Képregény készült Az Operaház Fantomjából

Dolgozik Kevin Eastmannek, ő színezi a Tini Nindzsa Teknőcök címlapjait, de az elmúlt két évben legfőképp a saját képregényét írta és rajzolta – Gaston Leroux Az Operaház Fantomja című regényének 120 oldalas képregény-adaptációja a napokban jelenik meg magyarul. Interjú Varga Tomival!

 

Garfield, Pókember, Transformers – gyerekkorunk füzetes képregényei. Neked is innen indul?

Igen, nekem is a Pókember volt az első, alsós koromban. Ott kezdődött a szerelem. Nem volt könnyű hozzájutni; rokonok, ismerősök füzeteit bújtam leginkább. Az internet megjelenésével aztán kinyílt a világ, tizenévesen magam is rengeteg fordítást készítettem különböző rajongói oldalakra – évekig ez volt a legnagyobb hobbim.

Egy kisebb vargabetű után, végül Amerikában tanultad a képregény-rajzolást. Mesélnél erről? Milyen volt a képzés? Kik tanítottak?

A Kubert School három éven át tartó kőkemény kiképzés volt. Szinte túlzás nélkül mondhatom, hogy éjjel-nappal rajzoltunk, nem volt életünk az iskolán kívül. Nehéz volt bírni, mentálisan és fizikailag is, pedig nekem erős alapot adott, hogy itthon előtte már tanultam grafikát. A képregények készítésének minden szakaszát belénk verték, az alapoktól kezdve: írás, ceruzarajz, tuskihúzás, színezés és feliratozás, digitális és hagyományos technikák – semmi sem maradt ki. Gyakorlati képzés volt, minimális elmélettel, állandó rajzolással, csoportos kiértékelésekkel, minden órán új feladattal. Többek között az itthon is jól ismert Adam és Andy Kubert tanított, rajtuk kívül a legtöbb további tanárom az iskola korábbi diákja volt, és mind aktívan dolgozott az iparban a tanítás mellett.

Kevin Eastmannel is dolgozol. Hogy sikerült vele kapcsolatba kerülnöd? Milyen egy ilyen nagy ikonnal dolgozni? És hát a Tini Nindzsa Teknőcök is elég menő! Főleg színezel neki, ha jól tudom. Ez amúgy mennyire meghatározó egy képregény esetében? Ugyanúgy karaktert, hangulatot adnak a színek, mint maga a rajz?

Az első munkámat 2015-ben, az iskola vége felé kaptam színezőként. Néhány tanárom kifejezetten biztatott, foglalkozzak ezzel, annak ellenére, hogy az igazi elismerést általában inkább a rajzolók és írók kapják. Óriási szerencsém volt, hogy néhány próbaoldalam az IDW főszerkesztőjének kezébe került, és egyből munkát ajánlott egy mini sorozaton (The Shrinking Man). Ezt látta meg aztán Kevin, aki akkor éppen színezőt keresett egy saját könyvéhez (Fistful of Blood). Nagyon meglepődtem, amikor felajánlották, dolgozzak vele. Kicsit meg is rémültem, mert fiatal voltam és tapasztalatlan, de Kevin az első pillanattól egyenlő félként, sőt, barátként kezelt. Hihetetlen volt és tulajdonképpen még a mai napig az. Azóta minden projektjéhez, ahol megteheti, visz magával; nagyon hálás vagyok neki. A színezőket a legtöbben észre se veszik, akárhogyan is végzik a munkájukat. A legtöbb olvasó a rajzolónak tulajdonít minden érdemet, ezért különösen jó érzés, hogy Kevin ennyire megbecsül. Szerintem fontosak a színek egy képregényben: egy jó színező a rossz rajzolót is fel tudja húzni, a rossz színek pedig egy jó rajzot is tönkre tudnak tenni. Úgy mondanám, hogy mi folytatjuk, kiegészítjük azt, amit a rajzoló a lapra vetett – tovább meséljük a történetet és új részletekkel, benyomásokkal gazdagítjuk.

Ha már színezés, mint munkafolyamat… Hányan dolgoznak általában egy képregényen?

Változó. A nagyobb kiadóknál elég sokan, mert ki kell termelni a havi húsz oldalt. Amúgy a szerkesztő fogja össze a csapatot, vele konzultál az író. Általában külön ceruzarajzoló és tuskihúzó is dolgozik az oldalakon, bár a digitális technikák elterjedésével ez a két szakasz egyre többször olvad egybe. A fekete-fehér rajzot kapja meg a színező és a feliratozó párhuzamosan.

A képregény esetében is vannak stílusirányzatok, ha jól gondolom. Te hová sorolod magad? Mik a tipikus „stílusjegyeid”?

Leginkább papíron szeretek rajzolni, realisztikusan, de ugyanakkor organikus és expresszív elemekkel. Nem szeretem a túlságosan szabályos, kiszerkesztett hatást. Mondták is kint a rajzaimra, hogy nagyon „európaiak”. Ezalatt valószínűleg azt értették, hogy nem a szuperhős képregények stílusában rajzolok. Talán a hagyományos, grafikai képzésem miatt is van így, de amikor digitálisan színezek, akkor is azt a hatást próbálom elérni, mintha kézzel, ecsettel festenék.

Mit gondolsz, mennyire van a képregénynek ma kultúrája, értéke itthon? Amerikával összehasonlítva, mi minden bizonnyal gyerekcipőben járunk. Mennyire követed a magyar és külföldi képregények helyzetét?

Mivel elsősorban Amerikába dolgozom, leginkább az ottani helyzettel vagyok tisztában, ugyanakkor négy éve már Budapestről rajzolok, így egy picit „a két szék között” érzem magam. Az biztos, hogy bár itthon fellendülőben van a piac, még mindig nagyon kicsi; túlnyomórészt a kinti, bejáratott szuperhős-képregényeket nyomják újra, így szerintem Magyarországon még kevésbé ismert a műfajban rejlő igazi, teljes potenciál. Ez az évtized Amerikában amúgy szerintem a független kiadók megerősödéséről szól – ott történnek az igazán izgalmas dolgok. Ezekből egyelőre sajnos elég kevés jut el hozzánk.

A napokban jelenik meg az első teljesen saját munkád. Egy 110 éves történet, Az Operaház Fantomja most egy 120 oldalas képregény formájában elevenedik meg, amelynek minden képkockáját te rajzoljad és te is írtad a forgatókönyvét. Legutóbb tavaly tavasszal egy Studio Talks est alkalmával beszéltünk a készülő képregényről. Akkor még azt jósoltad, két év múlva lesz kész, ami bőven sikerült is. Amúgy amikor az ember belekezd egy ilyen nagy munkába, mennyire nehéz belőni, hogy mennyi ideig fog tartani? Gondolom, nem könnyű. És hát a legnagyobbak is, Alan Moore és Dave Gibbons is megcsúszott a Watchmennel…

Valóban két év munkája került bele… Miközben a Fantomot rajzoltam párhuzamosan folytattam a színezői munkámat is, hogy meg tudjak élni, ezért aztán nehéz tisztán lemérni, mennyi ideig tartott volna, ha csak arra tudok koncentrálni, de az biztos, hogy sokszor végtelen hosszúnak tűnt. Eredetileg szerettem volna rajzolót találni hozzá, mert tudtam, milyen nagy vállalás, aztán végül mégis egyedül vágtam bele. Az elején egyáltalán nem láttam át, mennyi időt fog igénybe venni ez a történet – naivan azt hittem, másfél nap alatt befejezek egy oldalt, ami egy egyszerűbb beszélgetős résznél működött is, de hamar kiderült, hogy egy emberekkel teletömött neobarokk épület nem rajzolja meg magát ennyi idő alatt (mosolyog).

Azt mondják, a képregény a kilencedik művészet, az irodalom és a képzőművészet sajátos keverékének tartják. Erről mit gondolsz? Mennyire ismerik el szerinted a gyakorlatban a képregényt művészeti alkotásként manapság?

Szerintem csak nagyon kevesek ismernék el, hogy ez egy önálló művészeti ág, amely egyenértékű például a filmmel vagy számos képzőművészeti műfajjal. Legalábbis erre következtetek akkor, amikor, ha laikusok megkérdezik, mivel foglalkozom, leginkább a Garfieldra asszociálnak. Valójában ez egy alkalmazott műfaj, amely komoly szaktudást igényel. A maga nemében egyedülálló, hiszen sehol máshol, semmilyen más formában nem lehet úgy elmesélni egy történetet, mint egy képregényben.

Az irodalomhoz nyúltál témaként a saját képregényed esetében – gondolom, kizárólag a kilencedik művészet nevében! (mosolyog) Mennyire néztél utána Az Operaház Fantomja minden részletének? A kutatás mennyire fontos része egy ilyen munkának?

Sok utánajárásra volt szükség, mivel létező helyszínről beszélünk, így amennyire lehetett, igyekeztem minden szögből megismerni az épületet, utánanézni a korabeli divatnak, stb. A szereplőkhöz is komoly castingot tartottam; fontos volt, hogy például Christine végre tényleg egy átlagos, szőke svéd lány lehessen. Illetve visszahoztam egy karaktert, aki a legtöbb eddigi adaptációból kimaradt, ő A Perzsa, akit a színdarabban beleolvasztottak Madame Giry karakterébe. Cserébe én viszont a balett-tanárnő jeleneteit vágtam ki, mert eredeti szerepében nem adott hozzá annyit a történethez.

Mi az útja amúgy Az Operaház Fantomja képregénynek? Ha jól tudom, ezt a saját magad szórakoztatására, hobbiból kezdted el írni és rajzolni…

Igen, így volt, először csak gyakorlásnak indult. Mivel úgy éreztem, nem állok még készen arra, hogy egy teljesen saját sztorit meséljek el, kerestem egy történetet, amely segítségével fejleszthetem a készségeimet. Így jött Az Operaház Fantomja. Elővettem a regényt, ami azért is volt szerencsés választás, mert bár a címét, a cselekményt a sok adaptáció által többen jól ismerik, az eredeti történetet csak kevesek olvasták, és így jogdíjak sem kötik. Mikor elkészültem a forgatókönyvvel, elküldtem a szerkesztőmnek, akinek tetszett az ötlet, de azt mondta, rajzok nélkül nem tudja megítélni, érdekli-e őket. Úgyhogy nekiálltam, és 120 oldalig meg sem álltam.

Angolul és magyarul is olvasható lesz Az Operaház Fantomja képregényed. Hogyan találtál hozzá kiadót? Vagy végül magánkiadás lett?

Az angol kiadás webcomic formájában indult el pont két éve az egyik amerikai kiadóm, A Wave Blue World honlapján, és nemsokára nyomtatásban is megjelenik majd. Előtte több kisebb-nagyobb projekten dolgoztam velük rajzolóként és színezőként is, örültem, hogy felkaroltak. A magyar változat végül magánkiadás formájában jelenik meg, magam intéztem mindent, így most már a fordító és kiadó munkakörét is kipipálhatom.

Mennyire lehet szerinted a mai fiatalokat rávenni az olvasásra, ismeretek megszerzésére a képregények által? Esetleg jobban vevők rá? Könnyebb számukra ez a műfaj?

Ez egy jó kérdés, bízom benne, hogy ha egy ötszáz oldalas regénynek nem is állna neki mindenki, a képregényem által szívesen megismerkednének ezzel a történettel. A digitális szórakoztatás elterjedésével az olvasás manapság talán még nehezebben eladható, könnyebb és olcsóbb történetekhez jutni online sorozatok formájában, de hiszek abban, hogy ha egy anyag minőségi módon van elkészítve, akkor az megtalálja a bázisát.

Gondolom, ezután a nagy munka után édes a pihenés, de esetleg motoszkál már valami új a fejedben? Egy új képregény-ötlet? Vagy nem képregény?

Sok műfaj foglalkoztat, vannak nagy álmaim, de próbálok türelmes és realista lenni. Tavaly, miután az utolsó oldalak is elkészültek, annyira fáradt voltam, hogy azt hittem, évekig nem vágom majd ekkora fába a fejszémet, ennek ellenére szinte egyből azon kezdtem gondolkodni, hogy most már igazán megpróbálhatnék összehozni egy sajátot a régóta pihenő történeteim közül. Úgyhogy pár hónapja megint nekiálltam írni és újra felfedeztem, mekkora örömöt jelent ez nekem. Apránként el is készült már egy hatfejezetes forgatókönyv, amihez egy rajzoló barátommal elkezdtük lerakni az alapokat. Nem akarom még elkiabálni, de bízom benne, hogy év végéig találunk neki kiadót és akkor hivatalosan is elkezdhetjük a munkát.

Az Operaház Fantomja magyar kiadása május 12-én, vasárnap lesz először kapható a Dürer-kertben, a 15. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon. Csak ott, aznap, bevezető áron szerezhetjük be a várva várt kötetet.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük