A Világszép Alapítvány fennállásának 15. évfordulójára a Ludwig Múzeumban valósult meg a Világszép Kortárs Kapcsolódások címre keresztelt kiállítás: 24 kortárs művész és 77 állami gondoskodásban élő gyermek közös workshopon találkozott, mely rendhagyó alkalomból az érzékeny pillanatokon túl új művek születtek.
A láthatatlanból láthatót hoztak létre – egyszerre intim és társadalmi ügyet. Erről a különleges projektről beszélgettünk Wirtz Ágnessel, az alapítvány alapítójával és Kármán Dániellel, a projektben résztvevő képzőművésszel.
A Kortárs Kapcsolódások kiállítással a Világszép fennállásának 15. évfordulóját ünneplitek. Mit gondolsz, mi az, ami miatt ez a projekt más, mint a korábbi Kapcsolódások, és miért volt fontos, hogy most egy nagy intézményben jelenjetek meg?
Wirtz Ágnes: Öt évvel ezelőtt, a tízéves születésnapunkra is szerveztem hasonló projektet, de ott a kapcsolódás azt jelentette, hogy egy művész találkozott egy fiatallal, a beszélgetés után pedig készült egy munka.
Most sokkal nagyobb szerepet kaptak a gyerekek: 24 művész jött el hozzánk az elmúlt másfél évben, és 2-3-5 fős csoportokkal dolgoztak együtt. Egy esetben voltak többen: Bozó Szabolcs alapítványunk óvodájának egyik csoportjába érkezett, ahol 18 kisgyerek várta.
Minden alkalom előtt megmutattam az adott alkotótól egy-egy munkát – a gyerekek először erről beszélgettek, játszva vagy éppen komolyan, korosztálytól függően. Majd belépett a vendég, és kezdődhetett a közös munka – amit sokszor együtt elköltött vacsora, vagy játék követett.
A harmadik fázisban pedig a saját környezetében, egyedül hozott létre valamit a művész, ami az ő nyelvén kapcsolódott az átélt élményhez. Most mindhárom mű megjelenik a Ludwigban, hogy a látogatók is átélhessék a teljes folyamatot.
Nekem óriási álmom volt, hogy egy ilyen nagy intézményben mutathassuk be mindezt, így végtelenül hálás vagyok dr. Fabényi Júliának, hogy befogadta a munkákat – egyrészt mert így tesszük láthatóvá a 77 gyereket, akik a társadalom szemében sokszor láthatatlanok, másrészt ezáltal egy nagyon széles közönségnek tudjuk megmutatni, milyen csodálatos ezek a fiatalok. Milyen sokszínűek, milyen izgalmas gondolataik vannak a világról.
Dani, téged mikor és hogyan talált meg ez a projekt? Mi volt az első gondolatod a gyerekekkel való közös munkáról, majd végül hogyan zajlott?
Kármán Dániel: 2023-ban volt egy önálló kiállításom, ahol Ágnes mesélt a készülő projektről, és meghívott, hogy vegyek részt benne. Őszintén szólva az első gondolatom az volt, hogy gyerekekkel foglalkozni felelősség, és tapasztalatom sincs benne. Hamar kiderült, hogy előtte tűnt csak kihívásnak – utána már inkább élménynek. Az első találkozás alkalmával Ágnes elvitte az egyik képemet a gyerekeknek, hogy beszélgessenek róla, próbálják megfejteni. E festmény címe Valahol eltévedtünk, mintegy kollektivizálva az eltévedés élményét.
A gyerekek a közös fejtegetés közben törekedtek a saját helyzetükre vetíteni ennek az eltévedésnek az élményét, és az egyikük azt mondta: “Hát mi a zaciban tévedtünk el.”
Később derült ki számomra, hogy az állami gondozást hívják így – , és akkor értettem meg, hogy milyen pontos és önreflektív volt ez az előbb idézett kijelentés.
Mindez eléggé megragadott, ezért építettem be az ide készült munkába, aminek végül Eltévedtünk a zaciban címet adtam. Metaforikusan, egy szubjektív szimbólumrendszerben ábrázolva azt, milyennek láttam meg a gyermekek helyzetét.
Volt-e olyan találkozás a gyerekek és a művészek között, ami különösen átjárt benneteket, vagy váratlan fordulatot hozott nektek, akik ezen dolgoztatok?
Wirtz Ágnes: Rengeteg ilyen pillanat volt. Egy 12 éves lány például megkérdezte Nemes Annát, történt-e vele valami rossz gyerekkorában, mert a képéből úgy látszik. Anna őszintén válaszolt, és erre egy 13 éves fiú finoman azt mondta: csak akkor mesélj, ha neked ez rendben van. Ez a mondat annyi empátiát hordozott. Nem véletlen, hogy azon a workshopon a test határaival dolgoztunk: a vízre cseppentett tinta csak addig fut szabadon, amíg a felület engedi. Egy gyönyörű, mély folyamat volt.
És igen: aki gyerekekkel dolgozik, tudja, hogy a váratlan fordulatok inkább jelentik a normalitást. Úgy is kifejezhetném: én feldobok egy labdát, adok egy impulzust, a legcsodálatosabb mindebben pont az, hogy ők innen szabadon léphetnek tovább, szabadon reagálnak – de az általam megteremtett, biztos keretek között.
A másik nézőpontból ugyanez érdekel: alkotóként megérintett valami a folyamat során?
Kármán Dániel: Amikor a technikámat mutattam be, sablonokat vittem, így aki szerette volna, dolgozhatott azzal is. Érdekes látni, hogy bár ugyanazt a sablont használták, mégis mindegyikük képe teljesen másmilyen lett.
Különleges volt, hogy mennyi személyességet, érzelmet vittek egy adott – jelen esetben a sablon nyújtotta – keretbe.
Később közösen készítettünk egy nagy képet, amibe fizikailag nem is nyúltam bele, inkább csak ötleteltünk együtt, hogy lépésről-lépésre milyen megoldásokat lehetne kipróbálni. Ebben a közös helyzetben a célom az volt, hogy a gyerekeknek egy pozitív élmény legyen az, hogy ők most festenek, nem volt helye a technikai perfekcionizmusnak abban a pár órában.
A művészekkel való kapcsolódás, és a folyamatba való bevonódás bizonyára katartikus élmény volt mindenki számára. Mit láttok, mi az, ami hosszabb távon megmaradhat a gyerekekben ebből a közös munkából?
Wirtz Ágnes: Ez egy komplex dolog, amin bár már sokat gondolkodtam, nem tudom a biztos választ. Arra kérdésre viszont, hogy az egyszeriből hogy lesz tartós, az az egyszerű válaszom van, hogy nem a művésszel történt kapcsolat a tartós, hanem a mi alapítványunk az: a workshopok egy klubfoglalkozás keretében zajlottak le, amelyek folytatódni fognak nekik. Továbbá a rendszeres táborok és kirándulások, de ami a legfontosabb, azok a foglalkozásvezetők, vagy a különböző területen dolgozó munkatársak, akik hosszú éveken át jelen vannak az életükben. Azt gondolom, ezek a tartós és megbízható dolgok jelenleg számukra.
Ezen túl természetesen magukkal viszik a projektben átélteket: például hogy híres magyar festők jönnek el, akik őszintén kapcsolódnak hozzájuk, hogy megérezhessék: a művészet őszintén segíthet feldolgozni fájdalmas tapasztalatokat, felszabadít, flow-élményt ad.
Kármán Dániel: Én azt remélem, arra fognak emlékezni, hogy zsigerileg jó volt festeni, hogy könnyű, és önfeledt alkalom volt. Ha ez megmarad bennük, akkor elértünk valamit.
Ágnes, sok helyütt említed a művészettörténeti háttered, illetve arról is beszéltél, hogyan látod a két terület kapcsolódását – mondhatni ez a munkád esszenciája: a számodra fontos terepeket összekapcsolod, majd azokat önmagukon túlivá igyekszel tenni.
Hogy látod: mit tud a kortárs művészet hozzátenni a társadalom érzékenyítéséhez, ha olyan gyerekek történeteihez kapcsolódik, akiknek az életét általában kevéssé ismerjük?
Wirtz Ágnes: A gyerekek ösztönösen partnerek abban, ami kortárs – hiszen ők tényleg az itt és mostban, a mában élnek. Ha egy fiatal szabadon asszociálhat, mert nem akadályozza őt a magyarázat a művész születési évéről vagy stílusjegyeiről – az maga az élet, a saját kis élettapasztalatainak lenyomata. Azt mondtam nekik az alkalmakon is, hogy egy műalkotáshoz úgy is kapcsolódhatunk, mint egy másik emberhez szoktunk: előítéleteink lehetnek ugyan, de intuitíve hamar megérezzük, ha valami mélyebb hatással van ránk, ha megfog bennünket.
A kortárs művészet képes szerepet vállalni a társadalmi érzékenyítésben, de fontos, hogy a művész nem azért dolgozik, hogy érzékenyítsen – ez didaktikussá tenné a folyamatot, ami számomra már nem művészet. Azonban ha valami mélyről fakadó, elemi, személyes megélésből született, majd mindez ugyancsak egyedi és személyes formába öntődik - az igenis képes elérni az embereket.
Az itt kiállított művek azért is alkalmasak erre, mert úgy látjuk, hogy a 24 művész, akiket kurátortársammal, Alföldi Róberttel felkértünk a feladatra, mind olyan emberek, akik ezt a fajta nyitottságot, kíváncsiságot természetesen hordozzák, ezáltal a művészetük része – az elkészült munkákkal tehát nem elhagyják eddigi művészlétük terepeit, hanem épp ellenkezőleg: önazonosak.
Mi volt a legnagyobb nehézség ebben a nagyszabású projektben – logisztikailag, emberileg, vagy lelkileg?
Wirtz Ágnes: A 24 workshop maga volt a nagybetűs öröm és flow élmény. Mindig erőt és energiát adott ahhoz, hogy a fennmaradó rengeteg feladattal, például a szponzorfelkérésekkel is foglalkozni tudjak. Persze egy ilyen nagyszabású projekt csak fantasztikus csapattal valósítható meg, ezért a logisztikai nehézségeket nem említem – ők nagyon sok feladatot átvettek tőlem.
Ha őszinte szeretnék lenni, engem lelkileg leginkább az anyagi fenntarthatóság foglalkoztat. Alapítóként felelősséget érzek azért, hogy amit felépítettünk, hosszú távon is működjön, és a ma óvodába járó gyerekeknek is jusson támogatás, amikor felnőttként életük fontos döntéseivel szembesülnek. Bár az első években saját forrásainkból finanszíroztunk mindent, mára az alapítvány olyan méretű lett, hogy támogatásra van szükségünk. Ezért fontos, hogy elegendő adomány gyűljön össze a projektből – egyrészt a művészek által készített 24 új mű elárverezésével, másrészt azzal, ha sok látogató ismeri meg a munkánkat, és lehetőségei szerint támogatja azt.
Mit jelent a következő 15 év a Világszép Alapítvány számára?
Wirtz Ágnes: A következő 15 év legfontosabb feladata, hogy folytassuk azt a szakmai munkát, amit elkezdtünk. Az elmúlt időszakban sikerült kollégáimmal egy olyan programot kialakítani, amelyből látszik, hogyan adhatunk esélyt sokszorosan traumatizált, állami gondoskodásban élő gyerekeknek, miközben együttműködünk az állami fenntartóval. Kialakítottunk egy mentorprogramot, 15 éve minden nyáron zajló táborunk van Paloznakon, állandóak a Kapcsolódások délutáni foglalkozások, rendszeres az önkéntes mesélőink látogatása az öt partner gyermekotthonban, valamint az inkluzív Pendula Óvodánk, ahová a gyermekotthonból és családból érkező gyerekek együtt járnak.
Bár tudjuk, mennyire alulfinanszírozott a gyermekvédelmi szakellátás, és a jelen gazdasági helyzet sem könnyű, a következő 15 évre a fenntartható működés biztosítása a cél, hogy a gyerekek mellett álló emberek és a biztonságos helyek megmaradjanak. Mi továbbra is a gyerekek mellett köteleződünk el, és akármilyen nehéz is rendszer, mi csakis arra koncentrálunk, hogy tudjanak ebben a viharban is valakibe kapaszkodni.
Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni, mit jelentett számotokra ez a közös projekt?
Kármán Dániel: Ha lehetőséged van segíteni, támogatni, vagy csak egy jó élményt adni valakinek, akkor érdemes megtenni. Azt remélem, hogy ez sikerült.
Wirtz Ágnes: Ez a kiállítás azt (is) hangsúlyozza, hogy vesd le az előítéletidet és nyiss kíváncsian a másik megismételhetetlen különlegessége felé. Ismerd meg a történeteit, a gondolatait, tudj meg többet a helyzetéről.
Ami azonban nálam jobban összefoglalja, mit jelent, amit megvalósítottunk, az az Open Books gondozásában megjelent, 300 oldalas, impozáns kétnyelvű katalógus, ami mindent dokumentál – reméljük, ezen keresztül sem tűnik majd el a projekt és annak üzenete.
A kiállítás október 12-én zárul, az aukció pedig szeptember 25-én zajlik majd a Ludwig Múzeumban.
A katalógust a Világszép Alapítvány weboldalán keresztül lehet megvásárolni.
Világszép Alapítvány | Web
Ludwig Múzeum | Web
Kármán Dániel | Instagram
A matcha íze: japán hagyomány, budapesti kreativitás I TOP 5
Bunkerből luxushotelbe: hasít a turizmus Albániában
