Mitől érződik ma egy otthon kifejezetten közép-európainak? Valahol az örökölt bútorok, az egyre kisebb városi lakások és az a növekvő nyomás között, hogy egyetlen szobának öt funkciót is be kell töltenie, új otthonfogalom formálódik a régióban. Leyten Fannyval, az IKEA Magyarország, Csehország és Szlovákia belsőépítészeti vezetőjével beszélgettünk arról, hogyan változik az otthon jelentése — és miért nem elég ma már önmagában a praktikum.

Az Adolf Loos egyik legjelentősebb lakóépületének számító prágai Villa Winternitz modernista tereiben bemutatott új IKEA PS kollekció azt vizsgálta, hogyan alkalmazkodik a kortárs életmód az egyre korlátozottabb terekhez. Maga a helyszín is szimbolikusnak hatott: egy progresszív lakhatási és funkcionalitási elvek mentén tervezett ház adott otthont egy olyan kollekciónak, amely a mai rugalmas, kompakt otthonok valóságára reflektál. Az esemény során Fanny Leytennel, az IKEA Magyarország, Csehország és Szlovákia belsőépítészeti vezetőjével beszélgettünk a közép-kelet-európai enteriőrök változó identitásáról és a régió sokrétegű otthonképéről. Az örökölt bútoroktól és a helyi kézműves hagyományoktól kezdve a multifunkcionális terekig és a hétköznapi tárgyak érzelmi szerepéig számos témát érintettünk, miközben arról beszélgettünk, hogyan alkalmazkodnak a régió otthonai az új életformákhoz anélkül, hogy elveszítenék személyiségüket.

Hogyan írnád le ma a közép-kelet-európai otthonok karakterét? Létezik közös vizuális nyelv Magyarország, Csehország és Szlovákia között?
Igen, szerintem egyértelműen vannak közös jellemzők a régióban. Az egyik legerősebb ezek közül a nagyon praktikus hozzáállás az otthonhoz — a legtöbb döntést valódi igények alakítják, nem pusztán esztétikai szempontok. Ugyanakkor van egy erős érzelmi réteg is: sok otthonban találunk örökölt bútorokat, személyes történettel rendelkező tárgyakat. Ami igazán érdekes, hogy ezek mennyire természetesen élnek együtt az újabb darabokkal, létrehozva egy különleges régi–új keveréket. Ez valami nagyon sajátos dolog errefelé, amit érdemes megőrizni.

Egy másik fontos tényező a méret. A nagyobb városokban – Budapest jó példa erre – az emberek jellemzően kisebb lakásokban élnek. Emiatt az okos tárolási megoldások kiemelten fontossá válnak. Ha kevés a hely, a funkcionalitás elengedhetetlenné válik. Ugyanakkor Magyarország valamelyest kiemelkedik a régión belül. A praktikum és az esztétika közötti egyensúly itt inkább a design felé billen – nagyobb hangsúly kerül a vizuális minőségre és a szép környezet megteremtésére. De mindhárom országban kulcskérdés marad a megfizethetőség. És ez nem csak az árról szól, hanem az értékről: tartósságról, minőségről és hosszú távú használhatóságról.

Vannak olyan közép-európai vizuális vagy anyaghasználati hagyományok, amelyeket szívesen látnál erősebben megjelenni az IKEA kínálatában?
Amikor ideköltöztem, az egyik első dolog, amit észrevettem, az a természetes anyagok iránti mély tisztelet volt — a fa, a textíliák és különösen az üveg iránt. Az üvegkészítés kézműves hagyománya például valóban egyedi ebben a régióban. Erős kapcsolat van a helyi örökséggel és a tradicionális technikákkal, és jó látni, hogy ezek ma is értéket képviselnek.

Ennek már most is látjuk nyomait az IKEA kínálatában, de szerintem van lehetőség arra, hogy még tovább menjünk — hogy még több ilyen anyagérzékenységet és kézműves szemléletet integráljunk a termékekbe. Ez valami nagyon autentikus dolgot tükröz a régióról.

Érzékelsz generációs változást abban, ahogyan az emberek az otthon fogalmára gondolnak?
Mindenképpen. Az egyik legnagyobb változás az urbanizációhoz kapcsolódik. A fiatalabb generációk nagyobb eséllyel élnek városokban, gyakran kisebb lakásokban. Ez részben a növekvő mobilitás következménye – több lehetőség nyílik tanulásra, munkára és költözésre. Ez a változás közvetlenül hat arra is, hogyan használjuk az otthonainkat. Régebben a nagyobb lakások lehetővé tették az egyértelműen elkülönített tereket – például egy külön vendégszobát. Ma a tereknek multifunkcionálisnak kell lenniük. Ugyanaz a szoba lehet nappali, dolgozószoba, edzőtér és közösségi tér egyszerre.

Van egy tágabb életmódbeli változás is: az emberek nagyobb hangsúlyt helyeznek a társas életre, a jóllétre és a rugalmasságra. Ennek következtében az otthonnak sokkal többféle tevékenységet kell kiszolgálnia kisebb alapterületen. Egyszerűen sokkal többet várunk el tőle, mint korábban.

Hogyan egyensúlyoz az IKEA a demokratikus design és az egyediség iránti növekvő igény között?
Számunkra a demokratikus design azt jelenti, hogy olyan termékeket hozunk létre, amelyek sok ember számára elérhetők. Ez öt pillérre épül: forma, funkció, minőség, fenntarthatóság és alacsony ár. Ha ezek együtt működnek, akkor egy olyan termék születik, amely széles közönség számára releváns.

Ugyanakkor ezt nem látjuk az egyediség korlátozásának. Épp ellenkezőleg: úgy tervezünk, hogy az emberek maguk alakíthassák a végeredményt. Sok termékünk – különösen a nyersebb vagy kezeletlenebb anyagokból készültek – lehetőséget ad a személyre szabásra.

Ezért találjuk olyan érdekesnek az „IKEA hack” kultúrát is. Őszintén büszkék vagyunk arra, amikor az emberek fogják a termékeinket és újraértelmezik őket. Bár ezeket az átalakításokat hivatalosan nem mindig tudjuk bemutatni, inspiráló látni, mennyire kreatívak az emberek. A cél végső soron nem az, hogy minden otthon ugyanúgy nézzen ki.

Mennyire nyitottak a régió vásárlói a körforgásos megoldásokra, például a second-hand, bérlési vagy javítási szolgáltatásokra?
A vásárlók valójában nyitottabbak, mint azt néha gondolnánk. Egyre nagyobb az érdeklődés a körforgásos megoldások iránt, és mi is teszünk már lépéseket ebbe az irányba – bár az ismertség még lehetne nagyobb. A second-hand és javítási szolgáltatások egyre népszerűbbek, és az emberek is egyre több lehetőséget keresnek ezen a területen.

A bérlés talán a következő lépcsőfok. Ez a modell még fejlődőben van a régióban, de más területeken már látunk hasonló példákat – például a bicikli- vagy rollermegosztásnál. Egyes országokban, főleg a fiatalabb generációk körében, a bútorbérlés egyre gyakoribb. Azok, akik gyakran költöznek, lehet, hogy egy-két évre kibérelnek alapdarabokat, miközben a személyesebb tárgyakba inkább befektetnek. Szerintem ez a szemlélet itt is fokozatosan meg fog jelenni.

Belsőépítészeti vezetőként milyen a saját otthonod – inkább kísérleti tér vagy nyugodt menedék?
A kettő kombinációja. Nem feltétlenül nevezném kísérletinek, de szeretek változtatni dolgokon, főleg amikor új kollekciók érkeznek. Folyamatosan azon gondolkodom, min lehetne frissíteni vagy változtatni. Ugyanakkor az otthonomnak olyan helynek is kell lennie, ahol valóban el tudok lazulni. Különösen külföldön élve válik fontossá egy olyan személyes tér megteremtése, ami stabilitást és ismerősséget ad. Szóval bár szeretek kísérletezni, az összhatásnak nyugodtnak és kényelmesnek kell maradnia.

Mi az az egy tárgy vagy megoldás, ami nélkül nem tudnál élni?
Számomra ezek a textíliák, különösen a szőnyegek. Gyakran másodlagos elemként tekintünk rájuk, pedig óriási hatásuk van arra, milyennek érződik egy tér. Egy egyszerű lábtörlő például már érkezéskor megteremti az otthonosság érzetét. A különböző textúrák teljesen át tudják alakítani egy lakás hangulatát – meleget, kényelmet és érzéki gazdagságot adnak hozzá.

A szőnyegek emellett összekötik a tereket és egységesítik az enteriőrt. Összefogják a bútorokat, és finoman kijelölnek különböző zónákat. Számomra nélkülözhetetlenek. Mindenhol vannak nálam, még a konyhában is. Az egyik legerősebb, mégis leginkább alulértékelt elemei egy otthonnak.

Az új IKEA PS kollekcióról

Az eredetileg 1995-ben indított IKEA PS egy olyan platformként jött létre, amely kísérleti, előremutató designnak adott teret — egy olyan felületként, ahol a márka új ötleteket tesztelhetett a kortárs életmód, a rugalmasság és a demokratikus design körül. Az évek során a kollekció arról vált ismertté, hogy merész esztétikát kombinál a változó életstílusokra és a kisebb városi otthonokra szabott praktikus megoldásokkal.

A legújabb IKEA PS kollekció ezt az irányt folytatja, erős fókuszt helyezve a multifunkcionalitásra, az alkalmazkodóképességre és az érzelmi hosszú élettartamra. Kifejezetten kompakt lakókörnyezetekre tervezve azt vizsgálja, hogyan reagálhatnak a bútorok az egyre fluidabb otthoni rutinokra: olyan terekre, amelyek egyszerre működnek nappaliként, munkaállomásként, étkezőként és közösségi térként. Több darab archetipikus formákat és természetes anyagokat értelmez újra kortárs nézőpontból, míg mások a mobilitást és a modularitást helyezik előtérbe, lehetővé téve, hogy a felhasználók könnyedén alakítsák vagy személyre szabják környezetüket. Az egész kollekcióban hangsúlyosan jelenik meg az a könnyen befogadható designszemlélet, amely az egyéniséget támogatja, nem pedig egy előre meghatározott esztétikát ír elő.

A prágai Villa Winternitz ikonikus tereiben bemutatott kollekció érdekes párbeszédbe lépett Adolf Loos funkcionalitásról, egyszerűségről és a lakótér változó szerepéről alkotott modernista gondolataival — bizonyítva, hogy azok a kérdések, amelyek ma a lakhatás körül felmerülnek, valójában egyáltalán nem újak.

What makes a home feel distinctly Central European today? Somewhere between inherited furniture, shrinking urban apartments and the growing pressure to make one room function as five, a new domestic logic is emerging across the region. We spoke with Fanny Leyten, Head of Interior Design at IKEA Hungary, Czech Republic and Slovakia, about how the meaning of home is changing — and why practicality alone is no longer enough.

Presented inside the modernist Villa Winternitz in Prague — one of Adolf Loos’ most remarkable residential works — IKEA’s new PS collection explored how contemporary living continues to evolve under increasingly limited spatial conditions. The setting itself felt symbolic: a house designed around progressive ideas of living and functionality hosting a collection built for the realities of today’s flexible, compact homes. During the event, we spoke with Fanny Leyten, Head of Interior Design at IKEA Hungary, Czech Republic and Slovakia, about the shifting identity of Central-Eastern European interiors and the region’s uniquely layered relationship with home. From inherited furniture and local craftsmanship to multifunctional living and the emotional role of everyday objects, our conversation touched on how homes across the region are adapting to changing lifestyles without losing their sense of personality.

How would you describe the character of Central-Eastern European homes today? Is there a shared visual language across Hungary, the Czech Republic and Slovakia?
Yes, I would say there are clear shared characteristics across the region. One of the strongest is a very practical approach to the home—most decisions are rooted in real needs rather than purely aesthetic desires. At the same time, there’s a strong emotional layer: many homes include inherited furniture, pieces with personal history. What’s interesting is how naturally these coexist with newer items, creating a unique mix of old and new. That’s something quite special here, and worth preserving.

Another important factor is scale. In larger cities—Budapest is a good example—people tend to live in smaller homes. This makes smart storage solutions a top priority. When space is limited, functionality becomes essential.

That said, Hungary stands out slightly within the region. The balance between practicality and aesthetics leans more toward design here—there’s a stronger emphasis on visual quality and creating a beautiful environment. But across all three countries, affordability remains a key consideration. It’s not just about price, but about value: durability, quality, and long-term usability.

Are there elements of Central European visual or material culture you would like to see more strongly represented in IKEA’s range?
When I moved here, one of the first things I noticed was the deep appreciation for natural materials—wood, textiles, and especially glass. The craftsmanship around glassmaking, for example, is something truly distinctive in this region. There’s a strong connection to local heritage and traditional techniques, and it’s great to see that these are still valued today.

We already see glimpses of this in IKEA’s range, but I think there’s potential to go further—to integrate more of this material sensitivity and craftsmanship into the products. It reflects something very authentic about the region.

Do you see a generational shift in how people think about the concept of home?
Definitely. One major shift is linked to urbanisation. Younger generations are more likely to live in cities, often in smaller apartments. This is partly due to increased mobility—more opportunities to study, work, and move between places. This change directly affects how we use our homes. In the past, larger homes allowed for clearly defined spaces—a guest room, for example. Today, spaces need to be multifunctional. The same room might serve as a living area, workspace, gym, and social space.

There’s also a broader lifestyle shift: people place more emphasis on social life, wellbeing, and flexibility. As a result, the home has to support a wider range of activities within a smaller footprint. It’s simply more demanding than it used to be.

How does IKEA balance the idea of democratic design with the growing demand for individuality?
For us, democratic design means creating products that are accessible to the many. It’s built on five pillars: form, function, quality, sustainability, and low price. When these come together, we have a product that works for a broad audience.

At the same time, we don’t see this as limiting individuality. On the contrary, we design in a way that allows people to shape the final outcome themselves. Many of our products—especially those in more raw or untreated materials—offer opportunities for personalisation.

This is also why we find the “IKEA hack” culture so interesting. We’re genuinely proud when people take our products and reinterpret them. While we can’t always officially showcase these modifications, it’s inspiring to see how creative people can be. Ultimately, the goal is not for every home to look the same.

How open are customers in this region to circular solutions such as second-hand, rental, or repair services?
Customers are actually more open than we sometimes assume. There’s a growing interest in circular solutions, and we’re already taking steps in this direction—although awareness could still be higher. Second-hand and repair services are gaining traction, and people are increasingly asking for more options.

Rental is perhaps the next step. It’s still developing in this region, but we already see similar models in other areas of life—like bike or scooter sharing. In some countries, especially among younger generations, renting furniture is becoming more common. People who move frequently might rent basic items for a year or two, while investing in more personal pieces. I believe this mindset will gradually appear here as well.

As Head of Interior Design, what is your own home like—more of an experimental space or a calm retreat?
It’s a combination of both. I wouldn’t necessarily call it experimental, but I do enjoy changing things—especially when new collections arrive. I’m always thinking about what I can update or refresh. At the same time, my home needs to be a place where I can truly relax. Especially living abroad, it becomes important to create a personal space that feels grounding and familiar. So while I do experiment, the overall atmosphere has to remain calm and comfortable.

What is one object or solution you couldn’t live without?
For me, it’s textiles—especially rugs. They’re often seen as secondary elements, but they have a huge impact on how a space feels. A simple doormat, for example, already creates a sense of welcome the moment you arrive. Inside the home, different textures can completely transform the atmosphere—they add warmth, comfort, and sensory richness. Rugs also help connect spaces and unify interiors. They bring together furniture and define areas in a subtle way. For me, they’re essential—I have them everywhere, even in the kitchen. They’re one of the most powerful yet underrated elements in a home.

About the new IKEA PS collection

Originally launched in 1995, IKEA PS was conceived as a platform for experimental, forward-thinking design — a space where the brand could test new ideas around contemporary living, flexibility and democratic design. Over the years, the collection has become known for combining bold aesthetics with practical solutions tailored to changing lifestyles and smaller urban homes.

The newest IKEA PS collection continues this direction with a strong focus on multifunctionality, adaptability and emotional longevity. Designed especially for compact living environments, the collection explores how furniture can respond to increasingly fluid domestic routines: spaces that function simultaneously as living rooms, workspaces, dining areas and social hubs.

Several pieces revisit archetypal forms and natural materials through a more contemporary lens, while others embrace mobility and modularity — allowing users to easily transform or personalize their environments. Throughout the collection, there is a clear emphasis on approachable design that encourages individuality rather than prescribing a fixed aesthetic.

Presented inside Prague’s iconic Villa Winternitz, the collection entered into an interesting dialogue with Adolf Loos’ modernist ideas around functionality, simplicity and the evolving role of domestic space — proving that many of the questions surrounding how we live today are, in fact, not entirely new.

A történeti épületek újrahasznosításától az AI-alapú termékekig, a közösségi terektől a fenntartható anyagkísérletekig: kihirdették a BIG SEE Awards 2026 nyerteseit. A délkelet-európai régió egyik legfontosabb építészeti és designplatformja idén is olyan projekteket díjazott, amelyek esztétikai minőségük mellett társadalmi és környezeti érzékenységükkel is kitűnnek. A Hype&Hyper médiapartnerként a helyszínen követte az eseményt, ahol a nemzetközi designszcéna szereplői együtt keresték a választ arra, hogyan lehet értelmesen tervezni egy egyre összetettebb világban.

A délkelet-európai építészeti és designszcéna egyik legfontosabb platformja, a BIG SEE idén is kihirdette díjazottjait. A BIG SEE Awards 2026 reflektorfénybe emelte a legizgalmasabb építészeti, belsőépítészeti és termékdesign-projekteket, és megmutatta, milyen kérdések foglalkoztatják ma a nemzetközi tervezői közösséget: a meglévő értékek újraértelmezése, a közösségi élmények erősítése, a fenntarthatóság és a technológia emberközpontú alkalmazása egyaránt visszatérő témaként jelent meg a díjazott munkákban.

A BIG SEE Festival 2026 médiapartnereként a Hype&Hyper is jelen volt az eseményen, amely mára jóval több egy hagyományos díjátadónál: a régió kreatív szereplőinek találkozási pontja, ahol építészek, designerek, gyártók és gondolkodók együtt keresik a választ arra, hogyan lehet felelősen tervezni a túltermelés és az állandó változás korában.

Az idei nyertesek között a világ számos pontjáról érkezett projektek szerepeltek. A belsőépítészeti kategóriákban olyan munkák kaptak elismerést, amelyek érzékenyen kapcsolják össze a hely történetét a kortárs használattal. Jó példa erre a sanghaji Melt Season Flagship üzlet, amely egy történeti villa átalakításával teremtett különleges, érzékszervi élményt, vagy a bangalore-i Piccadilly Clubhouse, ahol egy látványos központi lépcsőszerkezet vált a közösségi élet katalizátorává.

Az építészeti díjazottak között szintén erősen jelen volt az adaptív újrahasznosítás és a kulturális örökség kortárs értelmezése. A bécsi egykori ortopédiai kórházból kialakított iskolaépület, a bahreini Siyadi Pearl Museum vagy a nápolyi központi metróállomás újragondolt köztere mind azt mutatják, hogy a legjobb építészeti projektek ma nem pusztán épületeket hoznak létre, hanem közösségi és kulturális értéket is teremtenek.

Külön figyelmet érdemel a magyar siker is: a budapesti Studio Sarolta Huttl Bauhaus Reimagined projektje a Residential Interior kategória győztese lett. A harmincas években épült Bauhaus-villában kialakított lakás finom egyensúlyt teremt az eredeti építészeti karakter megőrzése és a kortárs családi élet igényei között, bizonyítva, hogy a visszafogott, átgondolt beavatkozások sokszor erősebbek a látványos gesztusoknál.

A termékdesign kategóriák nyertesei szintén a funkcionalitás és az innováció találkozására fókuszáltak. Az AI-alapú rabbit r1 eszköztől a koreai fermentációs hagyományokat újragondoló Onggi tárgycsaládon át egészen az újrahasznosított autóalkatrészekből készült Moon Rock Anthe collectible design ülőbútorig a díjazott projektek azt mutatják, hogy a jövő designja egyszerre technológiai, fenntartható és kulturálisan érzékeny.

A nemzetközi zsűri – amely Európa, Észak-Amerika és Ázsia meghatározó építészeit, designereit és szakértőit tömörítette – olyan projekteket választott ki, amelyek túlmutatnak az esztétikai minőségen. A BIG SEE Awards 2026 nyertesei közös nevezője nem egy stílus vagy formai irányzat, hanem az a képesség, hogy a tervezés eszközeivel releváns válaszokat adjanak korunk társadalmi, környezeti és kulturális kihívásaira. A díjazott projektek értékeik mellett azt is megmutatják, merre tart az építészet és a design következő évtizede.

From the adaptive reuse of historic buildings to AI-powered products, from community-focused spaces to sustainable material experimentation: the winners of the BIG SEE Awards 2026 have been announced. One of Southeast Europe’s most important architecture and design platforms once again recognized projects that stand out not only for their aesthetic quality, but also for their social and environmental sensitivity. As a media partner, Hype&Hyper followed the event on-site, where members of the international design community came together to explore how meaningful design can respond to an increasingly complex world.

BIG SEE, one of the leading platforms of the Southeast European architecture and design scene, has once again announced its award winners. The BIG SEE Awards 2026 spotlighted some of the most exciting projects in architecture, interior design and product design, while also revealing the key questions currently shaping the international design community. The reinterpretation of existing values, the strengthening of community experiences, sustainability and the human-centred application of technology all emerged as recurring themes among the awarded works.

As a media partner of BIG SEE Festival 2026, Hype&Hyper was also present at the event, which has grown far beyond a traditional awards ceremony. Today, it serves as a meeting point for the region’s creative community, where architects, designers, manufacturers and thinkers come together to explore how to design responsibly in an era defined by overproduction and constant change.

This year’s winners included projects from across the globe. In the interior design categories, recognition was given to works that sensitively connect the history of a place with contemporary use. Notable examples include the Melt Season Flagship store in Shanghai, which transformed a historic villa into a unique sensory experience, and the Piccadilly Clubhouse in Bangalore, where a striking central staircase structure became the catalyst for community life.

Among the architectural winners, adaptive reuse and the contemporary interpretation of cultural heritage were equally prominent. The school building created from a former orthopaedic hospital in Vienna, the Siyadi Pearl Museum in Bahrain and the reimagined public spaces of Naples Central Underground Station all demonstrate that today’s most successful architectural projects do more than create buildings – they generate cultural and social value.

Particular attention should also be paid to a Hungarian success story: Studio Sarolta Huttl’s Budapest-based project, Bauhaus Reimagined, won in the Residential Interior category. Set within a Bauhaus villa built in the 1930s, the apartment achieves a delicate balance between preserving the building’s original architectural character and accommodating the needs of contemporary family life, proving that thoughtful, restrained interventions are often more powerful than spectacular gestures.

The winners in the product design categories likewise focused on the intersection of functionality and innovation. From the AI-powered rabbit r1 device and the Onggi object series, which reinterprets Korean fermentation traditions, to the Moon Rock Anthe collectible design seat made from recycled automotive components, the awarded projects demonstrate that the future of design can be simultaneously technological, sustainable and culturally sensitive.

The international jury – bringing together leading architects, designers and experts from Europe, North America and Asia – selected projects that go beyond aesthetic excellence. What unites the winners of the BIG SEE Awards 2026 is not a particular style or formal direction, but their ability to offer relevant responses to the social, environmental and cultural challenges of our time through the tools of design. Beyond their individual merits, these awarded projects also offer a glimpse into the direction architecture and design are likely to take in the decade ahead.

Várady Luca hivatása nem egy klasszikus művészeti pálya ívét rajzolja le: a gasztronómia területéről érkezett a kerámia világába, ahol ma már saját formanyelvét építi. Tárgyai egyszerre funkcionálisak és érzékenyen reflektálnak a használat környezetére. Interjúnkban óbudai műhelyének mindennapjairól, a kreatív szabadságról és az alkotások mögötti gondolatiságról mesél.

Szerző: Ihász Nóra

Min dolgozol most? Hogyan telnek a mindennapjaid a műhelyben?
Néhány alkotótársammal közösen használjuk ezt a teret. Elég sokféle dolog történik párhuzamosan: saját kerámia-kollekciókat és friss darabokat készítek, megrendeléseket teljesítek, workshopokat és szabadiskolát tartok és szervezem a Czakó Termelői Piaczokat. Havonta egyszer én is biztosan kint vagyok a piacon, ahol általában Dömök Afrodité barátnőm segít az árusításban. Vele közösen egy vintage brandet is viszünk Past Perfect néven, így már nemcsak barátok vagyunk, hanem alkotó- és üzlettársak is. Többek között üvegtárgyakat gyűjtünk, és most már sajátokat is fújunk.

A piacon túl más helyszíneken, eseményeken is megjelenek, például az Editoryban, vagy olyan rendezvényeken, amiket valamiért kuriózumnak érzek. Az említett szabadiskolát szerdánként tartjuk a műhelyben, ilyenkor bátran lehet jönni, de előre egyeztetett időpontban szinte bármikor látogatható a tér. Rendelések is folyamatosan érkeznek, akár külföldről is – volt már Londonból és Dél-Amerikából is megkeresés –, de jellemzően itthon találnak meg. Nem célzok tudatosan egy adott piacra: inkább a saját elképzeléseimet valósítom meg. Fontos, hogy a kerámiázás számomra élvezeti érték maradjon, és ne váljon puszta gyártási folyamattá.

A vendéglátás után vezetett az utad a kerámiához. Hogyan alakult a karriered?
A családom elég realista szemléletű, így pályaválasztás előtt vagy annak környékén nem igazán merült fel bennem, hogy művészeti pályára menjek. Ugyanakkor mindig is szerettem alkotni, kézműveskedni, saját kezűleg készített tárgyakat ajándékozni. Az Óbudai Árpád Gimnáziumba jártam matematika tagozatra (az iskolaépület mindössze két saroknyira van a stúdiótól, valahogy minden utam visszakanyarodik Óbudához), majd szőlész-borász szakon tanultam tovább.

Tizenöt évesen kezdtem konyhán dolgozni, az első munkahelyem a Symbol volt. A szabadidőmben főzéssel foglalkoztam a legszívesebben, így az egyetemmel párhuzamosan elvégeztem egy szakácsképzést is. Végül nem helyezkedtem el a borászatban – részben a hisztamin-intoleranciám miatt, amire időközben derült fény –, és a borok felől egyre inkább az ételek felé hajlottam. A főzés és a desszertkészítés számomra mindig alkotói folyamat volt. Közben egyre jobban elmélyültem a cukrászatban, ami talán még közelebb állt hozzám, mint a szakácskodás. Izgalmas volt számomra, hogy a desszertek is lehetnek komplex, részletgazdag tányérok.

Mindeközben a Bocuse d’Or kulisszái mögé is betekintettem, ahol találkoztam egy párral, Zsabokorszky Lilivel és Püspöki Aporral, az APLI Design alapítóival, akik gyönyörű eszközöket készítettek a versenyzőknek. Ez nagyon inspiráló volt: ott értettem meg igazán, hogy egyedi tárgyalkotással is lehet új minőséget létrehozni a gasztronómia világában.

Az APLI Design alkotásain túl még milyen hatások, élmények tereltek végül a kerámia felé?
A gasztronómiai közegben sok inspiráció ért. Például, amikor Néma Júlia képzőművész, porcelán- és kerámiatervező tányérjaira tálaltunk, vagy amikor a Czifray-versenyeken láttam, hogy a séfek már saját, egyedi tányérokat készíttetnek, készítenek a megmérettetésre. Ez a szemlélet nagyon megmaradt bennem. Később, amikor a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen tanultam, úgy éreztem, szárnyakat kaptam. Rengeteg inspiráció ért, nagy hatással volt rám többek között a szakvezetőnk, Kondor Edit munkássága –, aki korábban például a Costes étteremnek készített tányérokat –, és Bokor Zsuzsa mesteroktató, műhelyvezető. Később a varsói International Ceramics Sculpture Triennale is sok-sok ihletet adott.

Mennyire aktívan maradt meg az életedben a gasztronómia?
Bár a családomnak szívesen sütök, ez teljesen más, mint professzionális konyhán dolgozni. Néha beugrok éttermeknek vagy barátoknak segíteni, például fesztiválokra, ilyen volt a Turay Családi Pincészetnél megrendezett esemény, ahol a Lokal at the Lake csapatát támogattam. Ez a vonal tehát még finoman jelen van, de nem elsődleges. Be kellett látnom, hogy mindent nem lehet egyszerre csinálni: egy pontig nagyon hatékonyan működök terhelés alatt, de nem szeretném túlvállalni magamat, mert az a minőség rovására menne.

Hogyan zajlik nálad egy megrendelésre készülő kerámiakollekció létrejöttének folyamata?
Az elején mindig az igények megismerése a legfontosabb: mire fogják használni a tárgyat, milyen ételek kerülnek rá, mi a séf motivációja. Van, aki teljesen szabad kezet ad, más konkrétabb elképzelésekkel érkezik – akár az én tárgyaim mentén választja ki az irányt, vagy megoszt velem egyéb inspirációkat is. Sokféle technikával dolgozom: porcelánnal, korongozással, öntéssel, préseléssel. Amikor körvonalazódik a konkrét elképzelés, készítek prototípusokat vagy maketteket, amikre visszajelzést kapok. Mindig kimegyek a helyszínre, hogy lássam az enteriőrt és azt a szellemiséget, amit képviselnek, legyen szó például arról, hogy prioritásként kezelik a szezonalitást és a fenntartható működést. Természetesen enni is szoktam, hogy átéljem az élményt, amit nyújtani szeretnének. Emellett nagyon praktikus szempontokat is figyelembe kell venni: tárolhatóság, sorolhatóság, tisztíthatóság. Ezek ugyanúgy meghatározzák a végeredményt.

Mi történik a tárgyakkal az átadás után?
Előfordul, hogy egy-két évente visszatérnek utánrendeléssel, ha pótolni kell valamit, vagy új darabokat szeretnének. Sőt, az sem ritka, hogy a séfek eljönnek a műhelybe alkotni, aminek nagyon örülök. Szerintem fontos lenne, hogy többen lássák, mennyi idő és munka van a tárgyak mögött. Én is mindig megtartok néhány darabot, hogy hosszabb távon is teszteljem őket. Sokat tanulok ebből. Nagyon jó érzés viszontlátni a munkáimat az éttermekben vagy akár a közösségimédia-felületeken. Egyre gyakoribb az is, hogy vendégek keresnek meg, mert találkoztak valamelyik tárgyammal egy vendéglátóhelyen.

Hol találkozhatunk most a kerámiáiddal, és min dolgozol aktuálisan?
Többek között a Mon Petit Dessert Boutique-ban, az Orient Caféban és a Lokal at the Lake-nél, korábban az ENSŌ Budapestben is. Ugyanakkor szoktak lenni esküvői megkeresések, és most egy kiállításon is szerepelek: a „Fő a kávé” tárlaton a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban az egyik bögrém is látható. Jelenleg magán megrendeléseken és egy új, limitált kollekción dolgozom. Ez egy vízililiom-dekoros porcelánkészlet lesz, köztük csészékkel – presszós és cappuccinós verzióban –, arannyal számozva. Már az utolsó simításoknál tartok. Szeretném tovább bővíteni a Popcorn kollekciót új színekkel és formákkal, illetve saját mázakkal is kísérletezem: gyűjtött földből és hamuból dolgozom, ami naturális színeket ad végeredményül. A sószóróim és a lágytojásos kollekcióm darabjai is nagyon népszerűek lettek, ezeknél is tervezek új variációkat.

Milyen jövőbeli terveid, vágyott mérföldköveid vannak?
Szeretnék újra jelentkezni az Országos Kerámiaművészeti Triennáléra, korábban még egyetemistaként vettem részt rajta. Jó lenne most már tapasztalt alkotóként visszatérni Pécsre, akár kiállítóként is. Emellett, a Vajda Lajos Stúdió augusztusi csoportos kiállítására is tervezek tárgyat vinni. A Past Perfectet is tovább szeretnénk építeni a barátnőmmel, Dömök Afroditével: üvegfújással, illetve olyan válogatásokkal, múltbéli kincsekkel, amiket rendezvényekre vagy forgatásokra lehet bérelni (utóbbival Afrodité enteriőrtervezőként, Pez Lab márkanéven külön is foglalkozik). Ha pedig nem találunk egy adott tárgytípust, akkor azt mi magunk készítjük el. Mindemellett, az egyik legfőbb célom, hogy mindig meg tudjam őrizni az alkotás örömét. Fontos, hogy számomra is élvezhető maradjon az, amit csinálok, mert szerintem ez az, amit végül a tárgyak is tükröznek.

Várady Luca | Instagram

Fotók: Dömök Noel, Mochnács Andrea, Balkányi László, Kaunitz Tamás

Luca Várady’s vocation does not trace the arc of a classical artistic career: she arrived in the world of ceramics from the field of gastronomy, where today she is building her own visual language. Her objects are both functional and sensitively reflect on the environments in which they are used. In our interview, she talks about the everyday life of her studio in Óbuda, creative freedom, and the ideas behind her creations.

Author: Nóra Ihász

What are you working on at the moment? What are your everyday days in the studio like?
I share this space with a few fellow creators. Quite a lot of different things happen in parallel: I create my own ceramic collections and new pieces, fulfill commissions, hold workshops and a free school, and organize the Czakó Farmers’ Markets. Once a month I’m definitely there at the market as well, where my friend Afrodite Dömök usually helps with sales. Together we also run a vintage brand called Past Perfect, so we are no longer just friends, but creative and business partners too. Among other things, we collect glass objects, and now we are also blowing our own.

Beyond the market, I also appear at other venues and events, for example at Editory or at gatherings that I feel are somehow unique. We hold the aforementioned free school in the studio every Wednesday — people are welcome to come then, but with a pre-arranged appointment the space can be visited almost anytime.

Orders are constantly coming in, even from abroad — I’ve already had inquiries from London and South America — though people mostly find me locally. I’m not consciously targeting a specific market: I rather focus on realizing my own ideas. It’s important to me that ceramics remains a source of enjoyment and doesn’t turn into a mere production process.

Your path to ceramics came after hospitality. How did your career evolve?
My family has a rather realistic mindset, so before choosing a career — or around that time — the idea of pursuing an artistic path never really came up for me. At the same time, I always loved creating, doing crafts, and giving handmade objects as gifts. I attended Óbudai Árpád Gimnázium in the mathematics program (the school building is only two corners away from the studio — somehow all my paths lead back to Óbuda), and later continued my studies in viticulture and oenology.

I started working in kitchens at the age of fifteen; my first workplace was Symbol. In my free time, cooking was what I loved doing the most, so alongside university I also completed chef training. In the end I didn’t enter the wine industry — partly because of my histamine intolerance, which was discovered in the meantime — and I gradually shifted from wine toward food. Cooking and dessert-making were always creative processes for me. Meanwhile I became more and more immersed in pastry, which perhaps felt even closer to me than cooking. I found it exciting that desserts could also become complex, detail-rich plates.

At the same time, I also got a glimpse behind the scenes of the Bocuse d’Or, where I met a couple, Lili Zsabokorszky and Apor Püspöki, the founders of APLI Design, who created beautiful objects for the competitors. This was extremely inspiring: that was when I truly understood that unique object-making could also create a new quality within the world of gastronomy.

Beyond the creations of APLI Design, what other influences and experiences eventually guided you toward ceramics?
I received a great deal of inspiration from the gastronomic scene. For example, when we served food on the plates of Júlia Néma, visual artist and porcelain and ceramic designer, or when I saw at the Czifray competitions that chefs were already commissioning or making their own unique plates for the competition. This approach stayed with me deeply. Later, when I studied at Moholy-Nagy University of Art and Design, I felt as if I had grown wings. I was exposed to a huge amount of inspiration; among others, the work of our department head Edit Kondor had a major impact on me — she had previously designed plates for the Costes restaurant — as did master instructor and workshop leader Zsuzsa Bokor. Later, the International Ceramics Sculpture Triennale in Warsaw also gave me a great deal of inspiration.

How actively has gastronomy remained part of your life?
Although I happily bake for my family, that is completely different from working in a professional kitchen. Sometimes I step in to help restaurants or friends, for example at festivals — such as an event held at the Turay Family Winery, where I supported the Lokal at the Lake team. So this line is still gently present in my life, but it is no longer primary. I had to realize that it’s impossible to do everything at once: up to a certain point I function very efficiently under pressure, but I don’t want to overextend myself because that would come at the expense of quality.

How does the process of creating a commissioned ceramic collection work for you?
At the beginning, understanding the needs is always the most important thing: what the object will be used for, what kinds of dishes will be served on it, what motivates the chef. Some people give me complete creative freedom, while others arrive with more concrete ideas — sometimes choosing a direction based on my existing works, or sharing other inspirations with me as well.

I work with many different techniques: porcelain, wheel throwing, casting, pressing. Once the concrete idea starts to take shape, I create prototypes or mock-ups that I receive feedback on. I always visit the location so I can see the interior and the spirit they represent — whether, for example, they prioritize seasonality and sustainable operation. Naturally, I also eat there, so I can experience the atmosphere they want to create. At the same time, very practical considerations also have to be taken into account: storage, stackability, ease of cleaning. These determine the final result just as much.

What happens to the objects after delivery?
It happens that every one or two years they come back with repeat orders if something needs replacing or if they want new pieces. In fact, it’s not uncommon for chefs to come to the studio and create themselves, which makes me very happy. I think it would be important for more people to see how much time and work stand behind these objects.

I also always keep a few pieces for myself so I can test them over the long term. I learn a lot from this. It’s a wonderful feeling to see my works again in restaurants or even on social media platforms. It’s also becoming increasingly common for guests to contact me because they encountered one of my objects in a hospitality venue.

Where can we currently encounter your ceramics, and what are you working on now?
Among other places, at Mon Petit Dessert Boutique, Orient Café, and Lokal at the Lake; previously also at ENSŌ Budapest. At the same time, I also receive wedding commissions, and right now I’m participating in an exhibition as well: one of my mugs is on display at the “Coffee Is Brewing” exhibition at the Hungarian Museum of Science, Technology and Transport.

Currently I’m working on private commissions and a new limited collection. It will be a porcelain set decorated with water lilies, including cups — in espresso and cappuccino versions — numbered in gold. I’m already at the final touches. I would like to further expand the Popcorn collection with new colors and forms, and I’m also experimenting with my own glazes: I work with collected soil and ash, which result in natural colors. The pieces from my salt shaker and soft-boiled egg collections have also become very popular, and I’m planning new variations for those too.

What future plans or desired milestones do you have?
I would like to apply again to the National Ceramics Triennale; previously I participated as a university student. It would be great to return to Pécs now as a more experienced creator, perhaps even as an exhibitor. In addition, I’m also planning to bring an object to the Vajda Lajos Studio’s group exhibition in August.

Together with my friend Afrodite Dömök, we would also like to continue building Past Perfect: through glassblowing and through curated selections of treasures from the past that can be rented for events or film shoots (Afrodite also works separately with the latter as an interior designer under the brand name Pez Lab). And if we cannot find a specific type of object, then we make it ourselves. Above all, one of my main goals is always to preserve the joy of creating. It’s important that the process remains enjoyable for me too.

Várady Luca | Instagram

Photos: Dömök Noel, Mochnács Andrea, Balkányi László, Kaunitz Tamás

Számos nemzetközi együttműködés után Budapestre is megérkezik a Veuve Clicquot Maison teljes champagne-élménye: a márka új szintre emeli az együttműködését a High Note SkyBarral.

Budapest nyári estéinek van egy saját ritmusa. Az a pillanat, amikor a város lassan aranyba fordul, a Bazilika kupolája felizzik az esti fényekben, és a tetőteraszokon egyszerre kezd életre kelni az éjszaka. Idén ehhez a hangulathoz egy új élmény is társul.

Francia könnyedség, elegancia és napsárga derű költözik a budapesti High Note SkyBar ikonikus pezsgőtornyaiba, amelyek a szezonra Veuve Clicquot bárrá alakulnak. A Szent István-bazilika közvetlen szomszédságában, az Aria Hotel Budapest tetején megnyíló tér a reimsi champagne-ház több mint 250 éves örökségét hozza el Budapest egyik legismertebb rooftop helyszínére.

A Veuve Clicquot neve régóta összefonódott a champagne-kultúrával, az innovációval és azzal a magabiztos, napfényes eleganciával, amely ma már a márka egyik legfontosabb ismertetőjegye. Az 1772-ben alapított maison történetének központi alakja Madame Clicquot volt: kivételes üzletasszony, újító gondolkodó és tudatos márkaépítő, aki nemcsak formálta, hanem újra is írta a champagne világának szabályait.

A hozzá kötődő szemléletet jól összefoglalja a máig ikonikus mondat: „Only one quality, the finest” – vagyis csak egyetlen minőség létezik: a legjobb. Nevéhez olyan meghatározó újítások kapcsolódnak, mint az első ismert évjáratos champagne, a rázóasztal technológiája vagy az első házasított rosé champagne megalkotása.

Különleges helyet foglal el a ház történetében az 1811-es évjárat is. A rendkívüli szüret idején üstökös jelent meg az égen, amelyet sokan jó előjelnek tekintettek. Madame Clicquot ebből az évjáratból készítette el a legendássá vált „Comet Vintage” pezsgőt, amely jelentősen hozzájárult a maison nemzetközi hírnevéhez. Nem véletlen, hogy kortársai „La Grande Dame de la Champagne”-ként emlegették.

A márka hamar túlnőtt Champagne határain, és a 19. századi európai társasági élet egyik meghatározó champagne-jává vált. Történetéhez olyan nevek kapcsolódnak, mint Alekszandr Puskin, Anton Csehov vagy Nyikolaj Gogol. Madame Clicquot öröksége ma is érezhető a maison stílusában: a Pinot Noir hangsúlyos jelenléte, az érlelés művészete és a kompromisszummentes minőség iránti elkötelezettség mind részei annak a világnak, amelyben a champagne egyszerre vizuális és gasztronómiai élmény.

A ma már ikonikus sárga címke 1877-ben jelent meg a palackokon. A korszakban merésznek számító vizuális döntés annyira karakteressé tette a márkát, hogy a napsárga árnyalat mára a Veuve Clicquot egyik legismertebb szimbólumává vált.

A budapesti terasz kialakítása során a Veuve Clicquot hazai csapata szorosan együttműködött Varró Zoltán belsőépítésszel, az Aria Hotel Budapest és a High Note SkyBar karakteres enteriőrjének megálmodójával. A cél egy olyan szezonális tér létrehozása volt, amely természetesen simul bele a helyszín világába: ahol a High Note SkyBar atmoszférája és a Veuve Clicquot ikonikus vizuális világa együtt teremti meg a nyár egyik leglátványosabb budapesti champagne-élményét.

„A Veuve Clicquot számára mindig is azok az együttműködések voltak igazán izgalmasak, amelyek túlmutatnak a champagne-on, és valódi élményt teremtenek. A High Note SkyBarral közösen egy olyan európai színvonalú, találkozási pontot álmodtunk meg, amely egyszerre kortárs, elegáns és méltón képviseli a Joie de vivre szemléletet Budapest felett”

– mondta el Rozsnyói Krisztián, a Fine Brands Company egyik vezetője.

A Veuve Clicquot × High Note SkyBar együttműködés május 21-től várja a vendégeket az Aria Hotel Budapest rooftopján, a Bazilika szomszédságában. A projekt a Fine Brands Company együttműködésével jött létre.

@highnoteskybar highnoteskybar.hu @ariahotelbudapest @finebandscompany

Közép-Európában elsőként Budapesten nyitott éttermet a high-end japán konyhájáról ismert 99 Sushi Bar & Restaurant. A helyszín is kellően impozáns: a nemrég a lenyűgöző Klotild-palotában megnyílt The St. Regis Budapest.

Budapest gasztronómiai térképe az elmúlt években látványosan újrarajzolódott – és most egy újabb nemzetközi szereplő lép be a mezőnybe. A 99 Sushi Bar & Restaurant megnyitotta első közép-európai egységét a The St. Regis Budapestben, a Klotild-palota történelmi falai között, egy olyan koncepcióval, amely a japán konyha precizitását kortárs szemlélettel értelmezi újra. A spanyol alapítású márka az elmúlt két évtizedben Madridtól Abu Dhabin át Monacóig építette fel azt a pozícióját, amely ma a kortárs japán gasztronómia egyik meghatározó szereplőjévé teszi.

Precizitás, szezon és kompozíció
A budapesti étterem koncepciójának középpontjában a részletek iránti megszállottság áll. Az étlap egyszerre épít a hagyományra és az innovációra: az à la carte kínálat mellett egy 14 fogásos, szezonálisan változó omakase menü vezeti végig a vendéget a márka kulináris gondolkodásán. Az alapanyaghasználat kompromisszummentes: bluefin tonhal, alaszkai királyrák és japán Kobe A5 wagyu alkotják a fogások gerincét, amelyek precíz technológiával és kifinomult tálalással jelennek meg a tányéron. A signature ételek — mint a toro, akami, fekete szarvasgomba és arany kombinációjából építkező 99 Jewel, a textúrákra építő Dragonfly Maki vagy az ikonikus 99 Golden Bricks — egyszerre reflektálnak a luxusra és a kortárs gasztronómiai esztétikára. A menü további fogásai — a szarvasgombás-yuzus Wagyu gyoza, a maracujás szójaszósszal készített Toro Tataki vagy a vörös misós 99 Black Cod — egy olyan kulináris nyelvet beszélnek, ahol minden elem tudatos és minden ízréteg pontosan komponált. Az élményt válogatott szaké-, japán whisky- és borválaszték egészíti ki.

Egy globális vízió lokális lenyomata
A konyha mögött álló kreatív irányt Thinus van der Westhuizen, a márkát működtető Ninety Nine SB Investment L.L.C. kulináris igazgatója határozza meg. Nemzetközi tapasztalata — Dél-Afrikától Európán át a Közel-Keletig — egy olyan következetes szemléletben csapódik le, amely a technikai pontosságot és az alapanyagok iránti tiszteletet helyezi középpontba. Az ő vezetése alatt az abu dhabi flagship étterem több egymást követő évben Michelin-csillagot kapott — ez a minőségi mérce pedig a budapesti egységben is érezhető. A koncepció ugyanakkor nem izolált: finoman reagál a helyi kontextusra, miközben megőrzi a márka globális karakterét.

99 Sushi Bar: web | Instaram
The St. Regis Budapest: web | Instagram

Known for its high-end Japanese cuisine, 99 Sushi Bar & Restaurant has opened its first Central European location in Budapest. The setting is just as impressive: the recently opened The St. Regis Budapest, housed in the stunning Klotild Palace.

Budapest’s gastronomic map has been visibly redrawn in recent years — and now another international player enters the scene. 99 Sushi Bar & Restaurant has opened its first Central European unit at The St. Regis Budapest, within the historic walls of the Klotild Palace, with a concept that reinterprets the precision of Japanese cuisine through a contemporary lens. Founded in Spain, the brand has spent the past two decades building its position from Madrid to Abu Dhabi and Monaco, becoming one of the defining names in contemporary Japanese gastronomy.

Precision, seasonality and composition
At the core of the Budapest restaurant’s concept is an obsession with detail. The menu balances tradition and innovation: alongside the à la carte selection, a 14-course, seasonally changing omakase menu guides guests through the brand’s culinary philosophy. Ingredient sourcing is uncompromising: bluefin tuna, Alaskan king crab and Japanese Kobe A5 wagyu form the backbone of the dishes, brought to life through precise techniques and refined presentation.

Signature dishes — such as the 99 Jewel, built on a combination of toro, akami, black truffle and gold; the texture-driven Dragonfly Maki; or the iconic 99 Golden Bricks — reflect both luxury and contemporary gastronomic aesthetics. Other standout items on the menu — including the truffle-yuzu Wagyu gyoza, Toro Tataki with passion fruit soy sauce, and the red miso 99 Black Cod — speak a culinary language where every element is intentional and every layer of flavor is meticulously composed. The experience is further elevated by a curated selection of sake, Japanese whisky and wines.

A global vision, locally interpreted
The creative direction behind the kitchen is led by Thinus van der Westhuizen, culinary director of Ninety Nine SB Investment L.L.C., the company behind the brand. His international experience — spanning South Africa, Europe and the Middle East — translates into a consistent approach centered on technical precision and deep respect for ingredients. Under his leadership, the flagship restaurant in Abu Dhabi has been awarded a Michelin star for multiple consecutive years — a benchmark of quality that is clearly felt in the Budapest location as well. At the same time, the concept is not isolated: it subtly responds to the local context while maintaining the brand’s global identity.

99 Sushi Bar: web | Instaram
The St. Regis Budapest: web | Instagram

A hely, ahol nem kell fölállni a vacsora után.

Budapest gasztronómiai térképe az elmúlt évtizedben megnyílt: világszínvonalú japán, kínai, orosz konyha – mindegyikből van legalább egy hely, ami nemzetközi mezőnyben is megállja a helyét. Olasz étterem és nápolyi pizzéria is bőven akad, de az az olasz életérzés, az a textúrákból, ízekből és egy adott könnyedségből megteremtett hangulat, amit egy toszkán falu teraszán vagy egy római sikátor pincéjében érzünk, itthon szinte sehol sem található. Évek óta inkább megveszem a repjegyet Bariba vagy Torinóba – egyszerűbb, mint reménykedni. Ezzel az előfeltevéssel léptem be a Király utcai Popolaréba. Hiba volt, néha pedig érdemes meglepődni.

Élettér vagy étterem?
A Popolare igazából nem is étterem a szó klasszikus értelmében. Közösségi tér, annak minden jó hozadékával: lokális, fiatalos, a dizájnja elegáns, miközben sugároz egy hétköznapi lazaságot. A saját megfogalmazásuk szerint a céljuk „hétköznapi élet, emelkedett hangulat” – és ez a tapasztalataink alapján nem üres marketingszöveg, hanem koncepció. A reggelit egész nap felszolgálják. Még hétvégén, a késő délelőtti órákban is. Be lehet ülni egy kávéra, és ugyanott vacsorázni egy jó pár órával később.

A koncepció ennél tovább is megy. A Popolaréhoz tartozik a Coco, egy speakeasy bár, ahol a zongora egyben DJ-pult is – menő. Budapesten kevesen próbálkoztak olyan felállással, ahol a vacsora után nem kell fölállni és átvonulni a város másik felébe: itt pár lépés a szórakozás. Étkezés, beszélgetés, egy-két koktél, aztán egy meghittebb térbe sodródni – ez végre egy helyen megoldható. Szintén tartozik hozzá egy Salon is, egy icipici kulturális zug, ahol irodalmi estek, horgoló workshopok, sakk- és pókerpartik, borkóstolók váltják egymást. A koncepció szíve a dinamika: ne álljon meg a hely egy funkciónál.

Nicola és a pizza, ami se nem nápolyi, se nem római
A konyhát Nicola vezeti, aki Bologna környékéről érkezett, családi gasztronómiai örökséggel a háta mögött. Volt saját étterme Olaszországban; Budapest számára kihívás, nem kényszer. Ez érződik is a tányérokon. A pizza titka meglepően egyszerű: nem nápolyi, nem római, hanem a kettő közötti ötvözet. Én személy szerint a római pizza megszállottja vagyok – Budapesten a nápolyi forradalom régóta tombol, rém unalmasan. A Popolare pizzája nem megy bele ebbe a vitába: saját útja van. Külön kiemelendőek Nicola mini pizzái, közülük a Zucchini e Stracciatella – égetett cukkini, sztracsatella, mikrozöldek – kategóriájában verhetetlen. Előételnek, főételnek, zárásnak, snacknek egyaránt tökéletes. A cukkinit egészében kemencében sütik, abból készül a püré és az égetés során keletkező ízek egyediek. A tészta kellően könnyed, mégis tartalmas – tényleg érzékelhető ez a köztes, hibrid filozófia, és működik.

A lasagne, ami fellázadt a paradicsomszósz ellen
Itt most egy pillanatra meg kell álljunk: a Popolare lasagne-ja szembemegy gyakorlatilag mindennel, amit eddig Olaszországban tapasztaltam. És utólag be kell ismerjem, hogy igaza van. A tészta klasszikus, házi, kizárólag tojás és liszt. Nicola értelmezésében a lasagne nem kívánja a paradicsomszószt; ami a szerinte arra való, hogy Olaszországban elfedje a kicsit szárazabb, kicsit megégett részeket.

Ő viszont pont ezt a kontrasztot emeli ki: a lasagne teteje ropogós, enyhén pirult, a belseje lágy, húsos, szószos – és a kemencében pirult rész ad egy karakteres umami-réteget, ami a kommersz, paradicsomszószban úszó verzióból teljesen hiányzik. Ez az egyik legérdekesebb gasztronómiai csavar, amit az elmúlt időszakban tapasztaltam, és a végeredmény is igazolja: valószínűleg ez most a legjobb lasagne Budapesten.

„A paradicsomszószt Olaszországban azért rakják rá, hogy elfedje, ami nem sikerült. Itt nincs mit elfedni.”

A cacio e pepe ugyanezt az egyszerű-nagyszerű vonalat viszi. Al dente állag, minimalista tálalás és az a fajta kiegyensúlyozottság, amit egy Róma környéki kis trattoriában keresünk.  Közben érkezik egy könnyed saláta – spenót, körte, egy speciális balzsamecet – ami önmagában is megállná a helyét; pontosan annyira komplex, amennyire egy salátának lennie kell. Zárásként tiramisù, pont olyan, mint Olaszországban.

A koktéllap – Milánó, Torino, emlékszem rád
Külön érdemes pár sort szentelni a koktéllapnak. Olyan olasz klasszikusok sorakoznak rajta, amik Magyarországon jelenleg különlegességnek számítanak – Milanóból, Torinóból hazaszökött italok, egy-két saját értelmezéssel. Illik itt inni is, igény szerint sokat vagy keveset, a vacsoráról átcsúszni a Cocóba, leülni a zongora-DJ-pult elé, és rendelni egy Negronit.

A Popolare nem csak egy étterem, hanem egy komplex élmény. Az olasz ízek tekintetében jelenleg a budapesti mezőny élén áll – és nem csak a tányérokon, hanem abban is, amit köréjük épített. Kevés olyan hely van a városban, ahol egy este alatt sakkozhatunk, autentikus olasz vacsorát ehetünk, majd pár lépéssel arrébb pár koktéllal belebólintunk az éjszakába.

Popolare: web | Instagram

The place where you don’t have to get up after dinner.

Budapest’s gastronomic map has opened up over the past decade: world-class Japanese, Chinese, Russian cuisine — there’s at least one place from each that can hold its own internationally. There’s no shortage of Italian restaurants and Neapolitan pizzerias either, but that particular Italian feeling — the atmosphere shaped by textures, flavors, and a certain effortless lightness you experience on a terrace in a Tuscan village or in a cellar tucked into a Roman alley — is almost nowhere to be found here. For years, I’ve preferred to just buy a plane ticket to Bari or Turin — easier than hoping. With this preconception, I stepped into Popolare on Király Street. That was a mistake — sometimes it’s worth being surprised.

Living space or restaurant?
Popolare isn’t really a restaurant in the classical sense. It’s a community space, with all the benefits that come with that: local, youthful, elegantly designed, yet radiating an everyday ease. As they put it themselves, their goal is “everyday life, elevated mood” — and based on our experience, this isn’t empty marketing, but a real concept.

Breakfast is served all day. Even on weekends, late in the morning. You can drop in for a coffee, and have dinner at the same table hours later. And the concept goes even further. Popolare includes Coco, a speakeasy bar where the piano doubles as a DJ booth — cool. Few places in Budapest have attempted a setup where you don’t have to get up after dinner and move across the city: here, entertainment is just a few steps away. Dining, conversation, a cocktail or two, then drifting into a more intimate space — finally, all of this can happen in one place. There’s also a Salon, a tiny cultural nook hosting literary evenings, crochet workshops, chess and poker nights, wine tastings. The core of the concept is dynamism: the space shouldn’t stop at a single function.

Nicola and the pizza that’s neither Neapolitan nor Roman
The kitchen is led by Nicola, who comes from the Bologna region, with a family culinary heritage behind him. He’s had his own restaurant in Italy; Budapest is a challenge for him, not a necessity. You can feel that on the plates.

The secret of the pizza is surprisingly simple: it’s neither Neapolitan nor Roman, but a fusion of the two. Personally, I’m obsessed with Roman pizza — the Neapolitan revolution has been raging in Budapest for years now, to a rather boring extent.

Popolare’s pizza doesn’t enter this debate: it follows its own path. Special mention goes to Nicola’s mini pizzas among which the Zucchini e Stracciatella (burnt zucchini, stracciatella, microgreens) is unbeatable in its category. Perfect as a starter, main, closing bite, or snack.

The zucchini is roasted whole in the oven, then turned into a purée, and the flavors created during charring are unique. The dough is light yet substantial — this in-between, hybrid philosophy is clearly perceptible, and it works.

The lasagna that rebelled against tomato sauce
We need to pause here for a moment: Popolare’s lasagna goes against pretty much everything I’ve experienced in Italy. And in hindsight, I have to admit — it’s right. The pasta is classic, homemade, made solely from eggs and flour. In Nicola’s interpretation, lasagna doesn’t require tomato sauce; in his view, in Italy it’s often used to mask slightly dry or slightly burnt parts.

Instead, he highlights exactly this contrast: the top of the lasagna is crispy, lightly browned, while the inside is soft, meaty, and saucy — and the oven-roasted layer adds a distinct umami depth that’s completely missing from the commercial, tomato-heavy versions. This is one of the most interesting gastronomic twists I’ve encountered recently, and the result proves it: this is probably the best lasagna in Budapest right now.

“Tomato sauce in Italy is often added to hide what didn’t turn out right. Here, there’s nothing to hide.”

The cacio e pepe follows the same simple-yet-great philosophy. Al dente texture, minimalist presentation, and that kind of balance you look for in a small trattoria around Rome. Meanwhile, a light salad arrives — spinach, pear, a special balsamic vinegar — which could easily stand on its own; just as complex as a salad needs to be. To finish, a tiramisù — exactly as it is in Italy.

The cocktail list — Milan, Turin, I remember you
The cocktail menu also deserves a few lines. It features Italian classics that are currently considered a rarity in Hungary — drinks smuggled back from Milan and Turin, with a few house interpretations. It’s a place where drinking feels natural too, as much or as little as you like — drifting from dinner into Coco, sitting down in front of the piano-DJ booth, and ordering a Negroni.

Popolare is not just a restaurant, but a complex experience. In terms of Italian flavors, it currently stands at the top of Budapest’s scene — and not just on the plates, but in everything built around them. There are few places in the city where you can play chess, enjoy an authentic Italian dinner, and then, a few steps away, ease into the night over a couple of cocktails.

Popolare: web | Instagram

Hogyan marad releváns egy lassú, kézműves műfaj egy gyorsuló világban? A Galamb Szabóság alapítójával, Baranyi Csabával a bespoke szabászat jövőjéről, a nápolyi hagyományok mögötti gondolkodásról és arról beszélgettünk, hogyan válhat egy Dalí-festmény inspirációja hordható ruhadarabbá — anélkül, hogy elveszne a minőség, az identitás vagy a személyesség.

A Galamb Szabóság története 2009-ben indult — hogyan emlékszik vissza az indulásra, és mi volt az a pont, amikor eldöntötte, hogy saját szabóságot alapít?
2009-ben indult a Galamb, de maga az ötlet már korábban megvolt bennem. Mindig is vonzott az öltözködés világa, de azt éreztem, hogy amit itthon látok, az nem képviseli azt a szintet és szemléletet, amit keresek. Az a fajta klasszikus, úri szabóság, ami Nyugat-Európában vagy Olaszországban természetes, Magyarországon gyakorlatilag hiányzott. Volt egy pont, amikor világossá vált számomra, hogy ha ezt szeretném viszontlátni, akkor nekem kell létrehoznom.

Az elmúlt másfél évtizedben hogyan változott az Ön személyes viszonya a szabászathoz? Inkább mesterségként, szolgáltatásként vagy alkotói formaként tekint rá ma?
2015-ben kezdtem el egy nápolyi szabómesterrel dolgozni, akivel elindítottuk a nápolyi stílusú bespoke szabászatot. Ez számomra is egy tanulási folyamat volt, az ő tudása által még inkább megismertem a szakmát. Ezzel a háttérrel ma már egyértelműen egy kreatív alkotási folyamatként tekintek rá, ahol megvalósulhatnak az új ötletek és izgalmas kollaborációk.

A bespoke szabászat egy rendkívül idő- és figyelemigényes műfaj. Mi az, ami miatt ez a modell ma is releváns tud maradni egy gyorsuló világban?
Azt gondolom, hogy a minőségre mindig van igény, és egyre többen ismerik fel az egyedi, időtálló darabok értékét. A gyorsuló világban még fontosabbá válik az, ami lassú, személyes és valódi. Egy bespoke öltöny elkészítése időigényes folyamat, de ez az idő valójában befektetés: egy olyan darab születik, ami hosszú éveken át működik. Ugyanakkor, látjuk azt is, hogy ügyfeleink számára az idő kulcskérdés, ezért indítottuk el 2023-ban a késztermék kollekciónkat is, hogy ugyanazon a színvonalon nyújthassunk egy kevésbé időigényes megoldást is.

Melyek ma a legnagyobb kihívások ezen a területen — inkább az ügyféligények változása, a szakmai utánpótlás hiánya, vagy valami egészen más?
A legnagyobb kihívás a szakmai oldal. Egy jó szabót nem lehet gyorsan „kinevelni” — ez évek, inkább egy évtized kérdése. Ma viszont nagyon kevés fiatal választja ezt az utat, és még kevesebben maradnak benne hosszú távon. Ez nemcsak nálunk probléma, hanem egész Európában. Közben az ügyféloldal is változik: sokkal több információ érhető el, mindenki látja az olasz vagy angol példákat, ami jó, mert emeli az igényszintet — de ezzel együtt az elvárások is gyorsabban változnak. A nehézség valójában az, hogy egy alapvetően lassú, kézműves szakmát hogyan lehet úgy működtetni, hogy közben a mai tempóhoz is alkalmazkodjon. Mi ebben próbálunk egy egyensúlyt találni, anélkül, hogy feladnánk azt, ami miatt ez az egész értékes.

A Galamb Szabóság esetében gyakran szóba kerül a nápolyi szabászati hagyomány. Az Ön számára ez inkább technikai tudást, esztétikai irányt vagy egyfajta gondolkodásmódot jelent?
Valójában mindegyiket. A nápolyi mesterek technikai tudása egyedülálló, ami egy nagyon kifinomult esztétikai érzékkel párosul. De talán, ami számomra a legfontosabb, az a mögötte lévő gondolkodásmód: az a fajta könnyedség és természetesség, ahogyan az eleganciához viszonyulnak. A nápolyi stílus számomra nemcsak eleganciát jelent, hanem kényelmet, lazaságot és egyfajta merészebb önkifejezést is.

Az elmúlt években a márka a klasszikus bespoke mellett egy casual irányba is nyitott. Hogyan lehet megtartani a minőséget és az identitást egy lazább, hétköznapibb termékvonal esetében?
A Galamb Szabóság azoknak a férfiaknak szól, akik minden élethelyzetben a legmagasabb minőséget keresik, így az öltözködésben is. Akár egy fontos üzleti tárgyalásról, akár egy tengerparti vacsoráról van szó, megfelelő darabokat tudunk nekik biztosítani a megszokott színvonalon, és idővel kialakítani egy teljes ruhatárat. Az utóbbi években érezhetően megnőtt az igény a lazább, casual darabokra is, erre reagál a késztermék kollekciónk. Ezek a termékek szintén a legfinomabb alapanyagokból, kézi kidolgozással készülnek és méretre igazíthatóak, így nem kell kompromisszumot kötni sem minőségben, sem megjelenésben. Az identitásunkat nem a formalitás határozza meg, hanem a minőséghez való következetes viszonyunk.

A Szépművészeti Múzeumban bemutatott Dalí-projekt különleges találkozása a képzőművészetnek és a szabászatnak. Hogyan született meg ennek az együttműködésnek az ötlete?
Az együttműködés a Scabal szövetgyáron keresztül valósult meg, akiknek évek óta én vagyok a magyarországi képviselete. Salvador Dalí 1977-ben készített a Scabal számára 12 képet, ami az férfidivat jövőjéről alkotott vízióját ábrázolja. Ezek a képek most először hagyták el a Scabal archívumát, hogy egy estére a Szépművészeti Múzeumban legyenek láthatóak. A képek által inspirált exkluzív szövetekből készítettünk ruhadarabokat, amiket szintén kiállítottunk a vendégeink számára.

Salvador Dalí szürreális vizuális világa első ránézésre távol áll a szabászat precizitásától. Hogyan lehetett ezt az inspirációt átfordítani viselhető, mégis karakteres darabokká?
Azt gondolom, hogy Dalí művészete, és összességében a művészet egyáltalán nem áll messze a szabászat világától. A divat és a művészet mindig is közel álltak egymáshoz, hatással voltak egymásra, és ezekből a találkozásokból mindig valami új és izgalmas dolog jött létre. A Dalí képek által inspirált szövetek egyediek, de a kollekció kialakításánál az is fontos volt számunkra, hogy viselhetőek maradjanak. Mindegyik darabban megjelenik egy különleges elem – akár minta, akár textúra – ami letisztult, klasszikus szabással találkozik. Így jön létre az az egyensúly, ami egyszerre teszi őket egyedivé és jól kombinálhatóvá.

Ezek a zakók mennyiben tekinthetők klasszikus értelemben vett ruhadaraboknak, és mennyiben inkább egyfajta „hordható műalkotásnak”? Hogyan látja ezt a határt?
Ezeknek a daraboknak az esetében abszolút elmosódik a határ a művészet és a szabászat között. Ez akkor működik igazán jól, ha egy darab egyszerre tud esztétikai élményt nyújtani, miközben természetesen illeszkedni a viselője életébe. Alapvetően ezek a darabok is viselésre készülnek, a különbség inkább abban van, hogy hangsúlyosabb szerepet kap a szövet és a vizualitás. Külön izgalmas ebben az esetben, hogy az inspiráció közvetlenül egy művészeti alkotásból érkezik, így egy ismert művész gondolatai és világa válnak hordhatóvá.

Mit szeretne, hogy egy ilyen Dalí-ihlette darab adjon a viselőjének — és mit mondjon el a Galamb Szabóságról azok számára, akik most találkoznak először a márkával?
Ahogy minden Galamb darab, úgy a Dalí kollekció részei is többek között az egyediség érzését biztosítják a viselőjüknek. A végeredmény mindig az ő döntéseiken és személyes ízlésükön alapul, így az öltözködés egyfajta önkifejezéssé válik. A Dalí darabok esetén ez egy még különlegesebb élmény, hiszen egy valódi műalkotást viselhet, mégis személyre szabva. A Galamb Szabóságnál a célunk, hogy a minőség és a kifogástalan megjelenés mellett egy személyes kapcsolódást és élményt is adjunk.

How can a slow, craft-based discipline remain relevant in an accelerating world? We spoke with Csaba Baranyi, founder of Galamb Tailoring, about the future of bespoke tailoring, the mindset behind Neapolitan traditions, and how the inspiration of a Dalí painting can be translated into a wearable garment — without losing quality, identity, or a sense of personal connection.

The story of Galamb Tailoring began in 2009 — how do you look back on the early days, and what was the moment you decided to start your own tailoring house?
Galamb was founded in 2009, but the idea had been with me for some time before that. I was always drawn to the world of clothing, but I felt that what I saw locally didn’t reflect the level or mindset I was looking for. The kind of classic, gentleman’s tailoring that is natural in Western Europe or Italy was practically absent in Hungary. There came a point when it became clear to me that if I wanted to see this here, I had to create it myself.

How has your personal relationship to tailoring evolved over the past decade and a half? Do you see it more as a craft, a service, or a form of creative expression today?
In 2015, I started working with a Neapolitan tailor, and together we introduced Neapolitan-style bespoke tailoring. For me, this was also a learning process — through his knowledge, I gained a much deeper understanding of the craft. With this background, I now clearly see it as a creative process, where new ideas and exciting collaborations can come to life.

Bespoke tailoring is an extremely time- and attention-intensive field. What makes this model still relevant in today’s fast-paced world?
I believe there will always be a demand for quality, and more and more people are recognizing the value of unique, timeless pieces. In a fast-paced world, what is slow, personal, and real becomes even more important. Creating a bespoke suit is time-consuming, but that time is actually an investment — the result is a garment that works for many years. At the same time, we also see that time is a key factor for our clients, which is why we launched our ready-to-wear collection in 2023, offering a less time-intensive solution at the same level of quality.

What are the biggest challenges in this field today — changing customer expectations, the lack of skilled professionals, or something else entirely?
The biggest challenge lies on the professional side. You can’t “train” a good tailor quickly — it takes years, more like a decade. Today, very few young people choose this path, and even fewer stay in it long term. This is not just our issue, but a problem across Europe. Meanwhile, the client side is also changing: much more information is available, everyone sees Italian or English examples, which is positive because it raises expectations — but at the same time, those expectations evolve faster. The real challenge is how to operate a fundamentally slow, craft-based profession while adapting to today’s pace. We’re trying to find that balance without giving up what makes this work valuable.

In the case of Galamb Tailoring, Neapolitan tailoring traditions are often mentioned. For you, does this mean technical knowledge, an aesthetic direction, or a way of thinking?
In fact, all of them. The technical knowledge of Neapolitan masters is unique, paired with a highly refined sense of aesthetics. But perhaps most importantly, it’s the mindset behind it: that sense of ease and naturalness in how they approach elegance. For me, the Neapolitan style is not only about elegance, but also comfort, effortlessness, and a more daring form of self-expression.

In recent years, the brand has expanded beyond classic bespoke into a more casual direction. How do you maintain quality and identity in a more relaxed, everyday product line?
Galamb Tailoring is for men who seek the highest quality in every aspect of life, including how they dress. Whether it’s an important business meeting or a seaside dinner, we can provide the right pieces at the same standard, gradually building a complete wardrobe. In recent years, demand for more relaxed, casual pieces has clearly increased, and our ready-to-wear collection responds to this. These products are also made from the finest materials, with handcrafting, and can be tailored to fit — so there’s no compromise in either quality or appearance. Our identity is not defined by formality, but by a consistent commitment to quality.

The Dalí project presented at the Museum of Fine Arts is a unique meeting point between fine art and tailoring. How did this collaboration come about?
The collaboration was realized through the Scabal fabric mill, for whom I have been the Hungarian representative for years. In 1977, Salvador Dalí created 12 artworks for Scabal, envisioning the future of men’s fashion. These pieces left the Scabal archives for the first time to be displayed for one evening at the Museum of Fine Arts. Using the exclusive fabrics inspired by these artworks, we created garments that were also exhibited for our guests.

At first glance, Salvador Dalí’s surreal visual world seems far from the precision of tailoring. How did you translate this inspiration into wearable yet distinctive pieces?
I believe that Dalí’s art — and art in general — is not far from the world of tailoring at all. Fashion and art have always been closely connected, influencing each other, and these encounters consistently produce something new and exciting. The fabrics inspired by Dalí’s works are unique, but when designing the collection, it was important for us to keep the pieces wearable. Each garment includes a distinctive element — whether a pattern or a texture — combined with clean, classic tailoring. This creates a balance that makes them both unique and easy to integrate into a wardrobe.

To what extent can these jackets be considered classic garments, and to what extent are they “wearable artworks”? How do you see this boundary?
In these pieces, the boundary between art and tailoring becomes completely blurred. It works best when a garment can provide an aesthetic experience while naturally fitting into the wearer’s life. Fundamentally, these pieces are made to be worn — the difference lies in the greater emphasis on fabric and visual expression. What makes this particularly exciting is that the inspiration comes directly from a work of art, allowing the thoughts and world of a renowned artist to become wearable.

What would you like a Dalí-inspired piece to give to its wearer — and what should it communicate about Galamb Tailoring to those encountering the brand for the first time?
Like every Galamb piece, items from the Dalí collection offer a sense of individuality to the wearer. The final result is always shaped by their decisions and personal taste, making dressing a form of self-expression. In the case of the Dalí pieces, this becomes an even more special experience, as one can wear a true work of art — yet still tailored to the individual. At Galamb Tailoring, our goal is to provide not only quality and impeccable appearance, but also a personal connection and an experience.

Bosnia and Herzegovina’s qualification for the 2026 World Cup was more than a sporting achievement – it became a rare, cross-border moment in the Western Balkans. While Sarajevo erupted in celebration, quieter yet meaningful reactions unfolded across the region, revealing a distinct Balkan paradox: despite deep historical divisions, football still has the power to create fleeting moments of shared experience.

Written by: Fitor Astafa

Sarajevo Night

From eleven meters out, Esmir Bajraktarević needed only a heartbeat to ignite an entire city.

Bosnia and Herzegovina’s clash with Italy had reached penalties. It was one of those nights when time itself appeared to pause. Afterward came the shot, the net rippling, and a sudden upsurge of release. Honks, fireworks, and voices – Sarajevo burst into life all at once.

This was more than noise; it was pure energy, spilling into the streets without warning. Cars jammed the roads. Blue and yellow flags draped the city. The night spread endlessly past the final whistle. In Zenica, the party had already started. In Sarajevo, it became something grander, practically cinematic.

By the time the players reached the city center, the crowd was already waiting. Hours went by, but no one left. The atmosphere that began in Zenica had firmly settled in Sarajevo, the lyric “I am from Bosnia, take me to America” transforming into a declaration that represented the new reality.

Sarajevo was not simply celebrating a victory; it was living inside a moment.

A Moment Bigger Than Bosnia

Yet the celebration’s energy quickly moved beyond Bosnia and Herzegovina’s borders. For many Bosnians in the diaspora, the emotion was just as powerful. People gathered in homes, cafés, and community halls. Some traveled or skipped work to share the moment. Even without city streets, the celebrations were intense. Living rooms turned into arenas. Videos raced across the internet. Messages leaped from country to country. The fact that the tournament would be in the United States added another layer. It echoed old dreams and familiar hopes.

Across the Western Balkans, the match was watched not only by football fans but by families, friends, and small groups in homes, cafés, and restaurants. From Montenegro to North Macedonia, Croatia to Kosovo, Albania, and Serbia, there were no mass street celebrations. But the interest was clear. It was one of those matches people chose to follow, even if it wasn’t their team.

Reactions appeared quickly. Social media is filled with posts, messages, and comments acknowledging Bosnia’s qualification. Some supported them openly. Others stayed neutral. Some reactions were determined by distance or neglect, especially where national priorities lay elsewhere. The reactions were not overwhelming, but they were there.

It is worth noting that this was Bosnia and Herzegovina’s second qualification for the World Cup. It was the first in over a decade. That alone gave the moment additional weight, not only nationally but also regionally. So while the streets were loudest in Sarajevo, the significance of this moment still spread beyond.

The Quiet Balkans Reaction

Meanwhile, attention outside Bosnia’s borders was divided but still connected in its own way. Kosovo was playing at the same time. For many Albanians, that was the main focus. I watched that match with friends. All of us followed Kosovo closely. Bosnia wasn’t on the screen. We only occasionally checked live scores to see how things were going. When Kosovo’s match ended, the atmosphere changed, and stillness came in. Still, something lingered – Bosnia and Herzegovina were fighting for a World Cup place.

I reached for the remote and switched the match.

Bosnia was pushing it, creating opportunities. Something about that moment changed the mood, at least for me. While most of the room remained indifferent – some didn’t support them, others didn’t care – a couple of friends and I found ourselves reacting to every chance.

Not because it was mine, but because I understood what it meant. Growing up in Montenegro, in a predominantly Albanian environment, that feeling comes from both proximity and distance. Regional connections make moments like these feel familiar. But political realities, such as Bosnia and Herzegovina’s position on Kosovo, make emotional attachment less straightforward. But in that moment, those layers didn’t matter as much.

Supporting Bosnia felt natural – more natural than supporting Italy, even if others in the room saw it differently. When Bosnia scored, our reaction came instantly. It wasn’t the whole room, not a collective explosion like in Sarajevo, but it was real. It was the kind of reaction that doesn’t need a flag or a label – just a moment that feels worth it.

The Balkan Paradox

These instances reveal a unique paradox in the Western Balkans. A complex recent history forms the region. The breakup of Yugoslavia was not peaceful. Its consequences are still visible today. These are evident in political structures, public narratives, and in how identities are expressed. Across the region, strong national identities remain central. Sometimes they are expressed with pride, sometimes with stress.

Because of this, supporting a neighboring country is not always straightforward. Bosnia and Herzegovina reflects this complexity more than most. Its political system is built around three main ethnic groups, each with its own representation, while entities such as Republika Srpska maintain a strong sense of separate identity. The legacy of the 1990s war still shapes the country, making a shared national feeling more complicated than it might appear from the outside.

Yet, despite historical complexities, these common moments still arise. Despite differences, reactions often cross borders. Sometimes they do so quietly, sometimes emotionally, but in a noticeable way. Football plays a particular role. It is one of the few shared cultural spaces across the region. It is a language that does not require translation.

This phenomenon has been visible before. Croatia’s recent World Cup runs, for example, generated reactions across the region. So did personal accomplishments like Luka Modrić’s Ballon d’Or, widely recognized beyond Croatia. Not everyone supports these times equally. Some reactions are determined by disappointment or national disappointment. But the response is rarely absent.

This same regional pattern was apparent in Bosnia and Herzegovina’s qualification. It is natural for people to favor their own national teams. But certain moments still become regional. This does not happen because differences disappear. It happens because they are briefly set aside.

A Joint Moment

Football is built centered on moments like these – small in time but large in meaning. Even in a region defined by tension and division, moments sometimes shift the feeling – if only briefly. When one country steps into an international arena, the sense of achievement can expand beyond national boundaries. We don’t always stand together. But occasionally, we feel the same moment.

That night belonged to Bosnia and Herzegovina, but the emotion reached beyond its borders – moving quietly, unevenly, yet still present. Not everyone felt it, and not everyone needed to, but enough did for it to matter. In a region often defined by its past, moments like this offer something different. Not full unity, but a glimpse of connection – brief, spontaneous, and real.

Bosznia-Hercegovina 2026-os világbajnoki kvalifikációja több volt egyszerű sporteredménynél – ritka, határokon átívelő pillanattá vált a Nyugat-Balkánon. Miközben Szarajevóban ünneplés tört ki, a régió más részein csendesebb, mégis jelentős reakciók bontakoztak ki, feltárva egy sajátos balkáni paradoxont: a mély történelmi megosztottság ellenére a futball még mindig képes el nem múló, közös élményeket teremteni.

Írta: Fitor Astafa

Szarajevói éjszaka
Tizenegy méterről Esmir Bajraktarevićnek csupán egy szívdobbanásnyi időre volt szüksége, hogy lángra lobbantson egy egész várost. Bosznia-Hercegovina és Olaszország mérkőzése tizenegyespárbajba torkollott. Az az este volt, amikor maga az idő is megdermedni látszott. Aztán jött a lövés, a háló megrezdült, és hirtelen felszabadulás tört ki. Dudák, tűzijátékok, hangok – Szarajevó egyetlen pillanat alatt életre kelt.

Ez több volt puszta zajnál; tiszta energia volt, amely figyelmeztetés nélkül áradt az utcákra. Az autók ellepték az utakat. Kék-sárga zászlók borították be a várost. Az éjszaka végtelenül nyúlt a lefújás után. Zenicában már korábban elkezdődött az ünneplés. Szarajevóban azonban valami nagyobbá, szinte filmszerűvé vált. Mire a játékosok megérkeztek a városközpontba, a tömeg már várta őket. Órák teltek el, de senki sem ment haza. A Zenicában kezdődött hangulat végleg megtelepedett Szarajevóban, a „Boszniából jöttem, vigyetek Amerikába” (I’m from Bosnia – Dubioza Kolektiv – a szerk.) dalszöveg pedig egy új valóságot kifejező kijelentéssé vált.

Egy Bosznián túlnyúló pillanat
Az ünneplés energiája azonban gyorsan túllépett Bosznia-Hercegovina határain. A diaszpórában élő bosnyákok számára az érzelmek ugyanolyan erősek voltak. Emberek gyűltek össze otthonokban, kávézókban és közösségi terekben. Voltak, akik utaztak vagy kihagyták a munkát, hogy együtt élhessék át a pillanatot. Még utcai ünneplés nélkül is intenzív volt a hangulat. A nappalik arénákká változtak. Videók terjedtek villámgyorsan az interneten. Üzenetek szelték át az országokat. Az, hogy a torna az Egyesült Államokban lesz, újabb jelentésréteget adott mindehhez. Régi álmokat és ismerős reményeket idézett fel.

A Nyugat-Balkánon a mérkőzést nemcsak futballszurkolók, hanem családok, barátok és kisebb társaságok is követik otthonokban, kávézókban és éttermekben. Montenegrótól Észak-Macedóniáig, Horvátországtól Koszovóig, Albániáig és Szerbiáig nem voltak tömeges utcai ünneplések. De az érdeklődés egyértelmű volt. Azok közé a meccsek közé tartozott, amelyeket az emberek akkor is követtek, ha nem a saját csapatuk játszott.

A reakciók gyorsan megjelentek. A közösségi médiát elárasztották a bejegyzések, üzenetek és kommentek, amelyek elismerték Bosznia kijutását. Voltak, akik nyíltan támogatták őket. Mások semlegesek maradtak. Egyes reakciókat a távolság vagy a közöny határozott meg, különösen ott, ahol a nemzeti prioritások máshol voltak. A reakciók nem voltak elsöprőek, de jelen voltak. Fontos megjegyezni, hogy ez Bosznia-Hercegovina második világbajnoki kvalifikációja volt. Az első több mint egy évtizeddel ezelőtt történt. Ez önmagában is súlyt adott a pillanatnak, nemcsak nemzeti, hanem regionális szinten is. Így bár az utcák Szarajevóban voltak a leghangosabbak, a pillanat jelentősége mégis túlnyúlt azon.

A Balkán csendes reakciója
Közben Bosznia határain kívül a figyelem megoszlott, mégis sajátos módon kapcsolódott egymáshoz. Koszovó ugyanabban az időben játszott. Sok albán számára ez volt a fő esemény. Én barátokkal néztem azt a mérkőzést. Mindannyian szorosan követtük Koszovót. Bosznia nem volt a képernyőn. Csak időnként ellenőriztük az élő eredményeket.

Amikor a koszovói meccs véget ért, a hangulat megváltozott, és csend telepedett ránk. Mégis maradt valami a levegőben – Bosznia-Hercegovina a világbajnoki szereplésért küzdött.

A távirányítóért nyúltam, és átkapcsoltam a mérkőzésre.

Bosznia nyomást gyakorolt, helyzeteket alakított ki. Abban a pillanatban valami megváltozott a hangulatban, legalábbis számomra. Bár a szobában a legtöbben közömbösek maradtak – egyesek nem szurkoltak nekik, másokat nem érdekelt – néhány barátommal együtt minden helyzetre reagáltunk. Nem azért, mert a miénk volt, hanem mert értettük, mit jelent.

Montenegróban felnőve egy többségében albán közegben, ez az érzés egyszerre fakad közelségből és távolságból. A regionális kapcsolatok ismerőssé teszik az ilyen pillanatokat. De a politikai valóság – például Bosznia-Hercegovina Koszovóval kapcsolatos álláspontja – bonyolultabbá teszi az érzelmi kötődést. Abban a pillanatban azonban ezek a rétegek kevésbé számítottak. Boszniának szurkolni természetesnek tűnt – természetesebbnek, mint Olaszországnak, még ha mások a szobában ezt másként látták is.

Amikor Bosznia gólt szerzett, azonnal reagáltunk. Nem az egész szoba, nem olyan kollektív robbanás, mint Szarajevóban, de valós volt. Az a fajta reakció, amelyhez nem kell zászló vagy címke – csak egy pillanat, amely megéri.

A balkáni paradoxon

Ezek a helyzetek egy sajátos paradoxont tárnak fel a Nyugat-Balkánon. A régiót az összetett közelmúlt formálta. Jugoszlávia felbomlása nem volt békés. Következményei ma is láthatók. Megjelennek a politikai struktúrákban, a közbeszédben és az identitások kifejezésében. A térségben az erős nemzeti identitások továbbra is központi szerepet játszanak. Néha büszkeséggel, máskor feszültséggel jelennek meg.

Emiatt egy szomszédos ország támogatása nem mindig magától értetődő. Bosznia-Hercegovina talán jobban tükrözi ezt az összetettséget, mint a legtöbb ország. Politikai rendszere három fő etnikai csoport köré épül, mindegyik saját képviselettel, miközben olyan entitások, mint a Republika Srpska, erős különálló identitással rendelkeznek. Az 1990-es évek háborújának öröksége ma is alakítja az országot, így a közös nemzeti érzés bonyolultabb, mint amilyennek kívülről tűnhet.

Mégis, a történelmi bonyolultság ellenére ezek a közös pillanatok továbbra is létrejönnek. A különbségek ellenére a reakciók gyakran átlépik a határokat. Néha csendesen, néha érzelmesebben, de észrevehető módon. A futball ebben különleges szerepet játszik. Ez az egyik kevés közös kulturális tér a régióban. Olyan nyelv, amely nem igényel fordítást.

Ez a jelenség már korábban is megfigyelhető volt. Horvátország legutóbbi világbajnoki szereplései például reakciókat váltottak ki a térségben. Ugyanez igaz egyéni sikerekre is, mint Luka Modrić Aranylabdája, amelyet Horvátországon túl is elismertek. Nem mindenki reagál egyformán ezekre az eseményekre. Egyes reakciókat a csalódottság vagy a nemzeti frusztráció határoz meg. De a válasz ritkán marad el.

Ugyanez a regionális minta volt megfigyelhető Bosznia-Hercegovina kvalifikációja esetében is. Természetes, hogy az emberek a saját válogatottjuknak szurkolnak. De bizonyos pillanatok mégis regionálissá válnak. Nem azért, mert a különbségek eltűnnek, hanem mert rövid időre háttérbe szorulnak.

Egy közös pillanat

A futball az ilyen pillanatok köré épül – időben rövidek, jelentésükben mégis hatalmasak. Még egy feszültségekkel és megosztottsággal jellemzett régióban is képesek ezek a pillanatok megváltoztatni az érzéseket – ha csak rövid időre is. Amikor egy ország kilép a nemzetközi színtérre, a siker érzése túlterjedhet a nemzeti határokon. Nem mindig állunk együtt. De időnként ugyanazt a pillanatot érezzük.

Az az este Bosznia-Hercegovináé volt, de az érzelem túljutott a határain – csendesen, egyenetlenül, mégis jelen. Nem mindenki érezte, és nem is mindenkinek kellett, de elegen voltak ahhoz, hogy számítson. Egy régióban, amelyet gyakran a múltja határoz meg, az ilyen pillanatok mást kínálnak. Nem teljes egységet, hanem a kapcsolódás egy röpke, spontán és valódi pillanatát.