III. Károly brit uralkodó pár héttel ezelőtti megkoronázását óriási figyelem övezte világszerte. Sokan a történelmi tradíció XXI. századi fennállását ünnepelték, míg mások kritikusan szemlélték az eseményeket. A brit királyi családra irányuló reflektorfény újabb hulláma ismét behúzta a közbeszédbe a monarchia kérdéskörét: milyen érvek szólnak a királyi családok ellen vagy mellett 2023-ban?
Néhány héttel ezelőtt, május 6-án koronázták meg III. Károly brit uralkodót. Noha Károly már édesanyja, II. Erzsébet királynő halálának bekövetkeztekor uralkodóvá vált, a ceremóniával szimbolikusan is átvette a hatalmat az Egyesült Királyság és tizennégy szuverén állam, valamint az anglikán egyház felett. II. Erzsébet hetven évvel ezelőtti hatalomátvétele óta nem került sor a koronázás fényűző ceremóniájára, amely a monarchia megítélésén átívelő spektrum mindkét végén heves érzelmeket váltott ki.
De mi is lehet ezzel a baj?
A monarchiát illetően két nagy szekértábor áll egymással szemben: vannak, akik szerint a királyság volt, van, és lesz, és ez így van a legnagyobb rendben, sőt, így is kell lennie – ezzel szemben mások egy elavult, középkori intézménynek látják, amelynek ma már nincs létjogosultsága. A köztársaságpárti álláspont szerint a monarchia túl nagy hatalmat helyez túl kevés ember kezébe, amivel nem szolgálja a britek számára kívánatos demokratikus berendezkedést, sőt, „a kirekesztést, az elitizmust és az örökletes hatalmat képviseli mindenki más kárára”. A köztársaságpártiak szerint mondvacsinált érvek szólnak a monarchia mellett, ugyanis az nem teremt sem stabilitást, sem gazdasági előnyöket, sőt, kifejezetten korrupt intézmény – az uralkodó család közpénzekből finanszírozza luxus életvitelét ahelyett, hogy az a közjót szolgálná. A köztársaságpártiak parlamentáris köztársaságot szeretnének, amelyben nincsenek örökölhető pozíciók, összefonódások, vagy hatalomtöbblettel bíró szereplők, ehelyett a nép választhatja saját képviselőit. A frusztrációhoz újonnan a briteket is nagymértékben érintő megélhetési válság is erősen hozzáad, ám egy reprezentatív felmérést szemlélve még mindig elmondható, hogy a nép 58%-a a monarchiát részesíti előnyben a választott államfővel szemben.
Annak ellenére, hogy jelenleg negyvenhárom állam van, amelynek a feje király vagy királynő, ezekből ráadásul kilenc európai, kétségtelen, hogy a legnagyobb reflektorfény a brit királyi családot övezi. Ennek oka többtényezős: egyrészt Nagy-Britannia uralkodó családja nemcsak önnön országának, de tizennégy egyéb szuverén államnak is a feje a gyarmatosító múlt miatti összefonódás okán. II. Erzsébet királynő tavalyi halála a hajdani brit birodalom államai, vagyis a Nemzetközösség társadalmaiban is okozott némi zavart. A monarchia felé irányuló szkepticizmus, valamint a köztársaságpárti attitűd a Nemzetközösség államaiban is felütötte a fejét. A monarchiaellenességben különösen Kanada jeleskedik: az észak-amerikai ország legnagyobb tartománya, Québec francia nyelvű társadalmának pedig mintegy egynegyedét bevándorlók teszik ki, ennélfogva valamelyest törvényszerű, hogy az ország sokszínű népe mostanra nem érzi az identitása szerves részének a koronához való ragaszkodást. A monarchia népszerűtlenedése fokozatos. II. Erzsébet királynőt számos kanadai kedvelte és ismerte el királynőjének és az egykori uralkodó kedvenc úticélja volt az ország, uralkodása során huszonkétszer utazott Kanadába. A hetvenéves uralkodás vége azonban jelentős fordulatot hozott. Az Angus Reid Institute közvéleménykutató intézet felmérése szerint a kanadaiak 52%-a nem szeretné, hogy országa továbbra is alkotmányos monarchia maradjon, és 88%-uk látja úgy, hogy érdemes lenne felülvizsgálni és elvágni a monarchiához kötő szálat. A népszerűség mélyrepülésében tagadhatatlan szerepe volt II. Erzsébet halálának, fia, és utódja, III. Károly már korántsem olyan közkedvelt, mint édesanyja volt. Olyannyira nem, hogy a felmérés alapján a nép mintegy 60%-a nem is ismeri el királyaként az újonnan megkoronázott uralkodót, felesége, Kamilla királynéként történő elismerését pedig kétharmaduk egyenesen ellenzi. Sokak számára a monarchia intézménye a gyarmatosító múlttal és a kanadai őslakosok szenvedéseivel áll összefüggésben, amellyel morális megfontolásból szakítanának.
Monarchia: a demokrácia melegágya?
A monarchia intézményének társadalmi megítélése inkább ideológiai kérdés, amiben feltehetően nemigen lesz konszenzus. Azért azt is érdemes megvizsgálni, hogy számos kifejezetten demokratikus államnak van királya: ilyenek például a skandináv Dánia, Svédország és Norvégia is, de ugyancsak király az államfője Hollandiának, Luxemburgnak és Spanyolországnak. A skandináv hármas globálisan is a legdemokratikusabb országok között szerepel úgy, hogy évszázadokra visszamenőleg királyi családok töltötték be az államfői szerepet. Azt azonban fontos kiemelni, hogy az észak-európai királyi családok szerepköre mostanra kifejezetten szertartásos és szimbolikus, és kevéssé bír valódi befolyással. Bizonyos skandináv uralkodók látszólag nem ragaszkodnak a titulushoz túl görcsösen: II. Margit dán királynő például egészen kirívónak nevezhető lépést tett azzal, hogy négy unokáját megfosztotta a királyi címtől azért, hogy azok „normálisabb életet” élhessenek. Titulusuk az idei év januárjától szűnt meg, helyette grófi címet viselhetnek. II. Margit fiát, Joachim herceget elkeserítette a gyermekeit érintő döntés. „Mindannyian nagyon szomorúak vagyunk emiatt. Sosem jó azt látni, hogy gyermekeidet ilyen módon bántják. Ők maguk olyan helyzetbe kerültek, amit nem értenek” – nyilatkozta Margit királynő 53 éves fia. Ez azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy a királynő megváltoztassa a döntését, amellyel a monarchia szerepének egyfajta karcsúsítása volt a célja amellett, hogy unokái „jóval nagyobb mértékben formálhassák saját életüket”.
Ami a svéd királyt illeti, az a dán királynőhöz hasonlatos lépést tett: Károly Gusztáv svéd uralkodó 2019-ben hét unokája közül ötöt megfosztott a királyi címtől. A döntésének értelmében a gyerekek nem jogosultak adómentességre és nem kell többé a titulussal járó kötelezettségeiket sem teljesíteniük. A svédek más módon tettek lépést a monarchia modernizálása felé: 1980-ban elsőként, a korszellemet meghaladva megváltoztatták a trónöröklés szabályait oly módon, hogy az többé ne nemhez kötött legyen, az uralkodó elsőszülött gyermeke az örökös, függetlenül annak nemétől.
Hogyan lehet népszerű egy uralkodó?
A támogatottság ingadozik, azonban az továbbra is kérdéses, hogy miben rejlik a monarchiák látszólag akár demokratizálónak is nevezhető szerepe. A The Role of Monarchy in Modern Democracy: European Monarchies Compared (A monarchia szerepe a modern demokráciában: európai monarchiák összehasonlítása) című kötetben a szerzők mindezt alaposan górcső alá veszik. A kötet szerint a működőképességben és népszerűségben jelentős, mondhatni elsődleges tényező a politikai semlegesség. Ez esszenciális az uralkodó népszerűségéhez, aki a politikai neutralitás megtörésével önnön népszerűségét és státuszát kockáztathatja. Ezt több példa is alátámasztja: ilyen eset volt, amikor 2008-ban Henrik luxemburgi nagyherceg elutasította az eutanáziát engedélyező törvény aláírását, erre válaszul pedig alkotmánymódosítással szűkítették a jogkörét, és megfosztották attól, hogy a továbbiakban jóvá kelljen hagynia a törvényeket azok életbe lépéséhez.
A kötet alapján az is alapvetés a népszerűség fenntartásában, hogy a királyi család tagjai távol maradjanak a botrányoktól, különös tekintettel a korrupcióra. Erre mondhatni iskolapélda I. János Károly spanyol király esete, aki 2014-ben kénytelen volt önkéntesen (ürügyekre hivatkozva) lemondani a trónról, miután igencsak égető vádak kereszttüzébe került. Ezek alapján az egykori király többmillió eurós kenőpénzt fogadhatott el a szaúd-arábiai uralkodótól egy vasúti beruházás folyamán. A botrány nagy port kavart a monarchia körül, a király lemondott, mostanra pedig Spanyolországot is önkéntesen elhagyta.
Harmadikként a királyi családok méretének fontosságára hívja fel a figyelmet a kötet. Leegyszerűsítve a „minél kisebb, annál jobb” elv mentén érdemes haladni, azonban ez sem mindig törvényszerű. Ugyan a kevesebb családtag mellett szól, hogy az kisebb kitettséget jelent a kritikákra és esetleges ballépésekre, azonban egy nagyobb nemzetnek nagyobb királyi családra van szüksége, hogy az kielégítően el tudja látni a feladatait és kötelezettségeit.
Negyedik pontként a korábban már felületesen érintett, királyi családok gyermektagjainak és utódainak helyzetét vizsgálják a szerzők. A királyi család tagjaként ugyan számos elvitathatatlan és alanyi jogon járó előnyt élveznek már a születésük pillanatától, a titulusuk hátrányairól sem érdemes megfeledkezni – ilyen többek között a korlátolt magánélet, előre meghatározott, szigorú feladatkör, állandóan figyelő tekintetek és az eltérő karrierlehetőségek teljes hiánya. Ebben a létformában lavírozni nem mindig könnyű, sőt, nem is mindenki számára teljesíthető feladat, ami vezethet kiváláshoz. Senki számára nem kell bemutatni Harry herceg és Meghan Markle ellentmondásokkal tarkított esetét. A könyv szerzői szerint az utódok helyzetének ismerete, megértése és könnyítése a monarchiák népszerűségét szolgálná.
Ötödik fontos pillérként az uralkodók elszámoltathatóságát és felelősségvállalását emeli ki a kötet. A királyi család tagjai felelősséget kell, hogy vállaljanak tetteikért és mulasztásaikért egyaránt, még akkor is, ha erre nem minden esetben kötelezik őket. Annak ellenére, hogy titulusuk örökletes, még nem biztos, hogy örökérvényű. A monarchiák és királyi családok szükségességét végső soron a nép kell, hogy eldöntse.
Grafika: Pisla Réka
Kifutóról az utcára #1 | Egy év a divatban
„Szeretném elmagyarázni a világnak, mi az az Ukrajna” | Interjú az i am u are főkurátorával, Nadiia Shapovallal
