NÉGYSZÖGLET – Parti Nagy Lajos

Megbillent a föld, éles szögben húzott tusfeketék rajzolnak határt, a szigorú vonalakon talán egy sál lilája. Ha fölöttem, ha alattam, mint egy sziget az égben. Itt lakom én. Budapest. 
Forrai Ferenc sorozata.

66 éve, 1953. október 12-én született Parti Nagy Lajos.

ÖN-FAX, KIS PESTEZÉS

Ülök Magyarország fővárosában, neve is van, egy garzonlakásban, lakás és munkahely. Avagy fordítva: egy eléggé belakott hely, hol dolgozom s alszom. Jó hely, mondják, barátságos. Létrácskán mászom föl egy rózsaszínű (!) galériára aludni, egy ironikus leányszoba-reminiszcenciát és egy koszlott fiskális-irodát ha összetolnak, olyan ez a tér, a civil terem. Van hűtőgépem, borom is van. Van mindig elég eleségem. S ha járok a bús Budapesten, nem tudom egész idegennek.
Ez a neve: Budapest. Vagyok itt, mondom, lakom és élek, de hogy otthon? – nos, az bonyolultabb. Túl sok alkalmam adódott megtanulni, hogy az otthon mindig csak az, ami volt, illetve az, ami lesz, leendő, hogy ami van, az csak lakás, az csak helyzet, átmenet, folyós jelen. Egy nagy localativus, ba-ban-ba, ban-ba-ban. Vendég vagyok, dúdolom, s ez csöppet sem keserűség, hanem belátás, s leginkább alkat. Azzal együtt, hogy mindig mindent, verset, tárcát, szobát, családot véglegesre próbáltam berendezni. Véglegesebbre, mint lehet s szabad, s miközben ez-az összedűlt, lassan berendeztem magamat. Lett egy belső bőröndöm, állandó poggyász, s lett sok külső, az is, ezek is immár idekötnek a hazám fővárosához, mert azért a legnagyobb bőröndöm Magyarország, lévén tele a nyelvvel, ami anyagom nekem. S ha „fogadj szívedbe, édes bőröndöm”, hát ki ne szeretne a szívben lakni, amely szív itt, hazaanatómiailag azért mégis ez a dobogó vízfej, ez a Budapest.
Képeket úsztatok le az írógépen, lépcsőházi glossza-musztereket, filmtöredékeket egy személyes, külső-belső Budapestről. Némafilmek egy tűzfalon.
A hámló vakolaton legelébb egy álló, műtermi fénykép jelenik meg, Schuszter József aranyműves, Óbuda. S mindjárt az, hogy bár pestezek itt, laktam Budán én is, Albertfalva, Karcag utca, alkov, kölcsönlakás, máig sem tudom megköszönni, oda visz Pécsről egy sáros reggelen az alkalmi furgon, ó, alkalmi furgonok, két köbméter könyv, a Szabványügyi Hivatal hajdani íróasztala, ’86 telén.
Uszálykormányos nagyapám jön be nagyanyámmal ’34-ben az Újpesti Rakpartról, tán épp a Tutaj és a Vág utcákon, melyek közt most lakom. Jönnek be a Lehel-piacra zöldségért, halért. Számukra a Sulina-Passau hegymenet egyik, bár kitüntetett állomása Budapest, s fölmenni oda, illetve, Bécsből nézve, le, nem rangsort jelent, csupán irányt, hegy- és völgymenetet, így tanulom meg s így használom azóta is, közömbösen és földrajzilag.
E folyó felől látom meg a várost először, mely folyó, a Duna, készségesen átfolyik rajta, de hűséges-hűtlen része csak, nem birtoka. Alulról látom meg Budapestet, egy ladikból. Egy tanyahajó oldala, ipari vízszag az újpesti kikötőben, valami trepni, aztán kőlépcsők, majd fagylalt, állatkert, 1958? S mindenekelőtt egy irdatlan tűzfal, nem tudom, hol, s főleg nem, hogy honnan, talán az előző és elkövetkezendő életeimből, egy omlatag, sárga tűzfal, és a gyerek sokáig kísértő érzése, hogy valaha kellett egy ilyen tűzfal mögött laknia, avagy egyszer még lakni fog. Nem én, de minden tűzfalam budapesti.
Így értve budapesti kép az is, amin Nagy Lajos gimnazista Székesfehérváron írói nevet választ magának. Venné előbb az édesanyjáét, Schuszter Mária escéhával, mégis apai nagyanyja nevénél köt ki, Parti Eszter, a part valahogy összeköt. Az Eszter a legszebb női név, plusz a Mária, s ez is ott van, eléggé végleg azon a tűzfalon.
S ott van a friss, bornírtan korszerű Újpalota 1975-ből, egy lakás, a szüleim lakása, mely lakás nekem: ők, nem pedig „budapest”, egy lakás, ahol nem laktam soha. Ahogy nem „budapest” az a másik otthon sem; ülök Tolnán a konyhaasztal lábánál 1955-ben, nem lehetetlen, hogy valami franciakulccsal játszom, nagyanyám csomagol, apám és nagyapám, mint minden vasárnap, indulnak a vonathoz, Budapestre, kukoricabort isznak majd a restiben, 31 és 53 éves férfiak, s én maradok a nőkre, megannyi Mária a tűzfalon.
Nagy idők telnek, mire fölavatják az Erzsébet-hidat. Öt évre rá az első metróút. Később kamaszkor, alkalmi kirándulások ide, Napoletána, Apostolok, fügebor a Rózsadombon, Mózes, Nemzeti Színház, nagy röhögések.
Évekre rá Buda megint, volgás, gerberás esküvő az Uri utcában, hajad röpül, a dohányföldek égnek, nehéz van azon a tűzfalon.
S tíz év minden vonatozása aztán. A lepusztult Alkotás-bisztró a Délinél. Átszállási séták a Vérmezőn. Budafok-Háros, a Szabadság-szobor első nézete. S egy Práter utcai pince jóval utána, tél van, baltával faragom le a szennyvizet az NDK-brikettről, egy sárgabarna cseppkőbarlang, s az a pince is nagyon Budapest. A Práter utcából, hol mindétig fagyott szennyvíz a szabadság, nyílegyenesen a vaskos, palmoliv asszonykára látni, genezise éppoly hányatott, mint az említett szabadságé, viszont eltűntek alóla a katonák, nézi a világ egyik legszebb városát, ahogy asztmásodik.
Újpesti Béla, Lenin Teréz, Mártírok Margit.
Elszánt farmervásárlások az Ecserin. Antikváriumok, Múzeum-körút. S hogy onnan akkor mi merre. Merre a Duna, a Déli. A 70-es évek masszív eltévedései, s a szégyen, a kínzó és nevetséges érzés, hogy Budapestet nekem tudnom kell, kívülről kell tudnom, nekem áll ott egy hámló és épülő tűzfalam. Volt, lesz.
S van. Ez, ahol biceg és vaksizik a némafilm, nincs vége, csak abbahagyom. Megvan, tehát bárhol abbahagyható. ’86 tájára telik be ez a tűzfal, mondhatom úgy is: beteljesedik. Még élesen, tisztán egy körfolyosó a Szép utcai cukrászat fölött, de ez már-már hangosfilm, hol egy bőrönd testszag a világ, s ahonnan, mintha kútból, először látom egyben Budapestet, látom kislábosezüstben, majd széthullik, s ki is fehéredik a kép, s mint rátartásfilm csattog a jelen, azóta itt vagyok, de hogy otthon, nos, az egyre bonyolultabb.
S mintha csak egy levélvégi formula volnék: maradok szeretettel, s ha néha itthon érzem magam, hát az már eléggé otthonos.

1992. június 14.

NÉGYSZÖGLET
A Négyszöglet összetartozást jelző szimbolika. A nemzetek és kultúrák hovatartozását, azonosságát a sorozat formákból és színekből szerveződő sajátos kódrendszere mutatja be a visegrádi országok irodalmán keresztül. Városlakók négyszer: Varsó, Prága, Pozsony, Budapest. Négy város, négy szín, egy metszet. Négy ország négy városának négyszögesítése, közös halmaza.

A Négyszöglet legújabb, a HYPEANDHYPER-en megjelenő részei Budapestről szólnak.

A SOROZAT
Az eddig megjelent részek ITT olvashatók.

INTERJÚ
Forrai Ferenccel, a Négyszöglet sorozattal kapcsolatban készült „Budapesti szögletek kilátással” című interjúnk ITT olvasható.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük