Az orosz társadalom széttöredezett, atomizált, és nem hisz a kollektív közösségi fellépésben—mondta Andrej Makaricsev, a Tartui Egyetem professzora, aki egy évtizede hagyta el Oroszországot. Kifejti, hogy Oroszország a múlt században hogyan veszítette el népességének hatalmas részét, és még sok minden mást is. Nagyinterjú a Hype&Hyperen.
Tíz évvel ezelőtt távozott Oroszországból, és most Észtországban él. Ez az átköltözés ma már lehetetlen lenne.
A háború kiújulása után az Oroszországot elhagyók növekvő száma miatt az észt kormány lényegében kitiltotta az orosz állampolgárokat: Ez 2022 augusztusában történt, azóta a schengeni vízummal rendelkezők sem utazhattak, mint például az Oroszországban élő fivérem. Észtország a két másik balti állammal együtt példátlan intézkedéseket vezetett be a már meglévő schengeni vízumok eltörlésével és további más letelepedési módok megszüntetésével.
Ön szerint hiba a határok lezárása?
Ez egy nagyon összetett és ellentmondásos kérdés. Nem tudom megmondani, hogy hiba-e vagy sem.
Melyek az észtek legfőbb érvei?
Az első érv etikai: elfogadhatatlan, hogy egy olyan ország állampolgárai jöhessenek Európába, amely Ukrajnában embereket gyilkol meg, kihasználva ezt a lehetőséget élvezzék a napsütötte tengerpartjainkat és jól érezzék magukat. Persze ez egy vitatható érv, de mégiscsak egy erkölcsi alapokon fekvő elvről van szó. A németek is megtapasztalták ezt a bánásmódót a második világháború után. A második érv gyakorlatiasabb: innen semmit sem lehet tenni, menjetek vissza Oroszországba, és takarítsátok el ezt az aljas rezsimet. Oroszország a ti hazátok, és a demokrácia azt is jelenti, hogy a saját kezetekbe kell venni az országotok jövőjét.
De erre azt mondhatják, hogy ők nem tudnak semmit se tenni az orosz politikában. Mégis mit tehetnének? Egy fecske nem csinál nyarat.
Az 1980-as években a lengyel Szolidaritás például megmutatta a politikai akciók hatékonyságát. Másfelől viszont az is igaz, hogy a balti államok a Szovjetunió részeként nagyon keveset tudtak tenni a rendszer ellen amíg az Moszkvában el nem kezdett összeomlani.
Mi a helyzet a társadalmi és nemzetbiztonsági érvvel?
Ez is egy lehetséges magyarázat, de úgy vélem van egy pszichológiai dimenzió is, egy egyfajta fáradtságérzet. Európában mi már eddig sem vártunk sokat Oroszországtól, és most minden reményünk vagy illúziónk szertefoszlott. Hagyjanak minket békén az oroszok, akkor is, ha “jó oroszokról” van szó. Tehát különböző szempontok kombinációja magyarázza az észtek döntését.
Volt lehetőség a demokráciára bármikor az orosz történelemben?
Az emberek részesei voltak az 1917-es forradalomnak, de mégis mi lett az eredménye? Egy proletárállamot, az igazságosság és az egyenlőség országát akarták felépíteni az elődjeink, de helyette egy kegyetlen diktatúrát teremtettek. Az orosz társadalmat különböző történelmi tapasztalatok csalódásai frusztrálják. Lenin népszerű volt, különben a Vörös Hadsereg nem tudta volna legyőzni a fehéreket. Sztálin esetében is hasonló a helyzet, a népszerűsége kellett az ország iparosításához és a második világháború megnyeréséhez. A Szovjetunió egy olyan rendszer volt, amelyet a néptömegek tevékenysége hozott létre. Megpróbáltak egy jó államot építeni, de elbuktak és végül a rendszer 1991-ben összeomlott. Az 1980-as évek végén a társadalom egy része lelkesen támogatta Gorbacsovot és a peresztrojkát, ez egy nagyon ritka és rövid időszak volt az orosz történelemben, amikor az emberek lehetőséget láttak a változásra. Az emberek beleszólhattak a társadalmi diskurzusba, olvasták a korábban tiltott irodalmat, és különféle tervekkel álltak elő. De nem tartott sokáig ez az időszak. Ma már nem hisz az orosz társadalom a nyilvános tiltakozó akciókban, mélységesen csalódtak a tüntetések sikerességét illetően. Pontosan tudják mi történt Fehéroroszországban. Elég egy pillantást vetni a fehérorosz eseményekre: százezrek voltak az utcán a rezsim távozását követelve. Az emberek Fehéroroszországban mindent megtettek, amit csak lehetett, kivéve a fegyveres fellépést. De az eredmény az lett, hogy a diktatúra még elnyomóbbá vált az országban. Habarovszk városa szinte egyöntetűen tiltakozott a kormányzója letartóztatása ellen, aki a moszkvai vezetés helyi ellenzéke volt. De mi lett az eredmény?
Semmi. Akkor tehát nincs remény változásra a jövőben sem?
Az orosz társadalom széttöredezett és atomizálódott, nem hisz már a kollektív nyilvános cselekvésben. Alapvetően különálló egyének sokaságáról beszélhetünk, akik többnyire támogatják a háborút, de vajon hányan szeretnének közülük fegyvert fogni és háborúba menni? Sokan jobban járnának, ha elmenekülnének az országból, ahogyan azt megannyi ember már meg is tette.
Ahogy sok barátom is.
Rengeteg ember menekült el az országból, akik alapvetően a 30-as, 40-es éveikben járnak, jó iskolai végzettséggel és társadalmi státusszal rendelkeznek. Nehéz döntést kellett meghozniuk, hiszen lényegében elveszítették a munkájukat és egy teljesen idegen földre menekültek a gyerekeikkel. Olyan országokban kell új életet kezdeniük, amelyek nem kedvelik és nem is igazán fogadják be őket. Nagyon nehéz a helyzet, de jobb elhagyni Oroszországot, mint a frontvonalra kerülni.
Azonban vannak olyan orosz fiatalok is, akik önként jelentkeznek a lövészárkokba.
Önként, de pénzért. Reményvesztett régiók eldugott falvaiból jelentkeznek azok, akik mélyszegénységben élnek. Néhányan közülük talán tudják, hogy nagy az esély arra, hogy nem élik túl a háborút, de legalább a feleségük és a gyerekeik kapnak valami anyagi juttatást. Ez egy nagyon különös hozzáállásról árulkodik az élet és halál kérdéséhez.
A Szovjetunió összeomlásának számos szimbóluma volt. Az egyik a növekvő társadalmi ellenállás a Varsói Szerződés országaiban, a másik a csernobili atomkatasztrófa és annak következményei, a harmadik pedig a Szovjetunió afganisztáni háborúja. Tíz év alatt 15.000 katona halt meg akkor és ez hatalmas hatással volt a szovjet közvéleményre. Ukrajnában már az óvatos becslések szerint is tízszer ennyien haltak meg egyetlen egy év alatt. De mi történik most Oroszországban?
Szerintem számos tényező határozza meg azt a jelenséget, amit én “a halál kultúrájának” vagy más szóval “a halál legitimációjának” nevezek. A vallás az egyik faktor, amely hozzájárul ehhez a hozzáálláshoz és az orosz ortodox egyház támogatja az ukrajnai inváziót. Azt közvetítik a híveik felé, hogy a jelenlegi életük semmit sem ér, az örök élet küszöbén állnak, a mennyország várja őket. Semmi sem értékes a mai fogyasztói társadalomban, itt csak olyan lehetőségek vannak, mint a szex, de ha elmész a háborúba és feláldozod magad akkor megtisztulsz és megadatik számodra az örök élet. Őrültségnek hangzik számunkra, de ez egy fontos tényező az orosz társadalomban, legitimációt ad a “halál kultúrájának.” A másik tényező a hazafias őrület; már a gyerekek is dalokat énekelnek az iskolában arról, hogy az egyének életét fel kell áldozni az állam érdekében. Nagyon fiatalon találkoznak azzal az indoktrinációval az oroszok, hogy az egyén élete semmit sem ér. Amikor Vlagyimir Putyin találkozott az Ukrajnában meghalt katonák és tisztek édesanyjával, cinikusan azt mondta, hogy ez szörnyű és traumatikus veszteség számotokra, de jobb, mintha a túlzott drog- és alkoholfogyasztás miatt vagy autóbalesetben haltak volna meg a fiaitok. Az elnök lényegében azt állította, hogy az orosz állampolgárok azért halnak meg mert alkoholisták, drogfüggők, vagy nem tudnak autót vezetni, és ezért jobb, ha inkább fegyvert ragadnak és a háborúban halnak meg. Ebben az esetben legalább a család tiszteletet és némi pénzt is kap.
Miben figyelhető meg még a “halál kultúrája” vagy „legitimációja?”
A koronavírus világjárvány idején Oroszországban több olyan nagy nyilvánosságot kapó médiaszemélyiség volt, aki hozzájárult a halál normalizálásához. Az egyik híres orvos, aki állandóan a tévéképernyőn volt azt mondta: ha meg kell halnod, akkor meg fogsz halni. A szervezeted tud csak rajtad segíteni, ha megfertőződtél. Maradj otthon és ne menj a kórházba mert csak másokat is megfertőznél. Ha erős vagy, túl fogod élni; ha fiatal vagy, valószínűleg túl fogod élni. Ez nem egy egyszeri üzenet volt, hanem egy következetes és állandó kommunikációs stratégia a világjárványt illetően. Ez a tényező is könnyen hozzájárulhatott “a halál legitimációjához,” “a halál kultúrájához.”
Honnan ered ez a gondolkodásmód?
Az előző évszázad során Oroszország különböző módokon veszítette el egy hatalmas részét a népességének. Az 1917-es forradalom után a legtehetségesebb orosz művészek, írók, zenészek és filozófusok elhagyták Oroszországot, és az Egyesült Államokban vagy Európában futottak be fényes karriert. Oroszország 1917 után lényegében elvesztette az értelmiséget. Milliók haltak meg a polgárháborúban és a Nagy Honvédő Háborúban is. Az értelmiség megmaradt része a sztálini diktatúra legsötétebb időszaka alatt hagyta el az országot. Jelenleg ugyanez a tendencia tapasztalható, az emberek folyamatosan hagyják el Oroszországot. A becslések szerint Oroszország 2022. február 24-e óta egymillió embert veszített el; aktivistákat, kritikusan gondolkozó állampolgárokat, akik nagyon erős erkölcsi normákkal rendelkeznek és kimerik mondani a valóságot.
Az egyik orosz barátom azt mondta, hogy Moszkvában ma lehetetlen informatikus szakembert találni.
Nem vagyok meglepve. A legjobb orosz elemzők, írók, újságírók, művészek, tudósok és értelmiségiek többsége már nincs Oroszországban.
Ez Putyin számára kedvező, hiszen nem maradt ellenzék az országban.
Pontosan. Ebben az értelemben Putyin okosabb, mint a szovjet rezsim volt, aki lezárta a határt. Ha elégedetlen voltál eddig elmehettél. Most ez kicsit megváltozott mert a kormányt egyre jobban aggasztja a kivándorlás. Katonákra van szükségük és ez az egyetlen ok amögött, hogy nehezebbé tették az ország elhagyását. De a határok még lényegében nyitva vannak. Bár a nyugati országok felé félig zártak, ha Mongóliába, Kazahsztánba vagy Grúziába akarsz menekülni, szabadon elmehetsz. 140 millió ember él Oroszországban, ha Putyin elveszíti egy részüket, az számára egyáltalán nem probléma, mert a rendszere attól még működni tud.
Mit érzett a győzelem napján, május 9-én?
Szerintem ennek egy nagyon személyes megemlékezésnek kellene lennie. Rendkívül szkeptikusan szemlélem azokat, akik közszemlére teszik az elhunyt hozzátartozóik miatt érzett fájdalmat, érzelmeket, különösképpen azt, amikor felvonulnak a fényképeikkel. A gyász és a fájdalom megéléséhez szerintem nincs szükség közönségre. Akinek fontos a megemlékezés a felmenőiről menjen el a templomba vagy tegye meg csendben otthon. A kollektív emlékezet egy mesterséges és metaforikus konstrukció. Az orvosi háttérrel rendelkező emberek azt mondják, hogy az emlékezetünk egyedi. Megemlékezem a nagyapámról, aki a második világháborúban harcolt, de ez az én magánügyem, ez a családom személyes története. Miért kellene megosztanom az érzéseimet valakivel? Az is nagyon fontos, hogy tudjunk olvasni a sorok között: minden olyan megemlékezésnek, amelyet az orosz állam szponzorál vagy támogat valamilyen úton-módon agresszív és imperialista hangulata van. És ez veszélyes. Egyrészt mindannyian ismerjük a “soha többet” jelmondatot, másrészt viszont egyes oroszok ma már azt mondják, hogy “ha kell, meg tudjuk ismételni.” Milliók pusztultak el a háborúban, de vannak, akik azt merik mondani, hogy ha kell, megismételhetjük. Komolyan…? Ez a jelenség kiválóan mutatja az orosz társadalom erkölcsi és etikai hanyatlásának szintjét.
Vissza fog térni valaha a szülőföldjére?
Valószínűleg soha az életben nem térek vissza Oroszországba. Nincsenek reményeim ezzel kapcsolatban.
Az a szabály, hogy nincs szabály – MÓR24
Oppenheimer közép-kelet-európai társai
