Ukrajnában közel egy éve zajlik a háború – az orosz hadsereg szakadatlanul támadja az országot, óriási károkat okozva ezzel nemcsak a hadseregnek és az infrastruktúrának, hanem a civil lakosságnak is. Az ukrán nép az elmúlt évben számot adott rendíthetetlen kitartásáról, és míg mostanra a világ többi része óhatatlanul is egyfajta közönyös megszokással gondol az orosz-ukrán háborúra, addig az ott élő civileknek ez a mindennapi valósága. Erről a valóságról pedig olyanokat kérdeztünk, akik igazán jól ismerik azt.
Ukrajnát a háború kitörése óta 2023. januárjára megközelítőleg nyolcmillió ember hagyta el, miután Oroszország lerohanta azt. Az ország több, mint negyvenmilliós lakosságából jócskán akadnak azonban olyanok, akik ugyan elmehettek volna, a támadó orosz hadseregnek nem sikerült elüldöznie őket. Közülük néhány fiatalt kérdeztünk, ők pedig elmondták, hogy mégis milyen a mindennapi lét a (mostanra nem is annyira) új valóságukban.
A hat megkérdezett fiatal közül öten ukránok, míg egy magyar – utóbbi Kárpátalján élt a háború kezdetétől fogva. Többen Ukrajna különböző pontjain élnek, ám a háború hosszan elnyúló keze egyiküket sem kíméli, és ha állandó veszélyt nem is, egyéb következményeket szakadatlanul gyakorol az életükre.
A megkérdezettek közül többen a Kirovohradi területen, Közép-Ukrajnában élnek: ennek Kropivnickij város a központja, amelyet a háború során már többször ért orosz támadás, ugyanakkor az itt élők beszámolója alapján a város egyelőre érintetlen, néhány rakétatámadást túl kellett élnie. Az erről a területről származó fiatalok elmondása alapján az elektromos áram csak a nap bizonyos szakaszaiban elérhető, és a gyakran kimaradó világítás határozza meg a napjaik alakulását. Ennek hiánya okán olykor napokra is sötétségbe kényszerülnek, ezért az előre tervezés kulcsfontosságú. A megszólalók emellett keserű humorral tették hozzá, hogy az otthonuk feltehetően „mostanra Norvégiánál is drágább”, ám a helyzet valódi tragikuma abban rejlik, hogy rendszeresen értesülnek az eltűnt, vagy megölt ismerőseik és honfitársaik híréről.
A kutatás során szintén sikerült megszólítani egy jelenleg is Odesszában élő fiatalt. A Fekete-tenger partján fekvő város neve alighanem már mindenki számára ismerősen cseng, hiszen gyakran szolgált célpontként az orosz erők számára, amelyet kifejezetten megsínylett a város, az erőműveket támadások érték, gyakori az áramkimaradás, és a városon belüli tömegközlekedés is kiszámíthatatlan, ami gyakran ellehetetleníti az utazást. A rendszeres légiriadók miatt lehetetlen a napi teendők, például a bevásárlás megtervezése.
Amikor a továbbra is elérhető szórakozási lehetőségekről kérdeztük az alanyokat, mindannyian elmondták, hogy elméletben tulajdonképpen most is van lehetőség kikapcsolódni: nyitva van a mozi és a színház, vannak éttermek és kávézók, ami a normalitás egyfajta illúzióját részint fenntartja, azonban ez mégsem ad megnyugvást a mindennapokban. Ezek a szolgáltatások egyébként este 10 óra után már nem elérhetőek, ugyanis ekkortól kijárási tilalom lép életbe, és az utcáknak ki kell ürülnie. Az egyik alany emellett hozzátette, hogy nemigen vágyik ilyesfajta időtöltésre a jelenlegi körülmények között, van azonban, aki továbbra is szokott moziba járni, legutóbb a Babylont nézte meg.
Az alanyokat a napi rutinjukról is kérdeztük, amely egy tanulságos vállalás olyanokkal szemben, akik többé-kevésbé állandó fenyegetettségben, rendszeres áramkimaradással, és limitált élettérben töltik a mindennapjaikat. A válaszadók közül volt olyan, aki nemigen tudta keretek közé foglalni, hogy pontosan mivel telik a napja, inkább azt, hogy mire vár, ez pedig a világítás. Másnak már az örömöt okoz, ha épségben felébred, „a nyugodt nap pedig jó nap”, azonban a sziréna hangja állandóan emlékezteti arra, hogy a háború továbbra is zajlik. Egy másik alany beszámolója alapján „szorongás nélkül felébredni” mostanra egy „jó nap” kezdetét szimbolizálja, ami valójában csak akkor igazán jó, ha nem történik rakétatámadás, vagy egyéb pusztítás. Egy ugyancsak a közép-ukrajnai területről származó alany elmondta, hogy a háború morális és pszichológiai rombolása óriási hatással bír az életükre, ám szerinte mostanra „hozzászoktak az állandó szorongáshoz”.
Volt, aki elmondása szerint minden nap imádkozik a győzelemért, és az oroszok bukásáért, annyiszor adakozik a hadseregnek, amennyiszer tud. Az állandó rakétafenyegetettség miatt egyetemre járni nem lehet, és állandóan arra a kérdésre keresi a választ, hogy mégis „miért ez a sors jutott az ukrán népnek?”
Vállalt naivitással arról is kérdeztük az alanyokat, hogy mi motiválja őket, és mi ad nekik reményt a mindennapokban, a hat válasz pedig egészen széles skálát sorakoztatott fel: volt, akit elmondása szerint ezekben az álságos időkben is a reggeli kávé motivál, ám hozzátette, hogy még egy csésze kávé sem adatna meg neki az ukrán hadsereg kitartása nélkül. Mások ugyancsak az ukrán hadsereget, és Volodimir Zelenszkijt, az ukrán elnököt emelték ki fő ösztönző erőként, mindazok mellett, akik nem hagyták el Ukrajnát, és így, vagy úgy, de segédkeznek az ország védelmében. Egy másik alany elárulta, hogy számára az a gondolat motiváló, miszerint végül „Isten nem fogja magára hagyni az ukrán népet”, míg ezt más úgy fogalmazta meg, hogy a „jelenlegi valóságot el kell fogadni, de tudom, hogy a jó mindig győzedelmeskedik”. Az utolsó válaszadó szerint összetartással bármit képesek átvészelni, és ha mindezt sikerül, akkor nemcsak a népük, de az egymás iránt érzett szeretetük is sokkal erősebb lesz.
Grafika: Pisla Réka
Bisztró, bár és színház: a prágai The Fitzgerald
Az Eeva című észt-horvát animációs film a Berlinalén mutatkozik be
