Börcsök Anna ékszertervező számára az ékszer nem csupán tárgy, hanem egy médium, amely képes kapcsolatot teremteni az emberek között. Ő maga legtöbbször attól sem riad vissza, hogy akár kényelmetlen kérdéseket is feltegyen egy-egy elkészült darab által. Legutóbb például konzervdobozokat választott ékszerei alapanyagául. Interjú!
Legfrissebb ékszereidhez különféle konzervdobozokat használtál fel – ezeket a darabokat a közönség közelebbről is megvizsgálhatja az „OUT OF THE BOX – A megismerés határa” című kiállításon, a Leanzer Newcraft műhelyében. Mesélnél nekünk erről a kollekcióról: honnan jött az ötlet, illetve milyen mögöttes jelentést olvashatunk ki ezekből a tárgyakból?
Idén olvastam Paul Auster „A végső dolgok országában” című regényét, amely nagy hatással volt rám, már csak azért is, mert a pandémia egy borús, szorongással teli időszakot festett a mindennapokra. Sok kérdés merült fel bennem utána. Melyek azok a tárgyak, amelyek egy apokaliptikus, keserű időszakban a felszínen maradnak? Mik azok a tárgyak, amelyek az el nem jött pillanatokat őrzik, amelyek lenyomatai egy valaha volt jobb világnak, amikor még mindig minden rendben volt? Vajon milyen tárgy fejezi ki a határátlépést két ismeretlen dolog között? Azt a pillanatot keresem, ami még magában rejti a lehetőséget.
Így jutottam el a felbontatlan dobozokhoz, a káddugóhoz, a szűrőkhöz, kaparós sorsjegyhez. Ezek a kihasználatlan tárgyak feszültséget rejtenek – határt két dolog között. Legtöbbször észre sem vesszük a jelenlétüket.
Sok kísérletezés után, a kiállítás anyagába csak olyan dobozokat, bontatlan doboztetőket választottam, amelyek élelmiszert rejtettek. Ezek a fogyasztói kultúránk szimbólumai, melyek csak addig fontosak, amíg a boltok polcain ki nem választjuk a megfelelőt, az aznapi pillanatnyi örömöt. Ezeknek az elhasznált dobozoknak adok új életet azzal, hogy ékszert készítek belőlük, s ezáltal új életet kezdenek, szimbólumokká válnak.
Minden dobozt új tartalommal töltöttem meg: egy híres régi festményből egy jelentéktelennek tűnő részletet ragadtam ki, és azt helyeztem az ékszer hátoldalára. Így a tömegtermék, a tucat, kitüntetetté válik: furcsa és sok asszociációt rejtő tárgy lesz belőle, mely a jelenre reflektál.
Okos eszközeinken állandó hozzáférést kapunk mindennemű információhoz. Töménytelenül fogyasztjuk a kultúra termékeit válogatás és szelektálás nélkül – nem jut elegendő idő a megértésre, a megállásra.
A tárgyakhoz szervesen hozzátartozik az installáció. A kiállításon minden tárgyhoz egy-egy QR kódot rendeltem, így a nézők a telefonjuk segítségével rögtön az adott képet tudták elérni, nagy felbontásban. A néző így az esemény, a pillanat részévé válhat. Egy ismerős helyzet újra jelenné válik.
„Emlékszer” névre keresztelt kollekciódban – mely egyúttal a mestermunkád is volt 2013-ban – különféle foglalatokat készítettél rozsdamentes acélból. Ezek az ékszerek arra szolgáltak, hogy a viselő elhelyezhessen bennük egy számára fontos kisebb vagy nagyobb emléktárgyat, legyen az egy Kinder tojás figura, üveggolyó vagy fenyőtoboz. Ezzel tulajdonképpen egy eszközkészletet adtál a felhasználó kezébe, aki így maga dönthette el, mi legyen az a személyes tárgy, amivel leginkább kifejezheti magát. Szerinted „aktivizálható” a közönség ilyen formában, vagy még mindig inkább az „előre gyártott”, „készen kapható” ékszerek a népszerűbbek?
A tapasztalatom az, hogy a közönség nehezen aktivizálható. Hozzászoktunk hogy készen, gyorsan kapunk meg dolgokat. Amikor nekünk kell tenni egy termékért, hogy kész legyen, hogy hozzánk igazodjon, olyankor inkább összezavarodunk, saját bizonytalanságunk kerül előtérbe: vajon jó az, amit én gondolok, amit csinálok?
A legtöbb tárgyat a diplomakollekciómból megtöltve adtam el, a saját emlékeimet bocsátottam áruba. A készen kapott „emlékékszer”, amelyhez kapcsolódni lehet, más üzenetet hordoz. Az ékszer a kommunikáció egy fajtája: mivel tudok abban a pillanatban azonosulni? Mi az, ami megfog, és vágyat ébreszt?
Régen az eldobott, elhagyott emlékeknek próbáltam keretet vagy éppen új fiókot keresni – most én készítek új „emlékőröket”. A tárgy alapanyagában rejlő narratív jelentések érdekelnek. Azok a tartalmak, amelyek megérnek arra, hogy ékszerré váljanak.
Mindezek után nem véletlen, hogy a narratív kortárs ékszert választottad jelenleg is futó diplomakutatásod témájául. Mit érdemes tudnunk a narratív ékszerekről, egyáltalán? Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy ilyen ékszernek, hogy mesélni tudjon?
A narratív kortárs ékszer egy új fogalom, melyet Jack Cunningham ékszerművész vezetett be a köztudatba. Kicsit a rovar-bogár analógiájához hasonlít. Mindig is voltak narratív tárgyak, csak máshogy gondoltunk rájuk, vagy nem beszéltünk róluk. Az ékszer megszületésében az adott pillanatban megjelenő szereplők (készítő–viselő–néző) játszanak szerepet. Fontos eleme az adott pillanat, amikor láthatóvá válik a generáló tárgy. Az ékszer ebben az egyenletben a kiindulópont, ami elindítja a kommunikációt, amely megfejthető titkokat rejt – a titok, ami elgondolkodtat, ami változást indít el bennünk.
Azt érzem, hogy folyamatosan a határokat feszegeted minden egyes kollekciódban, vagy amiben még biztosabb vagyok: ezek olyan ékszerek, amelyek mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Számodra mi a legizgalmasabb az ékszertervezésben: az anyag, a technika, a gondolatiság, vagy mindezek egyszerre?
Ezen összetevők egyszerre hozzák létre. Az ékszer mint fogalom nap mint nap lenyűgöz. Számomra ez az a kifejezési forma, amely tökéletes alapot biztosít arra, hogy gondolatokat közöljek, vagy akár feszülő, kényelmetlen kérdéseket tegyek fel, hogy megszűnjön a határ közted és köztem.
Az „OUT OF THE BOX” kiállítás szeptember 24-ig tekinthető meg a Leanzer Newcraft falai között (aznap este finisszázst is tartanak, részletek a Facebook eseményben).
Fotók: Asszonyi Eszter, Börcsök Anna
Különleges történeteket mesélő fotósorozatok a régióból | TOP 5
Üres üzletek mint lehetőségek | Nyitva! x Erzsébetváros
