A mai Drakula fekete köpenyben, elegáns grófként és vérszomjas csábítóként él a képzeletünkben, az erdélyi néphit vámpírszerű alakjai azonban jóval változatosabbak voltak ennél. A strigoi történeteiben a halottak visszatérése, a közösségi félelmek és a síron túli világba vetett hit keveredik – és a szemfogat hiába is keresnénk.
Drakula ma már szinte önálló turisztikai műfaj: jár hozzá ködös hegyvidék, középkori kastély, fekete köpeny és meglehetősen rossz alvási szokások. A román néphit természetfeletti alakjai azonban jóval kevésbé kiszámíthatók, mint a popkultúra elegáns vérszívója. A strigoi például lehet élő ember vagy visszatérő halott, és nem feltétlenül érdekli különösebben a vérszívás. A történeteiben inkább az a nyugtalanító, hogy a halállal sem biztos, hogy minden elrendeződik, a sírba helyezett ember ugyanis a hiedelem szerint olykor továbbra is beleszólhat az élők dolgába.
Három Drakula egyetlen név mögött
A vámpír ma szinte elválaszthatatlan Erdélytől. Képzeletünkben ködös hegyek, omladozó kastélyok és az éjszakában nesztelenül suhanó gróf tartozik hozzá, aki évszázadok óta él, elegánsan öltözik, és arcszérumok nélkül is tökéletesen tejfehér és ránctalan az arcbőre. Ez a kép azonban több különböző történetből állt össze, és csak részben kapcsolódik a román folklórhoz.
A Drakula név mögött először is ott van Vlad Țepeș, a 15. századi havasalföldi fejedelem, akit kegyetlen büntetései, különösen a karóba húzás miatt ismer a történelem. A Drăculea név a családi névhasználathoz kötődött; Vlad alakja később a vámpírlegendák egyik fontos történelmi hivatkozási pontjává vált. A történelmi fejedelem és a természetfeletti vérszívó közötti kapcsolat azonban korántsem olyan egyértelmű, mint amilyennek a közös név alapján tűnhet.
A második Drakula Bram Stoker ír író 1897-ben megjelent regényének főszereplője. A gróf már nem egyszerűen kegyetlen uralkodó, hanem évszázadokon át élő, emberfeletti képességekkel rendelkező lény, aki Erdélyből Angliába érkezik, és az élők véréből tartja fenn magát. Stoker egy már létező irodalmi hagyományhoz csatlakozott: John Polidori 1819-es The Vampyre című elbeszélése és Sheridan Le Fanu Carmilla című kisregénye egyaránt fontos előzményei voltak a modern vámpírtörténetnek.
A harmadik Drakula a filmekből, képregényekből, turisztikai prospektusokból és halloweeni jelmezekről ismerős figura. A fekete köpenyes, hegyes szemfogú gróf az évtizedek során önálló kulturális ikonná vált, amit mi sem mutat jobban, mint hogy már mindjárt a filmezés hajnalán, 1931-ben megfilmesítették a könyvet, egybeforrasztva a címszereplő Lugosi Béla nevét a gróféval. Bármelyikük neve elég ahhoz, hogy az embernek eszébe jusson egy erdélyi kastély, lehetőleg holdfényben. A történelmi Vlad Țepeș, Stoker grófja és a román néphit természetfeletti alakjai azonban három különböző történet részei, még akkor is, ha a populáris kultúra szívesen összemossa őket.
Erdély, a nyugati képzelet földje
Stoker regényének Erdélye egyszerre földrajzi hely és irodalmi konstrukció. A hegyvidéki táj, az elszigetelt kastély és a babonásnak ábrázolt helyiek mind hozzájárulnak ahhoz az érzéshez, hogy a főhős egy ismeretlen, a modern világtól távoli vidékre érkezik. Az ír szerző egyébként sosem járt Erdélyben: olvasmányaira és mások beszámolóira támaszkodva építette fel a regény helyszínét.
A források között fontos szerepet játszott Emily Gerard skót írónő is, aki a 19. század végén írt a térség hiedelmeiről. Transylvanian Superstitions című, 1885-ben megjelent tanulmányában a helyi néphit több elemét ismertette az angol olvasókkal, köztük a halottak visszatérésével kapcsolatos elképzeléseket. Gerard írása Stoker számára is fontos háttéranyagként szolgált. A korabeli beszámolókat ugyanakkor érdemes némi távolságtartással olvasni: a külső megfigyelők gyakran saját kulturális fogalmaikon keresztül értelmezték a hallott történeteket, és a különböző természetfeletti alakokat a nyugati olvasó számára ismerősebb kategóriákba rendezték. Egy visszajáró halottból így könnyen vámpír lett, még akkor is, ha az eredeti történetben nem szerepelt vérszívás. A nyugati irodalom számára a vámpír jól felismerhető, izgalmas és könnyen továbbírható figura volt. A helyi néphit viszont ennél jóval változatosabb képet mutatott: a természetfeletti lények tulajdonságai, nevei és a hozzájuk kapcsolódó történetek vidékenként is eltérhettek.
Erdély későbbi nemzetközi képe ennek a folyamatnak is köszönhető. A régió soknemzetiségű története, helyi hagyományai és valós földrajzi sajátosságai fokozatosan egyetlen gótikus díszletté sűrűsödtek a populáris kultúrában. A Drakula-történetek világa így legalább annyit árul el a 19. századi nyugati képzeletről, mint arról a vidékről, amelyet helyszínéül választott.
Ki az a strigoi?
A román néphit egyik legismertebb természetfeletti alakja a strigoi, amelynek jelentése nem feleltethető meg pontosan a mai vámpír fogalmának. A szó különböző történetekben és hagyományokban eltérő lényeket jelölhet: lehet halála után visszatérő ember, de bizonyos hiedelmekben élő személy is, akinek természetfeletti képességeket tulajdonítanak. Az elnevezéshez kapcsolódó történetek nem alkotnak egységes mitológiai rendszert, és a strigoi sem mindenütt ugyanazt jelenti. A modern vámpírképhez hasonlóan a strigoi is kapcsolatba kerülhet a vérrel, a betegséggel és a halállal, ám a visszatérés motívuma önmagában is fontos. A történetekben az elhunyt továbbra is hatással lehet az élők világára: megzavarhatja a család nyugalmát, betegséget vagy más szerencsétlenséget hozhat, és felboríthatja a közösség megszokott rendjét. Nem minden történetben jelenik meg vérszívóként, és nem minden változatban ugyanazok a tulajdonságai. A néphitnek nincs egyetlen központi vámpírkézikönyve, amelyet mindenki ugyanúgy használna.
A román folklórt vizsgáló kutatások éppen erre a sokféleségre hívják fel a figyelmet. Eleonora Sava néprajzkutató például hetven, az északnyugat-romániai Oaș vidékén az 1970-es években gyűjtött történet alapján vizsgálta a strigoi alakját és a hozzá kapcsolódó társadalmi funkciókat. Elemzésében a visszajáró halott nem pusztán félelmetes lény: a róla szóló történetek a közösségi szabályok, a társadalmi egyensúly és a hagyományos rend fenntartásához is kapcsolódnak. A néphitben a természetfeletti nem feltétlenül egy külön világ része, amelynek lakói időnként betörnek az emberek közé. A halott és az élő világa közelebb állhat egymáshoz: a halál nem minden történetben jelenti a kapcsolatok végleges megszűnését. A visszatérő halott éppen azért válik fenyegetővé, mert olyasvalaki, akinek már nem kellene jelen lennie, mégis továbbra is részt vesz az élők életében.
A moroi elnevezés szintén felbukkan a román hiedelemvilág leírásaiban, ám jelentése és kapcsolata a strigoi alakjával a különböző forrásokban nem teljesen állandó. Ezeket a fogalmakat ezért nem érdemes egyetlen vámpírtípus különböző neveiként kezelni. A helyi történetek megértéséhez fontos figyelembe venni a gyűjtés helyét, idejét és az adott közösség szóhasználatát. A folklórban a szörnyeknek is megvan a maguk regionális nyelvjárása.
Miért tér vissza a halott?
A visszajáró halott történetei a halálhoz fűződő bizonytalanságot is kifejezik. A betegségek, az állatok pusztulása vagy a családot sújtó ismétlődő szerencsétlenségek olyan események voltak, amelyekre nem mindig akadt kielégítő magyarázat. A néphit egyes történetei ezeket a bajokat egy elhunyt személyhez kapcsolták, akiről úgy vélték, hogy halála után sem szakadt el teljesen az élők világától. A különböző változatokban a visszatérésnek többféle oka lehetett. Egyes történetek a rendezetlen halálhoz, a megfelelő temetési szokások hiányához vagy a családon belüli konfliktusokhoz kapcsolják a természetfeletti veszélyt. Más esetekben a hangsúly azon van, hogy a halott olyan módon avatkozik bele az élők életébe, amely sérti a közösség rendjét. Ezeket a motívumokat nem lehet minden román vidékre egységesen érvényes szabályokként leírni, de jól mutatják, hogy a történetek a félelem mellett magyarázatot is kínáltak a megmagyarázhatatlannak tűnő eseményekre.
Ha egy közösség úgy gondolta, hogy egy halott visszatérhet, akkor a történetek azt is kijelölték, milyen jelekre kell figyelni, kitől kell segítséget kérni, és hogyan lehet helyreállítani a megbomlott rendet. A természetfeletti lény így nemcsak fenyegetést jelentett, hanem értelmezési keretet is adott a közösség tapasztalataihoz.
Ebben a világban a halál nem feltétlenül zárta le az ember társadalmi szerepét. Az elhunyt továbbra is jelen lehetett a családról, a szomszédságról és a közösség szabályairól szóló történetekben. A visszajáró halott ennek a kapcsolatnak a veszélyessé vált változata: valaki, akit már eltemettek, mégsem marad a neki kijelölt helyen. A sír ebben az értelemben a közösség rendjének határát is jelölte, amelyet a halottnak éppúgy tiszteletben kellett volna tartania, mint az élőknek.
Mit lehet tenni egy visszajáró halott ellen?
A román néphitről szóló 19. századi leírások a vámpírnak vagy visszajáró halottnak tartott személyek elleni különböző eljárásokat is megörökítették. Emily Gerard beszámolója szerint a gyanúba keveredett halott sírját felnyithatták, a holttestet pedig különféle módokon próbálhatták ártalmatlanná tenni. Leírásában szerepel a szív eltávolítása és elégetése, valamint a sírhoz kapcsolódó más rituális cselekedetek is. Ezek a beszámolók ma különösen hátborzongatónak tűnhetnek, ám értelmezésüknél fontos figyelembe venni, hogy egy 19. századi utazó leírásáról van szó. Nem minden esetben derül ki pontosan, hol, mikor és milyen gyakorisággal végezték az említett rítusokat. A dokumentált hiedelmekből nem következik, hogy minden román közösség ugyanazokat a módszereket alkalmazta volna, vagy hogy a gyakorlat általános lett volna.
A védekezés egyes történetekben a holttest fizikai megsemmisítésére irányult, más változatokban különböző tárgyaknak és anyagoknak tulajdonítottak védelmező erőt. A fokhagyma például több, a térség néphitével foglalkozó leírásban is felbukkan. A későbbi vámpírtörténetekben ezekből a motívumokból könnyen felismerhető szabályrendszer alakult ki: a vámpírnak meghatározott gyengeségei vannak, amelyeket az élők a túlélés érdekében kihasználhatnak. A fokhagyma, a karó és a napfény mára szinte egy természetfeletti kártevőirtó készlet elemeivé váltak, pedig a néphit eredeti változatai jóval kevésbé voltak egységesek.
A helyi hiedelmekben a különböző eljárások célja az volt, hogy megszüntessék a halottnak tulajdonított veszélyt, és visszaállítsák a rendet az élők között. A rítusok ezért a közösség egészét is érintették: a félelem közös értelmezése és kezelése legalább olyan fontos lehetett, mint az egyes cselekedetek konkrét tartalma. A vámpír elleni védekezés modern, filmes képe ezzel szemben gyakran látványos összecsapásként jelenik meg, amelyben a hős pontosan tudja, milyen szabályok szerint működik az ellenfele. A folklór történeteiben a bizonytalanság nagyobb szerepet kapott. A közösségnek először azt kellett eldöntenie, hogy valóban a halott visszatérése áll-e a bajok mögött, majd azt, hogyan lehet a veszélyt megszüntetni. Ez valamivel körülményesebb eljárás, mint elővenni egy karót, de a hiedelemvilág saját logikája szerint éppen ez volt a lényeg.
Mikor lett a strigoi-ból vámpír?
A 19. századra a vámpír már a nemzetközi irodalom ismert figurájává vált. A különböző európai hiedelmekből származó motívumok a gótikus regényekben új összefüggésekbe kerültek, és fokozatosan kialakult a ma ismert vámpírtípus: az emberi alakban megjelenő, hosszú életű, vérszívó lény, akinek sajátos képességei és gyengeségei vannak. A román strigoi és a nyugati vámpír között valóban találhatók hasonlóságok. Mindkettőhöz kapcsolódhat a halottak visszatérése, a test és a vér, valamint az a gondolat, hogy a halál nem feltétlenül zárja le véglegesen az ember és az élők közötti kapcsolatot. A két alak azonban nem azonos, és a helyi hiedelmeket félrevezető lenne a később kialakult vámpírszabályok szerint értelmezni.
Bram Stoker Drakulája ennek az átalakulásnak fontos állomása volt. A regény különböző folklórmotívumokat és korábbi irodalmi elképzeléseket egyetlen karakterben egyesített, aki már saját történettel, társadalmi státusszal és jól felismerhető személyiséggel rendelkezett. A gróf nem egyszerűen egy visszajáró halott: arisztokrata, idegen és fenyegető figura, akinek jelenléte a regényben a modern világ biztonságát is megkérdőjelezi. A későbbi filmadaptációk tovább erősítették ezt a képet. Drakula alakja egyre inkább elvált a különböző helyi hagyományoktól, és önálló kulturális ikonná vált. A folklór változatos természetfeletti lényei így egy könnyebben felismerhető figura árnyékába kerültek. A strigoi történeteinek megértéséhez érdemes visszalépni ettől a kész vámpírképtől, és figyelembe venni, hogy a helyi hiedelmek más kérdésekre kerestek választ, mint a modern horror.
Drakula mint exporttermék
A Drakula név mára Románia egyik legismertebb nemzetközi kulturális hivatkozásává vált. A történelmi Vlad Țepeș, Stoker regénye és a vámpírfilmek világa a turizmusban is összekapcsolódik: kastélyok, középkori városok és erdélyi tájak kerülnek a természetfeletti történetek hátterébe. A látogatók gyakran a regény és a filmek által kialakított képet keresik, amely csak részben kapcsolódik a helyi történelemhez. Ez a kulturális örökség egyszerre jelent lehetőséget és leegyszerűsítést. A nemzetközi ismertség figyelmet irányít Erdélyre, ugyanakkor könnyen háttérbe szorítja a régió összetett történelmét és a helyi hagyományok sokféleségét. A Drakula-mítosz kialakulásában a külső irodalmi és kulturális hatásoknak is meghatározó szerepük volt, így a történet arról is szól, hogyan válik egy helyi hiedelem a nemzetközi kultúra részévé.
A román folklórhoz ezért érdemes a kastélyok és a fekete köpenyek mögé nézve közelíteni. A strigoi történetei egy olyan világot mutatnak meg, amelyben a halál, a család és a közösség rendje szorosan összekapcsolódott. A vámpírnak ebben a világban nem kellett elegáns grófnak lennie ahhoz, hogy félelmet keltsen: elég volt, ha a halott nem maradt a sírjában.
Nyitókép: Unsplash/Dinu J Nair
Amikor összeáll a kép
Ukrán örökség, kortárs szemmel | GUNIA
