Jason Badridze zoológus a hetvenes évek derekán, harmincéves korában döntött úgy, hogy a grúziai Borjomi-Kharagauli Természetvédelmi Területen tanulmányozza a vadon élő farkasokat. Ezt követően két évig nem egyszerűen figyelte őket, hanem bizalmasukká vált: két felnőtt farkas és kölykeik között aludt az éjszakai égbolt alatt, segítette őket a vadászatban és tanult szokásaikból. Cserébe a farkascsalád megosztotta vele zsákmányát, etette, mikor beteg volt és megóvta őt a medvéktől.
Kevés farkasbiológus számolhat be arról, hogy ilyen közel került ezekhez az állatokhoz, Badridze azonban négyéves kora óta, amikor is először hallotta a farkasok üvöltését, csodálja őket. Mindig is érezte, hogy a farkasok nem olyan gonosz lények, mint amilyennek a szláv folklór és szovjet gyermekkönyvek lefestik őket.
Egy Badridzének szentelt fekete-fehér rövidfilmben a grúz farkasszakértő Elizaveta Tezenevének mesél arról a rendkívüli pillanatról, amikor először találkozott farkasfalkájával: a találkozó előtt hosszú ideig próbálta elnyerni a bizalmukat azáltal, hogy hozzászoktatta őket az emberi szaghoz – pontosabban gyermekei pelenkájának a szagához –, utána pedig mellettük maradt, és csak három-négy havonta látogatott vissza a családjához Tbiliszibe.
Forrás: The Calvert Journal
Késett a géped? A felelőse: munkaerőhiány.
Egy befőttes üvegnyi esély – a Babka Deli és a Kiútprogram uborkaprojektje
