Franciaország gazdasági és politikai válsága már nem pusztán belügy: az elszálló államadósság, a reformképtelenség, az elöregedő társadalom és az állandósult politikai instabilitás ma már az egész eurózóna stabilitását fenyegeti. A francia jóléti modell évtizedeken át működött, de mára fenntarthatatlanná vált – miközben minden érdemi reform társadalmi robbanással jár. Azt vizsgáljuk, hogyan jutott idáig Európa második legnagyobb gazdasága, miért vált „túl naggyá a bukáshoz”, és milyen következményekkel járhat mindez az európai projekt jövőjére nézve.
Franciaország államadóssága történelmi csúcson jár: először haladta meg a teljes éves gazdasági kibocsátást, immár több mint 3 billió eurót (a GDP ~112%-át). Ez nem meglepő annak fényében, hogy az ország öt évtizede minden évben deficitet halmoz fel – utoljára 1974-ben zárt kiegyensúlyozott költségvetéssel. A túlköltekezés nyomán mára egy hatalmas adóssághegy tornyosul, és a hiány továbbra is magas (2023-ban a GDP ~5,5%-a). A finanszírozás egyre drágább: évente mintegy 50 milliárd eurót emészt fel az államadósság kamata, ami néhány éven belül akár 80 milliárdra nőhet. Ez az összeg már most is hiányzik más fontos területekről – az oktatástól az egészségügyig.
A politika eddig képtelen volt mederbe terelni a folyamatot. A takarékossági vagy reformkísérletek rendre társadalmi ellenállásba ütköztek, és sorra buktatták meg a kormányokat. Az elmúlt két évben öt miniszterelnök váltotta egymást, ami jól mutatja a krónikus instabilitást. Eközben a befektetők bizalma is repedezik: a francia államkötvények hozama emelkedőben van, időnként már magasabb, mint az olasz papíroké.
A jóléti modell csapdájában
A válság gyökerei a francia jóléti modellben keresendők. A második világháború után Franciaország a világ egyik legnagyvonalúbb jóléti államát építette ki: ingyenes oktatás, általános egészségügy, munkanélküli segély, korai nyugdíj – az állam a „bölcsőtől a sírig” gondoskodott polgárairól. Mindez a nemzeti identitás részévé vált, és évtizedeken át fenntarthatónak is tűnt: a gazdaság gyorsan nőtt, a fiatal népesség aránya magas volt, a bőkezű ellátásokat így viszonylag könnyen finanszírozták.
Csakhogy a bőkezűségnek megvolt az ára. A magas adók ellenére sem fedezték a bevételek a kiadásokat, ezért az állam kezdettől fogva hitelből pótolta a különbözetet. A közös euró bevezetése után a történelmi mélypontra süllyedő kamatok pedig még inkább elodázhatóvá tették a fájdalmas döntéseket – a kormányok inkább tovább nyújtózkodtak a takarónál, semhogy szembemenjenek a választók elvárásaival. Látszólag működött a rendszer, ám a felszín alatt egyre halmozódtak a feszültségek a költekező jóléti állam és a gazdasági realitások között.
Elöregedő társadalom, feszülő nyugdíjrendszer
A valódi töréspontot a demográfiai fordulat hozta el. Franciaország népessége – akárcsak Európa egésze – gyorsan öregszik. Míg néhány évtizede öt aktív kereső jutott egy nyugdíjasra, ma már alig három, és a következő évtizedekben ez az arány tovább romlik. Az emberek tovább élnek, így hosszabb ideig kell nyugdíjat és egészségügyi ellátást biztosítani számukra. A felosztó-kirovó nyugdíjrendszer alapja – miszerint az aktuális járulékfizetők tartják el az aktuális nyugdíjasokat – meginog, ha drasztikusan csökken a járulékfizetők száma.
Mindez példa nélküli terhet ró az államháztartásra.
A nyugdíjak már a teljes francia állami kiadások egynegyedét emésztik fel, többet, mint az oktatásra vagy a honvédelemre fordított összegek. A nyugdíjcélú kiadások a GDP közel 14%-át teszik ki – az OECD-országokban átlagosan alig 8%. Ráadásul a francia nyugdíjasok relatív jövedelmi helyzete is példátlan: átlagos jövedelmük ma már meghaladja az aktív korúak átlagát. Magyarán a rendszer éppen az időseknek biztosít kiemelkedő életszínvonalat, miközben a terheket a csökkenő számú fiatal viseli – ez hosszú távon fenntarthatatlan és komoly társadalmi feszültségek forrása lehet.
Reformok és lázadások
A bajokat orvosolni kellene – csakhogy Franciaországban szinte minden reformkísérletre lázadás a válasz. 2023 elején Macron elnök megpróbálta 62-ről 64 évre emelni a nyugdíjkorhatárt, de országszerte sztrájkok és tömegtüntetések bénították meg az országot. Egyes napokon több mint egymillió ember vonult az utcára, Párizsban pedig a szemétsztrájk miatt bokáig állt a hulladék. A közvélemény elsöprő többsége ellenezte a reformot. Macron végül egy különleges eljárással (a hírhedt 49.3-as cikkellyel) szavazás nélkül vitte át a törvényt, ami tovább fokozta az indulatokat. A kormány alig élte túl az ellene indított bizalmatlansági szavazást, az elnök népszerűsége mélypontra került. Bár a korhatáremelés papíron megvalósult, politikailag megbénította a kabinetet.
Ez nem először történt így: korábban is több nyugdíj- és munkaügyi reformkísérlet futott már zátonyra az utcai nyomás hatására. Így alakult ki a reformképtelenség állapota: mindenki tudja, hogy változtatni kellene, de senki sem képes keresztülvinni az ehhez szükséges döntéseket.
Túl nagy a bukáshoz – európai dominóhatás
Franciaország bajai az egész eurózónára veszélyt jelentenek. A francia gazdaság az euróövezet közel egyötödét adja, így egy esetleges francia államcsőd megrázná az egész európai pénzügyi rendszert. Franciaország egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy elbukjon – és ezt a piac is tudja. Ha azonban a befektetők megrendülnének, és az ország fizetőképessége kérdésessé válna, az dominóként döntené le a gyengébb eurózónás államokat is. Ilyen helyzetben az EU aligha tehetne mást, mint hogy valamilyen formában kimenti Franciaországot, még ha ezzel meg is sérti saját szabályait és elveit. Az európai stabilitási mechanizmus kerete aligha lenne elég ekkora mentőcsomagra, így végső soron az Európai Központi Banknak kellene közbelépnie, korlátlan likviditást biztosítva. Ez azonban veszélyes precedenst teremtene: ha a túlzottan eladósodott nagyhatalmak tudják, hogy bármit megtehetnek következmények nélkül, az könnyen alááshatja a közös valuta iránti bizalmat. Az eurózóna döntéshozói tehát patthelyzetben vannak. Egy francia pénzügyi összeomlás az euró válságát jelentené, de a nyílt monetáris „kimentés” is hitelességi áldozattal járna. A következő éveken múlik, sikerül-e Franciaországot a saját lábára állítani – vagy Európa kénytelen lesz meginni a levét annak, hogy valami nagyon félrement Franciaországban.
Rizs, rokonság, rituálé | Kína ízeinek nyomában Budapesten
Belső ragyogás, külső szabadság | Sonia Zander és az odesszai könnyedség ereje
