Silvie Lubenova a lehetetlent nem ismerve, műfajokat és időket átívelően alkot. Kicsit olyan érzésünk támad, hogy szinte visszarepül az időben, de a művészeti gondolkodása a jövőt szolgálja. Mégis hogyan lehet ez? Ismerjétek meg velünk a cseh alkotóművészt. Interjú.
Önéletrajzod tekintetében illusztrátor és keramikus vagy, ezeket ötvözve pedig létrehoztad a Maestrokatastrof márkát, ahol a vizuális világodat porcelánra vetíted. Ha jól tudom, restaurátornak is tanultál. Mit jelentenek számodra ezek a műfajok? Hogyan definiálod magad?
Azt hiszem, mindig is szerettem a régiségeket, a régi orvosi könyveket és eszközöket, a letűnt korok fényképeit, a kuriózumokat, az illusztrációkat vagy grafikákat, amelyeken kabátot viselő állatok emberi tulajdonságokkal vannak felruházva. Fáradhatatlanul érdekelt ez a vizuális világ, a szimbólumok, az ikonográfia.
Gyerekkorom óta sokrétű volt az érdeklődési köröm, majd a főiskolán megváltoztak a dolgok: a műtermet illusztrációra cseréltem. Ez valahogy jobban illeszkedett a hagyományok, bazárok, régiségek iránti szeretetemhez és szenvedélyemhez, ami egy időre meg is maradt.
Aztán jött a két terület összeolvadása és annak köszönhetően, hogy régi, nem kívánt porcelán darabokkal dolgoztam, ez elvezetett a javításhoz, restauráláshoz.
A porcelán a te vásznad. Mik ennek az előnyei és hátrányai?
A porcelán szörnyű anyag. Gyönyörű, nemes, de egy szörnyeteg. Igaz ez még az én esetemben is, amikor szuper elegánsan kimaradok a gyártásból. Néhány régi darab technológiailag már nem bír ki egy újabb égetést. És így ez mindig meglepetés, amíg ki nem nyitják a kemencét... Ez talán az egyetlen hátrány a drága szerszámok és néhány folyamat mellett.
Óriási dolog viszont számomra az, hogy sikerült a nagy hagyományú fali porcelántányért újra játékba hívni. Azt az ikonikus darabot, amire a családok büszkék és így újra az örökség részévé válhat. Ez volt az egyik célom.
Adéla Fejtková ékszertervezővel egy szívmelengető projektet hoztatok létre, amelynek a neve Live longer. Mesélnél nekünk erről?
Azért indítottuk el a Live longer projektet, mert egy időben kezdtünk el egymástól függetlenül hasonló módon dolgozni. Én a kerámián és porcelánon keresztül, főleg kintsugi technikát alkalmazva (a törött kerámia japán művészete, nem próbálja elrejteni a javítást, hanem az alkotás részeként kezeli azt – a szerk.), Adela pedig, mivel ő ékszerész, a fémszerelésen és több ékszertechnikán keresztül. Megtanultuk a drótozást, az aranyozást és még egy kosárfonót is találtunk! Mindenekelőtt az erőfeszítéseinknek és a munkánknak úgy érzem van értelme és ez a nap végén a legnagyobb elégedettséget adja nekünk.
A célotok, legalábbis számomra, nyilvánvaló: a fenntarthatóság előremozdítása és az örök darabok megőrzése. De mi az, amit te személyesen kaptál ettől a projekttől, és amire sosem gondoltál volna?
Például, hogy az emberek tányér–, figura– vagy kancsószilánkjai 3 évig hevernek otthon egy dobozban, és aztán egy hónapon belül javítást kérnek tőlünk. Ez aranyos. És nem kéne viccelődnöm vele, mert van, akinek a szilánkjai több mint egy évig is nálunk vannak! Igen, néhány munkához szükség van a megfelelő mennyiségű időre.
Őszintén meglepődtem, hogy hányan akarnak valóban javíttatni egy-egy darabot.
Azt hittem, hogy ez inkább csak egy játék lesz nekem és Adélának, de valójában ez egy fenntartható üzlet ami nagyszerű.
Hogyan jellemeznéd az alkotói munkád néhány szóban?
Hagyni, hogy a régi újra új legyen.
Vagy még jobb esetben az a képesség, hogy elhagyom a tanult mesterségeket, kifordítom őket és megpróbálok velük dolgozni vagy úgy nézni rájuk, mintha soha nem is tudtam volna semmit.
Jelenleg hogyan látod a porcelán jövőjét? Mondhatjuk, hogy ismét reneszánszát éli?
A porcelán jövője remélem nagyszerű és fényes lesz. Ez még mindig egy nagy múlttal rendelkező nemes anyag. Csehországban azonban nagyon sokáig lovagoltunk az úgynevezett porcelán nagyhatalom hullámán, de már nem vagyunk azok. Időközben más piacok és országok megelőztek bennünket és porcelángyáraink nem tudtak versenyezni a termeléssel, a piaccal és a kereslettel.
Magába roskadt, és azok az emberek is eltűntek, akik a maguk területén nagy nevek voltak.
De egy új generáció színre lépett. Eljött az idő. A gyárak, ahogy mi ismerjük őket, már nem üzemelnek, így minden érdekes dolog most már kisebb, esetleg specializált gyárakban folytatódik. Néhányan még így is sikeresen feljutottak a csúcsra.
