fbpx
Nyomj Entert

Virtualitás és valóság határán | Interjú Zsikla Mónikával és Keresztes Zsófiával

A 2022-es Velencei Biennálé Magyar Pavilonjának koncepciója húsba vágóan reflektál jelenünk kihívásaira, a helyzetre, melyben a digitális térben való létezés szinte kötelezővé válik, egyetlen lehetőségként az emberi kapcsolódásra. Keresztes Zsófia monumentális mozaikszobrai a virtualitás és valóság ötvözeteiként jelennek meg. Behálózottságról, elidegenedésről és identitáskeresésről mesélnek az exponált testrészekből álló, „pixelekkel” borított képződmények. Bizarr hatást keltenek, miközben egy semmihez sem fogható, éteri esztétikát sugároznak.

Zsikla Mónika kurátorral és Keresztes Zsófia képzőművésszel az Álmok után: merek dacolni a károkkal című, nyertes pályázatukról beszélgettük.

Gollob Lilla írása

Hogyan született meg a pályázat gondolata? Hogyan találtatok egymásra a közös munkához? 

Zsikla Mónika: Már hosszú ideje barátok vagyunk, ennek ellenére korábban még soha nem dolgoztunk együtt. Egy évvel ezelőtt, 2020 januárjában kezdtünk közösen gondolkodni egy kiállításon, ami aztán az ismert okok miatt, sok más kiállítással együtt nem valósult meg. Voltak ötletek a fejünkben, így a legjobb pillanatban értesültünk a Velencei Biennálé meghosszabbított pályázati felhívásáról.

Keresztes Zsófia: Igen, barátságunk már jó pár évre visszanyúlik, és ha nem is dolgoztunk eddig még semmilyen konkrét, megvalósult projekten, sok éves ismeretségünk jó alapot biztosított egy ilyen, nagyobb volumenű terv kidolgozásához. A pályázatra való felkészülés ideje alatt és az eredményhirdetés óta is napi kapcsolatban voltunk és vagyunk. Nagyon jó dinamika alakult ki közöttünk a munkát illetően is.

Hogyan éltétek meg az eredményhirdetést?

Zs. M.: Számunkra volt talán a legnagyobb meglepetés, hogy a zsűri választása végül a mi pályázati anyagunkra esett. Amikor Boros Géza művészettörténész, a Velencei Biennálé Iroda (Ludwig Múzeum) vezetője felhívott telefonon, hogy közölje a hírt, hosszú percekig zokogást hallott a vonal végén, majd azzal tette le a telefont, hogy szívből gratulál és hívjam fel Zsófiát is a jó hírrel. 

K. Zs.: Rám az ilyen helyzetekben a pesszimistább hozzáállás jellemző. Nem is mertem remélni, hogy a miénk lehet a nyertes pályázat, annak ellenére, hogy úgy éreztem, mindent beleadtunk a benyújtott anyagba. Ilyen hosszúságú felkészülési idő alatt szinte lehetetlen lett volna többet kihozni a feladatból. Amióta meghallottam a hírt, minden nap ezzel kelek és fekszem, gondolatban már a következő munkafázisokat tervezem. Minden más projektet és felkérést lemondtam, amit a 2021-es évre terveztem be előzetesen.

A Velencei Biennálé 110 éves magyar vonatkozású történetében Zsófia a harmadik nő, akinek saját tárlata lehet, abban pedig a legelsők vagytok, hogy duótoknak nemcsak művész, hanem kurátor tagja is nő. Mennyire tartjátok fontosnak a női perspektívát pályázati koncepciótokban? 

Zs. M.: Én is nagyon büszke vagyok Zsófira és arra, hogy ő a harmadik nő, aki képviselni fogja Magyarországot Velencében, ráadásul ilyen fiatalon! A pályázati koncepció kidolgozásakor viszont egyáltalán nem merült fel bennünk a „női perspektíva”. Amikor elkészültünk és átgondoltuk, hogy kivel milyen volt együtt dolgozni, akkor döbbentünk rá, hogy mindenki nő, aki a pályázati anyagon dolgozott. A gyönyörű látványterveket Horváth Orsolyának, a fantasztikus grafikát pedig a DE_FORM stúdiónak (Déri Enikő és Demeczky Nóra) köszönhetjük. A „női perspektíva” így nem volt számunkra szempont, hanem csak úgy „megesett”. 

K. Zs: A prezentációnk napján merült fel bennem először a kérdés, hogy vajon hány nő szerepelt eddig a velencei Magyar Pavilonban. Egyedül Németh Hajnal neve ugrott be, ezért gyorsan utána is néztem a korábbi női kiállítóknak. Bár csoportos kiállítás formájában több nőművész is jelen volt már, teljesen megdöbbentett, hogy ezen kívül egyedül Schaár Erzsébetnek volt egy posztumusz kiállítása a Velencei Biennálé eddigi 110 éves történetében. Bár a pályázati anyag összeállításakor valóban nem helyeztünk kifejezett hangsúlyt a nőiségre, úgy gondolom, hogy organikusan is bekúszik egy erős női nézőpont a szobraimba. Ez pedig a pavilon tervein is meglátszik.

Az álmok után: merek dacolni a károkkal című kiállításotok fókusza az emberi kapcsolatkeresés és az identitás megtalálása, ami újabb értelmet nyer az életünk egyre több aspektusát behálózó a virtuális térben. Milyen utazásra invitáljátok majd a pavilon látogatóit? Melyek a legfontosabb gondolatok, érzések és kérdésfelvetések, amelyeket közvetíteni szeretnétek? 

Zs. M.: Reményeink szerint a szoboregyüttes bejárása közben olyan kérdések fognak megfogalmazódni majd a mindenkori néző gondolataiban, mint hogy kiszabadulhat-e az ember az önmaga és az újkor virtualitása által teremtett börtönből? Megtalálható-e az identitás a múlt fragmentumai és a kollektív tudat nélkül? A négy nagyobb egységből álló kiállítás egymásba olvadó alakzatai 21. századi totemekként járják körül a múlt és jelen jövőhöz való ambivalens viszonyát és az önazonosság megtalálásának lehetséges körülményeit.

K. Zs.: Egy végtelenített „sínpályára” gyöngysorszerűen felfűzött, végső formájukat kereső testekkel szegélyezett utat álmodtunk meg. A figurák tulajdonképpen egy személyiség formálódásának különböző stációit és lehetőségeit merevítik ki. Önmaguk ellen és egymásért is dolgoznak. Rombolás és teremtés, kapcsolódás és elszakadás között lüktetnek, miközben állandó kölcsönhatásban vannak. 

A pavilonba tervezett szobrok és a hatalmas oltár Zsófia 2017-ben elkezdett, mozaikkal borított szoborsorozatának folytatásai. Az anyaghasználat reflektál többek között Maróti Géza 1909-ben átadott Magyar Pavilonjának enigmatikus mozaikképeire is. Mit szimbolizál számotokra a mozaik? 

Zs.M.: A folytonosság jegyében fontos volt számunkra, pályázati anyagunkban külön reflektáltunk is a pavilon előterében enigmatikusan „jelen lévő” Maróti Géza mozaikképek és Zsófia mozaikszobrai közötti láthatatlan kapcsolatra. A mozaik egy végtelenül izgalmas technika, szinte megkerülhetetlen a történetisége és szakrális konnotációja. Zsófia megtestesült mozaikjai sajátosan ötvözik az érzékiséget és a virtualitást, az analógot és a digitálist, a valóságost és a szürreálist, egy archaikus, mégis rendkívüli módon kortárs vizuális nyelvet teremtve meg. Pályázati anyagunkban mindemellett igyekeztünk a mozaiktechnika szakrális vonatkozásaihoz is kapcsolódni. 

K.Zs.: Nekem a mozaik tulajdonságai közül az egyik legfontosabb az a fragmentáltság, ami kis részekre bontja ezeket a testeket. Olyanok, mint információt hordozó apró panelek: mindegyik más méretű és formájú, de alkalmazkodniuk kell egymáshoz annak érdekében, hogy kialakulhasson egy összefüggő hálózat. Mindig meg kell találni azt a szöget, amiben a legtökéletesebben simulhatnak egymáshoz. Az emberi kapcsolataink természetéhez hasonlatosan működik ez a rendszer.

Hogyan készültök a Biennáléra? Lehet-e egyáltalán tervezni ebben a bizonytalan helyzetben?

Zs. M.: Hatalmas lendülettel vetettük bele magunkat a munkába, jelen pillanatban nincs B-tervünk. Eltökélten hiszünk abban, hogy hamarosan visszaállunk a normális kerékvágásba, és reális elképzelésnek bizonyul a Biennálé 2022. áprilisában esedékes megnyitója. 

K. Zs.: Jelenleg csak arra koncentrálunk, hogy sikerüljön mindent az eredeti elképzeléseinkhez hűen megvalósítani. Természetesen előfordulhat, hogy kompromisszumokat kell majd kötnünk, de megpróbálunk majd az esetleges új helyzetekből is a lehető legtöbbet kihozni. A legfontosabb, hogy fenn tudjuk tartani ezt a hajtóerőt a következő egy-másfél évben, a többi pedig már nem rajtunk múlik.

Az 59. Velencei Képzőművészeti Biennále felhívására benyújtott tizenöt pályamű ezen a linken tekinthető meg.


Látványtervek: Horváth Orsolya

Keresztes Zsófia | Web | Instagram
Ludwig Múzeum | Web | Facebook | Instagram
Velencei Biennálé | Web | Facebook | Instagram

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük