Több mint harminc évvel a Szovjetunió összeomlása után egy szellem még mindig jelen van a posztszovjet tudatban – a Homo Sovieticus, a totalitárius rendszerekhez történő alkalmazkodás, a hidegháborús ideológiák és a pszichológiai túlélés szülötte. De ez az alak csupán a múlt relikviája, vagy inkább tükör, amely a mai Oroszország pszichéjét tükrözi vissza, ahol egy autoriter rendszer új erőre kapott? Interjú Gulnaz Sharafutdinovával.
A Homo Sovieticus még mindig él?
A kérdése már feltételezi, hogy létezett, igaz?
Természetesen. Vagy Ő már meghalt?
A Homo Sovieticus egy fogalom, amely a hidegháború idején jött létre. Szellemi konstrukció, amely megpróbálta megragadni a szovjet totalitárius és poszttotalitárius tapasztalatok hatását a társadalomra és az egyénre.
A totalitárius társadalom mely elemeit ragadja meg?
A totalitárius rendszerekben elnyomás és félelem uralkodik. Nincs szabad sajtó vagy szólásszabadság; az állampolgárok állandó megfigyelés alatt állnak. A közéletet a tömeges propaganda telíti el hivatalos „igazságokkal” és dogmákkal. Alapvető elem a lakosságra erőszakolt bizonyosság: az autokráciákban a tolerált kétértelműséget a merevség váltja fel. Az emberek pszichológiailag alkalmazkodnak ehhez – olyan túlélési mechanizmusokat fejlesztenek ki, amelyek segítségével személyes kétségeiket összeegyeztetik a nyilvános ortodoxiával. A kifejezés a hidegháborúban született, ideológiai fegyverként. Az első jelentősebb elemzést Czesław Miłosz lengyel író készítette „A rabul ejtett értelem” (1951) című művében, miután elmenekült a sztálinizmus elől, és szembenézett saját korábbi vonzalmával iránta. Később a bolgár emigráns Georgi Markov és a szovjet disszidens Alekszandr Zinovjev írták meg kritikáikat a vasfüggöny mögötti életről, és ők honosították meg a Homo Sovieticus fogalmát a nyugati közbeszédben. E korai teoretikusok mind antikommunista értelmiségiek voltak, akik az autoriter társadalmakból menekülve a nyugati szabadságot állították szembe az általuk elhagyott elnyomással.
Mit találtak a Nyugaton?
Egy elnyomó valóságból menekültek, hogy aztán rájöjjenek: a fekete-fehér képük a „szabad Nyugatról” nem állja meg a helyét. Az első disszidensek – Miłosz, Markov, Zinovjev – szenvedélyesen ostorozták a szovjetrendszert, de a kapitalizmusban is ismerős totalitárius vonásokat találtak – állami propagandát, társadalmi konformizmust, a siker kultuszát. Zinovjev például végül csalódottan tért vissza. Tapasztalataik szerint a „Nyugat” éppúgy hidegháborús konstrukció volt, mint valóság – és gyakran nem ért fel a hozzá fűzött reményekhez.
Mi történt mindeközben Moszkvában?
A Homo Sovieticus fogalmát Jurij Levada tökéletesítette, aki a kevés szovjet szociológus egyike volt, akinek hozzáférése volt nyugati folyóiratokhoz. A kínai forradalom tanulmányozása után ráébredt, hogy a marxista rendszerszociológia – amely forradalmi változásokat akart magyarázni – képtelen megragadni a hetvenes évek szovjet társadalmának mozdulatlanságát. Talcott Parsons funkcionalizmusából merítve Levada újragondolta a késői Szovjetuniót, mint egy stagnáló rendszer. Bár eltiltották az amerikai szociológia oktatásától, a hetvenes években titkos szemináriumokon vett részt, ahol tiltott nyugati eszmék keringtek. A peresztrojka idején őt kérték fel a frissen létrehozott Közvélemény-kutató Központ vezetésére. Levada két személyiségtípust állított szembe: a demokratikus társadalmak „liberális önmagát” és a totalitárius rendszerek „rabszolgává tett egyénét”. Az Orwell által inspirált totalitarizmus-elméletet és Parsons egyensúly-modelljét ötvözve Levada formálta meg a Homo Sovieticus típusát – előfeltevésként kezelve, hogy a szovjeturalom alatt ilyen ember létezik. A Homo Sovieticus tehát nem objektív megfigyelés eredménye volt, hanem hidegháborús antikommunista keretből származó elméleti konstrukció. A különböző szovjet korszakokban élők más-más módon alkalmazkodtak – az 1930-as évek terrorját megélők és az 1970-es–80-as évek stabilabb korszakában felnövők mentalitása jelentősen különbözött.
A „Moszkva nem hisz a könnyeknek” c. filmben – egyik kedvenc művemben, mely egyébként idealizálja az életet a Szovjetunióban – felismerhetők a Homo Sovieticus jegyei?
A film Katyerina útját követi végig, aki gyári munkásból üzemigazgatóvá válik – ez a szovjet „progresszív” nőpolitika bizonyítéka. Egy jelenetben Katyerina magabiztosan vonul végig az üzemen, jegyzettömbbel a kezében, megtestesítve az államilag támogatott feminizmust. Ugyanakkor, bármennyire is túlteljesíti férfi kollégáit, a film során mindig emlékeztetik – barátai és saját belső hangja is –, hogy a valódi beteljesüléshez férj és gyermek szükséges. Az amerikai tévé ekkori nőalakjai – Lucy Ricardo vagy June Cleaver – a háztartás és család szerepét testesítették meg. De a szovjet nők, mint Katyerina, sem voltak mentesek a hagyományos elvárásoktól: üzleti sikereit ellensúlyozza vágya a románcra Gosával, a férfias munkással. A karakterek révén láthatjuk, hogy a Homo Sovieticusra jellemző nemi szerepek – nők a gyárban; férfiak, mint a ház védelmezői – nem voltak kizárólag szovjet jellegzetességek: hasonló minták Norvégiában, az USA-ban vagy Brazíliában is fellelhetők.
Hogyan lehetne körülhatárolni az „orosz lelket”, mik a jellemzői?
Az egységes „orosz lélek” eszméje idejétmúlt. A mai Oroszország több mint 122 etnikai csoportból áll – köztük csecsenek, tatárok, baskírok. Tatárként abszurdnak tartom az egységes belső szellem feltételezését. Ez a nemzeti lélek keresése a 19. századi etno-nacionalista romantika visszhangja – amit már régen magunk mögött hagytunk.
Egy új könyv a polcra
A vörös tükör: Putyin vezetése és Oroszország tétova identitása
Mi magyarázza Putyin tartós népszerűségét Oroszországban? A vörös tükör című könyvében Gulnaz Sharafutdinova a társadalmi identitás elméletét alkalmazza Putyin vezetésének értelmezésére. Megállapítása szerint Putyin politikai befolyásának fő forrása abban rejlik, ahogyan képes megfogalmazni azt a kollektív nézőpontot, amely sok orosz állampolgárt egyesít. A történelemtudomány, a politikatudomány és a szociálpszichológia módszereit ötvözve A vörös tükör az eddigi legvilágosabb képet adja arról, miként működik az orosz nemzet többségi identitáspolitikája a gyakorlatban.
Azért tettem fel ezt a kérdést, mert oroszországi tartózkodásom alatt rájöttem, hogy az „orosz” nem egy nemzet, hanem inkább egy kulturális fogalom – egyfajta ernyő, amely különböző etnikai csoportokat kényszerít össze véleményem szerint.
A „oroszság” kulturális ernyője alatt világos hierarchiák húzódnak meg: az orosz nyelv és normák elsőbbséget élveznek a tatár, csecsen, baskír és más kisebbségek rovására – ez az európai kolonializmus kivételesség- és az orientalizmus-eszméjét idézi. Nem misztikus „lélek” ez, hanem több évszázados birodalmi terjeszkedés következménye. A 20. század eleji gondolkodók, mint Nyikolaj Bergyajev, romantizálták Oroszország szellemét, mint a nyugattól eltérő, irracionális szélsőségekre és áldozathozatalra hajlamos népet. De ezek a fogalmak figyelmen kívül hagyják a valódi etnikai sokféleséget és a hatalmi viszonyok összetettségét a mai Oroszországban.
Mivel közvetlenül az invázió előtt tanultam Vlagyivosztokban, sosem éreztem, hogy bármiféle közelgő konfliktus lenne a levegőben – ehhez képest ma, a háború következtében, Oroszország három év alatt közel félmillió áldozatot szenvedett el, messze felülmúlva a szovjetek afganisztáni háborúját. Hogyan változhatott meg ilyen drámaian az orosz társadalom spirituális és pszichológiai berendezkedése, hogy lehetővé tegye egy ekkora mértékű erőszakot?
Oroszország személyi autokrácia: a hatalom egyetlen személyben összpontosul, nem intézményekben.
Akkor nem érte meglepetésként 2022. február 24-e?
Elemzői szempontból nézve nem, ez pontosan beleillik abba a folyamatba, amelyet A vörös tükör (2020) című könyvemben vázoltam fel. Az említett könyvben bemutatom, hogyan ásta alá fokozatosan a kompromisszum lehetőségét a Kreml identitásalapú politikája, amelyet a 2014-es krími annektálás csak még jobban felerősített. Mivel a rezsim minden döntést a „mi” és az „ők” közötti egzisztenciális küzdelemként keretezett, egy olyan politikai stratégiát alakított ki, amely elkerülhetetlenül nyílt katonai konfliktushoz vezetett. Putyin 2000-es hatalomra kerülése óta fokozatosan személyre szabottá tette Oroszország autoriter rendszerét. Az idő előrehaladtával, különösen a Covid19 miatti évekig tartó elszigetelődés nyomán, egyre inkább egy szűk tanácsadói körre támaszkodott, akik úgy szűrték az információkat, hogy azok megfeleljenek az elvárásainak. Ez veszélyes, „csoportgondolkodásra” alkalmas környezetet eredményezett, amely hozzájárult a 2022-es, előre nem látott invázióhoz. Ellentétben az intézményesült autokráciákkal – például Kína pártvezérelt modelljével, amely beépített káderekkel és a személyes hatalmat korlátozó mechanizmusokkal rendelkezik –, Oroszország 2014 utáni rendszere teljes mértékben Putyin személye köré épül, aki az ország élő szimbólumává vált. Ez különösen sebezhetővé teszi a „leépülő autokráciákra” jellemző veszélyekkel szemben: az álinformációk, visszhangkamrák és kiszámíthatatlan döntéshozatal jelenségei mind megfigyelhetők. A személyi kultuszra épülő autokráciák elkerülhetetlenül hanyatlanak: amikor minden hatalom és információ egyetlen vezetőn keresztül áramlik, visszhangkamrák alakulnak ki, és az érdemi döntéshozatal összeomlik – pontosan ez történt Oroszországban is.
Hogyan tűrhette vagy támogathatta ezt a társadalom – elfojtva a kezdeti tiltakozásokat, és akár 85%-os támogatottságot mutatva a közvélemény-kutatásokban?
Ön támogatja a katonai megoldást a Donyec-medencében? 2021 decemberében a közvélemény-kutatások szerint mindössze 8% támogatta a fegyveres konfliktust. Hol látja Ön azt, hogy a társadalom háborút követelne?
Akkoriban sehol – ahogy a 2021-es oroszországi tapasztalataim is mutatták –, de a gondolkodásmód megváltozhat.
A társadalom nem követelt háborút – ehelyett egy felelősségre nem vonható, személyi hatalomra épülő vezető, akit csak bólogató emberek vettek körül, egyszerűen elrendelte az inváziót. Mivel nem voltak demokratikus ellensúlyok, a döntés sokkolta a lakosságot. A háború első hónapjaiban emberek százezrei menekültek el; akik maradtak – pénz, nyelvtudás vagy a kivándorláshoz szükséges eszközök híján – nem tehettek mást, mint hogy ott maradtak. A túléléshez pszichológiai megküzdési stratégiákhoz fordultak: megpróbálták mentálisan igazolni a konfliktust, és elfogadták az állami narratívákat, hogy értelmet találjanak egy igazolhatatlan háborúban. A háborús túléléshez nemcsak fizikai állóképességre van szükség, hanem mentális megbékélésre is. Az elviselhetetlen valósággal szembesülve az emberek ösztönösen igazolásokat keresnek, és az állami propaganda ezeket szolgáltatja – például olyan állításokat ismételgetve, mint hogy „Amerika el akarja pusztítani Oroszországot az erőnk miatt.” Mivel el vannak zárva a valódi nyugati nézőpontoktól, és pénzügyi vagy jogi akadályok miatt nem tudnak kivándorolni, az oroszok többsége soha nem kérdőjelezi meg ezeket a narratívákat. Ehelyett magukévá teszik őket, az állam által jóváhagyott magyarázatokat használva arra, hogy elviselhetővé tegyék a számukra máskülönben kibírhatatlan konfliktust. Az autoriter rendszerben csapdába esett egyének nemcsak fizikailag próbálnak túlélni egy háborút, hanem azáltal is, hogy racionalizálják vezetőik döntéseit. Miután az elmúlt évtizedben fokozatos javulást tapasztaltak – 2014-ben még büszkeség a Krím elfoglalása miatt, 2022-ben pedig sokk –, hajlamosak azt hinni, hogy „Putyin tudja a legjobban”, különösen akkor, ha nincs reális kiút vagy alternatíva. Ezt a tudattalan folyamatot, amelyben az emberek elfogadják és védelmezik a fennálló rendszert, a politikatudományban rendszerigazolásnak nevezik.
Hogyan birkóznak meg a rendszerigazolás kényszerével – vagy hogyan állnak ellen neki – az értelmiségiek, az oligarchák és a politikai elit tagjai, akik oktatással, vagyonnal és befolyással rendelkeznek, szemben azokkal a hétköznapi emberekkel, akik csupán a túlélés érdekében tesznek úgy, ahogy?
Következő könyvem épp ezt a kérdést járja körül: hol volt az orosz elit kollektív fellépése? A Gazprom, Norilszk Nikkel, Aeroflot urai, a gazdaság irányítói – minden eszközük megvolt, hogy a reform és stabilitás felé tereljék az országot. Mégsem tettek semmit, hogy megakadályozzák egy pusztító diktatúra kiteljesedését. Van egy hipotézisem.
Megosztja velünk?
Nem – azt majd a könyvemben olvashatják.
Gulnaz Sharafutdinova professzor politológus és az orosz politika szakértője, kutatási területei közé tartozik a politikai gazdaságtan, a szociálpszichológia és a közvélemény, az autoriter kormányzás és legitimáció, valamint a központ és a régiók közötti viszonyok. Gulnaz 2013-ban csatlakozott a King's College Russia Institute intézetéhez. Doktori fokozatát a George Washington Egyetemen szerezte, és oroszul, tatárul, valamint angolul beszél. Jelenleg az autoriter rendszerek politikai és társadalomlélektani kérdéseivel foglalkozik, különös tekintettel az orosz kivételességtudatra, a kollektív megvetésre, valamint az orosz társadalom Ukrajnával kapcsolatos háborús reakcióira.
Az algoritmuson túl: Refik Anadol az MI-ről, művészetről és a múzeumok jövőjéről
Holnap kezdődik a Sziget első napja – mutatjuk, miért mennénk ki minél korábban
