fbpx
Nyomj Entert

A francia séftől a göcseji pecsenyéig

A gasztronómia, az étel szinte mindenhol ott van: a magasművészetben és a tömegkultúra különféle produktumaiban egyaránt. Aktuális HypeLAB cikkünkben a mozivásznon, illetve a tévéképernyőn felbukkanó ételek kerülnek terítékre. Mi köze a Michelin-csillagos magyar séfnek a Pixar népszerű animációs filmjéhez? Miért érdekes még ma is Julia Child alakja, akitől Amerika megtanult főzni és enni? Kaja a filmvásznon. Tessék!

Az ételekkel mindannyian kialakítunk valamiféle viszonyt, kapcsolatot. Ha pedig nincs rá lehetőségünk, hogy kényeztessük magunkat néhány finom falattal, olyankor (némi képzavarral élve) örömmel csillapítjuk étvágyunkat más médiumok segítségével. A popkultúra önmagában is hatalmas falat (még egy képzavar!), ezért most a teljesség igénye nélkül csak néhány érdekességre jut időnk – valójában több szakdolgozatnyi terjedelemben is lehetne értekezni az ételek és a popkultúra viszonyáról (visszataps esetén örömmel állok elébe, hogy kivesézzek egy-egy fejezetet – a szerk.).


Szupermarketből a múzeumba
Ha már a popkultúra mint terminológia felvetődött, azért itt érdemes mégiscsak megállnunk egy percre. Az 1960-as években jelentkező pop art maga is a tömegkultúrából (más néven: populáris kultúrából) merített (innen a név), vagyis a hétköznapi életből, a sajtóból, illetve a televízióból ismert fogyasztási cikkek váltak a képek főszereplőivé. A klasszikus csendéleteken megjelenő gyümölcskompozíciókat felváltották a szupermarketekben kapható termékek: Andy Warholnak hála a Coca-Cola, a Campbell leveskonzerv, a Heinz ketchup a képzőművészeti közegben is világhírre tett szert. Ezt az egyetlen példát (ami mellett még számtalan másikat is fel lehetne sorakoztatni) csak azért hozom ide, hogy érzékeltessem: tömegkultúra és magasművészet folyamatos kölcsönhatásban állnak egymással.

1. kép – Andy Warhol: Campbell’s Soup Cans, 1962 (Forrás: moma.org)
2. kép – Andy Warhol: Brillo Box, Campbell’s Tomato Juice Box, Heinz Tomato Ketchup Box, Del Monte Peach Halves Box, 1964 (Forrás: christies.com)

Filmvászonról a buszmegállóba
Az étel megjelenését (megjelenítését) valahogy természetesnek gondoljuk, s éppen ezért néha nem árt emlékeztetnünk magunkat: egy fotón, egy reklám- vagy mozifilmben, egy rajzfilmsorozatban, vagy akár egy óriásplakáton megjelenő étel mennyi üzenetet, kultúrtörténeti (és egyéb) utalást rejt magában. Legutóbbi ilyen felfedezésem (vagy inkább csak sejtésem) egy szimpla buszmegállóban látott citylight plakáthoz köthető: a képen előkészített tanyasi csirke (egészben, illetve csirkemell formájában) társaságában Sárközi Ákost, a Michelin-csillagos Borkonyha és a Textúra étterem séfjét láthatjuk, többször is. A központi séfkabátos alak mellett kétoldalt Ákost cowboy, torreádor, illetve szamuráj jelmezbe öltöztették, s a mexikói poncsó és a sombrero is előkerült. A szlogen: „Minőség bárhol a világon.”

Túlontúl ismerős volt nekem ez a kompozíció, ez a multikulti-egyveleg, nem sokkal később pedig fel is tudtam idézni, hol láttam én már ilyet: a L’ecsó című animációs filmben! Aki ismeri a rajzfilmet, tudja, hogy Gusteau séf alakja is áldozatul esik a csúf marketinggépezetnek: a különféle mirelit termékek népszerűsítése céljából őt is beöltöztetik. Nem tudható biztosan, hogy szándékolt „hommage”-zsal állunk-e szemben Sárközi Ákos és a Master Good plakát esetében, mindenesetre összefüggésnek, lehetséges értelmezésnek nekem egyelőre ez is elég.  

Akitől Amerika megtanult főzni
„Én egész nap ételekre gondolok, és egész éjjel róluk álmodom” – mondja egy francia étterem terített asztalánál ülve a Julia Child bőrébe bújt Meryl Streep. Nora Ephron 2009-es, – s egyben utolsó – filmje („Julie & Julia – Két nő, egy recept”) élvezetes és szórakoztató formában meséli el annak a nőnek a történetét, akinek 1961-ben kiadott szakácskönyve felnyitotta az amerikai háziasszonyok szemét, hogy bizony van élet a mirelit ételeken és a pillecukron túl is. Ezt a több mint 700 oldalas receptkönyvet („Mastering the Art of French Cooking” – Simone Beck, Louisette Bertholle, Julia Child) veszi kezébe a történet másik szereplője a 2000-es évek elején, Julie Powell: terve, hogy 365 nap leforgása alatt elkészítse a könyvben szereplő 524 receptet. A Julie bőjébe bújt Amy Adams „nappal közalkalmazott, éjjel szakadár gourmand”, és bizony a legelején még egy buggyantott tojással is meggyűlik a baja, a legnagyobb félelme pedig az, hogy a kihívás végén egy kacsát is ki kell csontoznia. Élményeit és tapasztalatait a Julie/Julia Project keretén belül meséli el az akkor divatosnak számító blog formájában.

A „Julie & Julia” film tanúsága szerint Julia Child férje, Paul mellett jó ideig kereste, miben is tud leginkább kiteljesedni. Amerikaiként az 1940-es évek Párizsában – a kultúrdiplomata feleségekhez hasonlóan – próbálkozott bridzs- és kalapkészítő tanfolyammal is, hiába. Később a Le Cordon Bleu szakácsiskolában szerez képesítést, majd két szerzőtársával (Simone Beck, Louisette Bertholle) hozzálátnak, hogy elkészítsék a „kuktátlan amerikai szakácsok”, vagyis a hétköznapi háziasszonyoknak szánt francia szakácskönyvüket.

Mondhatjuk tehát azt is, hogy nemcsak Amerika tanult meg Childtól főzni, de mindenki más is, avagy legalábbis – a filmnek köszönhetően – megismerkedett a francia konyhaművészet olyan megkerülhetetlen ételeivel, mint a coq au vin, a boeuf bourguignon vagy a hollandi mártással kísért articsóka.

Ez a „főzős film” nemcsak az ínycsiklandó ételek és a biográfia megismerése szempontjából érdekes, hanem maga a Julia Child-jelenség miatt is. Anno teljesen rácsavarodtam erre a filmre (még a könyvet is beszereztem, ami alapján Ephron filmje készült: „My life in France” – Julia Child, Alex Prud’homme, 2006), magával ragadott ez a karizmatikus személyiség, akire valódi ikonként tekintenek az amerikaiak. Mi, kelet-európaiak (valljuk be) kissé értetlenül állunk a tény előtt, hogy Julia Child ekkora sztár lett, és hogy valóban kellett az amerikai háziasszonyoknak egy (voltaképp idegen) nő, akitől megtanulhattak főzni. Mi itt a Kárpát-medencében másképp szocializálódtunk nejlon otthonkás nagymamáink mellett: nekünk bőven kijutott a pálinkabűzben úszó disznóvágásokból, a násznépnyi mennyiségben készülő töltött káposztából, a legnagyobb kánikulában a sparhelten fortyogó lekvár kavargatásából.

Persze mondhatnánk, hogy a beouf bourgignon-t Julia Childnak köszönhetjük, de a franciák burgundi marhája mellett azért mi is fel tudunk mutatni ezt-azt: gulyásleves, vörösboros marhapörkölt, csirkepaprikás, sorolhatnánk. Ha egy Julia Childhoz hasonló jelenséget kellene Magyarország berkein belül keresnünk, akkor talán Horváth Ilonát vagy Lajos Mari és Hemző Károly párosát mondanánk (Paul és Julia Child duettjére micsoda párhuzam!), akiknek a szakácskönyvei egész biztosan ott pihennek szinte valamennyi magyar háztartásban.

A francia séftől a Göcseji pecsenyéig
Maradjunk még egy kicsit Julia Childnál. Ez a nő ugyanis nem csak abban volt úttörő, hogy receptkönyvet írt: neki köszönhetjük azt a ma már túlontúl népszerű televíziós műfajt, amit főzőshownak hívunk. Julia Child volt az, aki az amerikai televíziózás történetében az elsők között rakta le a főzőműsorok alapjait – erről szól az HBO Max műsorán most futó nyolcrészes „Julia” sorozat.

A történet ott folytatódik, ahol a „Julie & Julia” film véget ért: a hatvanas évek elején járunk, a könyv megjelenését követően Julia, bár már az ötvenes éveiben jár, továbbra sem tud nyugton ülni a fenekén. Mikor a szakácskönyv megjelenése kapcsán meghívják a bostoni köztelevízió, a WGBH egyik műsorába interjúzni, ahelyett, hogy a kiadványt népszerűsítené, a szkeptikus riporternek élő egyenes adásban összedob egy francia omlettet. Bravó! A tőle megszokott sziporkázó stílusra eleinte nem annyira nyitott a televízió vezetősége, Julia azonban (akit Sarah Lancashire alakít) fejébe veszi, hogy saját műsort szeretne, méghozzá főzőshow formájában. Maga sem tudja, mi fán terem az ilyesmi (honnan is tudná?) – a sorozat tehát ebben az esetben sem csupán az ételek miatt ajánlott, hanem médiatörténeti szempontból is tanulsággal szolgálhat számunkra.

Tudniillik képet ad arról, hogyan és honnan indultak a mai gasztro realityk, milyen fejtörést okozott (magának Julia Childnak is), hogy mindenféle trükkökhöz folyamodva mutassa be egy képernyőre adaptált ételkészítés fázisait. Ma már nekünk ezek (előre elkészített hozzávalók és a „duplikált” ételek, amivel fenntartható a „könnyen-gyorsan” elve, a különféle kameraállások) természetesek.

Bár Julia műsora a „The French Chef” története nem indult zökkenőmentesen, de aztán hatalmas sikert futott be: kereken egy évtizeden keresztül, 1963 és 1973 között sugározták, összesen 201 epizóddal (a fentebb említett „Julie & Julia” filmben is megidézik ezeket az adásokat).

Ha pedig főzőműsorokat kell említeni, talán legjobb, ha el sem kezdem a sort. Helyette inkább elárulom az én személyes kedvencemet, ami nem más, mint a 2007 óta futó „Ízőrzők.” Teljesen más műfaj, mint Julia műsora: francia gasztronómiának itt nyoma sincs, vannak azonban tradicionális vidéki ételek és az azokat elkészítő vidéki asszonyok, akik könyékig belemerülnek a tésztadagasztásba vagy a hagymaaprításba, és szinte minden hozzávalót „érzésre” mérnek ki az adott ételhez (különösen gyakori szófordulat a műsorban az „amennyit felvesz” kifejezés). Abszolút szerethető és autentikus a maga nemében, egy teljesen más univerzum, ahol mindig egy-egy település vagy térség gasztronómiája kerül terítékre, a receptek bemutatása mellett pedig némi kulturális blokk is bekerül minden adásba. Az „Ízőrzőkben” használt betűtípustól és a zenei betétektől ha elvonatkoztatunk, valóban jó ízes műsornak örülhetünk. Ha egy külföldinek kellene bemutatni a hagyományos magyar gasztronómiát, biztos ezt a tévéműsort mutatnám meg neki az elsők között, és nemcsak az ételek (káposztás bableves, Göcseji pecsenye, ostoros rétes), hanem elsősorban a sütő-főző nénik (és bácsik) miatt. Jó étvágyat!

Képjegyzék:
3. kép – A Master Good Tanyasi csirke kampánya. Forrás: facebook.com/mastergoodtanyasicsirke
4. kép – Részlet a L’ecsó című animációs filmből Forrás: pixar.com
5. kép – Részlet a „Julie & Julia” (2009) filmből. Forrás: imdb.com
6. kép – A „My life in France” könyv borítója. Forrás: amazon.com
7. kép – A kétkötetes „Mastering the Art of French Cooking”. Forrás: amazon.com
8. kép – Részlet „A francia séf” című műsorból. Forrás: tvinsider.com
9. kép – Lajos Mari és Hemző Károly a konyhában. Forrás: magyarkonyhaonline.hu
10. kép – Lajos Mari – Hemző Károly: 99 egytálétel 33 színes fotóval, Corvina Kiadó, 1988. Forrás: bookline.hu

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük