„Annyira vártam a tavaszt, hogy minden virágba boruljon” – ukrán menekültek történetei

„Annyira vártam a tavaszt, hogy minden virágba boruljon” – ukrán menekültek történetei

Az UAtlas projekt a háború elől Lengyelországba menekült ukránok történeteit és portréit gyűjti össze.


Oroszország Ukrajna elleni támadása következtében több mint ötmillió háborús menekült lépte át a határt Lengyelországba. Az UAtlas létrehozói a lengyel-ukrán határon, illetve Lvivben és Varsóban készítettek interjúkat a menekültekkel. „Itt vannak azok történetei, akik elhagyták otthonukat, akik a visszatérésen vagy a továbblépésen gondolkodtak. A háborús bűnök túlélőinek történetei a XXI. században, Európa szívében” – olvasható a projekt honlapján.

A beszámolók 2022. március és május között készültek, tehát a február 22-i orosz támadás utáni elmeneküléstől a külföldön (Lengyelországban) való ideiglenes vagy végleges letelepedésig. Az időszak jól érzékelhető az elmesélt történeteken, hiszen míg a márciusi történetek elsősorban a háború kitörésének sokkjára, a bombázásokra, a menekülés viszontagságaira, a menekülő tömegekre fókuszáltak (vagy éppen arra, hogy a fegyverropogáshoz már 2014 óta hozzá voltak szokva), és gyakran említik a lengyelek segítőkészségét és kedvességét, addig a későbbiekben már a nyelvi nehézségek, a munkakeresés gondja és a meneküléssel, illetve a menekültléttel járó lelkiismeret-furdalás is megjelenik: „Nekem úgy tűnik, hogy menekültnek lenni valamiféle kötelességgel jár. Nem tudom, hogy tudok-e normálisan öltözködni, nevetni vagy filmet nézni.” Mindezen túl az otthoni, félbemaradt tervek és tevékenységek – félig felújított lakások, bemutatás előtt álló színházi darabok, megnyitás előtt álló üzletek, szünetelő tanulmányok, a horgászás lehetőségének hiánya – és a hátrahagyott családtagok, háziállatok, helyek feletti szomorúság is általános. A háború első évfordulójához közeledve pedig különösen szívszorítóak azok a kezdeti remények, hogy mindez egy hónapon belül vagy legkésőbb őszre véget ér. Ugyanakkor az is szóba kerül, hogy mi lesz akkor, amikor Ukrajna végül győzelmet arat: „Ha Lengyelországban leszek, elmegyek a legközelebbi boltba, megveszem az összes pezsgőt, amit csak tudok, kimegyek az utcára, és mindenkit megkínálok, aki kér belőle.

„A háború kitörésének napján terveim voltak: kinyitom a laptopomat, tanulok valamit, átnézem a házi feladatomat... De a dolgok másképp alakultak. [...] A kutyámat a barátaimnál hagytam, mert nehéz vele utazni. Ez az egész olyan szomorú.” (Ksenia, 18)
„Én vagyok a Zfeelz nevű rockzenekar énekese, ami elég vicces, mert a nevünkben két Z van, így most meg kell változtatnunk. [...] Szeretném növelni az ukrán kultúra jelenlétét a médiában. Annyi menő művészünk van, akikről senki sem tud, mert eddig mindent az orosz tartalom uralt. Jelenleg ez a fő célom.” (Anya, 20)
„Soha nem tapasztaltam még háborút. A háborúban semmi jó nincs.” (Dennis)
„A legfontosabb dolog az, hogy hazatérjünk. Ott maradtak a családtagjaink: anyám férje, a barátom, a rokonaink és a háziállatok.” (Olena, 22)
„Anyám még a háború előtt meghalt. Február 24-én emlékeztünk meg halálának kilencedik napjáról. Az urna édesanyám hamvaival az erkélyen maradt, nem volt időnk eltemetni.” (Tetyana, 56)

Az UAtlas projekt készítői: Rafał Milach, Ievgen Stepanets, Elena Subach, Karolina Gembara, Mika Nechiporenko, Olena Tkachenko, Agnieszka Rodowicz


UAtlas | Web | Instagram


Borítókép: „A mi családunk soha nem neheztelt az oroszokra vagy az oroszul beszélőkre. Mi magunk is beszéltünk oroszul. De mindazok után, ami történt, elkezdtem tisztelni a saját országom kultúrájának minden részét. Most már nem tudok oroszul beszélni. [...] Néha felébredek, és arra gondolok: »Ez nem az én ágyam« [sír]. Amikor ukrán utcaképeket látok, azonnal a barátaimra gondolok, és beszélni akarok velük.” (Anya, 23)