Hajlamosak vagyunk Iránra kizárólag a konfliktusok, az atomvita vagy az autoriter állam felől nézni, miközben ezzel éppen az tűnik el a képből, ami az ország belső logikáját érthetővé tenné. N. Rózsa Erzsébettel arról beszélgettünk, miért félrevezető a leegyszerűsítő nyugati Irán-kép, hogyan él egymás mellett civilizációs emlékezet, síita állameszme és modern köztársasági intézményrendszer, és miért nem lehet egy ilyen társadalmat kívülről újraprogramozni.
Miért ilyen nehéz kívülről megérteni az iráni társadalmat? Van-e néhány olyan alapkulcs, amely nélkül félreértelmezzük az ország működését?
Egyrészt azért, mert évtizedek óta szinte kizárólag a negatívumok felől beszélünk Iránról. A legtöbb európainak nincs személyes tapasztalata az országról, ezért a kép gyorsan leegyszerűsödik: fundamentalizmus, terror, síita teokrácia, elnyomás. Pedig az első fontos állítás az, hogy Irán nem pusztán egy rezsim, hanem egy erős történeti öntudattal rendelkező nemzetállam. Az iszlám forradalom nem kalifátust, nem imámátust és nem emirátust hozott létre, hanem köztársaságot, ráadásul olyan politikai kultúrában, ahol a modern intézményeknek több mint százéves hagyománya van. Az 1905–1911-es alkotmányos forradalommal parlament és alkotmányos monarchia jött létre, vagyis ezek az elemek nem külső importként jelentek meg Iránban. Kívülről ezért egy kettős rendszert látunk: formálisan működnek a köztársaság intézményei, miközben mögöttük egy erős ideológiai felügyeleti rendszer is áll.
Irán történeti önképe ráadásul jóval mélyebbre nyúlik annál, mint ahogy ezt Európából hajlamosak vagyunk elképzelni. Ennek egyik kulcsszövege a Sáhnáme/Királyok könyve, Firdauszí/Ferdószi nagy eposza, amely 1010-re nyerte el végső formáját, és a perzsa történeti tudat egyik alapműve maradt. Ez is segít megérteni, hogy külső fenyegetés esetén miért szorulnak gyakran háttérbe a belső sérelmek: ilyenkor sokak számára előbb az ország léte, és csak utána a rendszerhez való viszony válik kérdéssé.
Sokszor elhangzik, hogy Irán esetében egy több ezer éves civilizációról beszélünk. Ugyanakkor a jelenlegi rendszer mégiscsak egy forradalmi alapból nőtt ki. Hogyan tudja magáévá tenni ezt a múltat, ha eredetileg részben épp azzal szemben jött létre?
Amikor a sah rendszere összeomlott, annak hátterében valódi, mély, össztársadalmi elégedetlenség állt. A folyamat elején egyáltalán nem volt eldöntve, hogy a végén iszlám köztársaság jön létre. A forradalom kezdetben valóban megpróbált leszámolni számos régi, preiszlám vagy népi hagyománnyal, de hamar kiderült, hogy ezeket nem lehet egyszerűen eltörölni. Nem sikerült eltüntetni az iráni újévhez és a tavaszi megújuláshoz kapcsolódó szokásokat sem; inkább fokozatosan ráépültek a rendszer új szimbolikus rendjére. Ebben nagyon fontos szerepe volt az Irán-Irak-háborúnak is, amely a forradalom utáni új rendet végül megszilárdította.
Én ezért szoktam úgy tanítani Iránt, mint egy háromrétegű identitást: irániság, iszlám és köztársaság. Az irániság a történeti mélységet és a civilizációs önképet jelenti, az iszlám ezen belül kifejezetten a síita hagyományt, a köztársaság pedig a modern politikai intézményrendszert. A Szafavidák kora ebből a szempontból különösen meghatározó: 1501-től a tizenkét imámos síita iszlám lett Irán államvallása, ami hosszú távon az ország politikai és identitásbeli szerkezetét is döntően formálta.
Mennyire egységes az iráni társadalom háború idején? Kívülről sokszor egyszerre látni az utcai öröm képeit és a gyászt is.
Az a kép, hogy az egyik oldalon emberek ünnepelnek, a másikon pedig a vezetést siratják, szerintem túlságosan leegyszerűsítő. Biztosan voltak olyanok, akik egy-egy pillanatban a rezsimmel szembeni indulatukból reagáltak. De amikor civil áldozatok jelennek meg, amikor a saját városukat, családjukat, iskoláikat, kórházaikat látják veszélyben, akkor egészen más logika lép működésbe. Ilyenkor nem az a kérdés, ki mennyire haragszik a rezsimre, hanem az, hogy legyen vége a háborúnak.
A rendszerrel szembeni elégedetlenség ettől még nem tűnik el, csak átmenetileg háttérbe sorolódik. Külső támadás idején az ellenállás logikája erősödik meg: az emberek elsődlegesen azt akarják, hogy ne rombolják tovább az országukat, és ne kelljen attól tartaniuk, hogy fél év vagy egy év múlva újra ugyanebben a helyzetben találják magukat.
És mi történik akkor, ha egy konfliktus elhúzódik? Felerősödnek a társadalmi törésvonalak?
Amíg lőnek, szerintem kevésbé. A külső támadás idején a társadalom sokszor átmenetileg felfüggeszti a belső vitáit. A háború utáni időszak már más kérdés: ott az lesz döntő, hogy milyen politikai változások következnek, és milyen alkupozíciók alakulnak ki. De fontos látni, hogy intézményi értelemben az állam nem feltétlenül omlik össze akkor sem, amikor kívülről sokan ezt várják. Ezt gyakran a tárgyalódelegációk összetétele is megmutatja: ha a külpolitikai, katonai, nemzetbiztonsági, gazdasági és technikai területek kompetens szereplői egyszerre vannak jelen, az annak a jele, hogy az állam még képes strukturáltan gondolkodni és megállapodásokat előkészíteni.
Az Iránról szóló elemzésekben gyakran előkerülnek olyan kulcsszavak, mint a pragmatizmus, a ravaszság, az alkudozás logikája vagy az indirekt kommunikáció. Helytállóak ezek?
Nagyjából igen, de csak akkor, ha nem egzotikus sajátosságként kezeljük őket. A pragmatizmus nagyon is érzékelhető: már az is pragmatikus működés, ha egy állam úgy ül le tárgyalni, hogy minden érintett területről jelen vannak a kompetens szereplők. De a rendszer egészére is igaz, hogy minden döntésének végső mércéje a saját fennmaradása és mozgásterének megőrzése.
Őszintén szólva a ravaszság és az alkudozás logikája maga a diplomácia. A diplomácia nem diktátum. Nem arról szól, hogy valaki odamegy, és kijelenti, mi fog történni. Az irániak ultimátumot nehezen fogadnak el, tárgyalni viszont tudnak és akarnak – még akkor is, ha az eredmény nem ideális számukra. Ebben nagyon hosszú történeti tapasztalat halmozódott fel.
Az indirekt kommunikáció sem kizárólag iráni jelenség. A közel-keleti diplomáciában és a nagyhatalmi politikában egyaránt mindennapos, hogy a nyilvános beszéd és a háttérben zajló egyeztetés nem ugyanaz. Az iráni működés megértéséhez ezért nem elég azt nézni, mi hangzik el egy sajtótájékoztatón; azt is figyelni kell, milyen csatornák, közvetítők és hallgatólagos üzenetek mozognak a háttérben.
Hogyan látszik mindez a nukleáris programról szóló vitában?
Az iráni nukleáris program ügyében nem tegnap kezdődtek a tárgyalások. Évtizedek óta zajlanak, és volt egy olyan megállapodás is, amelyben Irán vállalta, hogy a program civil célú keretek között, nemzetközi ellenőrzés mellett marad. A JCPOA 3,67 százalékban húzta meg a dúsítás felső határát, és részletes technikai korlátokat írt elő; a fordulópontot az jelentette, hogy az Egyesült Államok 2018-ban kilépett ebből a megállapodásból. A kérdés tehát nem az, hogy elhisszük-e, amit az irániak mondanak, hanem az, hogy egyszer már létezett egy olyan ellenőrzött keretrendszer, amely ezt nem hitkérdéssé, hanem verifikációs kérdéssé tette. Innen nézve az iráni álláspont egyik visszatérő eleme az, hogy a bizalmi válságot nemcsak Teherán, hanem Washington döntései is mélyítették.
Lehet külső geopolitikai nyomással érdemben irányt szabni Iránnak?
Tartós politikai változást kívülről szerintem nem lehet kierőszakolni. Irán belső átalakulását végső soron az iráni társadalom tudja meghatározni, ha akarja. Külső nyomással lehet költségeket növelni, lehet katonai vagy gazdasági kényszert gyakorolni, de attól egy társadalom nem lesz automatikusan más. Bombázással biztosan nem lehet legitim és stabil belső átalakulást létrehozni.
N. Rózsa Erzsébet Közel-Kelet-szakértő, a Világgazdasági Intézetének tudományos tanácsadója és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem egyetemi tanára. Kutatási területei közé tartozik Egyiptom, Irán és a tágabb közel-keleti térség politikai, társadalmi és biztonságpolitikai folyamatai, különös tekintettel a nukleáris fegyverzetkorlátozásra és az iráni atomprogramra. Az ELTE-n szerzett angol-arab-iráni diplomát, majd nemzetközi kapcsolatokból PhD-fokozatot, 2020-tól az MTA doktora. Több évtizedes kutatói és oktatói tapasztalattal rendelkezik, korábban a Magyar Külügyi Intézet vezető munkatársa volt, és számos nemzetközi kutatási projekt résztvevője, illetve vezetője.
Mennyi az elég? | A mérték kérdését vizsgálja a BIG SEE Festival 2026
Beat a papíron | A Bomo Art Budapest új kollekciója
