Józsi műtermében nem először járok – régóta ismerjük egymást, szinte baráti a viszonyunk –, de kicsit mindig más.
A készülő, és még épp itt állomásozó művek színei, dinamikái rendre új, izgalmas hangulatot kölcsönöznek a bázisnak.
Karrierje nagyon stabilan épül az országhatáron jobbára már inkább túl, mint innen – Antwerpen, Berlin, Hong-Kong, Bécs, szép egymásutánban jöttek az utóbbi években.
Kiforrott, ugyanakkor organikus, naiv munkáira egyszerűen csak jó ránézni, jó velük egy térben lenni – megkíséreltem egy picit több időt tölteni vele ezúttal úgy, hogy az egyik kedvenc technikájához hasonlóan én is lekapargathassak pár réteget róla.
A végére tartogattam, de lehet, hogy egyszerűbb, ha azonnal azzal kezdek, ami a leginkább foglalkoztat veled kapcsolatban is.
Ha ki lehetne venni a kapitalizmust a művészi praxis egyenletéből, szíved szerint kivennéd?
(Itt előre is bocsátom neki egy monológban az én álláspontom; művész bűvköre a műterme, az ő agya, az ő vászna, keze és az, amit a világról ezen a médiumon keresztül mondani szeretne – és egy teljesen másik aktus, hogy ezzel az elkészült mondanivalóval valaki később mit csinál, azonban el kellett fogadnunk, hogy hozzá tartozik.)
Hát, bevallom, hogy életem legnagyobb részében erről nem igazán gondolkodtam – jobban mondva egyszerűen nem vettem tudomást. Azt gondolom, ennek alapos oka az egyébkénti pénzhez való viszonyom – ami szintén ilyen. Kicsit semmilyen.
Csinálni kell. Abba az aktusba kell „beleszületni”, amit csinálsz, és ha csinálod, úgy is történik valami. Persze, nem egyszerű, ha az öröklétnek csinálod, de úgy látom, hogy a dolgok dinamikáját ezzel lehet a legjobb rendre téríteni.
De az egyenlet általad is említett része szerintem a klasszikus felállás szerint a galéria égisze alá tartozik.
Ők voltaképpen árusok – én készítem a likőrt, ő pedig kiteszi a polcára – a nyereség pedig ezzel együtt érkezik.
Mindez engem visszavezet a fiatalok kérdésköréhez is – de te is voltál egykor fiatal, kezdő szellemiség –, hogy látod, van ma közös nyelved például ezzel az új, kicsit akár business-fókuszúbb generációval?
Figyeled őket, keresel esetleg bennük valamit?
Itt kicsit a „tetszik – nem tetszik” elvet követem, ezáltal keletkezik egy mondhatni laikus, bájos szelekció arról, hogy kire figyelek, kiben látok valamit. Valahol az is kell hozzá, hogy őszintén tetsszen, amit látok, de nem szükségszerű, hogy egyet is értsek vele – ettől azonban még megfoghat benne valami.
Őszintén – hogyan hat rátok (azaz alkotókra, szűkebb értelemben vett festőművészekre) az, hogy figyelitek, nézitek a többi művészt és a munkáikat? Akár tudatosan, akár tudattalanul te értél már ilyen „impressziót” tetten a saját vásznadon?
Nyilván tetszeni alapvetően az fog, amit valahol sajátomként is el tudnék fogadni, de legalábbis elemeit, vagy értem, ismerem a gesztusait, indíttatásait.
Közben persze, lehet, hogy felfedezek egy lehetőséget, de számomra abban a pillanatban el is illant az egész – ha valakinél olyan jelenetet látok, amit „én is megcsinálhattam volna”, már oda a varázs. Saját magam viszont nem vonhatom ki a folyamatból, tehát ha valamire ránézek, az én agyam az, ami készített egy másik dolgot a látottból, nem az számít, hogy mi volt a bölcsője egy „beemelt elemnek” – attól az még én vagyok, sőt. De a szűrőm meglehetősen erős.
PERSPEKTÍVAVÁLTÁS
Sokat említett, szinte köztudomású nálad az átfestés jelentősége, szeánsza – az előbbi kérdésből ide kanyarodva, hogy látod, esetleg ez a jelenség tudattalanul erre is reflektálhat?
Ha ennek tudatára ébredek, az a magamhoz, vagy a képhez való hozzáállásomat is elrontja, így sajnos igen, ez a szempont közrejátszhat – de nem csak egyszerűen az átfestéskor, hanem már akár a motívum gondolatban való megszületésekor. Ezeket én halmazokra osztom; az idegesítőbe tartoznak ezek a képek, rajzok, elemek. Ebbe azonban sok okból kerülhetnek: idegesít mert nem jött össze, vagy mert azt hittem rajzként, hogy jó lesz festménynek, de mégsem működik.
Ez a festésnek egy olyan szférája, amiről keveset tudunk.
(Ezalatt jegyzetfüzetek kerülnek elő, teli rajzokkal – mindnek nagyon jópofa borítója van. Régebben egy volt megkezdve, majd befejezve – de mára már mindig van nála egy, így szimultán létezik több.)
… szóval aztán előveszek egy régebbi, ebből a halmazból készült munkát később, és rájövök, hogy már két éve olyan motívumok foglalkoztatnak, csak akkor még korai ötletnek tűnt.
Érdekes, arról egyébként mit gondolsz, ha forgatják a műveket? Mit generál nálad egy ilyen aktus?
Befordítani?
Nem, megfordítani valamely szögben. Bár ez is érdekes téma lenne.
Nem szeretném, hogy így kerüljön föl a falra egy képem. Sokan mondták, hogy jaj de jó lenne így is, meg úgy is – ebből számomra az következik, hogy nem kerültek valamiért igazából kapcsolatba a művel. Az, hogy igyekszem hangsúlyozni, hiába figurálisak a munkák, nem szeretném én elmondani, hogy mit látnak, tényleg rájuk bízom – ne jelentse azt, hogy akkor tippeket adnak egy másik nézőponthoz.
Ez teljesen jogos – de sokaknak a valódi megélés, befogadás talán túl katartikus lenne, elég, ha tudják, hogy kinek a képét nézik.
Nincs kizárva.
Tényleg, te tudsz ballal is meg jobbal is festeni?
Hát, igazából nem.
(Ezt követően pedig előkerül a híres, Csató-féle sötétkék vászon festőköpeny – de egy ráma is, illetve festék, ecsetek.)
VÁSZON, KERET, FESTŐKÖPENY – nyomhagyás
(Miközben elkezdődik a vászon vakrámára feszítése, elmeséli, hogy egy kedves erdélyi párhoz jár ki a keretekért már évek óta.)
Hiába követem a munkásságod rég, én sem tudtam, hogy mindig a falon festesz. Hogyhogy?
Nagyon tetszik, ahogy ezáltal a felületet egy mélyebb rétegében is meg tudom kaparni – a fal ellentart. Ha ezt a kereten csinálnám, kilukadna a vászon – így viszont az egyes falak frottázsát el tudom menteni az adott képre. Ha ez munka mondjuk holnap elindul Hong-Kongba, vagy Szicíliába, ott lesz rajta az én budapesti műtermem falának a lenyomata. Ez voltaképp a teremtés és az utazás metaforájaként is értelmezhető számomra – ez egy intim aktus.
Még egy érdekes motívumot vettem az imént észre nálad: a vásznaid szélére minden – jelenleg itt látható – kép szélső alakzatai kifutnak. Ennek van valami oka?
Nem szeretem, ha a vászon szélén megáll a mondanivaló – én a képeket tárgyakként kezelem, ez a lépés pedig a praktikus okokon túl – több tér jut feszíteni, ha gondolok a kifutásra is – egy picit annak az éppen oda kerülő mintának a kiterjesztése, bármilyen nézetből való újragondolása lehet, izgalmasnak tartom.
Mennyire szereted ezeket az elengedhetetlen fizikai elemeit a munkának? Mennyire része az itt töltött, alkotói szeánszaidnak, hogy most feszíteni kell?
Abszolút, kiegyensúlyoz – ha úgy jövök be, hogy semmi kedvem festeni, feszíteni akkor is lehet, teljesen más agymunkát végzek közben.
Épp készülsz egy önálló kiállításra a neves berlini Haverkamp Leistenschneider galériában – mennyire készülsz máshogy egy ilyen anyagra? Hogyan éled meg a megnyitókat?
Nem vagyok egy ilyen jó megnyitós alapanyag. Hallottam egy művésztől ottjártamkor, hogy mennyire imádja a megnyitókat, mert akkor érzi, hogy véget ért a munka, és azt ez a megérdemelt rész követi.
Nekem azonban nem ez a legkomfortosabb, bár az tény, hogy hozzászoktam az évek alatt. A műteremben való fókuszált, „belső” munka hozzám alkatilag közelebb áll, mint ezek az esték – elbújni sem akarok, jó találkozni az emberekkel, de ha választhatok, hogy műterem, vagy ez – egyértelmű, hogy az előbbi.
BEFOGADÓI ÉLMÉNY
Miközben egy elég intim, és különleges pillanatban van részünk – Józsi a szemünk láttára fejez be egy képen lévő, színes flekket -, arra kérdezek rá, hogy mennyire érdekli, mi történik valakivel egy képe láttán?
Annyit felel, hogy nem igazán, nehéz mit kezdeni azzal, hogy a nagymama vázája jut eszébe valakinek a képéről, és szerinte nem is igazán kell.
Azért még egy kicsit nyaggatom, és érdeklődöm, hogy egy őszinte, mély megélés sem hatna rá, ha mondjuk elmondanám, hogy az itteni képek közül kettőn is megragadt számomra egy-egy szempár – míg az egyiken megnyugtató, szemembe néző, fürkésző érzést ad, a másiktól egy kicsit fülön csípve érzem magam, feszültté tett.
Ez számomra ugyanazon kategóriájú visszajelzés, mint amikor a nagymama vázáját hallom. Ez egy teljesen másik történet és réteg – a szó fizikai, és metaforikus értelmében is -, neked, mint nekem. Időnket például annyira abszurd, ha már a szemeket hoztad fel, hogy nem emlékszem már pontosan, hogyan alakultak ki, mert eleinte ezek magok voltak – legalábbis én annak szántam, foltoknak. Ezért sem adok narratívát szívesen senki szájába a képekről, mert nem ugyanaz a kiindulási pontunk.
Ez érthető, persze. Azért van olyan általad becsült szakmabeli, aki szavai azért érdekesek?
Persze, például a mesterem, Maurer Dóra, de akadnak mások is. Az iskolában szerencsém volt, kedveltek, és bár nem értettek mindig, de hagytak működni a tanárok, és ez irtózatosan fontos. Dórának sem kellett egyetértenie azzal, hogy ez a gyerek kaktuszokat fest – de nem volt mit tennie, és ez megengedte, hogy ma se görccsel, vagy elvárással üljek le festeni.
Nem tudok űzött, vagy zaklatott állapotban dolgozni, képtelen vagyok izgalmas dolgot létrehozni ilyen hangoltságban.
Közben elkészült a színes utolsó flekk, nézzük a vásznat – őrült jó érzés, hogy láttuk beteljesedni.
A LÍRAI ÉN
Mivel kapcsolsz ki, töltődsz, hogyan tudsz ide új szellemmel visszatérni?
Olvasok, több könyvet is párhuzamosan, most például Henry David Thoreau Walden-je és Frederic Gros A gyaloglás filozófiája váltakozik.
Nagyon tetszik ez a fajta őszinte, tiszteletteljes szemlélődés a természettel szemben, illetve ahogyan leírják ezt, eléggé analóg azzal, ahogyan ezt én is átélem.
E tekintetben például tök jól tetten érhető, hogy egy-egy ilyen a szabadban töltött idő után valamiféle transzállapot áll elő – így akár egy korábban az idegesítő halmazba került motívum is megtetszhet – legutóbb például a Deák Erika Galériába készülő anyagnál is ez történt. Készült egy kép – figurák, esernyőkkel – de nem tetszett. Aztán ahogy feltettem a falra, átjárt, hogy milyen lenne ez a kompozíció inkább asztal alá bújó emberekkel – ebből lett végül a kiállítás bejáratával szembeni, asztal fölé helyezett darab. Bár nem szeretek ennyire narratív lenni, mert az általában egycsatornás marad, itt mégis nagyon jó pillanatban, jól állt össze a vásznon ez a jelenség.
Nekem fontosak ezek az asszociációs, lineáris lépcsők, az átfestéssel, a könnyű, fluid folyamatokkal együtt – így tudok működni.
Olyan, mintha egy folyamatos keresőállapot lengene körül – nem maradsz túl sokáig egy meghatározott formavilágnál, de a jól körülhatárolható terepet, ami a kézjegyed, nem hagyod el.
Igen, lehet. Ez az alkatomból fakad, de ez kevéssé tudatos. Nem tudom, rá tudnék-e találni olyan műveletre, ami ugyanolyan minőségben érdekelne huzamosabb ideig.
Azért maga a festés is valahol ilyen, ha szigorúan nézem - az is érdekel évtizedek óta.
Persze! Eszembe szokott jutni, hogy készségszinten hol tartok, attól függetlenül, hogy most melyik periódust élem – tudnék-e mondjuk holnap egy teljesen más stílusú képet is készíteni. Időnként a füzeteket bújva is feltör bennem, kíváncsi vagyok, hogy bizonyos technikai elemeket létre tudnék-e hozni, és ha igen, hogyan.
Ezt izgalmas hallani, kicsit műhelytitok jellege van. De maradnának szigorúan a kísérleti asztalon?
Nem feltétlenül. A rajzolással és a festéssel kapcsolatban is arra jöttem rá, hogy a tapasztalattal a tudás is nő – egyszerűen hangozhat, de valódi új ismeret nem került a birtokomba, vagy nem gyakorlok feszítetten, pusztán elmélyült a rálátásom, tudásom a dolgok, a világ iránt, talán jobban is értem, így könnyebben tudom adaptálni a rétegeit, ami fiatalabb koromban szigorúan csak látványnak számított – ez pedig végtelenül kikönnyít.
Fotó: Gaál Dániel | @daniilgal