Generációs életérzés rajzfilmkockákba sűrítve | Interjú a Berlinalén elismert Erhardt Domonkos animációs filmessel

Generációs életérzés rajzfilmkockákba sűrítve | Interjú a Berlinalén elismert Erhardt Domonkos animációs filmessel

Ahogy mi is beszámoltunk róla korábban, Erhardt Domonkos Szemem sarka című animációs filmjét a Berlini Filmfesztivál Generation 14+ kategóriájában oklevéllel ismerték el, így a fiatal animációs szakember ennek kapcsán mesélt karrierlehetőségekről, motivációról és vizuális stílusokról.

Fotó: Gaál Dániel

Hogy kerültél az animáció szakma közelébe, mikor kezdett el érdekelni?

Az én rajzos „karrierem” is gyerekkorban kezdődött, amikor dínókat rajzolgattam, ami aztán átcsapott a matekfüzetbe jegyzetelés helyetti skiccelgetésbe. Ezt persze se a szüleim, se a tanárok nem igazán díjazták. Aztán a gimnázium alatt kezdett kikristályosodni, hogy igazából engem csak a rajzolás érdekel, úgyhogy ebben az irányban szerettem volna továbbtanulni. Felvételiztem a Képzőre és a MOME-ra (Magyar Képzőművészeti Egyetem és Moholy-Nagy Művészeti Egyetem – a szerk.), de első körben nem vettek fel egyik helyre sem. Már a gimiben elkezdtem képregényeket rajzolni, és ennek nyomán jelentkeztem egy OKJ-s animációs képzésre, itt találkoztam először az animációval. Aztán közben újra megpróbáltam az egyetemet, fel is vettek a MOME-ra animáció szakra, de először befejeztem ezt a képzést. Utána elvégeztem a BA-t, egy időre szüneteltettem a sulit és elmentem dolgozni, megalapítottuk a saját stúdiónkat, aztán a mesterszakot is megcsináltam. Közben elkezdtem tanítani is: már második félév a mostani, hogy a budapesti Metropolitan Egyetemen oktatok az animáció szakon. Bár nagyon jó élmény a fiatal, csillogó szemű diákok közt lenni, a tanítás nekem mindenképp egy mellékállás, az animáció és a Piros Stúdió az első.

Mikor és kivel alapítottátok a Piros Stúdiót?

Négy éve indultunk Hlavay Bencével, amikor kikerültünk a BA képzésről. Közösen dolgoztunk egy animációs sorozat gyártásán layoutos animátorként, és ott fogalmazódott meg bennünk, hogy szeretnénk valami olyasmit alkotni, amihez kicsit több közünk van, ne csak egy kis pont legyünk a stáblistán, hanem nagyobb arányban tudjanak megjelenni a saját ötleteink. Bár kétségkívül nagyon hasznos volt, hogy egy ilyen nagy gyártásba is belepillanthattunk. Elkezdtünk magunk mellé néhány embert gyűjteni, és a mostani felállással komolyan, főállásban egy éve csináljuk.

Szerzői filmekkel foglalkoztok inkább, vagy reklámok is jöhetnek?

Szerintem a kettő nem zárja ki egymást, mi mindig igyekezzük a megrendelői munkákba is belevinni az egyetemen tanult szerzőiséget, az egyedi látásmódot. Saját projektekkel is foglalkozunk természetesen, tervezünk sorozatot is készíteni vagy kisfilmeket, ezeknek a finanszírozását nyilván pályázás útján kell majd megoldani. Nagyon sok lehetőség van az aminációban, csak tudni kell vele élni!

Mikor jött az első ötlet a Szemem sarkához?

Eleve már úgy kellett jelentkezni a MOME-n a mesterképzésre, hogy vittem egy mesterprojektet, ekkor elkezdett összeállni a fejemben ez a film. Persze akkor még csak kezdetleges formában volt, teljesen más volt a stílusa is, de a koncepció nagyjából megvolt, hogy miből legyen majd a diplomafilmem. Maga a sztori egy generációs kérdést, problémát dolgoz fel: együtt vagyok valakivel, akit nagyon szeretek, és el tudom vele képzelni a jövőmet, de az is izgatja a fantáziámat, hogy milyen lehetne az életem akkor, ha valaki mással lennék. József Attila egyik levelében találtam erre egy jó megerősítést, amit az egyik szerelmének, Vágó Mártának írt, és azon tanakodott benne, hogy nem tudja eldönteni, hogy Mártiba szerelmes-e, vagy magába a szerelembe, ami ebben a pillanatban Márti formájú a számára. Ez az érzés, kérdés volt az alap, és utána jött, hogy egy buszos helyzetbe fogom beletenni az egészet. Tetszett az a jelenség, hogy ha este kint már sötét van, a buszon bent pedig világít a lámpa, akkor az utasok az ablakban nem annyira a külvilágot látják, hanem az üveg mintegy tükörként a másik sor arcait veri vissza.

Elég markáns látványvilága van a filmnek, ez a te saját signature stílusod, amit viszel majd tovább, vagy kifejezetten csak erre a filmre alkottad meg?

Mindig szeretem a stílusomat fejleszteni. Majd 80 éves koromban lehet, hogy be tudom már azonosítani, hogy na ez az én világom, de most még nem szeretném magam bekorlátozni. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek állandó elemek a rajzaimban, amiket szívesen viszek tovább, legyen szó apró részletekről vagy vonalvezetésről. A stílust mindig az adott projekthez igazítom, úgy, hogy azért legyen bennünk mindig valami „domiság”. Itt kifejezetten szerettem volna a képregények vizualitását, síkszerű gondolkodását is visszahozni, és a karakterek hullámzó vonalvezetése is egy olyan irány, ami engem most nagyon foglalkoztat. Úgy gondolom, ennek a filmnek a látványa mindenképp egy mérföldkőnek számít a karrieremben.

És hogy került a filmed a Berlinaléra?

Az iskola több diák filmjét is nevezte fesztiválokra, de végül az enyém volt az egyetlen, amit kiválasztottak – emiatt az egyik szemem sír, a másik nevet. Nagyon örülök, hogy a Generation 14+ szekcióba került, látva az ott levetített filmeket, nagyon jó társaságba kerültem. Azt érzem, hogy igazán megértették, hogy kinek, miért és miről szól, az a generáció díjazta a filmemet, akikről és akiknek ez igazából szól. Nagyon boldog vagyok ettől a mai napig, de attól kicsit furcsán éreztem magam, hogy én voltam a „rendes” filmesek közt az egyetlen animációs... Azóta a Berlinale nyomán több fesztiválra is hívtak, illetve neveztük mi is több helyre, örülnék, ha minél több fesztiválra be tudna kerülni.

Fotó: Gaál Dániel

Van kedvenc animációs filmed?

Sok olyan alkotó van, aki a vizuális történetmesélés és a látvány terén hat rám, de ha egy animációs filmet kellene mondanom, akkor az a Sony Animation Studio Oscar-díjas Into the Spiderverse-e lenne. Bámulatos, hogy mennyi kreativitás és mennyi emberi munka van a látványfejlesztésében, ahogy le vannak animálva ezek a figurák, és hogy ezt a képregényes stílust milyen jól adaptálták egy mozgóképes térbe. Szakmai szemmel nézve is tele van finom apróságokkal, hogy például máshogy animálják a kezdő, „pókoskodni tanuló” Pókembert, mint a kiforrott szuperhőst. Ez a film elindított egy teljesen új stílushullámot, ami már a többi nagy stúdiónál is látszik, például a nemrég bemutatott Csizmás Kandúrban is. Jobban merik keverni a 2D-s és 3D-s irányt, és a Pixarnál megszokott, a legutolsó apróságig tökéletesen kidolgozott, szuperrealisztikus hátterektől elrugaszkodnak. Ezt szakemberként nagyon izgalmas figyelni.

A film trailere itt nézhető meg:

Piros Animation| Web | Instagram | Facebook