Grönland megvásárlásának ötletétől a venezuelai áramhálózat lekapcsolásáig Donald Trump külpolitikája rendre feszegeti a hagyományos diplomácia határait – ám új háborúk indítását következetesen kerüli. Csizmazia Gábor, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) John Lukacs Intézetének tudományos főmunkatársa szerint az „America First” logika jegyében Washington gazdasági és katonai erejét is kemény eszközként veti be, akár szövetségeseivel szemben is. Ez a megközelítés rövid távon hozhat eredményeket, de hosszú távon komoly kockázatokat rejt magában.
Az Egyesült Államok jelenlegi külpolitikai mozgásteréről és annak belpolitikai hatásairól szeretném kérdezni. Az utóbbi időben sok izgalmas fejlemény történt Grönlanddal, Venezuelával és Iránnal kapcsolatban. Az első kérdésem: beszélhetünk ma egy koherens amerikai geopolitikáról, vagy inkább eseti, tranzakcióalapú döntések által dominált külpolitikáról?
Valójában a kettő ötvözetéről beszélhetünk. Egyrészt az amerikai geopolitikai iskola alapelvei ma is élnek, tehát van bizonyos folytonosság. Például Venezuela kapcsán Trump nyíltan felelevenítette a 19. századi Monroe-elvet (a nyugati félteke az Egyesült Államok kizárólagos érdekszférájának tekintendő, ahol európai hatalmak sem gyarmatosítással, sem politikai beavatkozással nem léphetnek fel; az Egyesült Államok viszont tartózkodik az európai hatalmi és politikai viszonyokba való beavatkozástól– a szerk.) – ez is mutatja, hogy az amerikai gondolkodást mennyire meghatározzák a saját hagyományai. A másik, változatlan alapelv a 19. század végéről származik: a nemzetközi vizek hajózhatóságának és szabadságának biztosítása. Vagyis az USA mindmáig igényt tart arra, hogy ellenőrizhesse a főbb tengeri kereskedelmi útvonalakat és garantálhassa azok biztonságát. Ezek a hagyományos elvek továbbra is jelen vannak. Ugyanakkor mindezzel párhuzamosan Trump egy „tranzakciós”, eseti alkukra építő külpolitikát visz, sokszor kapkodó vagy következetlen megvalósítással. Így próbálja a fent említett amerikai igényeket a konkrét terepeken érvényesíteni – Grönland példája is ebbe a mintázatba illeszkedik.
Az olyan kemény eszközök, mint amilyeneket Venezuelában láttunk, szintén részei ennek az eszköztárnak? Vagy inkább egy kevésbé tudatos, ad hoc jellegű megoldásról volt szó?
Egyrészt a venezuelai akció egy erődemonstráció volt: az USA megmutatta technológiai fölényét, amin sokan megdöbbentek. Ugyanakkor a „kemény” eszköztár nem merül ki a katonai erőben – a gazdasági eszközök is beletartoznak. A tavalyi nemzetbiztonsági stratégia kimondja, hogy az Egyesült Államok vámokkal is igyekszik befolyásolni más országokat és térségeket. Vagyis a vámok nem pusztán gazdaságpolitikai eszközök, hanem kül- és biztonságpolitikai fegyverek is. Ezt láttuk tavaly is: az USA a Japánnal, Dél-Koreával és az EU-val kötött kereskedelmi alkukban keményen összekapcsolta a kereskedelmi és a biztonsági kérdéseket. Az amerikai fél a kereskedelmi vitákat is összekapcsolta a védelmi garanciákkal. A vámok tehát afféle furkósbotként jelentek meg a külpolitikai eszköztárban: az USA gazdasági erejével nemcsak „vonzóerőt” gyakorolhat, hanem büntethet is. Ez mára állandó elem lett Trump külpolitikájában. Emellett a katonai erő demonstrálása is része maradt az eszköztárnak (Trump a „béke ereje” jegyében igyekszik elkerülni az új háborúkat).
Térjünk át konkrétan Grönlandra. Hogyan került most a külpolitikai vita középpontjába Grönland az Egyesült Államokban? Egy szélesebb stratégiáról van szó, vagy ez a szokásos trumpi politikai eszköz? Arra gondolok, amit „visszafelé tárgyalásnak” neveznek: először mondok egy nagyon merészet, aztán lassan visszafele lépkedek, amíg el nem érem a valódi célomat. Mit látunk most a Grönland-ügyben?
Valóban kettős a kép. Operatív szinten látható a „visszafelé tárgyalás” taktikája. Nemrég a dán miniszterelnök Washingtonban tárgyalt az amerikai alelnökkel és Marco Rubio szenátorral. Rubio felvetette Grönland megvásárlását, de a megbeszélés higgadt, ésszerű hangnemben zajlott, és nem hozott áttörést. Ezután Trump – aki jelen sem volt a találkozón – nyilvánosan elkezdte hangoztatni, hogy így vagy úgy, de megszerzi a szigetet, sőt büntetővámokat is belengetett Dánia ellen. Ez a módszer egyértelműen megmutatkozott. Ugyanakkor nem gondolom, hogy mindez egy átfogó stratégia része lenne. Az említett nemzetbiztonsági stratégia egyetlen szóval sem említi Grönlandot. Az északi-sarkvidéki jelenlét évek óta napirenden van az amerikai külpolitikában, de Grönland eddig egyáltalán nem szerepelt az amerikai stratégiákban. Összességében tehát Grönland kérdése útközben merült fel: Trump váratlanul bejelentette, hogy elnöksége alatt amerikai fennhatóság alá vonná a szigetet. A részletek is csak szivárogtatásokból ismertek. Elvileg több forgatókönyv is szóba került – az amerikai beruházások és katonai jelenlét békés fokozásától a sziget megvásárlásán át egészen a katonai megszállásig –, de ez utóbbit szinte mindenki valószínűtlennek tartja.
A kínai és orosz tényezőt is gyakran emlegetik Grönland kapcsán. Az egyik megközelítés szerint a ritkaföldfémek, a másik szerint a hajózási útvonalak miatt érdekes a sziget. Valójában az utóbbiról lenne szó? Tényleg félnek ettől az amerikaiak, vagy csak ezzel indokolják a lépéseiket?
Szerintem elsősorban a hajózási útvonalak miatt aggódnak az amerikaiak – a ritkaföldfémeknél ezt fontosabbnak tartják. Az amerikai retorikából is ez érződik. Nemcsak Trump beszél erről: kormánya több tagja is utalt rá, hogy elvileg nincs ok kapkodásra, hiszen Dánia NATO-tagállam. Ha tehát orosz vagy kínai agresszió érné Grönlandot, a NATO kollektív védelme alapján az USA is megvédené a szigetet. Az amerikai nyilatkozatokból mégis kihallatszik, hogy Washington nem bízik Európában. Úgy vélik, sem a dánok, sem pláne a csekély létszámú grönlandi lakosság nem tudná megvédeni a szigetet, nincs elég elrettentő erejük. Ezt a feladatot valójában az amerikaiak vállalják magukra. Van is benne igazság, de ez rámutat egy kellemetlen tényre: hiába növelik papíron védelmi kiadásaikat az európaiak, Amerika továbbra sem bízik a valódi katonai képességeikben.
Végül: a Grönland-ügy előképe lehet annak, ahogyan az Egyesült Államok ezentúl a külpolitikáját folytatja? A szövetségeseknek fel kell készülniük arra, hogy Washington így viszonyul majd a számára stratégiailag fontos térségekhez? Vagy inkább csak egyszeri jelzés volt?
Részben előkép, de valójában eddig is ebbe az irányba tartottak. Az USA továbbra is keményen, a saját érdekei szerint, gyakran a szabályokat áthágva lép fel – nem finomkodik. Grönland csak egy újabb példa a sorban (a venezuelai és iráni fellépésekhez hasonlóan), annyi különbséggel, hogy most egy katonai szövetségen belül merült fel konfliktus. Nem valószínű, hogy Washington a NATO-t akarná megbontani – a szövetségesek megosztása benne van Trump logikájában, de maga a NATO hasznos Amerika számára. Összességében Grönland esete egy sajátos, de nem példátlan jelenség, amely módszertanilag illeszkedik a korábbi amerikai lépések sorába. Nem egy radikálisan új irány, inkább a folytonosság része.
Csizmazia Gábor az NKE John Lukács Intézetének tudományos főmunkatársa. Kutatásai elsősorban az Egyesült Államok bel- és külpolitikájára, az amerikai konzervatív gondolkodás alakulására, valamint az egyes elnöki adminisztrációk stratégiai világképére fókuszálnak. Elemzéseiben rendszeresen foglalkozik a Republikánus Párt belső átalakulásával, a Trump-, a Biden- és korábban az Obama-adminisztráció külpolitikai irányvonalaival, illetve az amerikai globális szerep változásaival.