Az őserdők belseje – az óceánok fenekével együtt – Földünk talán azon utolsó helyeinek egyike, ahova nem juthat el csak úgy bármely kaliforniai egyetemista, akinek fater kifizeti az utat, mint Csernobilba vagy a Mount Everestre. Azért nem juthatnak el oda ezek a figurák és sajnos mi sem, mert meglepő módon ez a mai napig nem olyan egyszerű.
És ez nem csak nekik, hanem az arra sokkal érdemesebb kutatóknak is nehéz feladat. Ha még el is jutnak ezekre a vidékekre – s mostantól szűkítsük e cikk tárgyát az őserdőkre – még akkor is roppant nehéz körülmények között kell végezni munkájukat. Az őserdőben található élőlények nagy része mindezeket megfejelve ráadásul nem is a talajszinten, hanem az erdő lombkorona szintjén tengeti mindennapjait, szóval nem elég a 40 fok, a 100%-os páratartalom, a kígyók-békák-bogarak-indák erdeje, még föl is kéne mászni oda.
Ezt kiküszöbölendő, alkotta meg Yvonne Weng koncepcióját, mely elnyerte a Foster & Partners és az Architectural Association 2012-es díját, melyért jár a taps itt is.
Tervei szerint az erdő lombkorona szintje fölé a fák tetejére egy könnyű hálószerkezetet fektetnének melyet a kutatók felülről közelíthetnének meg, talán léghajókról, ahogy a látványterveken látjuk. A háló nagy szakítószilárdságú anyagból készülne, mely nem csak lehetővé teszi a fák lombkoronáján való szaladgálást és “lepkefogást”, de megvédi a fákat és a rajtuk élő egyéb lényeket is a sérülésektől. A hálóból csepp alakú formák ereszkednek az alsóbb szintekig, vagy szükség esetén a talajig, hogy a kutató munka ott is folyhasson.
A csepp alakú formákban laboratóriumok és lakóterek alakíthatók ki, melyek lehetővé teszik a helyszínen folytatható hosszabb távú kutatásokat. Az Amazonas menti esőerdőkből kerül ki a ma használatos rák gyógyszerekben található növényi hatóanyagok meghatározó része, tehát nem elhanyagolható fontosságú dologról beszélünk.
A megvalósításról egy plakátot találtunk mindösszesen, s ebből kiderül hogy a designer úgy tervezi, hogy a Brazil kormány engedélyével, gyógyszergyárak által finanszírozva indulnának meg az első léghajók, melyek a helyszínre szállítanák a szerkezetet, valamint a továbbiakban ellátnák utánpótlással valamint kutatókkal a létesítmény.
Az üzemeltetés során tervei szerint nem csak a nagy gyógyszer gyártók, hanem NGO-ok, és kutató egyetemi csapatok is kiveszik részüket a munkákból majd. Az építkezés során elsőként, egy a léghajók által használt dokkoló oszlop kerülne elhelyezésre, majd attól megfelelő távolságokra helyezné el a háló tetején található könnyűfém szerkezeteket, melyek a csepp alakú eresztékeket és a hálót magát összefogják. Ezt követően kerülne kiterítésre a háló, és a folyamat végén, amikor az adott helyszínen lezárul a kutatás, az egész lejátszódik visszafelé, tehát a szerkezetből semmi sem marad az esőerdőben, minden újra felhasználható, átszállítható.
Tekintve, hogy a cikk elején taglalt nehézségeket nem az esőerdőkhöz való eljutás, hanem az azok közepén folytatott kutató munka és élet jelenti főleg, ez a koncepció nagyot lendíthetne ezen és szélesebb körben tenné lehetővé a kutatást, szóval hajrá és még egyszer elismerés a díj végett.
Végezetül egy videó, az Amazons menti esőerdők pusztulásáról, ami nem dobja fel a hangulatot különösebben. A videó amúgy a most már évtizedes nagyságrendben rendelkezésre álló műholdképekből készült time lapse alkotás: