programmal, hogy a kormány korrupt, Alexandr Lukasenka fölényes győzelmet tudott aratni. Így választották meg demokratikus úton a máig regnáló autoriter vezetőjét Fehéroroszországnak.

Lukasenka fő politikai irányvonalát a szovjet éra visszaidézése, az orosz-fehérorosz kapcsolat megerősítése határozta meg. Első éveiben hatalmának megszilárdítása volt a cél, emiatt cenzúrázta a médiát, támadta politikai ellenfeleit, illetve hozzá hű embereket nevezett ki területi vezetőknek. Az évek múltán sorra formálta saját elképzelései szerint az Alkotmánybíróságot, médiát, a Nemzeti Bankot. 1999-re esett a következő választás időpontja, azonban ekkorra már kisebb trükkök is elegek voltak ahhoz, hogy ez meghiúsuljon: megváltoztatták az elnök hivatalba lépésének időpontját, így nem történt választás. Amikor azonban az ellenzék kikényszerítette, akkor egyszerűen nem vették figyelembe a végeredményt.

Lukasenka hamar felismerte annak a lehetőségét, hogy a kor politikai környezetében nem kell, sőt, nem is szabad kompromisszumot kötni, arra kell játszani, hogy a győztes mindent visz. Az új rendszer merőben hasonlított a szovjethez, melyben lojalitással lehetett pozícióba kerülni. A különbség a párt hiányában volt, minden Lukasenka kezében összpontosult, nagyon szűk mozgásteret hagyva az alacsonyabb szintű törvényhozóknak.

Pisla Réka | Hype&Hyper

Mindeközben Fehéroroszország egyre több szálon kapcsolódott Oroszországhoz. Ahhoz képest, hogy az ország csekély iparban felhasználható nyersanyaggal rendelkezett, meglehetősen erős hadiipara, illetve nehézipara alakult ki, valamint a nyersanyagok hiányában kutatás-fejlesztési vonalon is a Szovjetunió élén jártak, amit segített az általánosságban magas képzettségi szint. Az évek során számos együttműködés, megállapodás született a két ország között, ami gazdaságilag is racionális, illetve hasonló elképzelést vallott a fehérorosz és az orosz vezetés, mind a két fél erős szovjet víziókkal operált.

Bár az országot nehezen tudnánk demokratikusnak nevezni, valamint a kapitalizmust sem sikerült átvennie teljes egészében, képes jó piaci eredményeket elérni. 2020-ban az IT-szektor 2,7 milliárd dolláros exportösszeget hozott össze, ami az ország GDP-jének a 4 százalékát teszi ki. Erős és sikeres ágazatról beszélünk, ami képes olyan világszínvonalú produktumokat előállítani, mint a Viber, vagy a Wargaming, ám annál érzékenyebb az évtizedek óta fennálló politikai légkörre. A 2020-as választások után, amelyek már-már menetrendszerűen kétes körülmények között zajlottak le, 20.000 informatikus hagyta el az országot, ami bár nem biztos, hogy halálosan megsebesíti az ország egyik legkurrensebb iparágát, biztos, hogy sok fájdalmat okoz.

Eltanulni a fehérorosz példát nem biztos, hogy jövedelmező, de tanulni lehet belőle. Ahogy az embereknek külön-külön, úgy az országoknak is néha érdemes kilépni a komfortzónájukból, és nem leragadni a múlton való nosztalgiázások közepette. Van a képletben egy pici néplélek is, de nagyrészt Lukasenka számlájára lehet írni azt, hogy Fehéroroszország ma sokkal inkább hasonlít a rendszerváltás előtti önmagára, mint a térség bármelyik másik országa.

A másik tanulság az lehet, hogy az ország lakóit nem lehet úgy tekinteni, hogy azok mindig voltak, mindig lesznek, és bármi áron az országon belül képzelik el a jövőjüket. Ha létrejön egy tanult, értelmiségi közeg, mely képes a globális piacra termelni versenyképes árukat és szolgáltatásokat, akkor azt az országnak meg kell becsülnie, és őriznie kell, mert a mai világ minden eddiginél könnyebbé teszi azt, hogy ha nem talál meghallgatásra a minszki fiatal, akkor kipróbálja magát San Franciscoban.

A következő részben Lengyelország történetét járjuk körbe.

Cikksorozatunk előző része itt érhető el.

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük