Tisztelettel fordulnak egymás felé a munkában és a magánéletben egyaránt – a túlfűtött szakmai vitáknak, karcos kritikáknak és őszinte dicséretnek egyaránt helye van egy napjukban. Mindeközben gondolnak a jövőre is: fontos számukra, hogy megadják a kulturális impulzusokat a kisfiuknak és a nyílt szakmai párbeszédet a következő designergenerációnak. Hevesi Annabellával és Bella Gáborral, az IO tervezőivel beszélgettünk.
TALÁLKOZÁS
Annabella: Az első komolyabb munkahelyemen Gábor és egy építész barátunk interjúztatott. Akkoriban egy két négyzetméteres szobában laktam és éppen elkezdtem a mesterképzést. Nagyon kellett a munka, szorongtam és meg akartam felelni. Azt gondoltam, az az állás az egyetlen esélyem. Ő végtelenül magabiztosnak és lazának, de szigorúnak tűnt. Később kiderült, Gábor is épp egy nehéz életszakasz utolsó rezdüléseiben tengődött. Kilenc hónap sztahanovista szimbiózis kellett ahhoz, hogy ki merjünk lépni az akkori cég kereteiből – ekkor kezdtük el első független, saját projektünket, és ennyi idő után mertünk szembesülni azzal, hogy ez több, mint munkakapcsolat.
Gábor: Már több hónapja dolgoztunk együtt, Annabella egyre nagyobb hatással volt rám, a vonzódásomat viszont semmilyen módon nem fejeztem ki, mert még magamnak sem mertem bevallani. Aztán elmentem egy hátizsákos túrára Marokkóba, és ott, a szaharai magányban mertem szembenézni az érzéseimmel – hiába a korkülönbség, vele szeretnék lenni. Igaz, utána eltelt még három hónap, mire neki is el mertem mondani…
ALKOTÁS
Annabella: Az életterünk a munkahelyünk, szinte éjjel-nappal dolgozunk. Minden tervezési feladatot először közösen, alaposan kivesézünk. Általában egyikünket elkezdi foglalkoztatni valamilyen ellentmondás vagy érdekesség a feladattal kapcsolatban és kifakad a másiknak. Ezek nagyon felszabadult, inspiráló és néha indulatos beszélgetések szoktak lenni. Ilyenkor összemosódnak a határaink – gyakran meg sem tudjuk utólag mondani, hogy melyikünktől ered egy-egy gondolat. Ezután a részfeladatok organikusan szoktak alakulni, de általában Gábor többet foglalkozik műszaki problémákkal és a kapcsolattartással, én pedig a formai kérdésekkel és a vizualizációval. Szerencsére mind a ketten mindenbe beleszólunk, és ez sajátos egyensúlyt teremt.
Gábor: Nagyon szeretem a kezdéseket: a beszélgetéseket, a kutatást, az utánaolvasást, az intenzív asszociálást, a belemerítkezést a feladatba. Ilyenkor mindig rácsodálkozok, hogy a kettőnk közti sok-sok különbség ellenére mennyire egy rugóra jár az agyunk, mennyire hasonlók, sőt, sokszor azonosak a felismeréseink, következtetéseink vagy a vitáink dinamikája, mert persze nem mindig van meg az idilli harmónia. Sokszor olyan vehemensen esünk egymásnak egy-egy másként értelmezett ötlet kapcsán, hogy a kívülállók, kollégák megrettennek: „ezek jobb esetben elválnak, de lehet, hogy ölre is mennek mindjárt!” De addig vagyok nyugodt, amíg ilyen intenzíven vonódunk be, mert az azt jelenti, a feladat és az IO is fontos számunkra.
INSPIRÁCIÓ
Annabella: Azonos értékrendet és attitűdöt képviselünk a tervezésben, de más csomagot hozunk magunkkal, ami elképesztően inspirálóvá és szinergikussá teszi az együttműködést. Gábor nagyon szenvedélyes ember egy kisgyermek őszinte kíváncsiságával, ezért beláthatatlan tudást halmozott fel mindenféle – néha egészen megdöbbentő – területen. Ha most megkérnénk, lebilincselő előadást tudna rögtönözni például a lepkegyűjtők címkézési szokásairól és a címkékhez kapcsolódó tipográfiáról. Ez számomra bámulatos és felszabadító. Emellett pedig erős a kritikai attitűdje is, amire nekem kimondottan szükségem van.
Gábor: Annabella tervezői tehetsége lenyűgöz gyakorlatilag azóta, hogy azon a bizonyos állásinterjún először nézhettem meg a portfólióját. Nem ismerek nála adaptívabb és szuverénebb tervezőt, és ez rám is erősen hat. A tervezési feladatokat mindig nagyon analitikusan közelítjük meg, így végül is az inspiráció a problémából születik – hogy pontosan mi lesz, azt persze nem tudjuk az elején.
ELISMERÉS VAGY KRITIKA
Annabella: Gábor volt az első, akitől igazán el tudtam fogadni a szakmai elismerést, és talán pont azért, mert nála kritikusabb embert nem ismerek. Jellemzően szalonképesen fogalmazza meg a problémáit, ezek általában konstruktív vitákká válnak. Emellett tisztán és analitikusan fejezi ki azt is, amikor elismerő. Néha rálicitálok Gáborra, mert én is kritikus vagyok magammal és másokkal szemben is, de dolgozom azon, hogy a pozitív dolgokra fókuszáljak, nyíltan elismerjem más munkáját és lehetőleg a saját eredményeimet se relativizáljam.
Gábor: Velem Annabella nagyon toleráns, puhán fogalmaz, és a legtöbb esetben jogosak a meglátásai. Én sokkal keményebben fogalmazok a munkáival kapcsolatban, viszont, azt hiszem, dicséretet is tőlem hall legtöbbet, és abszolút nem pedagógiai célból, hanem mert valóban lenyűgöz a legtöbb munkája. A mástól jövő kritikát viszont csak akkor viselem jól, ha az alapos, racionális, koherens.
(KÖZÖS) ÁLOM
Gábor: Szeretném, ha néhány év múlva elmennénk pár évre külföldre, például Olaszországba vagy Japánba, részben szakmai okokból, részben, hogy a kisfiunk korán találkozzon más kultúrákkal.
Annabella: Szinte életcélnak tekintem, hogy egyszer saját lakásunk legyen, és ezáltal meglegyen a stabil pont számunkra és a kisfiunk számára is. Az IO-val nemzetközi léptékben gondolkodunk, szeretnénk, ha egyszer majd a nagy európai bútorgyártó cégeknek tervezhetnénk. Emellett rövid távú célom elkezdeni a doktori iskolát és nagyon szeretném tanítani is a szakmámat. Valamiért a kezdetektől fontos jövőkép önmagunkról, hogy segítjük a következő generációkat és nyílt szakmai párbeszédet kezdeményezünk.
KEDVENC KÖZÖS SZTORI
Gábor: Tavaly tavasszal közösen is elmentünk Marokkóba és az utazás előtt nem sokkal tudtuk meg, hogy kisbabánk lesz. Persze kívülről még semmi sem látszott Annabellán, de egyik szállásunkon, egy idős berber asszonynál többször rosszul lett, émelygett. Én, hogy ne érezze sértőnek az idős hölgy, elmagyaráztam neki a helyzetet – ez annyiban volt komplikált, hogy ő ugyan beszélt arabul, berberül és spanyolul is, én viszont egyik nyelven sem. Mindenesetre onnantól kezdve Najat (így hívják a berber asszonyt) kényeztette Annabellát, a hasára tette a kezét, mintha megáldaná, összekarolva sétáltak, beszélgettek – ami elég egyoldalú volt, tekintve a nyelvi gátakat. Viszont Najat mindig megszólította a magzatot is, így: bebé. Az lett a kisfiunk első neve, és azóta is Bebinek szólítjuk az Ármin mellett.
Annabella: Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy azt mondta, visszavár minket Bebivel.
Fotók: Mohai Balázs
Vegán bisztró az Esté architekti gondozásában
Töltődj fel Európa utolsó lakatlan szigetén!
