A gyarmatosítás sötét múltja árnyékot vet Nyugat-Európára. De a hódításnak voltak világosabb oldalai is: mit adott India számára Nagy-Britannia? Ki szabadította fel és szüntette meg a rabszolgaságot? Milyen mértékben fizetjük ma a gyarmatosítás súlyos árát? Interjúnk Nigel Biggar oxfordi professzorral.
Bűntudatot érez az Egyesült Királyság gyarmatosító múltja miatt?
Nem, nem érzek bűntudatot, mert nem én tettem, így nem vagyok érte felelős. Emellett ellenállok a baloldal részéről érkező nyomásnak, hogy bűntudatot érezzek. Ha bűntudatot érzel, akkor politikailag könnyen manipulálhatóvá válsz. Nem csak azért nem kell bűntudatot éreznünk, mert nem mi követtük el – azok, akik részt vettek a Brit Birodalomban, ma már halottak –, hanem azért sem, mert az birodalom jelentős eredményeket is elért, még ha volt is sötét oldala. Tehát ha valamit éreznünk kell, az legyen a rossz feletti gyász és a jó dolgok elismerése.
Ha megnézzük a közvéleményt az Egyesült Államokban, Franciaországban vagy akár az Egyesült Királyságban, erős politikai és társadalmi nyomás van a gyarmati múlt megtagadására és megszégyenítésére.
Ez a nyomás részben az egyetemekről és természetesen antirasszista lobbi-csoportoktól jön. Az értelmiségi középosztályra nehezedik, akik semmit sem tudnak a történelemről, de tudják, hogy „rasszistának lenni rossz”, ezért hajlamosak elfogadni, amit a baloldal mond nekik.
Mi ennek a jelenségnek a pszichológiája?
Ez részben a baloldal régi kapitalista Nyugat-ellenes kritikájának folytatása. Gyakran megfigyelhető, hogy a baloldal feladta a gazdasági harcot, mivel a szocializmus és a kommunizmus mint gazdasági projekt hitelét vesztette. Az újbaloldal ezért a kultúrára, különösen a faji kérdésekre koncentrál Amerikában és Nagy-Britanniában. Az érvelés: Nagy-Britannia rendszerszinten rasszista, mert a gyarmati múltja lényegében rasszista volt, tehát el kell utasítanunk 350 évnyi gyarmati múltat. Le kell dönteni a szobrokat, átnevezni a helyeket, hogy megtisztuljunk a rendszerszintű rasszizmustól. De Nagy-Britannia nem rendszerszinten rasszista, és a gyarmati történelmünk sem volt lényegében rasszista, tehát ez az érvelés szembemegy a tényekkel. A baloldali nézőpont nem szkeptikusan és ésszel válaszol, hanem agresszíven, mert nem akar hallani az ellenvéleményekről. És itt válik érdekessé a pszichológia, mert ez már nem eszmékről szól. Mély érdekeltségek állnak a háttérben, amelyek nem akarják hallani az ellentmondást. Az önigazolás veszélyes, mert mások bántalmazásához vezet.
Említette, hogy az értelmiségi középosztály a rasszistának való megbélyegéstől fél, mert nem ismeri a történelmet. Hogyan lehetne őket megfelelően oktatni?
Amikor én iskolába jártam az 1960-as években, egy olyan narratívát tanultunk Nagy-Britannia fejlődéséről, amely a királyi hatalom alkotmányos korlátozásáról szólt. Az elmúlt évtizedekben ezt a történelemtanítást elhagyták, és ehelyett a diákokat arra kérik, hogy képzeljék el, milyen lehetett rabszolgának lenni, vagy az első világháborús lövészárkokban harcolni. Csak kiragadott jeleneteket látnak – a nácikat, a rabszolgaságot – és semmilyen folytonosságérzékük nincs a történelemről. Az emberek műveltek, de történelmileg nem tudják, hogyan jutottunk el oda, ahol most vagyunk.
A gyarmati múlt sötét oldalát jól ismerjük. Megmutatná a világosabb oldalát is?
150 évnyi brit részvétel után a rabszolgakereskedelemben és rabszolgatartásban, a Brit Birodalom 1807-ben eltörölte a rabszolgakereskedelmet, 1833-ban magát a rabszolgaságot is, majd másfél évszázadon át használta hatalmát a rabszolgaság felszámolására Brazíliában, Afrikában, Indiában és Malajziában. Emellett a Brit Birodalom alatt születtek és fejlődtek ki az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és Izrael – mindegyikük ma a világ legprosperálóbb és legliberálisabb államai közé tartozik. 1940 májusa és 1941 júniusa között – amikor Franciaország elbukott, de a Szovjetuniót még nem támadták meg – a Brit Birodalom volt az egyetlen katonai erő, amely szembeszállt a náci Németországgal (Görögország kivételével). Bár a második világháborús győzelem inkább Amerikának és a Szovjeteknek köszönhető, ha Nagy-Britannia nem áll ellen ebben az időszakban, a normandiai partraszállás talán meg sem történik.
Egy francia szenátor Párizsban azt mondta, hogy a francia gyarmatosítás nem volt rémálom, mint a brit, hanem civilizációs folyamat Észak-Afrikában. Egyetért?
Igen, gyakran hasonlítják össze a francia és a brit birodalmat. A brit birodalom kereskedelemről szólt, főként Indiával és Afrikával. A kereskedelemben önmagában nincs semmi rossz, és a 19. századtól kezdve erősödött a humanitárius, civilizációs küldetés. Ahogy teltek az évek és újabb területeket szereztek, Nagy-Britannia felismerte felelősségét, hogy stabil politikai környezetet építsen, amely ösztönözte a brit befektetőket, hogy pénzt fektessenek be és fejlesszék a gazdaságot. Bár gyakran háborúval szerezték meg a területeket, idővel nőtt a humanitárius és liberális indíttatás, és a britek igyekeztek stabil államokat kiépíteni. Az 1820-as években India három fő városát – Kalkutta, Bombay, Chennai – skótok irányították, akik azt mondták: „nem leszünk itt örökké – annyit tehetünk, hogy egy stabil államot építünk, majd méltósággal távozunk”. Már akkor is volt tudatosság abban, hogy valami értékeset kell építeni, amit majd át lehet adni. A második világháború idején a Brit Birodalom legnagyobb hadereje indiai önkéntesekből állt. Miért harcoltak brit zászló alatt? Nem azért, mert a briteket örökre ott akarták, hanem mert nem akarták, hogy Japán uralja Indiát – inkább az általuk ismert brit intézményeken keresztül akarták irányítani. Ez bizonyos mértékben elismerése a birodalomnak.
A múlt mögöttünk van – térjünk vissza a jelenbe. A gyarmati múlt következményei ma is érezhetők. A chicken tikka masala Glasgow-ban született – ez jó következmény –, de London külvárosai este 9 után már nem azok. Hogyan lehet kezelni a negatív következményeket?
Meg kell különböztetnünk a gyarmati örökséget a bevándorlástól. Sok bevándorló nem a birodalomból jött, de sokan igen – főleg a második világháború után, amikor India és Pakisztán lakosait bátorították, hogy dolgozzanak brit gyárakban vagy buszsofőrként Londonban. Ezek az emberek – főként az indiaiak – nagyon eltérő kultúrákból jöttek, és nem mindig sikerült teljesen integrálni őket, mert ez nehéz folyamat. Mégis úgy látom, hogy Nagy-Britanniában jobban sikerült ez, mint Franciaországban.
Mégis, valahol kisiklott az integráció.
Ha tömegesen érkeznek bevándorlók, fennáll a gettósodás veszélye. Leedsben éltem, és Bradfordban nagy pakisztáni közösség van. Egyszer megkérdeztem az anglikán egyház egyik helyi munkatársát: mit tesznek a brit-pakisztáni kapcsolatok építéséért? Azt mondta: „megpróbáljuk, de a pakisztáni közösség nem érdeklődik, mert megvan mindenük: boltjaik, mecsetjeik, kereskedelmük – miért kéne integrálódniuk?” Teljesen önellátóak, ami probléma a társadalmi kohézió szempontjából. Ezért is fontos az ellenőrzött bevándorlás. Nem kell mindenkit elutasítani – hozhatnak szükséges készségeket, új gondolkodásmódot –, de a bevándorlóknak kötelességük tanulni, ha ide jönnek. El kell fogadniuk a törvényeinket, szokásainkat, társadalmi szabályainkat. Nehéz egy olyan tömeggel kommunikálni, akik a világ másik oldaláról jöttek és megtartják saját életmódjukat. De az én életem során az integráció rengeteget javult: például Boris Johnson kormányában a főbb minisztériumokat szinte kivétel nélkül nem fehér származású politikusok vezették. Ami meglepő volt: mindez nem volt vitatott, mert ezek az emberek brit neveltetést kaptak és értik az országot.
Egy idős professzor, aki Ceylonon – a mai Srí Lankán – született, azt mondta, hogy a nemzetközi cégeken keresztül új gyarmatosítás zajlik. Ott azokat, akik nemzetközi cégnél dolgoznak, „kókuszdiónak” hívják: kívül fekete, belül fehér. Mit gondol az új gyarmatosításról?
A birodalmak különböző formákat öltenek, a Brit Birodalom is létezett formálisan és informálisan. Az informális birodalom például a brit tőke befektetése volt vasútépítésre Argentínában, vagy a kultúra puha hatalma. A multinacionális cégek birodalmi dominanciája valóban válthat ki ellenérzéseket. A hatalmi egyenlőtlenség – egyesek uralkodnak, mások uraltak – az élet része. Az én életem során az USA lett a Nyugat domináns hatalma, és emlékszem, hogy a britek ezt kezdetben nehezen viselték. Az uralkodóknak erkölcsi kötelességük van – ha pedig sikeresek akarnak lenni, érzékenyen kell bánniuk azokkal, akiket uralnak, különben reakciót váltanak ki, ami akár üzletileg is ártalmas lehet. Ha csak haszonelvű vagy, és jól akarsz járni, ne alázd meg a helyieket. „Kókuszdiónak” nevezni valakit? A világot fehérre és feketére osztani túlzott leegyszerűsítés – a kultúrák folyamatosan hatnak egymásra és tanulnak egymástól.
Nigel Biggar az Oxfordi Egyetem emeritus morálteológia-professzora, valamint a Pusey House „Distinguished Scholar in Residence”-e. A Colonialism: A Moral Reckoning című könyv szerzője, amely a Sunday Times sikerlistáján szerepelt. A Free Speech Union kuratóriumának elnöke. Hobbija a csataterek látogatása. 1973-ban Skóciából Iránon és Afganisztánon át vezetett autóval Indiába, 2015-ben és 2017-ben pedig végiggyalogolta Közép-Kréta hegyeit Patrick Leigh-Fermor és társai nyomában, akik elrabolták Kreipe tábornokot 1944 tavaszán.
Dinamikus művészet és hagyományos farsangtemetés – téli úti célok Közép-Európában
Az emberi lét határai érdekelnek | Interjú Elizabeth Chai Vásárhelyi Oscar-díjas rendezővel
