Megbillent a föld, éles szögben húzott tusfeketék rajzolnak határt, a szigorú vonalakon talán egy sál lilája. Ha fölöttem, ha alattam, mint egy sziget az égben. Itt lakom én. Budapest.
Forrai Ferenc sorozata.
1900. április 11-én született Márai Sándor.
VÁLÁS BUDÁN
„Megállt a híd közepén, ahogy minden este szokta, a karfának dűlt, kifujta magát és rövidlátó, hunyorító pillantással nézte a napszállta páráiban homályosodó városképet. Itt állott az új, a nagy város, az ősi, vízi országút balpartján, tekintélyes háztömbjeivel, újszerű, rikítóra mázolt síma homlokzatú bérházaival, ahol, vékony falak között, melyek átengedtek minden neszt, az ideges kortársak éltek, a nők apró állványokon kaktuszokat neveltek, a kényelmetlen, csíkos szövettel bevont hálóhelyek és hencserek fölött a polcokon könyvek sorakoztak, könyvek, melyek az új világ képét iparkodtak megvilágítani, – kételkedő, nyugtalanító könyvek, magyarázó és könyörtelenül szókimondó könyvek, amelyek időnként az ügyészséget is érdekelték, s amelyekről néha neki, a bírónak is hivatalos véleményt kellett mondani. Iparkodott olvasni ezeket a könyveket, s ugyanakkor féltette lelke egyensúlyát és alázatát tőlük. Itt hevert, a balparton, nagy köveivel és cement daganataival az új város, tele kétellyel és nyugtalan emberekkel, akik pénzt fakasztottak a kősivatagból, s tele voltak »idegességgel«, izgalommal, nehezen féken tartott ösztönökkel, s olyan egészen máskép hittek és szerettek, beszéltek és hallgattak, olyan másképpen voltak betegek, egészségesek, boldogok és kétségbeesettek, s a végén neki kellett ítélni fölöttük! Ismerte, értette őket egészen, igazi szándékaikban? Oly idegen volt mindez, az életnek ez a rikítóra mázolt símavonalas homlokzata! Ennek az idegen, újszerű életnek megjelenési formái a »tárgyilagosságot« hirdették, – de e mesterkélt tárgyilagosság mögött zavar lappangott és kétely, le a lélek gyökeréig, kétely mindennel szemben, ami elv, ami tételes törvény, ami »principium«. Kőmives tenyerébe támasztotta arcát és nézte az idegen-ismerős várost; a nagy várost, a »bűnös« várost, a tanácstalan és asztmatikus lihegéssel pénz, életöröm, hatalom után törő várost, amely a gondolkozás, a divat, a tudomány, a kereskedelem, a pénzüzlet hajszálcsövein át érintkezett a Nyugattal, a külső világgal; kölcsönzött új formákat, megemésztette, vagy csak rosszúl emésztette meg azokat, kissé még rongyban járt, s kissé a legutolsó európai divat szerint; nézte a várost és idegennek érezte. Idomtalanul nagy volt a város, nyugtalan és idegen izlésű; s minden reggel mikor átment a hídon, hivatalába, ahol ítélkeznie kellett a város kételyei, vágyai és bűnei fölött, azt a tanácstalan elfogódottságot érezte, mint valamikor régen, diákkorában, mikor a fővárosi pályaudvaron leszállt a gyorsvonatról, mely a vidéki szülővárosából hozta őt ide, s mikor sokáig az volt még az érzése, hogy nem érti egész pontosan a fővárosi emberek beszédét. Igaz, ő maga ma is felvidéki tájszólással beszélt még; erre gondolt és elmosolyodott. Aztán lassan a jobbpart történelmi kirakata felé fordult, s úgy nézte az ismerős képet, kissé megkönnyebbülten, mint aki végre hazaért. A jobbpart kiállítása volt a hivatalos mult; mintegy kegyszerek, kegyeletes és jólmegőrzött romok, a kristályos őszi napsütés üvegburája alatt. Hosszan, csaknem megindultan nézte a budai tájképet; a várkert szeptemberi szinességét, a folyópart ernyedt lombú gesztenyefáit, a történelmi épületeket, melyek őriztek és kifejeztek valami nagyon becseset, ami neki, Kőmivesnek, több volt, mint emlék, hagyomány, – őszinte meghittséget, családias, birtokosi örömet érzett, mikor a koronázó templom állványokkal körültámasztott, nemes törmelékeit szemlélte, a magasban lovagi várak mintájára megkapaszkodó hivatalos épületeket, a történelmi gondolatnak ezt a kiállását kőben és vértben; s mögötte a csöndes és meglapult, régi városrészeket, ahol az utcanevek még a lakók ősmesterségeit hirdették; mindehhez köze volt, egészen belülről volt köze hozzá. Nem hihette el, hogy a történelmi gondolat, melynek e kissé harsogóan büszke várfront idők és divatok fölött kifejezője volt, lealkonyodott. Ha mindenki a helyén marad, ahogy ő is a helyén maradt, a bíró, ha mindenki teljesíti a kötelességét ebben az időben, talán meg lehet menteni a családot, amelyhez tartozott, amelyre felesküdött, azt a nagy, nagy családot! Rövidlátó szemekkel pillantott jobbra és balra. Ezek a szavak: »helyünkön maradni« és »teljesíteni kötelességünket«, számára telítve voltak valamilyen nagyon egyszerű, egyáltalán nem fellengős, kézzelfogható tartalommal. Meggyőződése, mellyel a nagy családhoz tartozónak ismerte el magát, mély volt és egyszerű. Mi volt ez a »kötelesség« a gyakorlatban, a mindennapok páthoszmentes gyakorlatában? Ragaszkodni ahhoz, ami van, ahhoz az áhítatos hagyományhoz, az életformák szerény egyszerűségéhez, az együttélés feltételeinek szabatosságához, ragaszkodni mindenhez, ami látható és bebizonyított, ami valóság, ami érzés, akarat és emlék közössége s elutasítani mindent, ami kétely, ami bontás, ami szétbomlás és ösztönös becsvágy, egyéni felelőtlenség. Az ő számára ezek a szavak: »alázat« és »lemondás« még ősi, erős értelmükben éltek; erősebben és közvetlenebbül, mint a vallás parancsai.”
NÉGYSZÖGLET
A Négyszöglet összetartozást jelző szimbolika. A nemzetek és kultúrák hovatartozását, azonosságát a sorozat formákból és színekből szerveződő sajátos kódrendszere mutatja be a visegrádi országok irodalmán keresztül. Városlakók négyszer: Varsó, Prága, Pozsony, Budapest. Négy város, négy szín, egy metszet. Négy ország négy városának négyszögesítése, közös halmaza.
A Négyszöglet legújabb, a HYPEANDHYPER-en megjelenő részei Budapestről szólnak.
A SOROZAT
Az eddig megjelent részek ITT olvashatók.
INTERJÚ
Forrai Ferenccel, a Négyszöglet sorozattal kapcsolatban készült „Budapesti szögletek kilátással” című interjúnk ITT olvasható.
HIGHLIGHTS | Ebéd csomagolások
„Elég magasra tettük a mércét” | Roastopus: kávé & design
