Az egyik a műanyag, a másik a kerámia tárgyak szerelmese. Két fiatal és okos nő, akik egy korty koreai zöld tea és egy harapás finom házi pite között félúton mindig megváltják a világot. A „menedzser-alkat” és a „kardigános muzeológus” többször dolgozott már együtt, újabb közös akciójuknak köszönhetően pedig hamarosan új sorozat indul a HYPEANDHYPER-en, Tárgyfétis címmel. Eddig még nem publikált információk a sokszor ismeretlen ismerős tárgyakról közérthetően, avagy egy szubjektív válogatás az Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből. Mayer Kitti designteoretikussal és Novák Piroska muzeológussal beszélgettünk.
Ha jól tudom, az egyetemen ismerkedtetek meg. Hogyan kezdődött a barátságotok? Hogyan találtatok egymásra? Aztán milyen projekt kapcsán kezdtetek el később együtt dolgozni?
Kitti: Mindketten a MOME design- és művészetelmélet szakán kezdtünk tanulni, én 2008-ban kerültem oda, közvetlenül az érettségi után. Piros akkor már másodéves volt. Tulajdonképpen az ő évfolyamukkal startolt el ez a szak az egyetemen. Osztálytársak így csak a designelmélet mesterszakon lettünk, de hogy pontosan mikor és hogyan kezdődött a barátságunk, arra nem emlékszem. Pirosnak azonban egész biztosan egzakt válasza lesz erre, mert ő mindenre, de tényleg mindenre emlékszik. Hihetetlen agya van, imádom (nevet).
Diploma után mindkettőnket más irányba sodort az élet: én a Design Terminálban kezdtem el dolgozni, Piros pedig az Iparművészeti Múzeumban. Persze folyamatosan tartottuk egymással a kapcsolatot. Amikor például anno az Ajándék Terminál karácsonyi vásárra készültünk, mindig hozzá fordultam tanácsért, hogy kiket válogassunk be a kerámiatervezők közül. Ez egyébként a mai napig így van: mindig kikérem a véleményét, ha egy új márka kerül elém, mert tudom, hogy Piros szakértelmére maximálisan számíthatok. Minden, amit a kerámiáról tudok, azt tőle tudom.
Piroska: Igen, emlékszem (nevet)! A MOME egykori Zugligeti úti campusának könyvtárában találkoztunk először – hol máshol lehetnének az elmélet szakosok –, ami aztán rendszeressé vált. A mesterképzés alatt sokat kutattunk itt együtt, szinte a második otthonunk volt a diplomadolgozat írása alatt. A védésünk is egy igazán kedves emlék, mert mindketten egy-egy kamaratárlattal készültünk, Kitti egy mini-műanyag, én pedig egy mini-porcelán kiállítással; ezzel a gesztussal színesítettük a rektori tárgyalóterem szürke és ingerszegény sterilitását. Már ekkor világosan kirajzolódott, hogy az egyik legerősebb közös érdeklődési pontunk a tárgyak világa, és az anyagi kultúra kutatása.
A MOME után is tartottuk a kapcsolatot, mindig tudtuk, hogy mivel foglalkozik éppen a másik. Én csodálattal figyeltem, ahogy Kitti a Design Terminál munkatársaként, majd egy bátor és vagány döntés után szabadúszóként olyan készségeket sajátít el, amik jól kiegészítik az alapvetően kutatói attitűdjét. Gondolok itt szervezői, menedzseri képességeire, és arra, hogy a teljes hazai design-szcéna benne van a fejében, mindenkit ismer! Komolyan!
Nyilván feladat függvénye, de hogyan zajlik a közös munka? Van valami pontos forgatókönyvetek? Fontosabb sarokpontok? A közös süti-teázásról persze már tudok…
Kitti: Az Artportalnak külön-külön is írtunk cikkeket, aztán egyszer csak rájöttünk, hogy írhatnánk közösen is. Amúgy sem szerettem soha egyedül kiállításokra járni. Úgyhogy fogtuk magunkat és megnéztünk párat közösen. Az egyik legemlékezetesebb, a Kozma-ösztöndíjasok kiállítása volt a Klebelsberg Kultúrkúriában – alkotóról alkotóra elemeztük a kiállított tárgyakat, aztán felosztottuk, ki melyikről fog írni a cikkben. Rajtunk kívül senki nem volt akkor a kiállítótérben, úgyhogy szabadon garázdálkodhattunk. Persze a design kiállításoknál is érvényes a múzeumi szabály: a műtárgyakat (!) nem szabad megérinteni! Pedig hát itt mindennapi használatra tervezett tárgyak kerülnek a posztamensekre, amelyeket jó lenne megfogni, tesztelni, vajon tényleg működnek-e. Így ez egy örök dilemma. Nekünk, designteoretikusoknak (meg persze a látogatónak is) nehéz dolgunk van, amikor ilyen szituációban találkozunk egy tárggyal, mert míg egy képzőművészeti alkotást elég „csak látni”, addig a designtárgyak esetében sokkal pontosabb vizsgálatra lenne szükség.
Piroska: Az Artportalon három közösen jegyzett cikkünk jelent meg eddig. Ezeket a „négykezeseket” konkrétan együtt írtuk, egy bekezdést Kitti, egyet én, és így tovább. Mindhárom után olyan visszajelzéseket kaptam, hogy mennyire egységesek és ugyanakkor szókimondók ezek a szövegek, hogy mennyire jó, hogy nem csak tudósítunk, hanem értékelünk is. És igen, együtt valahogy bátrabbak vagyunk.
Nagyon élvezem Kittivel a közös munkát. Konkrét forgatókönyvünk nincsen, szerintem. Valahogy mindig természetesen alakulnak az események, egyetértésben választjuk ki, hogy miről és mit írunk, hogy mit üzenünk. Persze, ha van süti, akkor minden jobban megy (nevet).
Amit pedig Kitti gyakran hiányol a design-kiállításokból, az autopszia, vagyis a saját érzékszerveinkkel (lehetőleg minél többel) történő műbefogadás, muzeológusként számomra természetes, szinte kötelező gyakorlat. A munkám során muszáj kézbe vennem a műtárgyakat, hogy érezzem az anyagukat, hogy meg tudjam ítélni, mennyire ergonomikus az adott tárgy. És hát igen, tárlatlátogatóként erre sajnos kevés esélyünk van, pedig fontos lenne, hogy a használhatóság, a használat vagy működés közben kialakuló tapasztalat kérdéseire is választ kaphassunk.
Ha jól gondolom, Piroska muzeológusként inkább elméletis, Kitti designteoretikusként pedig szintén ezt az oldalt erősítené, de az általa vitt projektek – árverések, karácsonyi vásárok, design események szervezése, lebonyolítása – aztán sokszor mégis a gyakorlati megvalósítás irányába viszik. Sok a hasonlóság, de mégis kicsit más szemszögből… Ez, gondolom, jó és fontos a közös munkáknál. Jól látom ezt? Miben egészítitek ki egymást a legjobban?
Kitti: Szerintem sok mindent mi mindketten a való életben, a munkánk, a projektjeink során tanultunk meg. Én kevésbé tudtam támaszkodni arra a tudásra, amit az egyetemen adtak át nekünk, Pirosnál szerintem ez pont fordítva van. Tulajdonképpen nem is nagyon emlékszem az egyetemi tananyagaink zömére, mert a Design Terminálban nem igazán volt rájuk szükség. Ugyanakkor a MOME-n eltöltött öt év olyan erős szakmai tudást adott, amire mindig támaszkodni tudok, kiváltképp akkor, amikor például az aukciós katalógusban szereplő tárgyakról kell írnom. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy folyamatosan igyekszem szinten tartani magam, figyelni, éppen mi történik a hazai designéletben. Idén harmadik alkalommal leszek a Design Hét Budapest projektmenedzsere, szóval ez a munkámból fakadóan is elvárás. A sok gyakorlati feladat-halom közepette néha persze visszavágyom a könyvtárba, mert nagyon szeretek kutatni, de erre mostanában szinte egyáltalán nincs időm. Tervek természetesen mindig vannak, és ezeket általában Piroskával is megosztom.
Piroska: Mindenekelőtt nagyon hálás vagyok a MOME-s tanáraimnak. Sokat kaptam tőlük. Bár nem végeztem muzeológia szakot, az egyetemi szakmai gyakorlatom helyszíne, az IMM Kerámia- és Üveggyűjteménye a munkahelyemmé vált. Szerencsére gyorsan beletanultam az ott folyó munkába, köszönhetően kollégáim támogatásának, segítségének.
A múzeumban kicsit más az időszámítás, itt időt kell hagyni a tárgyak megismerésére, a kutatásra vagy akár a szakszerű restaurálásukra. Egy múzeumi szakembernek kizárólag türelemmel, higgadtan és biztos kézzel szabad a tárgyakhoz nyúlnia. Én talán emiatt jóval lassabban reagálok az eseményekre, mint Kitti. Ő egy nap, akár száz e-mailt is megír, és részt vesz öt meeting-en, az én fókuszáló-és szervezőképességem jóval korlátoltabb ennél. Ez a válasz a kérdésre: Kitti pörgős, menedzser-alkat, én meg a kardigános, tárgyak fölött elmélkedő muzeológus vagyok (nevet). Így egészítjük ki egymást.
Az egyikőtöknek a kerámia, míg a másiknak a műanyag tárgyak vannak a fő fókuszában. Ezek hol tudnak találkozni? Mi a metszéspontjuk? Át tudjátok adni amúgy egymásnak a lelkesedést?
Kitti: Igen, ezen én is mindig jókat derülök, hogy két mennyire ellentétesnek mondható „szakterület” érdekel bennünket. A szakdolgozatomban az ’50-es, ’60-as, ’70-es évek műanyag tárgykultúrájával foglalkoztam (nejlonharisnya, otthonka, pöttyös pohár, cekker és társaik), és azt hiszem, ez örök szerelem marad. Piroskától számomra ugyancsak elválaszthatatlan a kerámia, mint fogalom, és ez akkor is így lenne, ha éppenséggel nem az Iparművészeti Múzeum Kerámia- és Üveggyűjtemény osztályán dolgozna.
Hogy mi lehet a metszéspontjuk? Hát, például azok a műanyag készletek, amiket épp a porcelán étkészletek mintájára kezdtek el gyártani, nyilván a gazdaságosság jegyében. Menzán, kifőzdében, balatoni nyaraláson egész biztosan találkozott már mindenki ezekkel a tárgyakkal. Én egyszerűen odáig vagyok, amikor meglátok valahol egy régi műanyag szalvétatartót vagy só- és borstartót (amiben ráadásul még a fogpiszkálónak is akadt hely)!
Egyébként Piroskának köszönhetően én is sokkal érzékenyebben reagálok most már a kerámiatárgyakra, bár korántsem vagyok olyan „szigorú”, mint ő (nevet). Tavaly sikerült beszereznem a Saturnus-készletből néhány presszós csészét és egy kannát, amelyeket mindig büszkeséggel vegyes áhítattal veszek elő a konyhaszekrényből. Ha nem ismerem meg Piroskát, ez a fajta kötődés egész biztosan nem alakult volna ki.
Piroska: Abszolút jó példa a közvetlen kutatási területeink közös halmazára az, amit Kitti említ: az interjú fotózásán is egy olyan adagtálat vizsgálgattunk, ami Ambrus Éva porcelántervező legnépszerűbb, ma is gyártott UNISET-212 menza-készletének műanyagból készült változata. A múzeumhoz közeli étkezdében akadtam rá. Először engem is megtévesztett, mert ránézésre porcelán volt, tapintásra kiderült, hogy műanyag. Kértem és szerencsére kaptam is belőle egy szettet az üzemeltetőktől. Ennek a felfedezésnek azért is örültem annyira, mert a MOME Doktori Iskolájában pont Ambrus Éva porcelántervezői tevékenysége és annak helyszíne, a hódmezővásárhelyi Alföldi Porcelángyár története a témám.
Szerintem egyébként, annyira nem éles az érdeklődési területeink közötti határvonal. Mindketten nagyon szeretjük a tárgyakat, a jó tárgyakat, a magyar tervezők tárgyait. Kitti rám ragasztotta a misszióját: viselj, használj, gyűjts magyar designt! E fontos gondolatnak igyekszem adózni nem csupán a múzeumi gyarapodások, hanem a saját személyes használati tárgyaim vonatkozásában is.
Számotokra mit jelentenek a tárgyak? Miért fontosak a ti életetekben? Személyes történetek, emlékek, kötődések… vagy valami teljesen más?
Kitti: Hú, én abszolút tárgyfüggő vagyok (nevet). Durván. Amúgy is mindent elrakok, megőrzök, már-már szinte betegesen. Ezek zömmel olyan tárgyak, amihez személyes, családi élmények kapcsolódnak, akár egészen régről is. Ilyen például az a hagymamintás csésze, amit az otthoni készletből hoztam magammal Pestre: a szüleim nem nagyon használják már, bent áll a szekrényben, pedig régen az egész szettet elővettük a hétvégi családi reggelik alkalmával. Van egy zöld színű műanyag cekkerem is, amit András Edit művészettörténésztől kaptam egy kutatás kapcsán, ezt amúgy mindig magammal viszem a nagyobb bevásárlásokkor, amivel talán kicsit furcsán festhetek, de mindig tök büszkén pakolok bele (nevet). Ugyanakkor a legmeghatározóbb tárgy az életemben egy Braun hajszárító, ami mióta az eszemet tudom, a családunk birtokában van, és még most is működik! Gyerekként nem tudtam, mi az, hogy designelmélet vagy -történet vagy, hogy ki az a Dieter Rams, de már akkor egyértelmű volt számomra, hogy ez biztosan valami ikonikus tárgy lehet.
Piroska: A múzeumban a helyiség, amelyben dolgozom, elsősorban műtárgyraktár, és csupán másodsorban iroda, benne több száz tétel kerámiával. Hihetetlen érzés ilyen környezetben dolgozni, amit töredékesen ugyan, de érzékeltethetnek az itt készült portréfotóink is. Ezen felül otthon is rengeteg kerámiatárgy vesz körül, ugyanis egyik nagynéném – Kádasi Éva – keramikus. Szeretem a tárgyakat, szeretem, ha a közelemben vannak, sokszor azt érzem, hogy nekik is lelkük van.
Prékopa Ágnes tanárom, most már kollégám révén ismertem meg egy fontos gondolatot a tárgyakról, amit Miklós Pál művészettörténész, sinológus, az Iparművészeti Múzeum 1975 és 1985 között tevékenykedő főigazgatója fogalmazott meg: „A tárgyak hatása alól senki sem vonhatja ki magát. Lehet nem olvasni, nem járni színházba, múzeumba, kiállításra, de tárgyak és építmények nélkül nem lehet élni.”– hát, én nem is tudom, és nem akarom kivonni magam a tárgyak hatása alól!
Ti gyűjtöttetek valamit gyerekként? Mi volt az? Őrzitek még?
Kitti: A Kinder-tojás figurákat! Sajnos, nem tudom, hol lehetnek.
Piroska: Sok mindent gyűjtöttem gyerekként, de ez persze nem nevezhető valódi, komoly gyűjtőszenvedélynek, csupán fellángolások voltak. Gyűjtöttem Barbie-babákat és ruhákat, Kinder-tojás figurákat, különleges kagylókat és csigákat, volt szalvéta-gyűjteményem is, amit inkább persze a nagymamám gyűjtött, és bélyeg-gyűjteményem, amit pedig a nagypapám.
Ahogy most elgondolkodtam ezen és az előző kérdésen, bevillant, hogy leginkább olyan tárgyak maradtak meg erős emlékként a gyerekkoromból, amiket elvesztettem: egy hajpánt, ami a tengerbe veszett Jesolo strandján, egy fehér széldzseki, amit a buszon felejtettem, útban a búvárúszó edzésre, és egy gyöngyház berakású gyűrű, amit a tornaterem öltözőjében hagytam még általánosban.
Hamarosan indul a Tárgyfétis című sorozatotok a HYPEANDHYPER-en, ahol hónapról hónapra fontos és érdekes designtárgyakat mutattok be olyan módon, hogy azokba garantáltan mindenki bele fog szeretni. Az ismertető szövegen túl a tervezővel, illetve a tervező leszármazottaival is készítetek interjút a minél pontosabb, teljesebb kép érdekében. Egy kis spoilerezés sosem árt… Mesélnétek picit az egy évre tervezett sorozatról?
Kitti: Mindenképp tárgyakról szerettünk volna írni, csak azt nem láttuk magunk előtt, hogy mégis mi legyen a válogatás vezérfonala. Valami fókuszpontot kellett találnunk, és akkor úgy döntöttünk, hogy az Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből válogatunk. Egyik délután átnéztük az adatbázist, és kiválasztottunk vagy egy tucat tárgyat, ami kedves a számunkra. Ez egy abszolút szubjektív válogatás, mégis igyekeztünk olyanokat kiemelni, amelyek sokak számára ismerősek lehetnek. Ezzel a sorozattal szeretnénk kicsit közelebb hozni az olvasóhoz nemcsak a tárgyakat, de a készítőjüket és a tervezés körülményeit is, így akit csak lehet, felkeresünk majd az alkotók közül. Már jártunk Nagy Alexandránál, aki a Fabulon kozmetikumok flakonjait tervezte – erről olvashatnak majd elsőként a Tárgyfétis-sorozatban. Terveink között szerepel többek között Gollob József Safari hőpalackja, az OPTEAM design stúdió lámpái, a tűzpiros PVC fotel Borz-Kováts Sándortól, hogy csak néhányat említsek.
Talán sokan nem is gondolták, hogy ezek a tárgyak mind az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében szerepelnek. Sajnos, a rekonstrukció miatt a múzeum jelenleg nem látogatható, de a sorozattal éppen az lenne az egyik legfőbb célunk, hogy fenntartsuk az érdeklődést a zárva tartás ideje alatt is.
Piroska: Kitti frappánsan összefoglalta a Tárgyfétis-sorozat lényegét és céljait, így csak ismételni tudom a szavait. Egyrészt szeretnénk megismertetni a hazai tárgykultúra emblematikus darabjait és tervezőiket a szűk szakmai kereteken túl, a szélesebb közönséggel is. Másrészt eloszlatni azt a közkeletű vélekedést, amely szerint az Iparművészeti Múzeum kizárólag régi tárgyakat gyűjt. Illetve, ahogy Kitti is megfogalmazta, a sorozat célja még az is, hogy fenntartsa a múzeum és gyűjteménye felé irányuló figyelmet, amíg tart a nagyrekonstrukció és fejlesztés.
Fontos továbbá az is, hogy közérthetően szeretnénk minél több, talán eddig még nem publikált információt átadni ezekről a sokszor ismeretlen ismerős tárgyakról, amelyekkel szinte mindenki találkozhatott már. Tárgytörténetekről szólnak majd ezek az írások, olyan tárgyakról és tervezőikről, akiknek színes csokrát vállaltan szubjektíven, fétiseink alapján válogattuk össze.
A magam részéről a már említett Ambrus Évát, és az UNISET-212 készletet, a Házgyári konyhaprogram eredményeként, Termover néven forgalomba hozott, hőálló üvegedényeket, és a magyar származású, világhírű tervező Eva Zeisel munkáit emelném ki, illetve harangoznám be az olvasóknak.
Piroska, te éppen nagy munkában vagy, a felújítás alatt álló Iparművészeti Múzeum műtárgyait költöztetitek, Kitti a sok side projekted mellett jövő szombaton egy jótékonysági árverésre készülsz a Sociétében. Dolgoztok gőzerővel. A nálunk induló cikksorozatotok mellett terveztek más, a hétköznapi munkából kiszakító, feltöltős közös projektet a jövőben?
Kitti: Piroskával bármikor vállalnék közös projektet, de azt hiszem, most sem neki, sem nekem nem lesz időnk erre, sajnos. Pont tegnap számolgattam, hogy jelenleg öt különféle projekten dolgozom egyszerre, s ettől kicsit megijedtem. Lehet, túlvállaltam magam (nevet)?
Piroska: A múzeum gyűjteményeinek kiköltöztetése fokozott odafigyelést és körültekintő munkát igényel, és ez most nagyjából minden időmet kitölti. Ezen felül ott a Doktori Iskola, illetve a tanítás a MOME Elméleti Intézetében, szigorlatozó, szakdolgozó hallgatókkal. Mind-mind hatalmas felelősség!
Amikor Kittivel a 2017. évi Kozma-ösztöndíjasok beszámoló kiállításáról szóló cikkünket írtuk, eljátszottunk a gondolattal, hogy indítunk egy YouTube-csatornát, ahol majd szóban improvizálunk tárgyakra slam poetry vagy stand up stílusban. Ha lesz időnk, akkor ezt mindenképp megcsináljuk (nevet)!
Fotók: Födémesi Csaba