Milyen szerepe van a nőknek a tudományos és művészeti életben? A patriarchális hagyományokkal szembemenve erre kérdez rá Drozdik Orshi a budapesti Mai Manó Ház legújabb kiállításán.
Fényképezés, irodalom, feminizmus, performansz, szobrászat, festészet, rajzinstalláció, videó: Drozdik Orshi sokrétű alkotói világának egy húszéves periódusát ismerhetjük most meg a Mai Manó Ház főként fotókra és szerelmes versekre építő tárlatán. A régió egyik legelismertebb konceptuális művészét az október 9-ig megtekinthető, A fénykép és a szerelmes vers 1975–1995 című kiállítása kapcsán kérdeztük.
Mióta fotóz, és miért fordult épp efelé a médium felé?
Az 1974-75-ös tanévben kezdtem el fotózni, amikor a Képzőművészeti Főiskolára jártam sokszorosító grafika szakra. Addig ott többnyire rajzokat, rézkarcokat, litográfiákat készítettem. Az első fényképeimen fotókat fényképeztem le. Nem egy szabványos kezdés volt ez, ha tízéves koromban kezdtem volna, biztos egy almát kellett volna lefotóznom, vagy valakinek az arcképét, és fényeket beállítani hozzá. De ezt én nem csináltam, és soha nem is használtam a tradicionális fényképezés módszerét, hanem mindig inventív és kísérleti eszközként használtam. Festeni megtanulni évekig tart, szerintem fotózni meg lehet tanulni fél év alatt, legalábbis technikailag. Ha elkezded csinálni, egyszer csak megtanulod. A fényképezést a konceptuális művészetemhez használtam, tehát egy kísérleti eszköz volt számomra, egy kísérleti médium.
Hogyan befolyásolták az alkotófolyamatát a művészet patriarchális hagyományai?
Mindent ennek a kritikájára építettem fel. Gyerekkoromban Kaffka Margitot olvastam, aki egyszer azt mondta Ady Endrének: „Bandika, mennyiért lennél helyettem asszony?” Tisztában voltam azzal, hogy a nők másként gondolkodnak és más művészetet is csinálnak, ezt Kaffka Margit irodalmán keresztül értettem meg. Édesanyám magyartanár volt, a Petike jár című verset szavalóversenyeken szavaltatta a gyerekekkel. Ilyen verset korábban senki nem írt, a patriarchális irodalomban nem sok példa van arra, hogy valaki leírja, hogy a fia végre tud járni. Egy női nézőpontot vezetett be. Ahogy Ady Endre is mondta Kaffka Margitról, hogy nem kell már szégyenkeznünk, megérkezett Kaffka Margit személyében a feminizmus Magyarországra. Tehát a gyerekkori előképzésem része lett a későbbi patriarchális kritikámnak. A rézkarcnak és a festészetnek olyan erős a patriarchális tradíciója, hogy abban sokkal nehezebb volt megvalósítanom a tervemet: egy női nézőpont női nyelvét. Ehhez lehetőséget adott a fénykép.
Mennyire gondolja elengedhetetlen jelentőségűnek, hogy egy művész külföldön is tanuljon, alkosson?
A világot be lehet járni belülről is, nem muszáj elmenni hozzá. Szerintem kétféle művész van. Az egyik, aki meditál és helyben marad, és feldolgozza a helyzetet, amiben él. A másik pedig vándor. Éltek vándor tájképfestők is a 19. században, de voltak tájképfestők, akik pedig nem voltak vándorok. Léteztek olyanok, akik csak műteremben festettek, de olyanok is, akik a plein airben festettek. Személyiségfüggő, illetve a különböző korszakban változik is, szerintem. Az én életemben nagyon fontos volt, de a gyökerek elvágása fájdalmas tapasztalás.
Nehéz volt Magyarországon a 70-es években feminizmussal foglalkozni?
A szocializmusnak volt egy programja, amelyet úgy neveztek, hogy emancipáció, ez a társadalmi egyenjogúságot célozta meg. Magyarországon már az első világháború előtt is létezett A nő és a társadalom és a Nő című folyóirat, ami nagyon komolyan foglalkozott a nők helyzetével, nemcsak társadalmi, hanem művészeti és gondolkozási síkon is. De a feminizmusnak ez a korai szakasza a 19. század végéről, 20. század elejéről, cenzúrázva volt, nehezen volt elérhető. A feminizmus szitokszó volt. Ezért a kortársak, akik ma feministának vallják magukat, akkor nem voltak feministák. Nekem fontos volt ennek a hangsúlyozása. Ennek ellenére a munkáimat nagyon támogatták, de inkább a technikai tudást, az újítást, a feminizmus részét nem promotálták.
Mikor került először külföldre?
A ’75-76-os tanévben, nyáron, egy hónapra mentem. Azt hiszem, száz dollárt lehetett venni, az volt a limit, és abból kellett meglenni. Akkor mit tehet az ember: állomáson alszik, megoldja valahogy az életkörülményeit. Ez volt az első utam, utána ’78-ban mentem el. Amszterdamban éltem, de érdekes módon ez a város nem volt intellektuális szempontból olyan izgalmas, mint Budapest, ugyanis ez a korszak nagyon izgalmas volt a fővárosunkban, sajnálom, hogy nincs még megfelelően feldolgozva. Fantasztikus volt: minden átjött, bejött. Nagyon fontosak voltak a legújabb intellektuális és művészeti mozgalmak, úgyhogy én, amikor New Yorkba kerültem, sokkal járatosabb voltam ezekben, mint az ott élők.
Mennyit él most Budapesten és mennyit New Yorkban?
Úgy fele-fele. Én sosem éltem tizenkét hónapot egy városban, mindig utaztam. Rómában is éltem három évet, de akkor sem csak Rómában voltam végig, hanem Caprin meg New Yorkban. Sokáig volt műtermem Amszterdamban, és ennél sokkal kevesebbet, de éltem Párizsban is. Ha elveszti az ember a gyökereit, akkor léggyökerei lesznek.
Úgy gondolja, hogy elvesztette a gyökereit? Egyáltalán mihez kötődnek ezek a gyökerek?
Igen, elvesztettem. Nyelvhez, kultúrához, viselkedési formához, anyához, testvérhez, fényhez, erdőkhöz, virágokhoz és még sok minden máshoz is kötődnek a gyökerek. Amikor 2003-ban megírtam a DLA dolgozatomat, már húsz éve csak angolul olvastam, és kikopott a magyarom, vissza kellett építenem. Kevés ember tud két nyelven gondolkodni. Az érzelmeimet többnyire magyarul tudtam kifejezni. Sokszor, ha verset írtam, először magyarul írtam meg, és úgy fordítottam le angolra. Az intellektuális részét viszont jobban megtanultam angolul elmondani.
Van-e díj, kiadvány, amire az eddigi karrierje legnagyobb elismeréseként tekint?
Ez itt! (A Mai Manóban látható kiállítást összefoglaló gyönyörű és óriási, 320 oldalas kötetre mutat – a szerk.) 46-szor dolgoztam át, mint egy rajzot vagy festményt. Szegény grafikus! Pedig nagyon jó volt vele együtt dolgozni, Koronczi Endre készítette a Ludwig Múzeum katalógusát is, annak is nagyon örültem. De ez most a szívem csücske.
A kiállítás központi témája az 1975 és 1995 közti húszéves intervallum – miért pont ezt az időszakot emelték ki?
A kiállítás legnagyobb része, itt a Mai Manó Házban négy terem, az 1975-től 1981-ig tartó időszakról szól. Az ötödik terem az opusza az életművemnek, a Kaland a technos dystopiumban – ebből csak egy ízelítőt tettünk. Ide került be Edith Simpson, a 18. századi fiktív tudósnő alakja is.
A Szempillantás és sóhajtás sorozat képei meglehetősen komplex technológiával készültek. Hogy zajlott az alkotás folyamata?
Önkényesen, a művész és az alkotó személy teljes autonóm szabadságigényével. Ahhoz, hogy az ember megszabaduljon azoktól az érzelmi és inetellektuális „nyomatoktól”, amiket a nevelése során belesulykoltak, ahhoz kell egy önkényes érzelmi habitus. Az analóg fekete-fehér fotólaborban az előhívó tálban a próbacsíkokat arra használjuk, hogy belőjük, milyen sötét vagy világos tónusú legyen a kép – ezekből rakosgattam össze az arcképet. Amikor elmentem Magyarországról, ezt beletettem egy dobozba. Akkor épp ofszeteket csináltam, ezekből is azt szerettem volna készíteni. Ez pedig abban a dobozban maradt, így megmaradt a tervezés szintjén. Közben azonban a világ beért, és a művészek vázlatai, befejezetlen képei érdekesebbek lettek a kortárs tendenciák számára, mert a kortárs művész már nem „csinálja túl” a képeit, egy vázlatot készít, és hagyja, hogy a néző képzelete ezt összerakja. Már a 19. században is felmerült Turner kapcsán, hogy művészeti alkotás-e egy olajvázlat. Eleinte ezt nem tartották műnek, csak az ebből kidolgozott festményt, aztán ebből valahogy egy új műfaj lett. Ezek a darabok is ilyen vázlatok, amik aztán fontos részei lettek a kortárs szemléletnek. Az önálló, alkotó nő pszichéje fragmentumokból tevődött össze, ezekben azonban fel lehet ismerni az ént, illetve azt is, hogy én hogyan tudtam a legmélyebb rétegeimet kifejezni. Ugyanis ezek addig rejtve voltak, mert a művészi kifejezésre a patriarchális rendszer elvárásai rakódtak le, illetve belekövesedett a művészeti diskurzusba. Azért is nagyon fontos ez a sorozat számomra, és azért is kapott ilyen nagy teret a kiállításon is, mert a fragmentáltságból az is kiderül, hogy hogy rakjuk össze magunkat, és hogy leszünk riválisa egy férfi művésznek, pontosabban egyenrangú alkotói a művészettörténetnek, hogy tudjuk kiszorítani a műveink helyét a patriarchális rendszerben.
Drozdik Orshi: A fénykép és a szerelmes vers 1975–1995
Mai Manó Ház
2022. augusztus 31. – október 9.
További információ itt.
Fotók: Szalay Krisztina
Egy mexikói hotel, melynek boltívei alatt medence fut végig
Omladozó tornyok triója teszi még különlegesebbé Amszterdamot
