fbpx
Nyomj Entert

„Elkaptuk a világ rezdülését” – Interjú az 59. Velencei Képzőművészeti Biennálé magyar pavilonjának kiállító művészével és kurátorával

Keresztes Zsófia képzőművész és Zsikla Mónika kurátor energikus, barátságos és profi szakmai duót alkotnak. Az Álmok után: merek dacolni a károkkal című kiállításukkal ők lettek az első női művész-kurátor páros a Velencei Biennálé magyar pavilonjának történetében.* A mozaikszobrok érzékenyen reflektálnak a pandémiás időszak kihívásaira: a metamorfózison áteső figurák – mint 21. századi totemek – az identitáskeresésről és a kapcsolódásról mesélnek. Nem véletlen, hogy a korszellemmel ennyire rezonáló művek a szakmabeliek figyelmét is felkeltették. A párost arról kérdeztük, hogy telt a közös munka és hogyan értékelik a biennálén való szereplésüket.

A cikk nyomtatásban a Hype&Hyper 2022/2. számában jelent meg.

Közös portré: Zana Krisztián
Fotók: Biró Dávid


Ismertétek egymást évek óta, mielőtt jelentkeztetek volna a pályázatra. Kinek az ötlete volt, hogy nevezzetek?

Zsófia: Móni keresett meg engem. Ekkor már lement az első pályázati forduló, amelyből végül nem hirdettek ki győztest és a leadási határidőt is meghosszabbították, mi ebbe a “második körbe” csatlakoztunk be. Móni még korábban, 2016-ban hívott meg a Miskolci Művésztelepre, itt kezdődött a barátságunk, de ezt leszámítva más szakmai együttműködésünk azelőtt még nem volt. Móni szakmai munkásságára nagyon felnéztem, és mivel éreztem, hogy emberileg is jól rezonálunk, láttam potenciált a közös munkában. 

Mónika: Én pedig Zsófival voltam ugyanígy! Az első gondolatom az volt, hogy fel sem mertem hívni a pályázás ötletével, hiszen ő annyira menő és főként külföldi kurátorokkal dolgozott korábban. 2020 novemberében, a teljes lezárások időszakában állítottuk össze a pályázati anyagunkat. Nem találkoztunk senkivel, még a legközelebbi barátainkkal sem, és minden az online térben zajlott, így nem is szóltunk senkinek arról, hogy mire készülünk, csak akkor, amikor már leadtuk az anyagot. Az utolsó pillanatig felváltva hergeltük egymást azzal, hogy biztosan jelentkezzünk-e. Vagy a jelentkezéssel csak sorban állunk majd egy pofonért? Végül leadtuk az anyagunkat és a szakmabeli ismerőseink – habár értékelték a munkánkat – tartottak attól, hogy nem könnycsepp és lánc motívumok, és az identitáskeresés tematikája lesz az, amivel Magyarország ma képviseltetni szeretné magát Velencében. Amit Zsófi csinál, az nem kockázatmentes, van benne vállalás és valami crazy.

Zs: Az utóbbi évek kiállításait látva úgy tűnt, hogy inkább a konceptuális műveket részesítik előnyben, nem volt jellemző az a fajta vizualitás, ami az én munkáimban megtalálható. Emiatt kevés esélyt láttunk arra, hogy a zsűri nekünk ítélje a szereplés lehetőségét. Mivel úgy éreztük, hogy a pályázati anyagunk nagyon egységesre sikerült, elkezdtünk kötődni a terveinkhez, így még az is eszünkbe jutott, hogyha nem mi győzünk, akkor esetleg egy alternatív helyszínen valósítjuk majd meg a koncepciót.

A kiállítás egyszerre szól identitáskeresésről, hálózatosodásról, a virtualitás és a valóság határáról. A sok asszociációból mit emelnétek ki, mi az, ami miatt 2022-ben a Velencei Biennálén igazán releváns tud lenni ez a kiállítás?

Zs: Talán leginkább a másokkal való kapcsolódás és közösségvállalás tematizálása miatt, amiről Arthur Schopenhauer sündisznó dilemmája is szól, és amire részben a kiállítás koncepcióját is építettük.

M: Emellett a Zsófit amúgy is foglalkoztató analóg-digitális viszony is nagyon aktuális – amihez még extra adalékkal szolgált az a tény, hogy 2020-ban a virtuális térben terveztük az egyébként teljesen analóg projektet. Volt ebben valami abszurditás, és ez az abszurddal fűszerezett aktualitás teljesen beleszövődött a projektbe is. De ahogy a megnyitó után jártam a nemzeti pavilonokat és a központi kiállítótereket, nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy ez egy pandémia biennálé lett, ha lehet ilyet mondani.

Milyen vizuális vagy tematikus tendenciákhoz tudott csatlakozni a magyar pavilon a biennálé idei felhozatalában?

M: Magyarországon a nyílt felhívás eredményét 2020 decemberében hirdették ki, és nekünk már a pályázati anyag leadásakor megvolt az arculatunk, a 3D tervek látványvilága, és a szem motívum, amit Zsófi egyik munkájából emeltek ki a grafikusok. Amíg mi már hónapok óta haladtunk a pályázati tervek kivitelezésével, addig sok más ország még a saját nemzeti pavilonjának a felhívását sem tette közzé, tartva a pandémia okozta csúszásoktól. Körülbelül fél éve dolgoztunk az anyagon, amikor egyszer csak a főkurátor, Cecilia Alemani bejelentette a biennálé címét és tematikáját…

Zs: … aminek hírére először teljesen összeomlottam, azt gondoltam, hogy úgy fog tűnni direkt ültünk fel a központi tematika hullámára, mert annyira passzolt a mi anyagunk a központi kiállítás koncepciójához. Majd a helyzet még tovább fokozódott, amikor a szem motívumokat kiemelő arculatot is közzétették.

M: Hihetetlen együttállásba sikerült belefutnunk az egész biennáléval – sokáig latolgattuk, hogy vagy a mi anyagunk inspirálta a főkurátort, vagy mi kaptuk el a világ rezdülését. Szóval a véletlen konstellációknak köszönhetően a magyar pavilon nagyon koherensen illeszkedik a központi tematikához, megállja a helyét a mezőnyben, ami nagyrészt női alkotókat, női technikákat mutat, és a női identitás körüli anomáliákat térképezi fel, gyakran történeti perspektívából. Továbbá a Zsófi szobrait is leíró totemszerűség és archaikusság is mind olyan referencia, amely több alkotónál és műnél is előkerült. A szobrokat jellemző metamorfózis is fontos elem, és ez a fajta folyamatszerűség, átalakulás sok más munkánál ugyancsak tetten érhető.

Zs: A meditatív folyamatokból, fragmentumokból felépülő munkák több helyen visszaköszöntek a biennálén, és én úgy láttam, hogy sokszor van jelen a művekben az elmúlásra, a test esendőségére való utalás is, amihez szintén tudtunk kapcsolódni. Továbbá egyfajta ciklikusság, és a nagy egészhez való kapcsolódásnak a vágya ugyancsak sok esetben fellelhető volt, az eziránti sóvárgás a mi koncepciónkban is megjelenik.

Hogyan viszonyul a kiállításotok a magyar pavilonhoz és annak történetéhez?

M: A magyar pavilon tere egy nagyon speciális térszerkezet, nem egy klasszikus white cube tér. Az 1909-ben átadott szecessziós épületet Maróti Géza tervezte a Gesamtkunstwerk jegyében, majd a II. világháborút követően modernizálták az egész épületet, akkor kapta meg a mai arculatát. A térszerkesztés azonban maradt tengelyszimmetrikus, ami nem könnyíti meg a berendezését. Úgy döntöttünk, hogy a pavilon szimmetrikusságát mint adottságot vesszük alapul, ami szépen rímelt a Zsófi által is használt kompozíciós elvre. Emellett volt egy történeti szál, amihez vizuálisan is tudtunk kapcsolódni – az épület régi mozaik képeit a modernizáció során befalazták, ekkor készült a pavilon mögött álló, négyalakos mozaikoszlop, melyen az elfalazott mozaikképek replikája látható. Ezekkel együtt Zsófi mozaikokkal kirakott metamorfikus szobrai szép ívet rajzoltak a történetiség és az aktualitás között.

Zs: Fontos volt számunkra, hogy a kiállítás a tér adottságaihoz illeszkedjen. Ami az egyik térfélben megjelenik, annak a tükörképe látható az arra szimmetrikus teremben, de nem a figurák pontos replikája, hanem egy átalakult változtuk. Olyan, mintha lenne két dimenzió, ahol a kialakulóban lévő testek magukra tekintenek, de másnak látják saját képüket. Egy másik fontos motívum pedig a végtelen jel volt számunkra, amely által a pavilon az örökös küzdelem terévé lényegül át.

A nőkkel való közös munka több ponton is visszaköszönt, a magyar design legfontosabb női karakterei tűntek fel a biennálés szereplésetek alatt: a DE_FORM stúdió tervezte az arculatot, Lőrincz Réka ékszertervező brossait viseltétek a megnyitón, és Tomcsányi Dóra divattervezővel is dolgoztatok, mindezt konzisztensen kommunikáltátok az Instagramon. Mennyire volt mindez tudatos tőletek?

M: Örülünk, ha mindez kívülről is így látszik, mert igen, valóban tudatos volt minden, és törekedtünk arra, hogy a legjobbakkal dolgozzunk együtt. Kortárs művészettel foglalkozunk, vizuális jelek között töltjük a napjainkat, így nagyon örültünk, hogy olyan alkotókat is “meghívhatunk” a projektbe, akiknek a munkásságát mi magunk (is) sokra tartjuk. A DE_FORM csapatával már a pályázati anyagunk készítésekor felvettük a kapcsolatot, csakúgy, ahogy Horváth Orsolyát is az első pillanatban felkértük a látványtervek megalkotására. Amikor kiderült, hogy támogatói felajánlásoknak köszönhetően a projekthez textilszatyrok készülhetnek, akkor Tomcsányi Dórit kerestük meg az ötlettel, aki nagy örömünkre azonnal igent mondott. A Lőrincz Réka-brossnak pedig külön története van…

Zs: …Móninak a Velencében töltött idő alatt volt a születésnapja, ajándékba megvettem neki Lőrincz Réka brossát, amit már előre kinézett magának, de semmit nem tudott az én akciómról, meglepetésnek szántam.

Az Artsy.net a legjobb 10 pavilon közé sorolta a ti kiállításotokat is. Az elismeréseken túl mit adott még hozzá a szakmai utatokhoz a biennálés jelenlét?

Zs: Fantasztikus szakmai tapasztalat volt másfél éven keresztül együtt dolgozni, korábban soha nem töltöttem ennyi időt egy kiállítás megvalósításával és ilyen hosszú távú együttműködésben sem volt részem egy kurátorral sem. Néha nehéz volt kezelnem, hogy nemcsak önmagamért, hanem valaki másért is felelősséggel tartozom. Tudni, hogy ha valamit elrontok, vagy nem vállalok el, akkor vele is kiszúrok. Alapvetően kihívás számomra bizalmat építeni hasonló helyzetekben, például ezelőtt elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaki más fizikailag belenyúljon a munkámba. Most ez megtörtént, voltak segítőim, akik a kivitelezésben részt vettek és nagyon jól sült el, sokszor nagy megkönnyebbülést is jelentett. Nemcsak azért, mert gyorsabban tudtam haladni, hanem mert jó volt tudni, hogy velem van egy csapat, akik átérzik a helyzet súlyát, és igyekeznek a legtöbbet kihozni belőle. Ez erőt adott a krízishelyzetekben és később a sikerekben osztozni is nagyon jó érzés volt.

M: A projekt legelején mögénk állt Spengler Katalin és Somlói Zsolt műgyűjtő páros, és Kati az első ötletelős találkozónk alkalmával mondta, hogy a ti kettősötök dinamikája – filmes hasonlattal – úgy fog alakulni, hogy „Zsófi lesz a primadonna, és te pedig a rendező”. Ez annyira megtetszett, hogy attól a pillanattól minden erőmmel azon voltam, hogy Zsófinak primadonna módjára mindene meglegyen! A “minden” előteremtéséhez pedig rengeteg segítségre volt szükség. Leírhatatlanul sok embernek vagyunk hálásak! A pavilonba kihelyezett impresszum fal több mint felét betölti azok, akiknek köszönettel tartozunk. Molnár Dóri és Reszegi Judit neveit külön is kiemelném, mert az ő segítő elköteleződésük nélkül sok helyzetben elvéreztünk volna, ahogy Dénes Andrea, Balázs Árpád és Barta Péter támogatása nélkül is. Ezek a kapcsolatok idővel barátságokká alakultak, és fantasztikus érzés volt, hogy nemcsak anyagi támogatást kapunk, hanem emberileg is izgulnak értünk és a projektért. Hasonló barátságba forduló együttműködés alakult ki Zsófi bécsi galériásával, a Gianni Manhattan alapító tulajdonosával, Laurával és a férjével Jamessel, aki szintén művész! Az pedig nagy önbizalmat adott projektmenedzsment terén, hogy rengeteg szituációt és kapcsolatot sikerült koordinálnom.

A helyszínen még milyen szakmai visszajelzéseket kaptatok?

Zsófi: Velencében sokan anélkül ráéreztek a munkák hátterére, hogy elmagyaráztuk volna nekik, hogy mit látnak, a látogatók egy-egy motívum kapcsán maguktól is elő tudtak hívni referenciákat. Ezt jó volt megtapasztalni, mert ez azt jelenti, hogy tudnak kapcsolódni a kiállításhoz. A nemzetközi szakemberek is nagyon pozitívan jeleztek vissza a szereplésünkre. Egy berlini galériás például lelkesen megállapította, hogy a szobrok olyanok, mintha egyesítenék a központi kiállítás különböző elemeit.


*Korábban 2011-ben Németh Hajnal projektjében, 1997-ben El-Hassan Róza, Herskó Judit és Köves Éva kiállításán (nemzeti biztos: Néray Katalin), 1982-ben pedig Schaár Erzsébet posztumusz tárlatán fogadott a magyar pavilon női alkotókat.


Inkább nyomtatott formában olvasnál? Most megrendelheted a Hype&Hyper magazin negyedik számát a Store oldalunkról!


Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük